A kamasz testvérpár már előkészült a lefekvéshez. Túl voltak a zuhanyozáson, pizsamába öltöztek át, és az ágyak is megvetve vártak rájuk. Csak ketten voltak otthon, szüleik elutaztak hétvégére a távoli rokonokat meglátogatni. A gyerekeket már nyugodtan otthon merték hagyni felügyelet nélkül, hisz Tom tizennyolc, Jesse tizenhat éves.
Ők másabbak voltak, mint általában a legtöbb kamasz testvérpár. Nem szoktak veszekedni, verekedni. Ellenkezőleg, mindig jól kijöttek egymással, segített egyik a másiknak, és még a szerelmi bánatukat is meg tudták beszélni, mint két jó barát.
Ezen a szombat estén kicsit tovább maradtak fenn a megszokottnál. Mint mindig, most is otthon szórakoztak szolidan. Egy thriller filmet néztek, ami igencsak izgalmas, idegfeszítő volt. Tom szerette ezt a műfajt. Jesse csak ímmel-ámmal, nem nagyon rajongott érte, főleg nem a horrorért, amiben tocsog a vér, fröccsen az agy, lógnak a belek, de az áldozat még él, hörög.
A kanapén ültek, Jesse bátyja vállára hajtott fejjel nézte a filmet, és pár ijesztő jelenetnél a fiú mellkasába temette arcát. Úgy néztek ki, mint egy szerelmespár, pedig csak testvérek, ezen belül is jó barátok voltak.
Tom élvezte a műsort, tekintetét le sem tudta venni a tévéről, szemei mohón falták a filmkockákat, és egy kisebb büszkeség is duzzasztotta mellét, mikor a csúnya jeleneteknél húga az ő védelmébe menekült.
A kanapé előtti dohányzóasztalon, a távkapcsolókon kívül ott volt még a tálca, a vacsora maradványaival, amit még a film kezdetekor kezdtek belapátolni. Jesse pár meleg szendvicset készített, aminek sikere volt, mivel a tálcán lévő két lapostányéron csak az összegyűrt szalvéták, és pár morzsa árválkodott, de szendvicsmaradék sehol.
A lány jól ismerte testvére ízlését, minden téren, így az ételben is. Nem volt nehéz olyan szendvicset készíteni, ami ízlik Tomnak. Jesse hálából ezért két puszit kapott a homlokára.
Mikor a filmnek vége lett, Jesse megfogta a tálcát, és elindult a konyhába, hogy eltakarítsa a vacsora nyomait. Tom kivette a lemezt a lejátszóból, /és/ kikapcsolta a tévével együtt, majd hanyatt elterült a kanapén, ásított, hatalmas ordítás kíséretében. Jesse megállt egy pillanatra, majdnem megijedt, majd fejcsóválással folytatta útját a mosogatóig.
A tányérokat bele tette a mély tálcába, és pár pillanatig csak állt, mintha lelki erőt gyűjtene a mosogatáshoz. Pedig ő nem az a fajta lány, mindig szorgalmas, és házias.
Valami halk, ijesztő hangot hallott kintről. Még mindig csak állt, de most már a félelemtől volt mozdulatlan.
- Hallottad?- kérdezte Tomot.
- Mit?- kérdezett vissza a fiú.
- Egy furcsa, ijesztő hang. Kintről.
- Ugyan már.- legyintett Tom. – Biztos a film miatt képzelődsz. Talán mégsem kellett volna megnézned.
- Komolyan mondom. Nem képzelődöm.- győzködte testvérét, amit nem sokáig kellett, mert amint befejezte a mondatot, újból hallatszott az a bizonyos hang, most picit hangosabban.
- Tom elkomolyodott, és felült a kanapén. Most ő is tisztán hallotta a szokatlan, oda nem illő hangot. Félni kezdett, gyomra bizsergett, és nem tudta mit kell tenni ilyenkor. Ijedten nézték egymást, mindkettőjüket lebénította a pillanat, a hátborzongató hang. Azon gondolkoztak, mi lehet ez.
Tom úrrá lett a félelmén, és felállt.
- Gyere, megnézzük. – mondta húgának. Belebújt a papucsba, és elindult, hogy a gardróbszekrény alján levő szerszámosládából kivegye az elemlámpát.
- Én nem megyek. – reagált Jesse. Tom közben megtalálta a lámpát. Előre tolta az oldalán található háromállású kapcsolót, így állapította meg, hogy működik-e. Az izzó tökéletes erős fényt adott. Kikapcsolta, és felállt.
- Rendben, akkor megyek egyedül. – becsukta a szekrényt, és elindult a bejárati ajtó felé.
- Várj! Én is megyek. Nem maradok itt egyedül. – szólt Jesse, és szapora léptekkel követte testvérét. Még gyorsan magára kapott egy köntöst, tudta, hogy odakint nincs az a banánrohasztó meleg.
Mikor kiléptek a bejárati ajtó előtti keskeny, hosszú teraszra, Jesse-n végigfutott a hideg. Két okból. Az egyik az igencsak hűvös, szeles idő miatt, a másik a tudat, hogy hova mennek, mit akarnak megnézni. Nagyokat nyelt, szíve a torkában dobogott. Hiába volt a testvére, félt, ezért hátulról szorosan követte a fiút, két kézzel fogva testvére szabad kezét, melyben nem volt a lámpa. Köntöse alját, és vállig érő szőkésbarna haját összevissza csapkodta a kavargó, erős szél.
Tom lassan, óvatosan haladt előre, vontatva maga után húgát. A lámpával szorgalmasan pásztázta az előttük lévő utat, amerre haladtak, néha elvilágított oldalra, jobbra, balra egyaránt. Nem látott, és nem hallott semmi szokatlant, sehol egy lélek, egy élőlény.
Újra hallatszott az a bizonyos hang. Most halk volt, ugyanúgy hallották, mintha még mindig bent lennének a házban. Hirtelen megtorpantak. Jesse úgy csimpaszkodott Tom kezébe, mintha tőből ki akarná tépni a helyéről. A fiú fel is szisszent egy kicsit, mert még a ruhán keresztül is érezte Jesse körmeit a bőrébe vájódva, de nem tette szóvá. Most ez pitiáner dolog volt a jelenhez képest. Ő is félt, ugyanúgy, mint húga, de próbálta nem kimutatni, ami kevés sikerrel járt. Jesse látta, és érezte is, hogy Tom is fél, mégis a menedékébe bújt, sejtette, ha valami váratlan dolog történik, a fiú meg tud birkózni a feladattal.
Úgy mérték fel, hogy a pincéből jön a hang. Még mindig egy helyben állva, Tom odavilágított, és látták, hogy a pinceajtó tárva-nyitva áll, a szél ide-oda mozgatja, mintha be akarná csukni. Aztán mikor már majdnem becsukódik, hirtelen az ellenkező irányból kap bele, hogy újra szélesre tárja, közben a rozsdás zsanérok velőtrázóan nyikorognak.
A pince talán harminc méterre lehetett a háztól, a telek vége felé, ahova a kinti villany fénye már nem igazán jutott el. Óvatosan lépdelve közelítettek a tátongó, nyikorgó ajtó felé, közben a szél mohón zörgette a fák leveleit, suhogtatta az ágakat. Jesse minden váratlan, hirtelen jövő zajra felkapta a fejét, és úgy érezte, a vér meghűl ereiben. Aztán a megkönnyebbülés súlyától, remegő gyomorral vette tudomásul, hogy csak a szél játszadozik, és űz tréfát, optikai csalódást okozva.
Mikor odaértek a pincéhez, Tom egy darab téglával kitámasztotta az ajtót. Maradt egy kis holtjátéka, a szél pár centire el tudta távolítani a téglától, hogy aztán újra neki tudja csapni, ezzel mindig egy kicsit előrébb lökve a téglát, hogy a sokadik ilyen lökés után végleg be tudjon záródni az ajtó.
Tom átlépett a küszöbön, és a villanykapcsolót kereste. Felkapcsolta, de nem működött. A pincében ugyanolyan sötét volt, mintha meg sem kísérelte volna felkapcsolni a villanyt. Eszébe jutott, a horrorfilmekben szokott ilyesmi történni, mikor a szereplő, vagy áldozat egy fontos pillanatban villanyt akar kapcsolni, de természetesen az nem működik. Remélte, hogy nem a film hatása miatt van ez az egész. Vagy ha igen, akkor jobb lett volna valami romantikus filmet nézni, és most az udvar csinos, szebbnél szebb nőkkel lenne tele. De tudta, hogy ez badarság, ilyen nincs. Ha semmilyen filmet nem néztek volna, az a bizonyos valami akkor is itt lenne a pincében, és hallatná vérfagyasztó hangját.
Mióta ideértek a pincéhez, az a valami nem adott hangot. Biztosan meghallotta, hogy jött valaki, és talán fél, nem mer megmukkanni. Vagy ha esetleg az a valami egy szörny, akkor tudatosan nem szólal meg, így csalva le a testvérpárt, hogy aztán mikor már jó közel vannak hozzá, egy szívdermesztő üvöltéssel lebénítsa őket, majd a sötétben hirtelen előugorva nekiessen Tom torkának, és egy gyors harapással eltávolítsa a fejét. Eközben Jesse tehetetlenül, őrjítően sikoltozik, mert nem tudja, nem látja, mi történik, és csak testvére haláltusájának hátborzongató hangjait, ordítását, hörgését hallja, elképzelni sem tudva, mi történhet vele, mi támadhatta meg.
Próbáltak nesztelenül, minél halkabban haladni lefelé a lépcsőn, ez sikerült is nekik, csak néha okozott apró neszt a papucsuk. Tom maga elé világítva figyelte a poros, dohszagú lépcsőt, és érezte, hogy valami előbb-utóbb történni fog. Jesse továbbra is a karjába csimpaszkodva követte, a félelem már teljesen úrrá lett rajta. Tom félelménél nagyobb volt a kíváncsiság. Most már érdekelte, nagyon szerette volna tudni, mi van itt lent. Félelme egyre messzebb került, érdeklődve próbálta felmérni, felfedezni a terepet, a pár négyzetméternyi pincét.
Leérve a pincébe teljesen ledöbbentek, Tomon újra erőt vett a félelem. A látvány, ami a szemük elé tárult, teljesen kikészítette őket. Legalább öt centi vastagon, valami pirosas, barnás, sűrű lötty terítette be az aljzatot. Emlékeiben fürkészve rájött, hogy fantasztikus, sci-fi filmekben látott ilyent, amikor egy szörny nyáladzik, vérzik, szétpukkan, okádik, akkor jön belőle ki ehhez hasonló anyag. Elcsodálkozott, hogy nem érez semmiféle gyomorforgató bűzt, inkább a dohszaggal keveredő, édeskés illatot érzett. Meglepődött. Milyen szörny az, aminek ilyen, majdhogynem kellemes illatú váladéka van?
A nagy mennyiségű, édeskés illatú lötty beterítette az egész pincét, nem lehetett kikerülni. Nem volt más választásuk, óvatosan beleléptek, és továbbra is lassan haladva fürkészték az előttük álló ismeretlent. Tom kicsit bátornak tartotta magukat, hogy beleléptek abba a furcsa anyagba. Mert ki tudja, milyen tulajdonságai vannak. Lehet, hogy túl savas, vagy talán tiszta sav az egész, és lábfejükről úgy lemarja a bőrt, az ujjak izmait, hogy csak a hófehér csont marad meg, hacsak szét nem marja még azt is. Az is lehet, hogy valami végzetes hatása van, vagy olyan hatást okoz, amitől örökre lebénulnak, vagy nyomorékká válnak. Pár pillanat múlva megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy az a furcsa anyag semmit nem csinál. Nem mar, nem éget, nem irritálja meztelen lábfejüket. Ezt pozitív tényként könyvelte el magában. Az anyag olyan sűrű volt, mintha sárban lépdelnének, bokáig bele süllyedve. Minden egyes lépéskor, mikor lábukat kiemelték belőle, enyhe cuppogó hang hallatszott.
Váratlanul halk, nyüszítő hangot hallottak, valahonnan maguk elől, de egy kicsit oldal irányban. A fiú azonnal odavilágított. Ismét hatalmas megkönnyebbülést éreztek. Az egyik saroktól kicsit visszább, és a befőttes polc között megpillantották a szomszéd keverék, kistermetű kutyáját. - - Bikfic, a jó ég áldjon meg. Te hogy kerülsz ide? A szívbajt hozod ránk. – mondta Tom, közben a kutya farkát behúzva odasomfordált hozzájuk. Tom és húga megkönnyebbült, hogy csupán egy kutya, amitől annyira féltek, de a nagy megnyugvástól nem vették észre a kutya félelmében behúzott farkát, és hogy bánatosan, panaszkodóan, halkan nyüszít. Tom leguggolt, és megsimogatta Bikfic fejét. Ekkor meglepődött, mert a kutya elkezdte lefetyelni azt az ismeretlen barnás-pirosas, édeskés illatú, idegen anyagot.
- Ez meg mit csinál? – kérdezte elhűlő hangon, de választ nem kapott. Lassan elindult keze, kinyújtott mutatóujjal, hogy ő is megkóstolja. Úgy gondolta, ha a kutya eszik belőle, akkor nem lehet ártalmas. A kutya biztos érzi, hogy nyugodtan lehet belőle enni. Ujja belemélyedt a pirosas iszapba, és egy csipetnyit felkanyarintott. Előbb megszagolta, majd óvatosan, épp csak a nyelve hegyével megízlelte. Elnevette magát, és az egészet lenyalta az ujjáról, majd húgához fordult.
- Tudod mi ez?- kérdezte a lányt.
- Nem. – felelt Jesse, félelemmel a hangjában.
- Lekvár! A befőzött lekvár, amit anya tett el múltkor. – nevetett Tom.
- És hogy került az összes a földre? – tette fel a kérdést Jesse. – Szerinted ez a kiskutya csinált egyedül ekkora cirkuszt? – Tom erősen elgondolkozott, majd a polcra világított. Alig maradt rajta pár üveg lekvár, szinte az összes le volt verve. Fentről nagy robaj hallatszott. A szél kitartó, agresszív munkával becsapta a pinceajtót, félrelökve a téglát, úgy hogy az ide-oda imbolygó rigli pontosan a helyére tudott zuhanni. A gyerekek hallották is ezt a fémes csattanást. Tisztában voltak vele, hogy bezáródtak, a pince rabjai lettek.
- Gyere, menjünk. – kérte Jesse. – Hagyjuk a fenébe ezt az egészet, csak menjünk vissza a lakásba, és zárkózzunk be. – hangja tele volt félelemmel, és torkát a sírás fojtogatta.
- Te is hallottad, rázárult a rigli, be vagyunk zárva. – válaszolt Tom.
- Valahogy betörjük az ajtót, csak menjünk már. – rimánkodott a lány.
- Várj! – kérte Tom, és próbált magyarázatot találni a szokatlan jelenségre. Sejtette, hogy az összetört üvegek valahol a lekvár mélyén vannak, és eddig csak puszta szerencse volt, hogy sikerült pont úgy lépkedniük, hogy egyikük lábát sem vágta meg . Tudta, hogy most már nagyon óvatosan kell lépkedni, mintha tojásokon lépdelnének.
A fiú felállt.
- Jól van. Menjünk. – mondta húgának. Jesse nagyon megörült ennek a mondtatnak. Úgy érezte, ilyen szépet, és kellemeset még soha senki nem mondott neki. Elindultak, most a lány ment elől, kezében a lámpával, testvére követte.
Elérték a lépcsőt, mikor hangos lépteket hallottak meg, vad szuszogás kíséretében. Megdöbbentek, hogy rajtuk, és a kutyán kívül még van valaki idelenn. Aztán vad morgás, egy harapás, reccsenés hallatszott, és a kutya vadul nyüszítve, tehetetlenül siránkozott.
- Jézusom, valami megtámadta Bikficet! – üvöltött Jesse. Totál pánikba esett és eszeveszetten rohant felfelé a lépcsőn, hogy minél előbb elérje az ajtót.
Mikor felért, akkor már testvére haláltusáját hallotta. Odavilágított, és látta, hogy egy legalább három méteres, tarajos hátú, hegyes fogazatú szörnyeteg pusztítja el Tomot. A szörny metszőfogain ott lógott pár foszlány Bikfic beleiből, ami vértől és ürüléktől volt szennyezett. Tom kétségbeesetten, két kézzel püfölte a lény fejét, hasztalanul. Megtörtént a végzetes harapás, a szörny egy falatra kapta le a fiú fejét, majd hagyta az ernyedő, de az idegektől még vonagló testet beleesni a lekvárba.
Jesse hisztérikus, sokkos állapotba került. Dörömbölt az ajtón, üvöltözött. A szörny le sem véve róla a szemét, lassan, morogva közelített a lány felé. Az utolsó lépéseknél Jesse még fejbe dobta a lámpával, aztán kezeivel hadonászni, lábaival rúgkapálni kezdett. A szörny az egyik lábat azonnal leharapta térdig. A lány üvöltött fájdalmában, megcsonkult végtagjából fröcsögött a vér. Kezei, lábai jártak még, de már nem tudatosan, csak ösztönösen. A következő harapás az egyik kezét tépte le. Ekkor Jesse elájult, és soha többet nem tért magához. Legalább nem érezte a fájdalmakat, a félelmet, a sokkos traumát. A szörny szuszogva, csámcsogva tépte szét Jesse testét. Felszakított hasából előbuggyantak a belek, bűze gőzölögve szabadult ki a pince dohos légterébe.
A szörny komótosan, lustán zabált, majd mikor már Jesse-ből csak a két papucsa, és lábfejeinek hegyes csonkja maradt, kemény fejével egy gigantikus erejű bólintással kitörte a pinceajtót.
A szabadba kilépve megállt, körülnézett, aztán elindult, hogy egy másik ház pincéjében elrejtőzve újra prédára várjon.
VÉGE.
Edwin Chat
2008.09.28.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Kedves Edwin !
Felzabálta a gyerekeket ,ez valami borzalom !
Remeg a gyomrom és örülök hogy nincs pincénk .
Műfajában szerintem jó írás , de engem felzaklatott , ami ebben a műfajban azt hiszem természetes.
Üdv : Juli