Volfram érezte, hogy sürgősen lépni kell, kitalálni valamit, mert napról- napra kilátástalanabb a helyzetük. Édesapjával él, aki nyugdíjas, és nem valami hatalmas összeg a nyugdíja. Mikor az aktív munkát befejezte, és elérte a megérdemelt pihenést, akkoriban még eljárt dolgozni, de amint teltek az évek, egyre kevésbé bírta. Ma már nem tud elmenni, közel a hetvenhez. Fia, Volfram élete teljében van éppen, a munkahelye biztos, ha lehet ilyet mondani a mai világban, de sajnos, amióta ennél a cégnél dolgozik, több mint négy éve, még nem kapott béremelést. És most sürgősen ki kell találnia valamit, ami egy kis plusz pénzt hoz a házhoz, mert a helyzetük katasztrofális. Másodállásra nem sok az esély, mindent megpróbált már, amit lehetett. Bárhol érdeklődött, jelentkezett, mindenhol elutasító választ kapott. Nem vele volt probléma, hanem egyszerűen sehova nem kell ember, még másodállásban sem. A befizetetlen csekkek meg csak tornyosulnak otthon, hónapról hónapra nő a számuk, és a jó Isten tudja mikor lesz vége. Könnyen lehet, hogy soha. Volfram már minden létező dolgot megvont maguktól, amit lehetett. Eladta az autóját, minden olyan dolgot, tárgyat, ami használható, jó, de neki már nincs rá szüksége. Lemezjátszó, magnó, gitár, kazetták, régi könyvek, és lehetne sorolni. Leszoktak a cigarettáról, a kávéról, hogy elmenjenek szórakozni, néha kikapcsolódni, ilyenre már nagyon rég volt példa, és az elkövetkező években nem is lesz. Szerencséjére a munkahelyén minden műszak végén le tud zuhanyozni, így otthon a vizet csak hétvégeken használja, ezzel is sokat tudnak spórolni. Egyszerűen már nincs más, amit megvonhatna maguktól, csak az étel, de azt nem lehet. Enni kell, nincs mese. Bár már azon is visszafogtak, és Volfram kilenc hónap alatt csaknem tíz kilót fogyott le. Mit adjon még el? A tévét, a szekrénysort? Vagy talán valamelyik szervét? Nem gondolta volna, hogy ide fajul a világ. Olvasta is az interneten, hogy miért kell oly sokat dolgozni az embernek, hogy szegény lehessen. Nagy igazság, sajnos tökéletesen illik erre a rabszolgatartó, maffiózó világra. Néhány nem éppen jó akarójától meg is kapta, hogy a számlákra nem telik, de internetre igen. Nem foglalkozott az ilyen személyekkel, most kisebb gondja is nagyobb ennél. Az internet az kell, ma már alapvető dolog a háztartásokban, így könnyebb lépést tartani a világgal. Különben is, anno, mikor megvette a számítógépet, és az internet előfizetést, akkor még minden rendben volt. Bár akkor is annyit keresett, mint most, de nem volt ekkora drágaság, még fenn tudta tartani az autót, belefért a cigaretta, a kávé is, és havonta egy kevéske összeget félre is tudott tenni. A cigit, és a kávét nem is bánja, azok nem létszükségletű dolgok. Az autót sajnálja, de meg kellett válni tőle, nem fért bele a kiadásokba.

   Most megint itt ül a monitor előtt, ki tudja már hányadszorra, és a neten böngészik, keresgél. Munka kell minden áron, egy kis mellékes, ha csak pár tízezer havonta, az is valami. Akármilyen bedolgozás megfelelne. Szerelhetne össze tollakat, vagy csipeszeket. Tehetne fel millió oldalra millió reklámot, küldözhetne iméleket, csomagolhatna, borítékokat ragaszthatna. Dolgozna bármit, de hát sajnos ez se annyira egyszerű. Sok a szélhámos, nem szeretne áldozattá válni, jól meg kell nézni, mit vállal el.

   Érezte, most jól esne egy cigi, és tehetetlenségében ökölbe szorította kezeit. A nikotin iránti vágy újra kínozni kezdte, pedig már hónapok óta nincs dohányzás. Ez már csak azért is jó, a spóroláson, és az egészség megőrzésén kívül, mert a munkahelyen is olyan feltételek vannak a dohányosok számára, hogy az ember elgondolkozik, rá gyújtson-e, vagy sem. Most hogy már nem cigizik, jót nevet magában, hozhatják a sok barom, idióta rendeletüket, amikkel a dohányosokat jobban megbélyegzik, mint egy pszichopata gyilkost.

   Nagyot nyelt, a nikotinhiány továbbra is kínozta, nem tudott mit tenni, csak tűrni, és szenvedni. Aztán szenved azzal is, hogy melót keresgél a neten. Annyi jó hirdetés van, tök jó szövegekkel, de ha elolvassa részleteket, egyből látszik, csak a nagy duma van, munka, és esetleg abból származó pénz meg sehol.

   Az egészben édesapját sajnálta a legjobban. Nem ezt érdemelte. Ledolgozta az életét, kemény fizikai munkával, és idős, nyugdíjas korára szinte kenyérre sincs pénz. Volfram emlékszik, mikor még gyerek volt, édesapja rengeteget dolgozott hétvégeken is, abban az időben sem volt könnyű megélni, de ennyire nem volt borzasztó a helyzet, mint most. Ha szerényen is, de meg lehetett élni, nem kellett eladni semmit, nem kellett éhezni, sem kölcsön kérni. Végül is most sem kérnek kölcsön, úgysem tudnák vissza adni. Volfram már azon is gondolkozik, hogy nem fog enni, csak minden másnap, ezzel is lehet valamennyit spórolni.

   Gondolatai megálltak, némán leste a monitort, és könnyek szöktek szemeibe. Talán a legjobb lenne megdögleni. A munkahelyen hallott is ilyen híreket, hogy más cégeknél, pár ember felakasztotta magát, mikor megtudták, hogy elbocsájtják őket. Volframot nem fenyegeti ez a veszély, de hát hiába dolgozik rendesen, becsületesen, túlórázik, mint egy állat, nem lehet megélni így sem a pénzből. Könnyei hullani kezdtek, forrón folytak le arcán. Apjáról se tudja, mi lehet vele. Hónapokkal ezelőtt tűnt el itthonról, szó nélkül. Semmi üzenetet nem hagyott maga után, hogy hova is ment, és esetleg mikor tér haza. Volfram nem fordult a rendőrséghez, nem jelentette be apja eltűnését, érzi, szinte biztosra veszi, hogy elutazott vidékre az öccséhez. Ott talán megnyugszik kicsit, lemegy róla az a hatalmas nyomás, ami már régóta nyomasztja mindkettejüket. Jó is ott, lenn vidéken, falun, nyugalom van, a levegő is jó, Volfram is szívesen lakna ilyen helyen, inkább, mint a nyüzsgő, füstös, zajos városban. De ez a vágya soha nem fog valóra válni, egyelőre most a túlélés a tét, azon kell keményen dolgozni, hogy kenyér legyen minden nap.

   Gondolatai összevissza cikáztak. Most épp a végrehajtó jutott eszébe. Állítólag folyamatban van valamilyen végrehajtás. A húga intézi, Volframnak fogalma sincs, hol tart az ügy, és talán jobb is, ha nem szerez róla tudomást, még idegesítse magát azzal is. Már így is az őrület, és az öngyilkosság határán táncol. Elmosolyodott. Arra gondolt, ha kijön a végrehajtó, elsírja magát, és futva elmenekül. Innen semmit nem lehet elvinni, ide csak hozni lehet. Mit vinne el, a falakat? Mert más már nem nagyon van. Vagy talán a harminc éves, lógó ajtajú szekrénysort, ami már csak tűzifának jó? Vigye, ez legyen a legnagyobb öröme az életben.

   Lemondott a munka kereséséről, úgysem talál semmi használhatót. Hónapok óta keresgél, amivel csak azt érte el, hogy növekedett a telefonszámla. Nem baj, azt is korlátozzák majd nemsokára, míg ki nem kapcsolják végleg. Kínjában nekiállt vicceket olvasni, de nem igazán tudott nevetni rajtuk. A legtöbbje öreg, szakállas, bár talált néhány újat, melyek egész jók. Az órára nézett, elmúlt huszonhárom óra, itt lenne az ideje a lefekvésnek.

   Amint ezt végig gondolta, megijedt, mert egy hangot hallott kintről. Édesapja hangja, a konyhából. Volfram ledöbbent, de örült is. Hát itthon van? Mikor ő hazaért a munkából, nem nézett be a kisszobába, feleslegesnek találta, jól tudta, hogy apja már hónapok óta nincs itthon, ezért be se nyitott a kisszobába már régóta. Neki ott semmi dolga nincs, a kisszoba ajtó ugyanúgy csukva volt, ahogy édesapja hagyta. De most a hang hallatára megörült, de ez is csak pár pillanatig tartott, mert apja hangján hallatszott, hogy baj van. Mintha sírna. És mivel Volfram is bőgött nemrég, gyorsan előkapott egy papírzsebkendőt, letörölte könnyeit, bár tudta, a szemein úgyis látszani fog, hogy itatta az egereket.

   Türelmetlenül, idegesen állt fel, és elhagyta szobáját. A konyhában égett a villany, ahol apja már várt rá. A látványtól, ami a szemei elé tárult, újra sírni kezdett. Édesapja ott állt előtte anyaszült meztelenül, és ő is sírt. Volfram azt hitte, rosszabb már nem jöhet. De amit most lát, attól minden jobb. Még a végrehajtó is, és talán az öngyilkosság is. Úgy érezte, rögtön összeesik, gyomra remegni kezdett, és a pulzusa is biztos felugrott kétszázra.

- Mi történt?- kérdezte Volfram, de nem kapott választ, csak a szüntelen sírást hallotta. Édesanyja évekkel ezelőtt elhunyt, talán jobb is, hogy ezt nem élte meg. Az apa ott állt az ablak előtt, és ami legelőször a fiúnak szemet szúrt, az édesapja nemi szerve. A szőrzetet leborotválták, de a szerv nem volt sehol. Csupán egy kis bőrdarabka állt ki, ami talán négy- öt milliméter lehetett. A helyen látszott, hogy szakszerűen távolították el, és a seb is szépen begyógyult már. A másik dolog, ami már nem is döbbenetes, hanem horrorisztikus, hogy édesapjának karjai sincsenek. Mindkettő le van amputálva tőből. Egy pici csonk sincs, teljesen síkban van az oldalával. Az amputáció ott is rendben begyógyult, a bal, és a jobb oldalon egyaránt.

   Mindketten keservesen sírtak, és Volfram nem tudta mi történhetett, fogalma sincs, mi az oka ennek az egésznek. Meg akarta kérdezni, de apja ekkor megfordult, háttal a fiának. A gerince mellett egy függőleges vágás látszott, pontosabban egy hosszú varrat, a jobb oldalon. Volfram ebből arra következtetett, hogy édesapjából kioperáltak egy szervet. Kutakodott elméjében, mi is lehetett ott, és bár nem volt benne biztos, úgy gondolta, hogy talán az egyik vese.

   Apja lassan visszafordult, és a fiával, könnyes szemekkel nézték egymást.

- Mi történt veled?- kérdezte újra a fiú, és most választ is kapott. Apja vad zokogásba kezdett, Volfram odalépett, és átölelte, majd rájött, ez a gesztus már nem nyer viszonzást. A kezek, melyek ringatták őt kiskorában, melyek dolgoztak reggeltől estig, évtizedeken keresztül, nincsenek sehol. Ez a tudat, a kegyetlen valóság őt is vad, keserves zokogásra késztette, de lélegzetvisszafojtva, majd nagyot nyelve sikerült leküzdenie ezt a rohamot.

- Eladtam őket. A farkamat, a kezeimet, és a jobb vesémet.- válaszolt az apa. Volfram teljesen kikészült idegileg a hír hallatára, és hiába látta apja csonka testét, mégsem tudta, vagy inkább nem akarta elhinni. Újra rájuk tört a sírás, és a fiú most nem tartotta vissza, nem is tudta volna.

   Hosszú percek teltek el, mire csillapodni kezdett a sírás, sorsukba beletörődve. Volfram leültette az apját, de ő állva maradt.

- Mikor leléptél itthonról, hova mentél?

- Kórházba.- felelt az apa, és a fiú látta, hogy beleremeg a válaszba. – A kezeimet, a farkamat, és a jobb vesémet eladtam.- jött a magyarázat. Volfram totál maga alatt volt, úgy érezte, ezt nem fogja kibírni ép ésszel.

- És mennyit kaptál értük?- kérdezte.

- Egy milliót.- érkezett azonnal a válasz.

- Miért tetted? Nem lett volna szabad!- magyarázott a fiú, és apja ismét bőgni kezdett.

- Miért, miért? Mert valahogy pénzt kellett szerezni. Jobb lett volna, ha elárverezik a lakást, mi meg mentünk volna a híd alá?- Volfram erre semmit nem tudott válaszolni. Apja elé térdelt, és átölelte.

   Tudta, hogy ebből az egy millióból rendezhetik az adósságukat, be tuják fizetni a rengeteg csekket, és még marad is egy kevés pénzük. De mi lesz azután? Befizetnek mindet, amit kell, de a maradék pénz nem fog örökké tartani. Ha elfogy, akkor hogyan tovább? Minden kezdődik előröl. A csekkek újra gyűlnek, halmozódnak majd, és akkor mit adnak el? Apja ismét kórházba megy, és eladja a lábait? Vagy valami más belső szervet? Vagy ő, Volfram menjen kórházba, és adja el a farkát, kezeit, veséjét, ugyanúgy, mint apja tette? És kezek nélkül hogy fog dolgozni? Mi a megoldás?

   Apját lefektette, és ő is elvonult a szobájába. Már igencsak elmúlt éjfél, feküdt az ágyában, de aludni nem tudott. Apja húzása, amit tett, hogy legyen pénz, nem hagyta nyugodni. Egy gombóc volt a gyomra, ami őrölte az idegeit. Próbált kitalálni valamit. Érezte, ennek halál lesz a vége. Ha öngyilkosságot követ el, apja egy otthonba kerül, ahol gondozzák, és ételt is kap, lesz fedél a feje felett, nem kell a tornyosuló számlák miatt idegeskednie. De az előzmények, az amputálások, és a fia halála minden bizonnyal olyan bánatot váltanak ki belőle, amit ennyi idősen nem élne túl. Az öngyilkosság nem jó megoldás. Nem maga miatt, az apja miatt. Ha életben marad, akkor ápolhatja édesapját, míg él. Ezzel nincs is gond, megteszi, de pénz továbbra sem lesz. A csekkek meg jönnek majd minden hónapban, és újra ki kell találni valamit, hogyan legyen. És mi lesz, ha ő előbb meghal, mint az apja? Nem öngyilkosság miatt, hanem egy munkahelyi, vagy közúti balesetben, esetleg betegségben.

   Bárhogy is gondolkozott, nem tudta mi legyen. Sem az élet, sem a halál nem megoldás.

                                                    VÉGE.

                                                Edwin Chat

                                          2012. október 20.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés