Nem tudta, hogy került ide. Nem emlékezett, mivel jött, kocsival, busszal, vagy vonattal. Semmi nem rémlett neki, hogy átsétált volna egy zebrán, hogy várt volna a járda szélén a gyalogosoknak szóló zöld jelzésre, leszállt volna a tömegközlekedés valamelyik járművéről. Nem találkozott emberrel, senki ember fiával. Semmi hang nem volt emlékeiben, bárhogy kutakodott is. Egy emberi hangfoszlány, az utcai tömeg zsivaja, a hírlapárus rikácsolása, a sarki koldus felhangolatlan hangszerének macskazenéje, a járművek motorhangjai, a türelmetlen autósok dudálása, semmi nem derengett elméjében. Azt sem tudta milyen nap van, hányadika, és mennyi az idő. Pedig ha az ember felutazik a fővárosba, hogy meglátogassa szerelmét, aki kórházban gyógyul, az ilyenekre nagy szüksége van, és illő lenne emlékezni is e fontos dolgokra. Táska, szatyor nem volt nála, amiben az ember látogatgatáskor viszi az ebédet, a finom falatokat, jó kis házi tyúkhúslevest, sült húst, süteményt, üdítőt. Talán még a személyi igazolvány se volt nála ezen az ismeretlen, betájolhatatlan napon. Boldog volt, és enyhe izgalmat érzett, nagyon várta a pillanatot, hogy végre újra lássa szerelmét.
Arra se emlékezett, szerelme miért van kórházba, ha agyonütnék, se tudná megmondani, mi a baja a nőnek, akit ő annyira, de annyira szeret. Csak egyvalamit tudott, hogy szerelmének semmi komoly baja nincs, gyógyítható, és pár nap után haza is engedik. Fogalma sem volt róla, melyik osztályra, hányadik emeletre kell mennie. A kórterem számát sem tudta, mégis olyan boldogan, és lendületesen ment, mintha minden világos lenne számára. Nem is figyelt, és nem is gondolt ő semmire, mintha megszűnt volna a világ. Valószínűleg nem tudta felfogni a tényeket, ami mindent bizonytalanná tett számára, ezért is ment oly nagy kedvvel, mintha minden rendben volna. A földön ment, mégis mintha űrben lebegne, de ezt nem vette észre, természetes volt neki ez a világ, a bizonytalanság, az űr, az emlékezetkiesés mind-mind természetes dolognak tűnt. Virágot sem vett, nem vitt magával semmit, amit oda adhatna a személynek, akihez siet. Ez normális állapotban kicsit illetlenség, de ebbe a világba ez is belefért. Észre se vette magán, hogy semmi nélkül, felkészületlenül megy egy beteglátogatásra, mint ahogy azt sem, hogy körülötte teljesen megváltozott a világ. Nem látott embereket az utcán, pedig ott voltak, csupán az egymás után sorakozó épületek tudatosultak benne, és a cél, ahova éppen siet türelmetlenül, boldogan. Dolgozott benne a vágy, az akarat, hogy újra lássa drága barátnőjét, és annyira koncentrált a dologra, teljesen lekötötte figyelmét, valószínűleg ezért nem vette észre, és nem vett tudomást a körülötte megváltozott világról.
2 .
Az épületen elcsodálkozott, szinte lenyűgözte. Már volt szerencséje pár kórházhoz, betegként, és látogatóként is, de ilyent még nem látott. Igaz, betegként még kiskorában feküdt kórházban. Olyan műtéteken esett át, melyeken általában még gyerekkorban esnek át az emberek. Vakbél, sérv, és mandulaműtétet végeztek rajta anno. Látogatóként sok mindenkinél megfordult. Rokonnál, ismerősnél, barátnál, kollégánál.
Most csak állt a kórház előtt, és csodálattal nézte. Tetszett neki. Az öt emelet magas épület hófehér falai büszkén feszültek a térben. A város talán egyik legszebb intézménye. A patyolat tiszta ablaküvegek tükörként mutatták a szemközti épületek képét. A tető szélénél úgy csillogott az ereszcsatorna, hogy a napfény is elcsúszott rajta. Az ablakpárkányok is ragyogtak a tisztaságtól, sehol egy folt, amit idő múltával az időjárás hagy rajta, sehol egy madárürülék plecsni, mintha csak ma tették volna helyükre a vadonatúj párkányokat. A tetőt nem látta, mert az sátor alakban meredt az ég felé, de gondolta, hogy ott is tökéletes tiszta cserepek nyugszanak a tetőléceken. A hófehér falakon sehol nem volt kosz, semmiféle folt, beázások körvonalai sem tarkították, repedéseket se találhatott rajta még egy sasszemű ember sem. Azt gondolta magában, minden kórháznak így kellene kinézni. És ha már ilyen a kórház épülete, milyen lehet bent a személyzet. Nem kétséges, hogy rendesek, lelkiismeretesen végzik munkájukat, és mindennél fontosabbak nekik a betegek. Jóérzéssel árasztotta el az épület látványa. Örült, hogy barátnője ilyen jó helyen van. Itt még a halott is feléled, állította magában, és úgy érezte, hogy ez nem túlzás.
Aztán a kórház körüli terepet vette szemügyre. Itt már igencsak meglepődött. Néhány hiányosság szemet szúrt neki. Legelőször az, hogy nincs kerítés. Ezen a vonalon tovább haladva, rájött, hogy nem is lehet kerítés, mert udvar sincs. A meglepődöttség mindenféle ellenállás nélkül ült ki arcára. De még nem volt vége a hiányosságok felfedezésének. Mivel nem volt sem udvar, sem kerítés, ebből adódik, hogy nincs kocsibejáró sem, ahol a mentők be tudják szállítani a betegeket, vagy a hullaszállító el tudja vinni az el halálozottakat. És nem volt porta sem. Ez már végképp megdöbbentette, hogy egy ilyen nem mindennapi épületre ne vigyázzon senki. Ide akárki bejöhet, ha akar. Mindenféle illetéktelen személy, esetleg hajléktalanok is éjszakára birtokba veszik ezt a csodás, tiszta építményt, behozva koszt, büdöst, és mindenféle vírust, bacilust, kórokozókat, ezzel komoly esélyt adva egy esetleges járvány kitörésének, ami egyes beteg számára akár végzetes is lehet. A kórház mindenféle hiányosságával együtt ott állt az út szélén, csak egy járda húzódott mellette. Úgy körbe lehetett járni, akár egy dísz kutat a főtéren. És ami még meglepte a szemmustra alkalmával, hogy az épület ötemeletes. Ez se volt normális dolog. A legelterjedtebb a három, négy, nyolc, és tízemeletes épületek. Bárhogy erőltette agyát, nem rémlett neki ötemeletes épület sehonnan. Tudomása szerint sem az építészmérnöki tervekben, sem a gyakorlatban nem létezik ötemeletes épület. Elégedetlen fejcsóválással fejezte ki nemtetszését a hiányosságok, szerinte abnormális dolgok iránt, de maga az épület külseje továbbra is lenyűgözte. Így hát vegyes érzelmekkel lépett oda a bejárati ajtóhoz, ami méltó volt a kórház külsejéhez. Úgy vélte, ez a kétszárnyas üvegajtó is többe kerülhetett, mint saját lakásának a teljes berendezése. Mikor megfogta a kilincset, még állt pár pillanatig, és az utcát figyelte. Nem vette észre, hogy az időjárás is teljesen abszurd. A nyári meleg, esetleg kánikula helyett, borongós, semmilyen idő van. Mintha ősz lenne. Nincs hideg, de nem süt a nap, az égbolt teljesen szürke, semmi esély hogy felszakadozzon. Eső nem esik, szél nem fúj, és azt se lehet megjósolni, hány fok lehet a hőmérséklet. A kórház körülötti hiányosságoktól eltekintve minden rendben volt számára, így az időjárás is elkerülte a figyelmét. Pedig ha látná, mi is van valójában, a kórház csodás külseje igencsak eltörpülne a sok baljóslatú jelek, az időjárás, és maga az egész megváltozott világ mellett. Akár egy rossz álomban, úgy létezett ez a világ, de ő mégis természetesnek találta.
3.
Belépett. Az ajtószárnyat elengedve, mosolyogva figyelte, ahogy az csendesen a helyére indul, majd halk kattanással célba ér. Nem csalódott a belső látványtól sem. A falak kivételével mintha minden márványból lenne. A falak itt is hófehérek, akárcsak a mennyezet, felületüket a simaságuk tette tökéletessé. Minden sarok, és falszegély vastag aranycsíkkal kihúzva, ami ellenállhatatlanná tette a szem számára. Kicsit furcsa volt a folyosó szélessége, ahol egy mentőautó is elférne. A lépcsőház szintúgy lenyűgözte. Ugyanolyan széles volt, mint a folyosó. Az alacsony lépcsőfokokat fehér díszkorlát, aranyozott, fényes csövekkel kísértek az emeletre. A márványlépcső is teljesen tiszta volt, tükröződött benne a mennyezet, és a lámpatestek. Mintha nem is kórházban, hanem egy kastélyban lenne.
Aztán itt is jöttek a hiányosságok, melyek ugyanúgy meglepték, csalódottá tették, akárcsak kint az utcán. Mikor belépett, a bejárattal szemben nem volt recepció, nővérpult. Sem arrébb a folyosón. Ez újra aggasztani kezdte. Hiába szép az épület kívül-belül, vannak olyan dolgok, melyek hiányoznak, méghozzá igencsak fontos, mondhatni létszükséglettel bíró dolgok. Az sem kerülhette el figyelmét, hogy síri csend van az épületben. Nincs ajtócsukódás, ajtónyitás, emberi beszédfoszlányok sem szűrödnek a kórtermekből. Semmi hangot nem hallott, mintha megsüketült volna. Úgy érezte, teljesen egyedül van ebben a csodálatos épületben, mert a folyosók is teljesen kihaltak. Embereknek nyoma sincs, pedig biztos vannak itt járóbetegek is, akik elmennek a vécére, leugranak a büfébe, vagy kiülnek a teraszra dohányozni. Tényleg, vajon van itt büfé?- tette fel magában a kérdést. Ha nincs portás, és recepciós, nagy valószínűséggel büfé sincs. Ez egy olyan kórház, ahol nincs személyzet. Ezt már végképp abszurdnak találta. Azért orvosok és ápolónők biztos vannak, még akkor is, ha ezidáig nem találkozott egy teremtett lélekkel sem. Tényleg, és konyha van? Takarító személyzet van? Betegszállítók vannak?- sorjáztak elméjében a kérdések. Persze, biztos vannak, nélkülük képtelenség, hogy üzemeljen egy kórház. De hol vannak? Nem érzett étel illatot sem. Az a tipikus kórház szag se volt érezhető. Teljesen semleges, semmilyen szag volt a belső helyiségekben. Egyszerűen semmiféle szag nem volt. Már arra gondolt, olyan extrákkal felszerelt kórtermek vannak ebben a csodás kórházban, hogy a betegeknek ki se lépni onnan, mindent megkapnak, és el is tudnak végezni helyben. Valami éthordó kürtőn keresztül kapják a reggelit, ebédet, vacsorát, mint egy szállodában, le is tudnak zuhanyozni, és egyéb szükségleteiket is el tudják végezni a luxuskórtermekben. Ezt is abszurdnak tartotta, de elméletben elképzelhetőnek találta. Ha ez így van, még hozzá adja az épület belsejének kinézetét, hihetné akár azt is, hogy nem kórházban van, hanem Dubai-ban, a vitorla alakú luxushotelben.
Megfogta a korlát csövét, és elindult felfelé a lépcsőn. Fogalma sem volt melyik kórteremben lehet barátnője, de valahogy mégis tudta, hogy a második emeletre kell mennie. Teljesen természetes dolognak tartotta, hogy a lépcsőn megy fel. Eszébe se jutott a lift, nem is kereste, hogy egyáltalán van-e, de ami hiányosságokat eddig tapasztalt, valószínűleg a lift is erre a listára tartozna. Lassan haladt felfelé, közben lefelé nézett, figyelte lépteit, mint egy kisgyerek. A márványlépcső szélei fekete bordás gumicsíkokkal voltak csúszásmentesítve. Cipőtalpa jól tapadt a gumicsíkhoz, elképzelni nem tudta volna, hogy ezen a lépcsőn meg lehet csúszni. Szerinte az ember nyugodtan rohangálhatna fel-le a lépcsőházban, mint az iskolában, a szünetben a gyerekek, csak úgy tudná baleset érni ezen a lépcsőn, ha megbotlana saját lábában. A lépcsőfordulóban megkapaszkodott a korlátban, és testével kidőlt, amennyire csak lehetett. Jó nagy ívben vette be a kanyart. Aztán támaszkodó kezével menet közben visszahúzta magát a korlát mellé, és ballagott tovább felfelé, az első emeletre.
Az első szinten megállt, picit körülnézett. A folyosó, a kórtermek, minden ugyanúgy nézett ki, mit a földszinten. Mintha nem is gyalogolt volna felfelé huszonegynéhány lépcsőfokot. Az illat, ami nem volt, itt is ugyanolyan, mint lenn, a falak színe, az ajtók típusa, a berendezés, minden teljesen megegyezik a földszinttel. Ahogy szedte szorgalmasan a fokokat, már nem figyelte saját lépteit, nem nézte lenyűgözve a lépcsőt, normálisan ment, mintha csak egy hétköznapi lépcsőt használna.
Nem gondolt semmire. Csak ment, és nem foglalkozott vele, mi lesz a látogatás alatt, után, nem foglalkoztatta, hogyan fog hazajutni, mi lesz útközben, mi lesz otthon. Ezek a dolgok most úgy elnyomódtak, nem voltak jelen tudatában, mintha nem is léteznének. Közömbös volt ez a világ, hiányoztak belőle az érzések, a hangok, az illatok, csak a színek, és a borús, semmilyen valóság volt jelen.
Felért a második emeletre. A lépcső tetején megállt, körbenézett. Elnézett jobbra, balra, de már nem lepődött meg, hogy itt is ugyanazt látja, mint a földszinten, és az első emeleten. Arra gondolt, talán az egész épület ilyen, minden emelet teljesen egyforma. Persze ezt csak akkor tudná meg, ha végigjárná az öt szintet, de erre most abszolút nem volt kedve, főleg így, hogy szerelméhez igyekszik éppen. Viszont ezen az emeleten volt valami, ami eltért az alatta lévő kettőtől. Itt már van élet, emberi hangok, személyek, betegek jönnek-mennek a folyosón, ápolók forgolódnak serényen, szorgalmas munkát végezve. Ez már tetszett neki. Mégis vannak itt emberek, ebből a szempontból ugyanolyan ez az intézmény is, mint bármely más kórház.
A lépcsővel szemben lévő kórterem ajtaja ki volt tárva. De nem csak ez, mindegyik. Halk, nyugodt emberi duruzsolások szűrődtek ki a folyosóra. Örömteli mosollyal nyugtázta fülei számára oly kellemes tényt. Fújt egy nagyot, kicsit kihúzta magát, dzsekije felgyűrődött alját lehúzta a derekára, mégse nézzen ki úgy, mint egy lelencgyerek. Fülei súgni kezdtek, torka dobogott, mintha a szíve lenne ott. Kicsit megigazította frizuráját, csak úgy, tükör, és fésű nélkül, nagyjából érezte, hogy most úgy áll, ahogy hordani szokta. Egy-két pillanatig állt még, átgondolt mindent, mint egy vizsga előtti diák, hogy hogyan fog cselekedni, mit fog mondani, ha már ott ül barátnője mellett. Eddig minden simán ment, de most úgy készült a szereplésre, mint egy premier előtt álló színész, aki most kapta meg élete első főszerepét egy sikeres sorozatban.
Egy középkorú ápolónő haladt el mellette, arcán semmiféle érzelem nem volt látható. Póker arcot vett fel, és közömbösen ment, mintha sehonnan tartana sehova. Térd fölé érő köpenye alól szép látványt nyújtottak formás lábai, és karcsú dereka is szemet gyönyörködtetően ringott. Csak az a hideg póker arc nem illet bele a képbe sehogy. A fiú arra gondolt, miközben nézte a szépséget, hogy talán valami családi, magánjellegű problémája van. De lehet akár munkahelyi is, bár a kórház láttán, ezt nem nagyon tudta elképzelni. Egy ilyen intézményben csak jó kollektíva lehet, rendes, megértő főnökök, amik általában más, átlagos munkahelyen nincsenek. De elsősorban mégis a családi problémára gondolt. Talán este nem kapott boldogsághormont barátjától, párjától, férjétől, élettársától, vagy aki van neki. Talán nem elégítették ki maximálisan, vagy részben sem erotikus, szexuális vágyait. Mikor az ápolónő belépett egy kórterembe, és eltűnt a fiú szeme elől, már nem is foglalkozott tovább a gondolatokkal, hogy mi baja lehet a nővérnek.
Nagy izgalommal lépett a kórteremhez, és megállt az ajtóban. Szemeivel körbepásztázta a helyiséget. A bal és jobb oldali falak mellett ágyak voltak, középkorú, és idősebb beteg nőkkel. Volt, aki aludt, volt, aki olvasott, és voltak olyanok is, akik beszélgettek egymással. A kórterem közepén, keresztbe állt egy ágy, Szélén mosolyogva ült szerelme, élete párja. Persze rögtön meglátta a fiú, a kórterem szemrevételezése csak kíváncsiságból történt, pár pillanat alatt.
Fülig érő szájjal lépdelt oda az ágyhoz, átkarolta kedvese vállait, és nagy csókkal köszöntötték egymást. A nő is örült a látogatónak, de benne is olyan bizonytalan, sejtelmes érzések kavarogtak, mint a párjában. Nem tudta volna megmondani, melyik nap volt nála látogató, mint ahogy azt sem, miért is van bent. Azt tudta, hogy beteg, de fogalma sem volt, mi a baja. Ez a különös világ nem csak a fiút, mindenkit bizonytalanná tett. Senki nem vette észre, hogy valami nem stimmel, mert minden olyan természetesnek tűnt mindenki számára. Végülis most nem ilyen gondolatokkal foglakoztak, élvezték egymás társaságát. A fiú leült az ágyra, párja mellé, derekát gyengéden, érzékien átkarolta, és beszélgettek. Keze néha vándorolni kezdett, simogatta a nő hátát, vállait, ami még kellemesebbé tette a beszélgetést, az egész látogatást. Az egyik idős beteg nő hanyatt feküdt az ágyában, kezei teste mellett nyugodtak. Nyakig be volt takarózva, ősz haja kicsit kócosan, ápolatlanul nyugodott a párnán. Ágya melletti kis szekrényen csak egy üveg ásványvíz árválkodott. Nem jártak hozzátartozók látogatni, ezt az üveg vizet is valamelyik ápolónő hozta neki a büféből, talán a csinos, póker arcú. Fejét oldalra fordította, és megkérte a fiút, hogy öntsön neki egy pohár vizet, és itassa meg. Még mielőtt bármit cselekedhetett volna a fiatalember, párja rászólt, hogy ne tegye, mert nem normális az öreglány. Nem szomjas, csak szeret mindenkit ugráltatni, élvezi, ha foglalkoznak vele. Így a fiú, kicsit tanácstalanul, de nyugton maradt, folytatta a beszélgetést partnerével. Az idős hölgy néha odaszólt hozzájuk, ami kicsit beárnyékolta a beszélgetést, de igyekeztek nem figyelni rá. A kórterem többi lakója is neheztelt a nénire, de nem szólt hozzá senki, nem foglalkoztak vele. Unta már mindenki, hogy örökké ezt csinálja, nincs senkinek egy perc nyugta. Csak akkor van nyugalom, ha az idős nő éppen alszik.
A fiú szerelme combjára helyezte kezeit, és simogatta a formás végtagot, majd később a kecses, finom női kézfejet kezdte el masszírozni, kényeztetni. A nőnek tetszett ez, hagyta is magát, jól esett neki hogy végre kap egy kis gyengédséget, törődést, odafigyelést. Bár itt a kórházban, mint ahogy egy beteg sem, ő se volt elhanyagolva, de korántsem foglalkoztak velük annyira, olyan odafigyeléssel, mint ahogy azt a fiú elképzelte magában.
A kinti világról, és a kórház kinézetéről semmit nem mesélt párjának, valószínűleg a nő is tudja mi a helyzet. Legalábbis a fiú azt hitte. Nem tudta, hogy ez az egész megváltozott világ csak az ő elméjében létezik, csak számára más minden, mint lenni szokott. A nőnek feltűnt, hogy nem hozott neki semmit a fiú, de nem foglalkozott vele, nem tette szóvá. Ha kicsit eljátszadozna a gondolattal, hogy miért nem kapott semmit, talán kikövetkeztethetné, hogy a dolgok nagyon nincsenek rendben, de eszébe se jutott ilyesmi, örült a látogatónak, tudta, hogy most órákig ott lesz nála a fiú, és ezek az órák pillanatok alatt el fognak repülni. Így szokott lenni, ha jól érzi magát az ember szerettei körében.
A fiúnak nem tűnt fel, az idős nő üveg ásványvize. Nem is tűnhetett fel, mert nem tudhatta, hogy nem járnak hozzá látogatók, és sehonnan semmit nem kaphat. Azt sem tudhatta, hogy a vizet egyik ápolónővel hozatta talán a büféből. Ezáltal az a tény se szúrt neki szemet, hogy nincs büfé a kórházban. Pedig ha kicsit odafigyelne, gyanús lehetett volna neki a dolog. De mivel nem tudott semmit az idős nőről, hogy nem járnak hozzá látogatók, így minden rendben volt, legalábbis a látszat ezt mutatta.
Barátnőjének is szüksége lett volna vízre, már csak fél üveggel volt neki. Az övé nem árválkodott, mert több üveg vize volt, még el nem fogyott. Szóvá is tette a fiúnak, hogy kellene hozni egy kis vizet a büféből. A fiú segítőkészen igent mondott, természetes volt számára, hogy ezt megteszi szerelme kedvéért. Viszont még most sem vette észre, hogy nem stimmel a dolog. Az ő tudása szerint nincs büfé, mégis bele egyezett, hogy lemegy, és hoz pár üveg vizet.
El is indult, párjának megígérte, hogy siet vissza, pár perc, és újra itt lesz. Ekkor még nem tudhatta, hogy a pár percből órák lesznek, mert a kórház teljesen megváltozik, kicserélődik a személyzet, a betegek, semmi nem olyan lesz, mint eddig volt. Azt sem tudhatta, hogy eltéved, és dr. Holttest kezei közé szalad.
Vidáman lépdelt le a lépcsőn, szaporázta lépteit, hogy minél előbb visszaérjen kedveséhez. Most nem csodálkozott a látottakon, bár menet közben megint szemügyre vette a lépcsőt, a korlátot, a falakat, de nem olyan lenyűgözve, mint amikor jött. Most menet közben vetett rájuk pár pillantást, és mosolyogva fejezte ki tetszését. Ha nem siet annyira, talán észreveszi, hogy az első emeleten van pár ember. Idejövet ez a szint még teljesen kihalt volt. De most nem foglalkozott ilyesmi dolgokkal, a legfontosabb dolog volt, a büfében megvenni a vizet, és futás vissza a második emeletre. Nem figyelt már semmire, csak ment, a fokokat kettesével szedte.
A földszinten már komoly társaságot vett észre. Betegek, látogatók, ápolók, mindenki jött ment a dolgára, csendesen, halkan, ahogy azt egy kórházban illik. Amint leért a lépcsőn, megállt. Szétnézett, de semmit nem látott, csak a folyosót. Onnan nem nyílt semmiféle helyiség, ami esetleg büféként üzemelhetne, és hiába forgatta a fejét, táblát se látott a falakon, ami jelezné, a büfé melyik irányba van. Tanácstalan volt, teljes bizonytalanságot érzett, talán most kezd eljutni tudatáig, hogy ezzel a világgal valami nincs rendben. A gyanú gondolatában csak erősödött, mikor megszólított pár embert, de senki nem válaszolt. Odalépett egy középkorú úrhoz, aki beteg volt, világos pizsamában, sötétkék- fehér csíkos köntösben, amin látszott, felülete a sok mosástól olyan érdes, durva lehet, mint a smirgli. Udvariasan megkérdezte, merre találja a büfét, de választ nem kapott. A beteg úr észre se vette őt, úgy elment mellette, mintha nem is létezne. Ezen elcsodálkozott a fiú, sejtette, hogy az országban vannak ilyen modortalan, bunkó alakok, akik a köszönést nem fogadják, ha kérdezik, nem felelnek, most ez a beteg úr élő példa volt az emberek e csoportjára. Tett pár lépést, kiszemelt magának egy másik, szintén beteg személyt. Neki is feltette a kérdést a büfével kapcsolatban, de az eredmény ugyanaz volt, mint előzőleg. Csak a jó modora gátolta meg abban, hogy ne tegyen durva megjegyzést a nem éppen úri emberre.
Feladta a reményt, hogy kérdésére bárki is választ fog adni, így hát elhatározta, hogy visszamegy kedveséhez. Majd az egyik üres üvegbe enged a csapból vizet. A szomjoltás céljára az is megfelel. Alighogy elindult felfelé a lépcsőn, gyerekzsivajt hallott meg. Ezen teljesen megdöbbent, hisz eddig egy árva lélek nem volt jóformán az épületben, nemhogy gyerekek. Vegyes érzelmekkel haladt, egy bizonyos fokú szorongás is költözött belé. Lassan kezdett előtte észrevehetővé, bizonyossá válni ez a világ, ami teljesen más, mint amiben eddig élt, és amit eddig természetesnek talált. Már nem is foglalkozott a vízzel, megfeledkezett róla, egész elvonták figyelmét a körülötte életre kelő változások, a nem mindennapi dolgok.
Az első szintre felérve földbe gyökerezett a lába. Apró gyerekek, négy, öt, hat év körüliek nyüzsögtek a folyosón, lármájuk enyhén visszhangzott. Ők sem vettek tudomást személyéről. Azt is hihette volna, hogy személye megszűnt létezni, mint aki meghalt, vagy láthatatlanná vált, hogy senki nem veszi őt észre, ha szól valakihez, nem válaszolnak, nem szólnak vissza, mintha ott se lenne. De nem hitt semmit, mert teljesen más dolgok kötötték le gondolatait, vonták el figyelmét. Ha gondolkozott volna bizonyos dolgokon, ami körülötte folyik, az is fogós kérdés lenne számára, ezek a gyerekek, hogy kerültek ide pár perc alatt. Még ő a földszinten tartózkodott, az alatt a néhány perc alatt senki nem jött be a bejárati ajtón. Se felnőtt, se gyerek, senki. Főleg nem ilyen sok. A gyerekek száma megtöltene egy óvodát, annyian vannak. A sok apró lurkók valami játékot tartva kezükben szaladgáltak, kiabáltak, nevetgéltek hangosan. Senki nem volt, aki rájuk szólna. Ápolók nem voltak ezen a szinten, se felügyelő, aki a gyerekekre ügyelhetne, és rájuk szólna, hogy kicsit halkabban legyenek, ne zavarják a többi beteg nyugalmát, és ne szaladgáljanak, mert elesnek, és az veszélyes is lehet. A fiú gondolt rá, hogy odaszól a gyerekeknek, kicsit halkabban legyenek, de ami a földszinten történt, abból azt vonta le, hogy itt se vennék észre lényét. Eszébe is jutott, mikor felért erre a folyosóra, egyik gyerek se pillantott rá, nem köszöntek neki. Talán a köszönés nem is olyan fontos, hisz gyerekekről van szó, de a pillantás hiánya érkezésekor mindenképp furcsa volt. Akart kiabálni egyet, kíváncsiságból, vajon hány gyerek figyel majd rá, de inkább elvetette a gondolatot. Jobbnak látta, ha nem szerez tudomást, hogy személye más emberek számára nem látható, nem létezik, nincs. Ezt lehetetlennek találta, hogy így lenne, de a furcsa közeg, a kórház egész abnormális légköre talán az ellenkezőjét bizonyítaná, és ebből inkább, biztos, ami biztos, nem kért.
Szorongva, borús kedvvel vette célba a második emeletet. Már a lépcső, a korlát szépsége se derítette jobb kedvre, nem érdekelte mi hogy néz ki. Vissza akart érni minél előbb kedveséhez, újra mellette akart ülni, mintha tőle várna védelmet, oltalmat, és akkor talán ez az egész képtelen mindenség elmúlik, megszűnik. Nem foglalkozott azzal, hogy kicsit furán néz ki, ha egy férfi vár egy nőtől védelmet, érezte, hogy most erre van szüksége, ez a vágya. Talán egy szót se fog szólni a történtekről, de szerelme biztos észreveszi rajta, hogy valami nincs rendben. És a büfé is aggasztotta. A nő oda küldte vízért. De nem talált büfét, mivel semmiféle helyiség nincs ami az lehetne, vagy folyosó, ami oda vezetne. Szóval az itteniek szerint van büfé, tudnak róla, de ő szerinte, és ő számára nincs. Sehogy nem volt neki gömbölyű ez a dolog. Mintha a kórház szellemkastéllyá változott volna át, vagy mintha átcsúszott volna egy másik dimenzióba, ahol szinte percről percre változnak a dolgok, az emberek, az élet, az egész világ. Arra is felfigyelt, hogy már szagok, illatok is jelen vannak az épületben. Kissé kellemetlen, amit orra érzett, ezért inkább szagoknak titulálta, nem illatoknak. Nem tudta pontosan megnevezni mit is érez, de párás levegőjű, savanyú, és enyhén lábszagú megközelítőleg.
Minden letörtsége, rosszkedve ellenére tempót vitt lépteibe, mégis úgy érezte, alig halad valamit előre. Mintha egy futószalagon gyalogolna, és egyet lép előre, kettőt hátra. Eszébe jutott, voltak ilyen álmai régebben, nem is egyszer, hogy kergetik, ő fut teljes erőből, de lábai mintha ólomból lennének, nem halad szinte semmit. Mint egy lassított felvétel. Vagy mikor azt álmodta, hogy újra katona, és nem találja saját századánál azt a körletet, amelyben lakik. A folyosón ingázott jobbra, balra, benyitott minden szobába, de a saját ágyát, és szekrényét nem találta.
Ha nagyon lassan is, fogytak előtte a lépcsőfokok. Arra nem gondolt, ha ennyire megváltozott az épület, akkor talán a második emeleti kórtermek lakói is kicserélődtek, eltűntek nyomtalanul. Csak ment, elméjében bizonytalan érzelmek rengetege kavargott, és unalmas közömbösség feszítette mellét. Kellemetlen, kényelmetlen volt számára ez az állapot, és nem tudta, egyáltalán van-e ebből kiút, és ha igen, mikor, és hol.
A két emelet közötti lépcsőfordulóban, jobb kézzel a korlátot fogva, kedvtelenül, kissé idegesen vette be a kanyart. Lábai újra szorgalmasan falták a fokokat, most úgy érezte, halad is valamit. Felnézett a második emelet folyosója felé, enyhe megkönnyebbüléssel könyvelte el, hogy már csak pár lépcsőfok, és be is léphet a szemközti kórterembe, ahol barátnője várja. Itt már olyan szag csapta meg az orrát, amilyen az idősebb betegeknek van, akik napok óta nem fürödtek, csak kezüket, arcukat mosták meg, és a többi mosdatlan testrész a paplan alatt punnyad, beizzad, érlelődik. Az a tömény, kellemetlen izzadtság szag, melyben több az ürülék szaga, mint a verejtéké. Gyengén vizelet szagot is érzett a nem mindennapi levegőben.
Felért végre a másodikra. Nem nézett körül, hogy itt a folyosón milyen változások mentek végbe, még ő lenn volt a földszinten büfét keresni, azonnal begázolt a szemközti kórterembe, ahonnan pár perccel ezelőtt kijött, és ahol reményei szerint várja őt kedvese, és az ásványvizet.
Megállt az ajtóban, nem lépett be, így is látta a kegyetlen valóságot. Itt is kicserélődött a beteg állomány. Csupa idős hölgy, ősz, és festett hajúak, biztosra vette, hogy mindegyik nyugdíjas. Szemeivel körbefésülte a kórtermet, de barátnőjét sehol nem látta. Az ágy is eltűnt a terem közepéről, ahol nemrég kedvese ült. Eszébe jutott, amit az első emeleten látott felfelé jövet. Mikor ideért a kórházba, azon a szinten egy lélek sem volt. Aztán mikor lement a földszintre, majd pár perces hiába való keresgélés után visszaindult, akkor már millió gyerek népesítette be az első szintet. Itt meg teljesen kicserélődött minden ember, és a személyzet is eltűnt. Csak betegek voltak mindenhol. Megkérdezhette volna az egyik idős hölgyet, nem-e látta az ő kedvesét, persze pontos személyleírást adva róla, de nem tette. Mivel a földszinten sem kapott választ kérdésére egyik betegtől sem, és az első emeleten a gyerekek se vették észre személyét, hogy ott áll, és nézi őket, így lemondott róla, hogy még egyszer bárkinek bármilyen kérdést is tegyen fel.
Fájó lélekkel, összeszorult szívvel, remegő gyomorral ment a következő kórteremhez. Oda is benézett. Nem tudta, hogy itt ki-e cserélődtek a betegek, mert korábban nem látta, milyen emberek, és egyáltalán kik voltak ide elhelyezve, de az eddig szerzett kellemetlen tapasztalatok alapján úgy vélte, minden bizonnyal itt is kicserélődtek a betegek valami hatására.
Sorra járt a szinten minden termet, kereste lankadatlanul barátnőjét, hiába. Gyerekekkel sehol nem találkozott, csak idős nőkkel, és férfiakkal. Lassan minden megszűnt számára. Nem gondolkodott, csak ösztönösen keresett, a kórtermekbe benyitva, és megállva az ajtóban végig fésülte tekintetével a szoba lakóit, és ment is a következőhöz. Rossz előérzete azt súgta, egyik teremben sem fog rálelni társára, de ettől függetlenül szorgalmasan keresett.
A második emelet átvizsgálása után lement az első szintre, ott is végigjárt minden termet. Itt egy felnőtt sem volt, csak gyerekek. Ricsajuk kevéske életet, és civilizációt vitt e szellemkastélyszerű intézménybe. Hiába furakodott a folyosón hömpölygő, zsivajozó apró emberkék között, azok most sem vették észre őt. Vagy ha észre is vették, nem akartak róla tudomást szerezni. És ha feltenne egy kérdést kedvesével kapcsolatban, nagy valószínűséggel most sem kapna választ egyik gyerektől sem, így a gondolatot gyorsan el is vetette.
Benézett az összes kórterembe, mégha tisztában is volt vele, hogy ezen a szinten csak gyerekek vannak. Ki tudja, ebben a megváltozott kórházban bármi előfordulhat. Most már azt is el tudta képzelni, hogy egy felnőtt nőt összeraknak egy kórterembe tíz év alatti gyerekekkel. Nem talált olyan termet, ami tök üres lett volna, mindegyikben volt pár gyerek. Valamelyikben játszottak szépen, valamelyikben veszekedtek, verekedtek. Nem szólt rájuk. Talán ebben a világban ő nem is létezik, ezért nem felel neki senki, ezért nem veszik észre a gyerekek.
Ahogy haladt szintről szintre, kórteremről kórteremre, úgy fogytak esélyei, hogy megtalálja barátnőjét, de a reményt nem adta fel. Sejtette, hogy valahol itt kell lennie az általa annyira szeretett hölgynek, bár nem érezte. A változások, az egész mindenség, ami körülötte zajlik, megölte a megérzéseket. Nem érezte magát fáradtnak, kettesével szedte a lépcsőfokokat, és már nem csak esélye fogyott, a türelme is. Izgatott volt, mint akit kergetnek, mintha valami végzetes dolog elől menekülne. Hangosan zilált, ahogy igyekezett felfelé. Csak a folyosókon volt élet, a betegek többsége kint nyüzsgött, a lépcsőházban csak ő volt, ahogy a következő emeletre igyekezett. Nem látott semmi pozitívumot, csupa rossz, negatív dolgok repkedtek szeme előtt. Talán ezek elől szeretett volna menekülni, amint sietett a kereséssel.
Pólója kicsúszott a nadrágból, lógott rajta, mint egy lepedő, alsó széle gyűrötten lengett. Farmerige zsebében, amit lezser kabátként viselt, felső zsebében ide-oda hányódott a mobiltelefon. Szerencse, hogy a zseb be volt gombolva, amúgy nagy valószínűséggel a telefon rég kiesett volna, valamelyik lépcsőfordulóban, vagy épp a lépcsőn, és hangos puffanás után, pattogna lefelé a fokokon. A farmering alja jóval dereka alá ért, palástként suhogott, és csapkodta testét. Ahogy igyekezett a harmadik emeletre, az első szinten levő gyerekek zsivaja halkult, de még mindig tisztán hallotta őket. Talán már a hangok elől is szeretett volna elmenekülni, de hogy itt hagyjon mindent faképnél, azt nem tudná megtenni. Barátnője nélkül nem megy sehova, és addig nem nyugszik, amíg meg nem találja. Terve csak egy volt, és egyszerű. Körbejárni minden emeletet, megnézni minden egyes kórtermet, így érheti el csak célját, bár attól félt, kicsi az esély még így is, hogy sikerrel járjon. Tudatalattijában motoszkált a gondolat, hogy barátnője itt van még az intézményben, csak ő, mintha elfelejtette volna, melyik kórterembe is kell mennie, céltalanul keresgél. Egy rossz bújócskának látta ezt a furcsa valóságot, ami már kezdett számára kissé fárasztó, és kegyetlen lenni. Most ő is úgy volt, mint mikor a gyerekek cicáznak a labdával. Körbe-körbe dobálják egymásnak, hogy a labda tulajdonosa ne juthasson hozzá. Így látta a valóságot, most a kórház cicázik ővele, csak épp nem labdával, hanem egyetlen szerelmével. Szerette volna, ha mindez nem valóság, hanem csak egy rossz álom, de ennek esélyét is igen kevésnek találta. Kétségbe esett fájdalom, és zavar ült ki arcára, de a remény továbbra is ott volt lelke mélyén, hogy a keresés előbb-utóbb sikerrel jár. Bizonytalan kavalkád nyüzsgött fejében, de egy dologban biztos volt, hogy megkeresi párját.
A harmadik emeleten megállt a lépcső tetején. Középkoruk vége felé járó férfiak szédelegtek a folyosón. A legtöbbje sovány testalkatú, borostás arcú, és az a kellemetlen szag áradt testükről, ami belengte a folyosók légterét. Arcán fanyar fintor jelent meg a savanyú, tömény izzadságszag hatására, fejét elégedetlenül csóválta. Amekkorát csodálkozott az utcán, a kórház láttán, most akkorát csalódott bent az épületben. Némely férfi lopva rápillantott, de emberi szót nem intéztek felé. Az egész csak egy pillanat volt, aztán folytatták is céltalan szédelgésüket, mintha a kereső beteglátogató ott se lenne. Az eddigiekhez képest ezt sikernek könyvelte el, itt legalább észrevették. Most megint átvillant agyán az ötlet, hogy megkérdezze valamelyik beteget, nem-e látta az ő barátnőjét, de félt, hogy választ itt sem kap. Nem tudta mit tegyen, csak állt tanácstalanul, és nézett ki a fejéből.
Pár tétova perc után, melyet a tanácstalanság idézett elő, úgy döntött, kár itt bármin is rágódni, vesztegetni a drága időt, jobbnak találta, ha folytatja útját a lépcsőn felfelé, a következő emeletre. Sok reményt most se fűzött a dologhoz, hogy a keresés sikerrel jár, de szíve mélyén ott pislákolt a kis láng, hogy a negyedik emeleten rátalál szerelmére. Aztán elgondolkozott, hogy miért is. Miért pont ott találja meg? Egyáltalán, miért tűnt el a második emeleti kórteremből? És miért cserélődtek ki az emberek az emeleteken, az alatt a pár perc alatt, míg ő a földszinten volt? Tudta jól, ezek olyan kérdések, melyekre soha nem fog választ kapni, sem saját magától, sem mástól. Még a teremtőtől sem. Vegyesen kavarogtak érzelmei, elképzelései, és, ahogy fogynak lába alatt a lépcsőfokok, úgy fogy az amúgy sem sok remény.
Unottan, kedvtelenül, de határozottan haladt fel a negyedikre. Minden iránt közömbösséget érzett, csak barátnője iránt nem. A szép korlátot jobb kézzel megfogva, húzta, segítette magát felfelé, mint egy idős bácsika, akinek már minden lépés nehezére esik. Most neki is nehezére estek a lépések, de nem a fizikuma miatt, azzal semmi gond nem volt, hanem az eddigi sikertelenségek, kudarcok miatt. Még haladt, azt próbálta találgatni, vajon mi vár rá a negyedik emeleten. Vagy esetleg kik várnak rá. Reményei szerint ott is emberek lesznek. Legalábbis szeretné, ha azok lennének, nem pedig valami rossz teremtmények, érzéstelen, Istent, embert nem ismerő őrült emberforma állatok. Már annyi mindennel találkozott itt, amire nem számított, hogy most már bármit el tud képzelni. Még azt is, hogy itt télen piros hó esik, és a kórház betegeinek seggéből jön a napfény. Itt még a lehetetlen is elképzelhető. Itt nem csak a jövő, és a jelen bizonytalan, talán még a múlt is. Még az is meg tud változni bármelyik pillanatban. Nem volt olyan dolog, amit ne tudott volna elképzelni, hogy ebben a kórházban megtörténjen. Bármi, bármikor megtörténhet. Ez a természetes, a természetellenes dolgok. Minden kavargott agyában, és úgy érezte, őt már nem érheti meglepetés. Mindenre számít, ami valójában, a normális életben elképzelhetetlen. Ez azért jó, mert így a váratlan dolgok se fogják eztán váratlanul érni. Igenis számít rájuk.
A negyedik emeleten is megállt, és csak nézett. Jobbra, aztán balra, szemügyre vette a folyosót. Semmi rendellenességet nem látott. Arra viszont számított, ha benéz néhány kórterembe, nem hétköznapi dolgokkal fog találkozni. Viszont gondolt az ellenkezőjére is. Ha a kórtermekben hétköznapi, normális látvány tárul a szeme elé, azon meglepődne. Ilyenre nem számít. Átgondolta, eddig mi történt vele, miket élt át, mióta itt van, és megdöbbent. Mintha egy filmben lenne. Mintha egy rémálom kelt volna életre. Bármennyire is számított elképzelhetetlen dolgokra, ezt határozottan kizárta, hogy ő most egy rossz álom, egy rémálom szereplője. Ő ébren van, nagyon is él, hús-vér ember, és szó nincs álomról. Főleg nem rémálomról. Ez már kimerítené a misztikus horror, vagy a thriller fogalmát. Őrültségnek vélte ezt a gondolatmenetet, ezért gyorsan el is vetette. Még a szőr is felállt a hátán, és hűvös borzongás vert libabőrt kezeire.
Különös gondolataiból észhez térve, elérkezettnek látta az időt, hogy a sok filozofálás helyett a tettek mezejére lépjen, és végignézze a kórtermeket, hátha valamelyikben megtalálja szíve egyetlen szerelmét.
Nagy levegőt vett, jöjjön, aminek jönnie kell, és elindult a kórterem felé, ami szemben van a lépcsővel. Barátnője ugyanebben a teremben volt, két emelettel lejjebb. Az ajtó jó résnyire volt nyitva, gyenge, fuvallatszerű huzat cikázott ki-be, összevissza. Megfogta a kilincset, és kitárta az ajtót. Benézett. Ránézésre minden rendben volt, de érezte, hogy ez nem marad így sokáig. Idős beteg férfiak feküdtek az ágyakon, nyakig betakarózva. Néhányan jártak-keltek a kórteremben. Egyik férfi a mosdóhoz ment kezet mosni, egy másik szemetet dobott ki a sarokban elhelyezett kis kukába. Egy harmadik ült az ágy szélén, és sarkáról a bőrkeményedést igyekezett eltávolítani, repedezett, sárgás színű, gombás körmeivel. Mikor sikerrel járt, és egy nagyobb darabot le tudott kaparni, elégedetten emelte szájához, és mint valami jó falatot, bekapta, elégedetten őrölte ritkás, szuvas fogaival.
A beteglátogató, aki szerelmét kereste, igencsak elborzadt a látványtól, de nagyon nem csodálkozott. Egy ilyen abnormális világban, egy ilyen megváltozott kórházban nem is várhat mást az ember, mint ilyen nem normális alakokat. Ez aggasztani kezdte, mert szerelme normális, aranyos nő, nem illik ebbe a közegbe. Akkor lehet, hogy nincs is itt? Hiába keresi, úgysem találja meg? Miért tűnt el? És egyáltalán, hova tűnt, mi lett vele? Ezek megint abba a kérdéscsoport halmazba tartoztak, melyekre nem létezik válasz. De ez a néhány kérdés is csak kósza gondolat volt, így hát nem mondott le a további keresésről.
Benyitott a következő kórterembe. A lakók itt is ugyanolyan betegek, mint az előzőben. Annyi eltéréssel, hogy még szemeivel átfésülte a terepet, nem látott semmiféle gusztustalan ténykedést. Kétségtelenül javult a helyzet az iménti betegekhez képest, de hogy itt, valamelyik kórteremben normális embert lásson, aki természetesen él, ember módjára viselkedik, ez iránt nem táplált reményeket. Amúgy is kevés a remény, és azt a keveset is barátnője megtalálására kell fordítani, más, egyéb dolog nem fér bele. Nem is kell, hogy beleférjen, mert senki, és semmi nem érdekli, csak az, hogy végre ráleljen párjára, és eltűnjenek a lehető leghamarabb ebből a démoni épületből.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia Edwin!
Mit ne mondjak ez is egy eléggé gyomorforgató történet .
Valami iszonyat volt ez a kórház .
Azt hiszem ezt az írásod nem fogom kétszer olvasni. Csak reménykedem hogy hasonló rémálmok soha nem érnek utól .
Üdv: Juli