Valamikor a nyolcvanas években…

     Ötven éves volt, de kinézett legalább hetvennek. Alacsony, vékonydongájú férfi, akin látszik, hogy megviselte az élet. Senkije nem volt, még barátai sem. A vendégek, kuncsaftok is csak annyit beszéltek vele, amennyit muszáj volt, se többet, se kevesebbet. Munkáját mindig becsülettel végezte, de groteszk, koravén külseje miatt egyedül volt. Magányosan tengette sanyarú életét, remete életet élt. Fent lakott a dombtetőn, a város szélén, ahová szinte már a madár se jár. Egy szolgálati kis házikóban, melynek költségeit a városi tanács fizette. Az öreg, hívjuk Janó bácsinak, közalkalmazott volt egy bizarr munkaterületen.

     A dombtetőn a kis háztól pár méterre volt egy sufni, fából összetákolva, talán egy jóképű szél el is vitte volna. A sufni furcsán volt berendezve. Egy nagy vágóasztal, üstházak, a falon különböző méretű kések, bárdok, fűrészek lógtak. A levegő áporodott, és büdös volt, mintha enyhe dög, vagy hullaszagot lehetett volna érezni. Az öreg Janót ez nem zavarta, már észre sem vette, hozzászokott a hosszú évek alatt. Mindig volt két malaca, általában év vége felé szokta levágni őket. A ház mögött volt kukoricatábla, de soha nem volt elég a termés, hogy a malacokat vágásig etetni tudja belőle. A malacokat mindig egyedül vágta le. Egy szögbelövő pisztollyal fejbe lőtte őket, utána leszúrta szegény párákat, és jöhetett a szokásos disznóvágási tortúra. Mivel hűtőszekrénye nem volt, a szalonnákat, húsokat besózta, amit kellett felfüstölt.

     Tombolt a nyár, a kukorica nem volt beérve, a tavalyi termés pedig vészesen fogyott. Így szokott járni minden évben. Pár éve találta ki, mivel tudná etetni a malacokat kukoricaérésig. A Nap már igencsak lenyugvóban volt, tudta, hogy ma már senki nem fog jönni, elsétált a bejáratig, és becsukta a nagy kétszárnyas vaskaput. Visszaballagott csenevész kis birtokára, bement a sufniba. Az ásót, lapátot vállára vette, és elindult kukoricapótlót szerezni. Pár perc gyaloglás után odaért egy halomhoz. Lerakta a lapátot, és nekiállt a pár órás éjszakai műszaknak. Ásni kezdett.

     Janó malacai szépen híztak, most jól lakva, csendesen aludtak az ólban, az öreg meg serényen dolgozott a sufniban. Az üstházakban pattogott a tűz, a kondérokban rotyogott a víz. Eredményes volt a beszerző út. Kezdett fáradni, de továbbra is szorgalmasan dolgozott, fejéről patakokban ömlött az izzadtság. A bárd és a fűrész felváltva szorgoskodott kezében. Kegyetlen dolog, amit csinál, de a szükség nagy úr, a nincs meg még nagyobb. Ebből a disznóetetésből egy kis mellékjövedelme is származott. A használható ruhákat kimosta, kivasalta. Az ékszereket, ha voltak, megtisztította, és a piacon, vagy a szomszéd falu piacán el tudta adni valami kofának. Ha éjszakázott, gyorsnak kellett lennie, reggelre el kellett készülnie mindennel, a nyomokat eltűntetni, a főtt emberhús szagát kiszellőztetni. Az üstben rotyogó eledelt sűrűn kevergette, hogy le ne égjen, már a szag miatt. Néha megkóstolta, sőt, volt már olyan is, hogy megreggelizett belőle. A comb és a tenyér ízlett neki a legjobban. Nem válogatott, mindegy volt, hogy férfi vagy nő, felnőtt vagy gyerek, idős vagy fiatal hullát ás ki. A malacok mindent megesznek, csak meg kell főzni. Az ásás könnyen ment, laza, puha volt az új sírok földje. Ha fiatal, szép nőt talált, bevitte a sufniba, és mielőtt feldarabolta volna a főzéshez, szeretkezett vele. A rituálék előtt mindig imádkozott, bocsánatért esedezett Istenhez, mert ő ezt a dolgot nem önszántából csinálja, hanem rá van kényszerülve, és tudta, hogy gyarló lelke pokolra fog jutni.

     A vágóasztalt körbefüggönyözte, nehogy összefröcskölje a falakat trancsírozáskor. A fejet, és a végtagokat lefűrészelte, a törzset három-négyfelé vágva, épp hogy be szokott férni a kondérba, ezért dolgozott két üstházzal. Addig főzte, még a hús kezdett leválni a csontról. Majd vasvillával műanyag ládába rakta, úgy öntötte a disznók elé, és a vizet is, amiben a hullák főttek. A csontokat kis darabokra törte, és ledarálta a kukoricadarálón. A csontdarát elszórta a temetőben lévő murvás utakon. Ebből lett is bonyodalom. Két- három kóbor kutya néha betévedt a temetőbe, és megérezték a csont szagát. Szaglászni, kaparni kezdték az utat, próbáltak egy-egy csontdarabkát megkaparintani, felfalni. Számukra gusztusos, ínycsiklandó volt ez a szag. Janó ilyenkor a gereblyével hadonászva, kiabálva rohant a kutyák felé, hogy elkergesse őket. Mikor a kutyák elmenekültek, elgereblyézte a felkapart murvát. Szerencséje volt, mert a kutyák mindig este jöttek. Amíg emberek jártak-keltek napközben, a három korcs nem mert a temetőbe merészkedni. Janó nyugodt volt, de lelke mélyén benne volt a félelem, hogy egyszer a girhes dögök miatt fog lebukni.

                                                             2.

     A Marton család ünnepségre készülődött. Egyetlen szülött fiúk betöltötte a tizenhetedik életévét. A fiú, ifjabb Marton András egy messzi iskolában tanult. Szerencséje volt, hogy itthon tölthette születésnapját, nem a hűvös, sötét, börtön jellegű kollégiumban. Állatorvosnak tanult, jó tanuló volt, testileg, szellemileg szépen fejlődött. Tizenhét éves korára már olyan magas volt, mint az apja, és súlyra is csak pár kilóval maradt alatta. Viszont volt egy nagyon rossz tulajdonsága. Néha éjjelente kijárt a baromfiudvarba, és egy tyúknak mindig kiszívta a vérét. Ezt az iskolában is szokta csinálni, mikor szakmai gyakorlaton vannak a gazdaságban. Mindig éjszaka csinálta, nagyon vigyázott, hogy soha senki meg ne lássa. Ha lebukik, az iskolából biztos kirúgják, és talán még gyógykezelés alá is helyeznék. Vérszomja nem volt vészes, nem csinálta minden áldott nap, csak három-négyhetente, akkor is csak egy szárnyas bánta tettét. De most itt van a születésnapja, és tudta, hogy ebből az alkalomból meglepi magát egy kis baromfivérrel.

     Az iskolában hetente változott a tanítási rend. Páros héten elméletet tanultak, páratlan héten, szakmai gyakorlaton voltak a gazdaságban, ahova busz szállította a diákokat. Ló, marha, kecske, birka, szárnyasok, és pár kutya állt a tanulók rendelkezésére. A gazdaságban működött éjszakai ügyelet is, melyet a tanulók láttak el. Andrásra havonta egy ügyelet jutott másodmagával. Ilyenkor tudott hódolni szenvedélyének. Társának szólt, hogy elmegy járőrözni, körbejárja a telepet, megnézi az ólakat. Így is tett, de mikor a baromfiudvarhoz ért, ahova a tyúkok voltak bezárva, kinyitotta az ólajtót, és elkapott egy tehetetlen prédát. Az ólajtót visszacsukta, elment az ól mögé, és kezdődött a kegyetlen rituálé. A tyúkot jobb hóna alá szorítva tartotta, bal kezével fogta a szárnyas fejét, és a szabadon maradt nyakon, erős, marcangoló harapással megölte az állatot. Önkívületi állapotban szívta a vért. Száját állandóan a szétmarcangolt ütőéren tartotta, ruhája nehogy véres legyen. Pár percig tartott az egész. Mikor végzett, a tetemet eldobta az ól mögött. Megtörölte száját, kezét, majd visszasétált az ügyeleti szobához. Szólt társának, hogy minden rendben van az ólak körül. Nem félt a lebukástól, mert a döglött tyúkot meg szokták találni, de mindenki azt hitte, hogy nyest, menyét, vagy valami nagyobb patkány végzett a baromfival. Soha senkinek eszébe nem jutott volna, hogy egy tanuló műve ez az öldöklés.

     A fiú, és apja ott ült az ünnepi asztalnál. Az apa nem volt valami jó bőrben, már évek óta gyomorfekéllyel küszködött. Korábbi iszákosságának köszönheti betegségét. Akkor hagyta abba az ivást, mikor az asszony döntés elé állította:- Válassz, vagy én, vagy az ital!   Megijedt az öreg, nem akarta szép feleségét elveszíteni. Orvosa is örült, hogy az öreg abbahagyta az ivást, azt hitte az orvosi lelki fröccsök használtak.

     Az asszony behozta a születésnapi tortát. Hófehér volt a sok tejszínhabtól. Tizenhét szál gyertya díszítette, és a közepén egy fekete öltönyös diplomata marcipánfigura állt. Felköszöntötték a fiút, majd következett az ajándék. A szülők egy szépen becsomagolt, nagy lapos dobozt adtak át az ünnepeltnek. András izgatottan bontotta ki, és nem hitt a szemének. A doboz tartalma egy sötétkék franciabársony öltöny, egy hófehér selyeming, és egy szintén franciabársony anyagú, fekete csokornyakkendő volt. András boldogan ugrott szülei nyakába, átkarolta mindkettőt, és csókokkal fejezte ki háláját, köszönetét.

     Az ünnepségnek az apa gyomra vetett véget. Rosszul lett, le kellett fektetni, nem sokon múlt, hogy orvost kelljen hívni. Mikor végre minden rendbe jött, már későre járt. A szülők visszavonultak a hálószobába. A fiú szólt, hogy kimegy egy kicsit levegőzni.

     Leült a ház előtti padra, és a csillagokat nézte. Aggódott apjáért. Mikor látta, hogy szülei szobájában már a tévé sem világít, odasétált a baromfi ólhoz, és születésnapja alkalmából egy pohár pezsgő helyett ivott egy tyúknyi vért.

     Szobájában András vállfára tette a selyeminget, az öltönyt, és a csokornyakkendőt. Rejtekhelyéről elővette legféltettebb kincsét, a betétkönyvet, és betette a zakó belső zsebébe. Így már együtt volt a számára két legértékesebb dolog, az öltöny, és a betétkönyv. Még nem rakta be a szekrénybe, elterítette az ágyon, csillogó szemekkel nézte, simogatta a finom, tiszta anyagot. Mosolygott, de aztán szomorúan gondolt arra, hogy nemsokára vége a vakációnak, és vissza kell menni a kollégiumba. Az öltönyt itthon hagyja, majd csak ballagásra veszi fel. Nem vitás, ő lesz a legszebb. Ilyen gyönyörű öltönyben nem nehéz.

                                                            3.

                                      2 HÓNAPPAL KÉSŐBB...

     Az öreg Janónak nem volt szerencséje, kukoricáját csúnyán elverték a jégesők. Újabb sírrabláshoz készülődött. Megvárta, még leszáll a szürkület, és már a megszokott szerszámaival, az ásóval, lapáttal odasétált ahhoz a sírhoz, amibe aznap temettek egy férfit. A szerszámokat letette a földre, majd szépen, rendesen elkezdte leszedni a sírról a virágokat, koszorúkat. Mikor ezzel végzett, a szabaddá vált fejfán elolvasta a feliratot:- Itt nyugszik idősebb Marton András. Élt 57 évet. Béke poraira.

- Ej-ej komám, remélem nem kapnak tőled alkoholmérgezést a malackáim.- gúnyolódott, és nevetett ostoba, gyalázatos poénján.

     A holttestet bevitte a sufniba, majd visszament a sírhoz, és betemette. A virágokat, koszorúkat igyekezett nagyjából úgy visszarendezni, ahogy voltak. Visszatérve a sufniba, felkapcsolta a villanyt, és a lélegzete elakadt. Az öreg Marton csodaszép franciabársony öltönybe volt felöltöztetve.

- Ez nem lehet igaz... gyönyörű... Ezt legalább két-háromhavi béremnek megfelelő összegért el tudom adni.- ámult az öreg sírrabló.

     Boldogan, fütyörészve állt neki a hulla vetkőztetésének. Megérezte, hogy a zakó belső zsebében van valami. Belenyúlt, tapintásával érezte, hogy egy kemény papírdarab. Biztos olyan kartonpapír, amit új ruhák nyakába, ujjába, zsebébe, derekába szoktak tenni, gombostűvel odatűzve. Ki sem vette megnézni, bent hagyta a belső zsebben.

- Csak nem fogok kizsebelni egy halottat?- mondta, és jót nevetett ízléstelen viccén.

     Nagy rutinja volt, percek alatt levetkőztette az öreg Martont. Nézte az öltönyt. Csodaszép, tiszta, puha, ki sem kell mosni, egy vasalás elég neki. Kivasalta, vállfára tette, és kirakta a sufni elé szellőzni.

     Visszament a holttesthez, immár kezében a késsel, bárddal, fűrésszel. Legelőször a végtagokat vágta le. A hullában dolgoztak a bélgázok, és szellentett egyet.

- Úgy, szóval szarsz rám?! Ezért a fejedet veszem.- és most hatalmasat nevetett ócska poénján. Majd a nevetést hirtelen abbahagyva, teljes erővel lesújtott a bárddal. A fej azonnal elvált a testtől, és a padlón koppanva gurult egy-két métert. Janó nem foglalkozott a fejjel, nekiállt a test felnégyelésének. Ez már kicsit hosszabb időt vett igénybe, de elkészült. A testrészeket a fejjel együtt betette az üstökben forró vízbe, majd nekiállt a mészárszék feltakarításához.

Reggel az öltönyt berakta egy dobozba, és elindult a piacra. - Ez aztán a főnyeremény! Akár negyedévi béremet is megkapom érte. Még pár ilyen hulla, és nyugdíjba vonulhatok.- gondolta Janó. Az öreg Martonon nem voltak ékszerek, még jegygyűrű sem. De kit érdekel, itt van ez a szép öltöny. Sietett, alig várta, hogy az öltönyt pénzre válthassa. Aztán öröme hamar elmúlt. Itt a helyi piacon nem adhatja el, hamar lebukna. Még valaki felismeri az öltönyt, elég ritka darab, könnyen szemet szúr. Így hát pénze nem lévén, gyalog indult el a szomszéd város piacára.

     Nyúzott volt az éjszakai műszaktól, alig aludt valamit. Sajgott minden porcikája, szemhéjai mintha súlyos, rozsdás vaskapuk lettek volna, alig bírta nyitva tartani. Tudta, hogy pár óra múlva szép summa lesz a zsebében, ez adott neki erőt, ez segített, hogy diadalmaskodjon fáradtsága felett.

     Háromnegyed óra múlva elérte a főutat. Átgyalogolt rajta, és a fák árnyékában megpihent. Gondolatai a pénzzel játszadoztak, azon eszelt, hogy mit vegyen rajta. Először is a pecsenyésnél megreggelizik, és iszik egy-két sört. Aztán vesz takarmányt a malacoknak, a többi pénzt beteszi egy betétkönyvbe. És talán felhagy a sírrablással, ez a pénz tán segít egyenesbe jönni. Ha hazaér, elmegy Andor atyához meggyónni bűneit. Igen, ez lesz a legésszerűbb, amit tehet. Az új élet gondolata új erőt adott neki. Jó húsz perces pihenő után, még mindig fáradtan, de már vidáman, rendületlenül folytatta útját. A földút, amelyen haladt, a főúttal párhuzamos volt. A két utat hosszú, hasztalan nyárfasor, össze-vissza nőtt bokrok választották el egymástól. A földúttól jobb kéz felől voltak a fák, bokrok, azon túl a főút. Balkéz felől hatalmas kukoricatábla, csenevész, kifejletlen szálak tengerével. Jó félóra gyaloglás után elért egy újabb főutat. Ezen is átgyalogolva már nem volt messze a piac.

     Meglátta az első házakat. Megkönnyebbült, nemsokára célhoz ér. Az úton senki nem járt, ilyenkor mindenki a piacon van. Egy-két kertes háznál lévő kutya ugatta meg, de ezenkívül semmi különös nem történt. A piachoz közeledve egyre nagyobb lett a tömeg, egyre több ember jött-ment körülötte. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, elszokott az emberektől, furcsa volt neki a tömeg.

     A piac elején az első árus fakanalakat, hagymavágó deszkákat, evőeszközöket árult. A következő lábasokat, edényeket, merőkanalakat. Utána volt cukros bácsi, mindenféle cukorkával, süteménnyel. Ruhaárus, aki csak bársony, és szövetnadrágokat árult. Kazettás, mindenféle zenével, rengeteg árus, rengeteg portékával. Volt takarmányos, játékos, ivó, pecsenyés, cipőárus, öngyújtós és tűzköves, zöldséges, voltak háziállatok, naposcsibe, csirke, nyúl, galamb, malac, kiskutya.

     Janó ment, tolakodott az embertömegben, kereste a megfelelő árust. Minél beljebb ért a piacon, annál erősebben érezte a pecsenyéstől szállingózó finom, gusztusos illatot. Sült hal, és sültkolbász illata terjengett a levegőben. Ezt megérezve, szájában összefutott a nyál. Nyelvével csettintett, és nagyot nyelt. Pár perces küzdelmes tolakodás után meglátott egy sátrat. Ez az, ezt kereste. Kicsit nézelődött az áruk között, mert egy középkorú házaspár férfi tagja épp egy zakót próbált. Rövid huzavona után úgy döntöttek, hogy nem veszik meg, és tovább álltak.

     Janó körbenézett. Látta, hogy senki vevőféle nincs a stand körül, megszólította az árust.

- Jó napot! Vesz is, vagy csak elad?

- Attól függ, miről van szó.- válaszolt az erősen molett nő.

- Egy öltönyt hoztam.

- Drága uram, millió öltönyöm van, de nem nagyon veszik. Örülök, ha nem maradnak a nyakamon.

- Gondolja meg jó asszony, talán érdemes lenne megnézni.

- Jöjjön be a próbafülkébe.- válaszolt unottan a kövér nő. A ponyvasátor egyik sarka pokróccal volt elválasztva, ez volt a próbafülke. Janó belépett a pokróc mögé, a dobozt letette a székre. Az árus kívül maradt, de egy kis nyíláson át figyelte, mi lehet a doboz tartalma. Janó kibontotta a csomagot, és kivette a vállfára akasztott öltönyt, selyemingestől, csokornyakkendőstől. A kofa csak ámult.

- Ezt honnan szedte jóember???- majd választ sem várva folytatta. - Gyönyörű szép, mit kér érte?

Az öreg agya elkezdett járni. Magas árat kell mondani, egy piaci árus tuti, hogy alkudni fog.

- Húszezer forint.

- Ember! Tönkre akar tenni? Miből van ez, aranyból?

- Hölgyem, elvihetem máshová is eladni.

- Vá...vá...várjon...megegyezünk.- bizonytalanodott el az árus. - Azt hiszem, tizenkétezer forintot tudok érte adni.

Janó nem válaszolt, az öltönyt elkezdte visszatenni a dobozba. A kofa belenyúlt köténye zsebébe, elővett egy köteg papírpénzt, és villámgyorsan leszámolt tizenötezer forintot.

- Tizenötezer forint. Így rendben vagyunk?

- Hááát... ha még adna egy szép új zakót, részemről áll az üzlet.

- Válasszon.- mondta sértődötten az árus. Janó egy barna bársonyzakót választott. Úgy gondolta, hogy ez megy szürke nadrágjához. Elköszönt a dagadt nőtől, és elindult a pecsenyéshez.

     Új barna zakóját felvette. Úgy feszített a tömegben, mint légy a szarostragacson. A pecsenyésnél sültkolbászt evett mustárral, kenyérrel, és megivott mellé két korsó sört. Teljesen elégedett volt magával. Utolsó útja a takarmányoshoz vitte. Vett tíz mázsa kukoricát, amit a megbeszélt időre házhoz szállítanak.

     Megkönnyebbült, mikor kiért a piacról, eltűnt az embertömeg. Boldog volt, minden sikerült, amit eltervezett. Van pénz, evett, ivott, van takarmány. A reggeli gyaloglás pihenőjében kigondolt tervekhez tartotta magát, elindult a postára, hogy betétkönyvet nyisson a pénzének.

     A járdán kevesen jöttek- mentek, a város nagy része a piacon volt. Elhaladt pár kertes ház, üzlet mellett, mire a postához ért. Nagy, régi, sárga épület, mint a vasútállomások épületei. Belépett. A postán négy ablak volt, mindegyiknél várt valaki. Az elsőnél csomagot lehetett feladni, a másodiknál leveleket, a harmadiknál csekkbefizetés, a negyediknél folyószámlák, betétek. Oda állt az utolsó ablaknál várakozó sor végére, és türelmesen várt. Nyolc-tíz perc után került rá a sor.

- Csókolom, betétkönyvet szeretnék nyitni.- szólt be az ablakon Janó. A fiatal, szép nő elkérte a személyi igazolványt, kitöltötte a papírokat, és a betétkönyvet.

- Névre szólóan, vagy bemutatásra kéri?- kérdezte a csinibaba. Szép hangja csilingelt.

- Nincs senkim aranyoskám, jó lesz bemutatásra.- válaszolt Janó.

- És mennyi pénzt szeretne most betenni?- kérdezte a kellemes hang.

- Tizennégyezer forintot.- mosolygott az öreg.

     Kilépett a postáról, ment pár lépést, majd megállt. Nézte a betétkönyvet, megpuszilta, és betette újonnan szerzett zakója belső zsebébe. Elindult a buszmegállóhoz. Ilyen eredményes nap után megengedheti magának azt a luxust, hogy busszal menjen haza.

                                                           4.

     Ifjabb Marton Andrásnak épp gyakorlati hete volt, a gazdaságban dolgozott. A szárnyas állatoknak adtak be valami nyavalya elleni védőoltást. Munkájából az éjszakai ügyeletes zökkentette ki.

- András, gyere! Vissza kell menned az iskolába most azonnal. Az igazgató úr hívat.- András meglepődött, de rögtön indult. Kérdezte, hogy miért hívatják, de az ügyeletes nem tudta, az igazgató semmit nem mondott. András csak az iskolával, tanulással kapcsolatos dolgokra tudott gondolni.

     Pár perc beletelt, mire odaértek a gazdaság bejáratához, ahol az ügyeletes házikó állt. Addig is beszélgettek, találgatták, miért hívatja az igazgató, de tutti tippje egyiküknek sem volt.

     Az ügyeletes épületnél Andrást már várta gyakorlati oktatója, egy középkorú állatorvos. Az igazgató neki sem árulta el, miért hívatja a fiút. Mikor a két fiú odaért, az állatorvos Andráshoz fordult.

- Fiam, a busz visszavisz az iskolába, az igazgató úr akar beszélni veled. Nem tudom, mit akar, nekem sem árulta el. Menj, siess!

- Sietek doktor úr, és köszönöm.- válaszolt András, majd odasietett a buszhoz. Felszállt rá, és elindultak.

     András az iskola folyosóján lépdelt, léptei visszhangoztak a hosszú, sötét folyosón. Arra gondolt, mi történhetett. Sok variáció nincs, vagy dicséretet kap, vagy leszidást. Odaért az igazgató irodájához. Pár pillanatig nézte az ajtót, majd nagyot nyelt, és bekopogott.

- Tessék!- hallatszott bentről. A fiú belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és megállt.

- Tiszteletem igazgató úr.- köszönt illedelmesen.

- Üdvözlöm András. Jöjjön, kérem, foglaljon helyet.- invitálta az igazgató. András észrevette, hogy valami nincs rendben. A diri nem szokott ilyen bizalmas lenni, tanulót soha nem kínál hellyel. Odalépett az íróasztal elé, közben nézte az igazgatót. Nem tudta mire vélni a dolgot, de leült.

- Kér egy kis konyakot?- kérdezte a diri.

- Köszönöm, nem élek vele.

Az igazgató sóhajtott egyet, és elkezdte mondókáját.

- András, nagyon jól tudja, mik a szabályok intézményünkben. Ha valaki bármiféle levelet kap, el kell olvasnom, iskolánk jó hírének megőrzése érdekében.

- Igen igazgató úr, tudom.- felelt halkan a fiú. Kezdte érezni, hogy valami baj van.

- Nos, az édesanyja írt, de nem is tudom, hogy mondjam... Reggelizett már András?

- Igen igazgató úr, reggeliztem.

- Kérem, igyon velem egy konyakot. Jót fog tenni, higgye el.- András tenyere izzadni kezdett. Nem szólt, némán nézte az igazgatót, és bólintott, hogy rendben van. A diri felállt, odament a bárszekrényhez. Kivett egy üveg konyakot, két poharat, és visszament az íróasztalhoz. Letette a poharakat. Töltött, ittak. Visszaült az íróasztal mögé, és folytatta.

- Az édesanyja írt. Nem nagyon tudok mit mondani, nagyon nehéz. Itt a levél, olvassa el. Legyen erős.- átnyújtotta a levelet Andrásnak, hátradőlt a székben, és figyelte a fiút. András kivette a borítékból a levelet, és olvasni kezdett.

 " Drága Kisfiam!

     Nem tudom, hogy kezdjem, hogy mondjam el. Még most is remegek, és sírok. Édesapád meghalt. Tudod, már régóta beteg volt, a gyomorfekély vitte el. Iszonyú nehéz napokat élek át, tudom, téged is meg fog viselni. De sajnos nincs mit tenni, ezt a szomorú tényt el kell fogadni, ezzel kell tovább élnünk. Apád és én igyekeztünk neked mindent megadni, magunkra nem nagyon költöttünk. Azt akartuk, hogy neked jobb sorod legyen attól, mint amilyen nekünk jutott. Ezért sajnos még egy rossz hírt kell közölnöm, de remélem nem haragszol meg érte. Apádnak nem nagyon voltak öltönyei, ezért abban az öltönyben temettük el, amit tőlünk kaptál születésnapodra. Megértem, ha haragszol ezért, de ígérem kapsz egy másikat, egy ugyanolyant. Próbáld túltenni magad ezen a mérhetetlen fájdalmon, és nagyon vigyázz magadra.

                              Sokszor csókol: Édesanyád."

András elejtette a levelet, arcát két kezébe temette, és sírt. Az igazgató nem szólt, hagyta, hogy a fiú nyugodtan kisírja magát. Mikor enyhült a sírás, András elővette zsebkendőjét, és kifújta az orrát.

- Bocsánatot kérek igazgató úr.

- Sírjon csak fiam, ha jónak látja. Könnyít a lelken.

- Azt hiszem már nem lesz több.- válaszolt András.  Az igazgató tudta, hogy András a sírásra gondol. Azt akarta mondani, hogy már nem fog többet sírni. A diri felállt, odament a fiúhoz, és kezet nyújtott neki.

- András, fogadja őszinte részvétem. Sajnálom, ami az édesapjával történt. - a fiú kezet fogott az igazgatóval, szipogott, és némán bólogatott, ezzel jelezve, hogy köszöni a részvétnyilvánítást. A diri újra töltött a konyakból. András szó nélkül vette el, és lehúzta.

- Van egy másik baj is igazgató úr. Az öltöny, amiben édesapám el lett temetve, a zakója belső zsebében volt a betétkönyvem. Csak reménykedni tudok, hogy édesanyám észrevette, és kivette belőle.

- És ha szabad kérdeznem, mennyi pénz van benne?

- Sok. Nagyon sok... Egy átlag munkás egy éves fizetése.

- Te jó Isten...- döbbent meg az igazgató. - Ez nem lehet igaz...- némán nézték egymást. A döbbenetet meg lehetett fogni, olyan erős volt. Végül az igazgató törte meg a csendet.

- András, ha az édesanyja nem találta meg a zakózsebben a betétkönyvet, a sírt exhumáltatni kell. Ennyi pénz nem maradhat a föld alatt. Azonnali eltávozást kap, határozatlan időre. Most azonnal induljon haza. Amíg el nem intézett mindent, nem kell visszajönnie.

     András amint kilépett az igazgató irodájából, rohanni kezdett. Rohant a hosszú, sötét folyosón, lihegve, szipogva, dacolva, nagyokat nyelve harcolt a sírás ellen. Úgy érezte, soha nem fogy el a folyosó. Minél előbb a szobájába akart érni, előre nézett, a folyosó végére. Az ablakokat hosszú, homályos csíkként fókuszálta látóköre. Semmire nem gondolt, csak rohant, mégis úgy érezte, nem halad semmit. Szíve légkalapácsként zakatolt mellkasában. Agyában egy cél lebegett, minél előbb a szobába érni.

       Óráknak tűntek a percek, míg a szobájához ért. Egyik kezével nekitámaszkodott az ajtófélfának, és lihegve, mohón oltotta légszomját. Másik kezével a kulcsot kereste zsebében. Kivette, de leejtette. Felvette, és remegő kezekkel kereste a kulcsok között a megfelelőt. Nagy nehezen kinyitotta az ajtót, szinte beesett a szobába. Az ajtót becsapta maga mögött, sietve lépdelt az ágyhoz, és hasast ugrott fekhelyébe. Az ágy nyikorogva, rugózva sóhajtott fel András közel nyolcvan kilója alatt. Sírt, mint egy ovis gyerek, akitől elvették a játékát. Könnye ömlött, nem látott semmit. Arcát a párnába temette, és két kézzel markolta, próbálta keservét, dühét kitölteni rajta. A sírás hosszú percek után lassan, fokozatosan enyhült, és András álomba sírta magát.

      Álmában nyár volt, édesapjával a földeken egész nap kukoricát kapáltak. Délben leültek ebédelni. Két hatalmas diófa volt a kukoricaföld szélén, hat-hét méterre egymástól, hatalmas lombjuk összeért. András az egyik, apja a másik fa tövében ült le, és nekiálltak ebédelni.

     Az égen hatalmas gomolyfelhők gyülekeztek, eltakarták a Napot, érezhetően hűvösebb lett, és jóval sötétebb is.

- Jó étvágyat édesapám!- szólt a fiú.

- Magyar ember evés közben nem beszél te hülyegyerek! Nincs mivel befogni a pofádat?!- válaszolt az apa. András nagyon meglepődött, édesapja szájából még soha egyetlen csúnya, rossz szót nem hallott. Ránézett apjára, és megdöbbent a látványtól. Az öreg szeme tiszta fehér volt, mint egy albínónak, feje enyhén ingott jobbra-balra, mint akinek érszűkületes a nyaka. Az eget teljesen ellepték a fekete felhők, olyan sötét lett, mintha éjszaka volna. A kukoricásból sűrű köd, pára kezdett gomolyogni.

- Jól vagy édesapám?

- Jól fiam.- válaszolt az apa zavarodottan. – Jobban, mint hinnéd.-  egyik kezével a kolbászt, a másikkal a kenyeret tömte a szájába, mint aki még soha nem evett, közben hergelte magát a fia ellen.

- Jól vagyok fiam. Megmutatom milyen jól, de abban nem lesz köszönet.- mondta, és a kaját továbbra is tömte magába. Nem is evett, zabált, mint a disznók. Hatalmas termete, és mázsás súlya ellenére olyan gyorsan felugrott, mint egy szöcske. Felkapta a kapát, és pár gyors, nagy lépéssel fia mellett termett. András ereiben meghűlt a vér.

- Na te kis szarházi, megmutatom milyen jól vagyok!- András szoborrá dermedve figyelte apját, akinek szeme már nem fehér volt, hanem vakítóan világított, mint az ívhegesztés fénye.

- Csuda jól vagyok! És tudod miért kell nekem ez a kapa?!- kérdezte, és fia füle mellett hármat kopogott vele a diófa törzsén: kopp-kopp-kopp…

- Azért kell… „kopp-kopp-kopp…”  - Azért kell… „kopp-kopp-kopp”…- Andrásnál elszakadt a cérna.

- Ne, ne! Takarodj innen!- üvöltött apjára.

…kopp-kopp-kopp…

- Takarodj!- …”kopp-kopp-kopp”…- András távolból az igazgató hangját hallotta.

- András, jól van?- a „kopp-kopp-kopp” közeli volt.

- Takarodj innen.- az igazgató benyitott a szobába. András az ágyon hánykolódott, és ezt hajtogatta: - Takarodj innen!- a diri megfogta a fiú két vállát, és amilyen erősen csak tudta, megrázta, és rákiabált: - Andrááás!- a fiú villámgyorsan felült. Lihegett, arca csurom víz volt, inge mellkasán átázott az izzadtságtól.

- Csak egy rossz álom volt fiam.- mondta az igazgató.

- Húúú… el sem tudja képzelni igazgató úr…- válaszolt a fiú.

- András, azért jöttem, mert elfelejtettem oda adni az ingyenes utazási jegyet.

- Mennyit aludtam igazgató úr?

- Egy órával ezelőtt lépett ki az irodámból. Zuhanyozzon le, ha ügyes, a déli vonatot még eléri, estére otthon lehet. És kérem, adja át édesanyjának üdvözletem, és mély együttérzésemet.- letette az ingyenes utazási jegyet az éjjeli szekrényre, és távozott. András csak ült az ágyon.

- Igen, csak egy rossz álom volt…- felállt, és nekikészülődött a zuhanyozásnak.

                                                              5.

     András úton volt az állomás felé. Nem volt nála táska, se szatyor, semmi. Az iratai, a jegy, a pénz elfértek kabátja belső zsebében lévő pénztárcában. Szürke nadrág, szürke, térd alá érő kabát, fehér ing volt rajta. Úgy nézett ki, mint egy hivatalos személy, mint egy igazgató, vagy mint egy mérnök.

     Gondolataiban nem az járt, hogy apja meghalt, nincs többé, hanem az iménti rémálom. Futni kezdett. Rohant, mint aki az életéért rohan. Szürke kabátja lobogott, csattogott derekán. Nem dohányzott, nem ivott, jól bírta a futást. Szeretett volna elfutni a rémálom elől. A jó húsz perces utat az állomásra pár perc alatt lefutotta. Az állomást meglátva abbahagyta a futást, és a hátralévő pár száz métert sétálva tette meg. A futástól zilált lelke lenyugodott, visszaállt a normális légzés, megszűnt a lihegés.

     Száraz, de hideg októberi nap volt. András bement a váróterembe, a látvány visszataszító volt. Összekarcolt, összefirkált koszos falak, eldobált csikkek, gyufaszálak, szanaszét köpködött szotyihéj, áporodott, büdös szag. A fiú arcán fanyar fintor jelent meg, és inkább úgy döntött, hogy kimegy a vágányokhoz.

     Állt az épület előtt, mint egy szobor, teste nem érzékelt semmit. A szél Elvis-frizurát varázsolt fejére, kabátját enyhén lobogtatta. Nézte a messzeséget, a nagy semmit. Agya járt, mint a motolla, de azt a tényt nem tudta elfogadni, sem felfogni, hogy apja nincs többé.

     Nem tudta mennyi ideig állt így a szélben. Gondolatait az érkező vonat zakatolása zökkentette vissza a valóságba. Nézte a közeledő vonatot, és most már minden zsigerével arra vágyott, hogy otthon legyen. Pedig nagyon jól tudta, hogy a vonat menetideje hazáig közel négy óra.

     Egymástól távoli falvak, városok között zakatolt a vonat. András szemei égtek, fájtak a sok sírástól. A vonat egyenletes, monoton zakatolása lassan álomba ringatta. Most nem álmodott semmit, a rémálmok megkímélték fájó, csapzott lelkét.

     A vonat időközben megtelt. Már csak abban a boxban volt hely, ahol András aludt. Álmából egy kedves, meleg hang ébresztette fel.

- Elnézést, szabad a hely?- András a hangra azonnal magához tért. Nem is aludt, csak szunyókált. Egy fiatal, csinos lányt pillantott meg. A lányon barna csizma, harisnyanadrág, barna szoknya volt. Egy virágmintás tarka ing, hosszú ballonkabát, és egy sötétkék svájcisapkaféle. Szőkésbarna haja Kleopátra szerűre volt vágva. Andrásnak tetszett a lány. Fejét forgatva körülnézett, és ekkor látta, hogy a vonat teljesen megtelt. Ekkor a lány újra megszólalt.

- Szabad lesz?- kérdezte kedvesen mosolyogva.

- Igen, persze.- válaszolt András.

- Köszönöm.- mondta a lány mosolyogva. Kabátját levette, és leült az ablak mellé, szemben Andrással.

- Nem zavarok sokáig, a következő állomáson leszállok.

- Az jó, én is ott szállok le.- válaszolt a fiú. – Látogatóba mész valakihez?

- Nem, ott lakunk.- mosolygott a lány. „- Micsoda tünemény. „-gondolta András. Mindig mosolyog, víg kedélyű. Ez a tulajdonság nagyon szimpatikussá tette a lányt.

- Én is ott lakom, de nem vagy ismerős.

- Két hete költöztünk oda. Faragó Éva.- mutatkozott be a lány. – A Fő út 4-ben lakunk,- mondta, és kezet nyújtott Andrásnak.

- Marton András.- mutatkozott be a fiú is, és kezet fogtak. – Te vagy az új szomszéd?- Andrásék a Fő út 6-ban laktak.

- András…!- csodálkozott a lány – Fogadd őszinte részvétem. Sajnálom édesapádat.

- Köszönöm. Most ez miatt utazom haza.

- Tudom, hogy állatorvosnak tanulsz, és hogy messze. Édesanyád sokat mesélt rólad.- mondta mosolyogva Éva. Andrásnak jólesett ez a mosoly.

- Édesanyám?!- kérdezte izgatottan. – Hogy van?

- A helyzethez képest jól. Segítek neki minden nap, kedves asszony.

     16 óra körül szálltak le a vonatról. A korai sötétedést elősegítették a barátságtalan, komor felhők. Hazáig beszélgettek az úton. Kérdezősködtek egymásról, ismerkedtek, ahogy jó szomszédokhoz illik. De András egy szót sem szólt a betétkönyvről Évának.

                                               folytatás --->