Nyár elején a reggel még hűvös volt. A lágy szellő kedvére járt-kelt a sírboltok és márványtáblák között, cirógatva a temetőkerti virágok csukott szirmait. Az éltető napsugarak fényében a temetőkapu megmozdult. A szőkésbarna, göndörfürtös és rövid hajú, kék szemű Tom már a harmincas éveiben járt, és úgy érezte, hogy egy vékony felső elfér a póló fölé. Nem volt kigyúrt alkata, de felesleges kilóktól sem szenvedett, így a kis kabátka jól jött a szél ellen. A férfi egy kisebb virágcsokrot és egy locsolókannát tartott a kezében. Igyekezett az ösvényen menni a sírok között a temetőkaputól lévő legmesszebbi pontra, ahol a tavasz elején elhunyt édesanyja nyugodott. Ha tehette, egy héten többször is eljött meglátogatni édesanyját, azt az embert, aki a legközelebb állt a szívéhez… egy ember, akiben soha életében nem csalódott.

Egy nap korán kellett bemennie a munkahelyére, és késő estig dolgozott, ezért úgy döntött, hogy hétvégére marad a temetői látogatása. Azonban este, mikor aludni tért, nem jött álom a szemére. Nyomasztotta valami. Felült az ágyon, és gondolkodóba esett. Elhatározta, hogy ha már nem hagyja nyugodni a lelkiismerete, tesz ellene, és elmegy a sírhoz.

   Késő éjszaka volt, a temetőkapu nyomasztó látványa acsarkodva taszította a betolakodókat. A temető körüli középmagas falak nem védtek jól, csak elkerítették a területet. Tomnak nem volt akadály átmászni, hogy eljusson az anyja sírjához.

   Amikor megtalálta az ösvényét, elindult a cél felé. Az egyik sír mellett elhaladva hangokra lett figyelmes… halk, mélyről jövő emberi hangokra. Megijedt. Megállt, és oldalra tekintett. Érezte, ahogy az ijedtség, a félelemmel együtt acélos merevséggel lebénítja felsőtestét, és alsó végtagjait. Mozdulatlanul állt, tágra nyílt szemekkel bámulta a sírt, közben sem pislogni, sem nyelni, sem levegőt venni nem mert. Mint egy kiszolgáltatott vad préda, akit elkaptak a ragadozó vadász karmai, tépőfogai.   A félhomályban csak egy dupla sírhelyet látott, három fedlappal lefedve. Nem ment közelebb, nem mert megmozdulni, de figyelte a hangokat. Mintha veszekedne két ember. Szinte tisztán hallható, pedig kicsit távolinak hallatszik, hiszen tompítja a fedlap. Azonban teljesen kivette a szituációból, hogy egy nő és egy férfi vitatkozik. Sorozatos kérdések orkánként viharoztak keresztül agyán, annyira lehetetlennek érezte ezt a helyzetet, mely teljesen lebénította. Nem akarta elhinni, hogy ilyen történhet. Filmen, könyvben igen. De itt, és most? Teljesen abszurd.  Még állt egy darabig, majd gyors léptekkel indult arra, amerre tervezte. Az agya villámgyorsan pörgette az eseményeket. Csak hallucinált? Vagy tényleg két ember veszekedett a sír alatt? Bár szinte csak a férfi üvöltését hallotta, a nő a sok sírástól és a fájdalomtól ordított, mintha a férfi verte volna. Tom úgy döntött, hogy nem szól senkinek, mert még bolondnak néznék.

   Mikor odaért az anyja sírjához, gyorsan rendbe tette, a földet egyenesen lesimította, a száraz virágszirmokat leszedte, majd a közelben lévő konténerbe kidobta. A hangok még mindig a fejében kavarogtak, így értelmesebbnek látta, ha nem a szokásos útvonalon közlekedik. Vett egy bal irányt, és igyekezett, szerette volna minél előbb elérni a kerítést. Sűrű léptek közepette feje állandóan forgott, jobba, balra, előre, hátra, minden irányba. Talán csak felfelé nem nézett. Rendesen félt, és szidta magát, amiért ilyen őrült ötlet jutott az eszébe, hogy éjnek idején kijöjjön a temetőbe.

   Átmászott a temetőfalon, gyorsan szedte a lépteit, sietett haza, nehogy a hangok kövessék. Ahogy távolodott, felzaklatott lelke úgy nyugodott le fokozatosan, és elméje gőzerővel dolgozni kezdett. Számba vett mindent, ami történt. Nem a képzelete játszott vele, az ezer százalék. Megtörtént, és bár szerette volna visszacsinálni, jól tudta, hogy lehetetlen, szinte majdnem annyira, mint az iménti ijesztő élmény a temetőben. Ez teljesen az ő titka marad, jobb, ha nem beszél róla senkinek. De félt, hogy esetleg idővel rossz hatással lesz rá minden, ami most történt, és ha akarja, ha nem, előbb- utóbb el kell mondani valakinek, ha nem akar bedilizni.

   A város éjszakai fényei, a kivilágított utcák melegen masszírozták Tom lelkét, ami kellett is neki, és érezte, elmúlt a félelem, az ijedtség mintha nem is lett volna. Csak az elméje, onnan semmi nem múlt el. Emlékében erősen rögzült a mai éjszaka eseménye.

   Sorra számolni kezdte magában, ki jöhetne szóba, ha eljut arra a pontra, hogy el kell mondani valakinek ezt a kellemetlen élményt. A rokonai közül szinte mindenkit kizárt. A közeli rokonságban van orvos, ápolónő, rendőr, fizikai munkás, de valahogy egyiket se érezte megfelelőnek. Persze nem a végzettségük, foglalkozásuk miatt, sokkal inkább azért, mert egyikkel sincs annyira bizalmas viszonyban, hogy bármit megoszthasson velük. Főleg nem egy ilyen kényes, és hihetetlen dolgot. Végül arra jutott, egy ember alkalmas csak, akinek elmondhassa, mégpedig Chris-nek.

   Christiansen dán származású, és Tommal óvodás koruk óta barátok. Együtt nőttek fel, egy ideig iskolába is együtt jártak, és persze tízes éveik derekán, vége felé csajozni is együtt mentek. Tom most elmosolyodott, hogy nem jutott eszébe azonnal Chris. Miért kellett először a lehetetlen rokonai közt keresgélni? Aztán kicsit elszomorodott, mert most jött rá a szomorú valóságra, hogy egy vad idegenben jobban megbízhat, mint saját rokonaiban. Igen, Chris a megfelelő ember, vele olyan bizalmas a kapcsolat, amit elmond neki, az olyan, mintha senkinek mondta volna el.

   A hihetetlen éjszaka délutánján bármit is tett Tom, a történtek emlékei állandóan jelen voltak gondolataiban. Újra kombinálni kezdett. Talán egy normális, átlag embernél ez már orvosi eset lenne. De ő most nem átlag, és nem is normális, mert hallgat, egyedül próbálja feldolgozni az átélteket. Arra is kíváncsi volt, vajon mi játszódhat abban a sírban, miért hallhatóak azok a veszekedő hangok, és egyáltalán, hogy létezhet ilyen. És nem utolsó sorban saját érdekeit is figyelembe vette, ami a legfontosabb. Ezért úgy döntött, ha nem akar az őrület határára kerülni, az éjszakai temetőlátogatás történéseit minél előbb meg kell osztani Chrissel.   

   A telefonban semmi konkrétumot nem mondott az esetről, csak annyit, készüljön fel, mert nem mindennapi sztorit fog hallani. Chris este ment át Tomhoz. A szőkésbarna fiatalember három évvel fiatalabb Tomtól, sima hajú, illetve feje búbján fel van zselézve taréj alakba. A csontos arcú, magas, sovány testalkatú Chris mosolyogva ölelte meg barátját, aki szívesen invitálta beljebb.

   A kis nappaliban ültek le, Chris vigyorgott, mint általában mindig, és közben szorgalmasan rágógumizott. Fekete bőrkabátja minden mozdulatkor recsegett, ezért levette, és a fotel háttámlájára dobta.

   Tom irigyelte ezt a srácot. Nem a sármos kinézete miatt, hanem a családi kör volt irigylésre méltó Chrisnél. Van édestestvére, apja, anyja, szeretik egymást, teljes az összhang közöttük, és Tomot is családtagként szeretik. De Tom sajnos nem dicsekedhet ilyen családdal. Neki csak egy féltestvére van, aki a város másik felében lakik, és nem is nagyon tartják a kapcsolatot, nem keresik egymás társaságát. Édesanyja tavasszal meghalt, édesapját nem is ismeri, soha nem látta. Édesanyja nem mutatott róla fényképeket, talán nincsenek is. Kicsit elmerült gondolataiban, és sajnálta, hogy az élet ilyen sorsot mért neki. Gondolataiból Chris ébresztette fel.

- Alszol, haver?- kérdezte, és közben vállon csapta Tomot.

- Nem.- eszmélt fel azonnal a házigazda.

- Mi az a különös dolog, amit mesélni akarsz?- kérdezte vigyorogva, majd megtoldotta még egy kérdéssel. - Teljesült a nagy álmod, két nővel voltál egyszerre?

- Dehogy. Sokkal komolyabbról van szó. És arra kérlek, most te is légy komoly, és minden szavamat higgy el.- válaszolt Tom.

- Nagy baj van?- kérdezte Chris, már mosoly nélkül, mert Tom arcán lévő érzések nem jót sejttettek.

- Azt se tudom, hol kezdjem…

- Talán az elején.- segített Chris.

- Na persze.- bökte ki közömbösen Tom, majd felállt, és a hűtőszekrényhez ment. Barátját meg sem kérdezte, kér-e inni valamit, szó nélkül vett kézbe vizet, és poharakat. Míg visszasétált Chrishez, rendezni próbálta gondolatait. Azon volt, nem mond el minden apró részletet, csakis a lényeget. A kezében lévő eszközöket letette az alacsony dohányzóasztal lapjára, és leült barátjával szemben.

- Éjjel voltam a temetőben.- kezdte mondókáját.

- Gemmánál?- kérdezte Chris. Gemma Tom édesanyjának keresztneve.

- Igen.- felelt Tom. Chris teljesen komoly volt. Ismerte, és szerette is nagyon Gemmát. Csinos, jólelkű nő volt, akiben bőven lakozott szeretet, és segítőkészség. Nem vetette barátja szemére, hogy éjjel minek csatangol a temetőben. Ő tudja, ha akkor látta jónak kimenni, hát szíve joga.

- Egyszer csak az egyik sírból, tompa, halk, de érthető hangok szűrődtek fel.

- Ilyen nincs, Tom!

- Számítottam rá, hogy nem hiszed el.

- De elhiszem, tudom, hogy nem vagy őrült, csak annyira képtelenségnek hangzik.

- Igen, először nekem is. Lényeg, hogy azok a hangok ott voltak, bármennyire is nem akarom. Egy nő, és egy férfi veszekedett. Borzasztó volt hallani. Még most is kiver a libabőr, ha csak visszagondolok rá.- elhallgatott. Némán fogta meg az üveget, és töltött mindkettő pohárba.

- Mesélj!- kérte Chris, mert kezdte érdekelni a történet, kíváncsi volt, mi fog kisülni az egészből.

- Szóval, végül is csak ennyi. De nem tudom, mi lehet az oka. A sírt sem láttam rendesen, mert éjszaka volt, nem tudom kik nyugszanak, pontosabban nem nyugszanak ott. Vagyis, ott nyugszanak, de…

- Értem.- vágott közbe Chris. Mit fogsz tenni? Ezek után nem mersz kimenni a temetőbe?

- Dehogynem. Csak arra gondoltam, utána kellene járni, mi lehet az oka a hangoknak. És szeretném, ha egyszer kijönnél velem, hogy halld te is. Persze nem éjszaka. De lehet, hogy nappal nyugton vannak, és csak éjjel veszekednek.

- Oké, haver.- nyugtázta Chris, és barátilag megveregette Tom vállát. – Ne izgulj, megteszem, amit kérsz.

- Köszönöm. Ha esetleg hétvégén ráérnél, kimehetnénk.

- Jó a hétvége. Legalább viszek Gemmának is virágot.- Tom reakciója csak egy halovány kis mosoly volt.                 

   Szombat reggel mentek ki a temetőbe, nyitáskor. Mindig Tom volt az első, a temetőőr hiányolta volna, ha nem látja egy héten legalább kétszer.

   Ahogy elindultak a kaputól, erőt vett magán, és a megszokott ösvényre lépett, barátja csendben követte. Ahogy végigment, nem hallott hangokat. Nem emlékezett, hogy melyik sírnál volt az éjszaka történtek, csak körül-belülre tudta betájolni. Abban biztos volt, hogy itt kell lennie a közelben, és hallhatóak lennének a hangok. Ezek szerint most nyugalom van a sírban. Nem veszekednek. Állt, tanácstalanul nézett körbe. Ebben a parcellában a temetőőrön kívül csak pár embert látott, de a sírból nem jöttek hangok.

- Na, mi van?- kérdezte Chris.

- Semmi. Illetve az, hogy most nem hallom a hangokat.

- Én sem hallok semmit. Lehet, hogy csak éjszaka hallani őket.

- Lehet.- erősítette meg Tom. –De hogy ezt megtudjam, nem fogok még egyszer kijönni éjjel. Felejtsük el, menjünk anyuhoz.

- Ahogy akarod.- sóhajtott Chris, és elindultak Gemma sírjához.

   A következő héten munka után ment az édesanyjának a sírjához. Még sokáig nyitva tartott a temető a nyári hosszabb világosság miatt, így Tom nyugodtan sokáig elidőzhetett a sírnál.

   Ahogy megint elment az ösvény kettő és három fedlapos sírjainál, a hangok előtörtek. Összeszedte maradék bátorságát, és odatekintett a közelében fekvő sírra. A márványtömbös, dupla sírhelyű, három fedlappal lefedett síron ez állt:

„Itt nyugszanak drága szüleink, béke poraikra!”

A házaspár neve aranyozott betűkkel volt feltüntetve. Közelebb ment, hogy el tudja olvasni a lentebbi szöveget. A fedlapra két tábla volt ragasztva, az egyiken az asszony neve szerepelt, születési és halálozási évével egyetemben, a másik táblán a férje neve és adatai.

A hangok szünet nélkül törtek elő. A feleség sopánkodott, hogy miért történik ez vele, a férj csak ordítozott. Majd sikolyokat hallott… a nő sikolyait. Tom annyira megijedt, hogy futásnak eredt, és az anyja sírjáig meg sem állt.

   Három héten keresztül, az esti órákban mindig hallotta a veszekedéseket.         Egy szombat délelőtt mindenre felkészülve ment a temetőbe. A sors úgy hozta, hogy egyedül volt abban a parcellában, de ez elkerülte a figyelmét. Mikor a sír mellett haladt volna el, melyből a veszekedéseket szokta hallani, ismét figyelmes lett valamire. Megállt, és hallgatózott.

- Segíts!- hallotta a halk, gyenge, könyörgő női hangot. Kíváncsian, emelkedett adrenalinnal nézte a sírt, majd lassan közeledni kezdett felé. Ahogy fogyott a távolság, úgy lett egyre nyugodtabb a női hang. Tom megállt a sír előtt, és elolvasta a neveket. A sírkő fejrészén, baloldalon ez állt: Sarah Carne 1910-1992. A jobb oldalon: Josef Carne 1907- 1971. Tom hamar leszűrte, hogy egy házaspár nyugszik itt. Majd tekintete a sírkő fedlapjaira tévedt. A jobb oldali lapon, mely alatt a néhai Josef Carne nyugszik, egy márványtábla feküdt, kissé megdöntve, ezzel a felirattal: Maria Miller 1945-2008. Mellette, a fedlap alsó részén szintén egy megdöntött tábla: Sebastian Miller 1945- 2010. Tom rövid idő elteltével összerakta a képet, hogy az idős házaspár férfi tagjára lányuk lett temetve, és ugyanoda, Maria mellé, a két évvel később elhunyt férje. Talán a segítséget kérő hang a fiatalabbik nőé, Maria Milleré. Két kérdés motoszkált Tom elméjében, vajon miért kér a nő segítséget, és mi az állandó veszekedés oka. 

                                                  II.  

   Elhatározta, hogy utánanéz a múltuknak. A modern kornak köszönhetően belépett egy közösségi portálra, és nyomozni kezdett a titokzatos házaspár után. Mivel a halott férfinek különleges neve volt, a városukra vonatkozólag egy találatra szűkítette le a kört, és hamar rátalált a halott házaspár fiára. Nem is gondolkodott, egyből telefonkönyv után nyúlt, és megtalálta a címet. Örült, hogy a keresés sikerrel járt, így el tud indulni egy nyomon, és kiderítheti, kik, és miért veszekednek a sírban. A címmel együtt a telefonszámot is leírta egy cetlire, és keze elindult a telefon felé. Már majdnem megfogta a kagylót, mikor karja megállt a levegőben. Talán nem kellene egyből a közepébe csapni. Eltervezte, előbb körülnéz a környéken, megnézi magának a házat, a mozgást is megfigyeli, ki, kik laknak ott. Még mindig nem tudta kezelni az egész helyzetet, oly gyorsan történt, és szakadt a nyakába minden. Valahol őrültnek tartotta magát ez miatt, de késztetést érzett arra, hogy utána járjon a dolgoknak, és segítsen a megboldogult Maria Millernek.

   Korán sötétedett ezen az október végi napon. A városra köd telepedett, ami már menetrendszerinti volt minden este. A kandeláberek sárga fényeinél függönyként feszült a tejszerű pára. Tom kedvenc nadrágjában, és egy pufidzsekiben rótta az utat, de a cél még odébb volt. Erős izgalom töltötte el, nem tudja mit fog látni, mire számíthat. Azzal tisztában van, hogy semmi baja nem eshet, csak körülnéz, senki nem foghat gyanút, mert ő most csupán egy ártatlan járókelő, aki sétál egyet ezen a szép, bár kissé barátságtalan őszi estén.

   A közelgő halottak napja miatt is izgult egy kicsit. Az természetes, hogy akkor is kimegy édesanyjához, de vajon mi fogadja majd a síró sírnál? Akkor talán nyugton lesznek, reménykedett magában. Vagy talán még ez alkalomból sem tudnak meglenni veszekedés nélkül? Az nem lenne szép.

   Ködös sötét borítja a várost, de még csak délután van. Lassan közeleg az est, de az emberek teszik a munka utáni feladataikat, bevásárlás, posta, gyerekért az oviba, és más egyéb dolgokat. Tomnak szerencséje van, mert a cím, ahova tart, egy mellékutcában fekszik, távol a központtól, a főúttól, a város egy nyugodt részében.

   Ott állt a kapuajtóban. A keze már kilincsen helyezkedett el, de nem mert bemenni. A kő lábazatú, vasbetétes kerítésen belül rendezett, tisztán tartott kert terült el. Ősz ellenére Tom egy árva falevelet nem látott a pázsiton. Maga az épület átlagos családi ház, nem kacsalábon forgó palota, egyszerű, de takaros kis ingatlan. A postaládán megnézte a nevet, és rájött, hogy itt kétségtelenül az elhunyt Sebastian, és Maria Miller fia lakik. Álldogált, vívódott, mitévő legyen, mert benyitni, vagy csengetni nem volt bátorsága. Mit mondana a fiatalembernek, mi járatban van errefelé? Azt, hogy az apja, és az anyja veszekednek a sírban, évekkel a haláluk után? Nem kétséges, hogy őrültnek néznék, és komoly esély lenne rá, hogy az ifjú Miller kihívná a rendőröket. Pedig már itt áll a siker kapujában, csak be kellene lépni rajta. Ez most pont olyan helyzet, mint amikor az ember megír egy sms-t, és már csak el kellene küldeni, de a telefon akkumulátora lemerül. Egy pár méteres távon fel- alá járkált, és tépelődött. Néha jobb öklét szájához emelte, mintha a bütykeit rágná, ezzel is a feszültséget igyekezett csökkenteni gondolkodás közben. Mikor már sokadszor tette meg oda- vissza a pár méteres távot, és újra a kapu elé ért, megállt. Egy darabig nézte a házat, majd pillantása a kilincsre esett. Keze elindult, de meggondolta magát. Eszébe jutott, hogy a város régi részében lakik egy 97 éves nénike, aki itt született, itt is élt és él a mai napig. Ő mindent tud, mindenről informált, mindenkit ismer. Őt kell megkeresnie. Mivel még kora délután volt, úgy döntött, hogy nem húzza az időt, a nénike biztosan otthon van, és fogadja majd.

   Shubert néni, akit csak Shubinak becézett mindenki, éppen a kerti őszi virágaival volt elfoglalva, ami még maradt a zord, esős időjárásnak köszönhetően.

- Csókolom, Shubi néni! – köszönt mosolyogva Tom.

- Ó, szervusz gyermekem! Te vagy Gemma Caillot fia, a kicsi Tom.

- Igen, Shubi néni, bár már azért megnőttem.

- Bizony! Hogy repül az idő! – mélyedt gondolataiba a nénike.

- Shubi néni! Volna kérdésem pár emberkével kapcsolatban. Ön mindenkit ismert és ismer, hátha tudna nekem segíteni. Nagyon fontos lenne.

- Persze, gyermekem, gyere be a házba. Úgyis pihennem kellene már. Nem tesz jót ez a sok hajlongás.

   A kicsi ház takaros, régi hangulatú, tiszta lakás volt. Nem is kellett neki nagy, hiszen soha nem volt, akivel megossza, se férj, se gyerek. A konyhában telepedtek le, Tom asztalhoz ült, és dzsekijén lehúzta a cipzárt. Az idős hölgy levette kabátját, és a sarokban álló sok időt megélt álló fogasra akasztotta. Majd álla alatt kikötötte a kendőjét, és a kabát gallérjára terítette. 

- Kérsz teát? Nemrég főztem.

- Igen, elfogadom, köszönöm – szólt Tom. Helyet foglaltak a virágdíszes kanapén. Shubi néni motívumos tálcán hozta a gőzölgő teát. Két ókori díszítésű csészébe öntötte az italokat.

- Hallgatlak, gyermekem, miről szeretnél tudni?

- Honnan is kezdjem. Ismerte a néni Maria Millert? Sebastian Miller feleségét? Már meghaltak.

- Oh, igen, Sarah és Josef Carne lánya. A szegény Maria… hm… de szerettem azt a jólelkű lányt – mélyedt gondolataiba a néni.

- Tudna nekem mesélni róla? És a férjéről?

- Az exférj… gonosz ember volt. Kicsapongó. Szegény Maria! Mindig megverte őt. És állandóan ivott. Sokat veszekedtek emiatt. - Tomban most tudatosult, hogy miért is vannak még a veszekedések… a síron túl is.

   Shubi néni tovább folytatta, maga elé meredve:

- A második gyerek után egy évvel már el is váltak. Maria idegei feladták. De, amit a mai napig nem értettem meg, hogy sosem költöztek szét. Pletyka szerint a férj megszokta a kényelmet, a nő ragaszkodott, hogy gyermekeinek legyen a közelben az apjuk, és így egy háztartásban éltek tovább, ahogy az élettársak szokták. Aztán mindkettejüket elvitte a halál.- Shubi néni nagyot sóhajtott. Az arca tele lett ráncokkal, mély barázdákkal. Visszaemlékezett azokra az időkre. Tom figyelmesen nézte a nénikét, és mélyen belekortyolt a gyógynövényes teába. Nagyon ízlett neki a harmónia, amit a növények ízvilága nyújtott neki.

- Szegény Maria, ő ment el előbb. A nagy fájdalomba, tehetetlenségbe, magányba halt bele. A férj tönkretette magát az italok miatt. Együtt éltek elváltan, de egyedül haltak meg. Szomorú történet. De miért kérdezed, gyermekem?

- Tudja Shubi néni, anyukám is meghalt, nemrég.

- Igen, nagyon sajnálom azt a jó asszonyt. Jókat beszélgettem vele a piacon.

-Hozzá járok ki nagyon gyakran, és látom Millerék sírját. Kíváncsivá tett.

- Nem egy hétköznapi család volt az övék – folytatta tovább a néni. – Maria sokat szenvedett, és a két gyerekük közül csak az egyikük értette meg őt. A lányuk az apjuk oldalán állt, ő szerette mutatni a külvilágnak, hogy boldog család az övék. Pedig mindenki tudta róluk az igazat. Haláluk után a lányuk közös sírba temettette őket, amit a fiuk ellenzett. És szerintem is! Annak az iszákos, kocsmázós Sebastiannak nem ott a helye! Egyesek szerint többször megcsalta a feleségét, amikor még házasok voltak. A két kicsit nevelgette Maria, közben a részeg férje becsiccsentett lányocskákat szedett fel a kocsmákban. Azok sem tudták, kivel szűrték össze a levet! Hallomásból tudom, hogy gyerekei is születtek. Remélem az anyjukat örökölték azok a csemeték, és nem Sebastian génjeit! Ha belegondolok! ... hm… – tűnődött el Shubi.

- Ha a fiú ellenezte, hogy a férj is oda legyen temetve, akkor miért történt mégis úgy?

- Mert a lány intézte a temetést, persze a költségeket az öccsével közösen állták. És mivel a lány apa párti volt, az ő akarata érvényesült. Ő járt el személyesen intézkedni mindenhova, a temetkezési cégnek Maria, és a szülei sírját adta meg, hogy oda temessék azt az alkoholista állatot, mert ugye ott nyugszik már a felesége. Illetve az ex felesége.

- Értem.- mondta Tom, és mélán merengett maga elé. Kezdett attól félni, hogy gyanúja beigazolódik. Mivel szerencsétlen Maria és az iszákos férje végigveszekedték az életüket, most a sírban is folytatják. Akkor ezért ellenezte az ifjú Miller, mert szerette volna, hogy édesanyjának legalább a sírban nyugta legyen, és ne az állat exférj mellett kelljen pihennie, bár most a pihenés ebben az esetben nem ide illő kifejezés.

- Hamvasztották mindkettejüket.- törte meg a csendet Shubi néni. Néhány rakoncátlan tincs arca elé omlott hófehér hajából, de sóhajtva, jobb keze ujjaival visszafésülte a feje tetejére. - Mariának az volt a végakarata, hogy hamvasztva legyen, és az édesapjára temessék. Sebastian meg… őt a lánya rendezte, hogy urnában a felesége mellé kerüljön.

- Köszönöm szépen.- reagált Tom a magyarázatra, és felállt. – Azt hiszem, ideje mennem.

- Elmeséled, mi az oka ennek a sok információgyűjtésnek hirtelen? – Tom megtorpant, váratlanul érte a kérdés, nem is tudott mit válaszolni.

- Tessék?- kérdezte taktikai megfontolásból, azzal a céllal, hogy még Shubi néni újra felteszi a kérdést, addig hátha kitalál valami hihető magyarázatot.

- Miért akartál ily hirtelen ennyi mindent megtudni róluk?

- Hát… feltérképezem a temetőt. Kiszemeltem magamnak néhány sírt, melyekről szeretnék pár oldalas kis történetet írni.

- Hova, minek?- kérdezte mosolyogva az idős nő.

- A helyi újságnak- rögtönözte a választ.

- És amit meséltem, az mind meg lesz írva?

- Én megírom, de az újságba csak a publikus részek kerülnek. Tetszik tudni, kegyelet.- a válasz után megölelte Shubi nénit, adott neki két puszit, így köszönte meg Millerék történetét, és a teát. Sok információhoz jutott, és megtudta, amiért jött. Nagyon örült Shubi néni vendégszeretetének, de még az éjszakára programja volt. Hamar elbúcsúzott az öregasszonytól, és indult is a dolgára.     

                                         Tovább a folytatáshoz--->>

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2012.09.15. 18:56 kuzmajulianna Lidérces , hátborzongató írás . Van benne valami új ,valami más mint ami álltalában az írásaidat jellemzik , ez valószínűleg a közös munkának köszönhető .  Tökéletes az összhang , sehol nem éreztem hogy két szerző közös művét olvasom .  Gratulálok mindkettőtöknek . Üdv : Juli Válasz: Kedves Julianna!   Lady Nairi színes egyénisége, fantáziája is nagy szerepet játszott, hogy ez az írás ilyen lett, aminek én nagyon örülök. Amit most ide írtál, azt a veled írt közös sztorihoz is nyugodtan be lehetne másolni. Köszönjük szépen a gratulációt, örülök, hogy itt jártál, gyere máskor is.   Üdv: Edwin.