A 90-es évek elején játszottam egy amatőr zenekarban. Öten voltunk. Öcsi volt a dobos, Stella az énekesnő, Sügér barátom, és én csak beugrottunk. Sügér basszus, én ritmusgitáron. A zenekar agya Borzi volt, nagyon tudott a srác. Volt egy kétnyakú gitárja is, egyszer kezembe vettem, nehéz mint a dög. Borzinak és zenekarának voltak saját, kész számai. Sügér barátommal betanultuk őket, a zenekar próbahelyén, egy garázsban. Egy turnéra indultak, ezért kellett kettőnknek beugrani, hogy még ha ideiglenesen is, de teljes legyen a csapat.
Nagyon boldog voltam, ez volt nagy álmom, hogy egyszer zenekarban játszhassak. Jobban vártam a turnét, mint kisgyerek a Karácsonyt. Szívem-lelkem várakozással telve, izgatott voltam, de a lámpalázat boldogan vállaltam. Még soha nem játszottam zenekarban, sem közönség előtt. Borzi szervezte a turnét, a kisbuszt, a szálláshelyet, mindent, amit kellett.
Aztán elérkezett a várva várt nap. A kisbuszban öten kényelmesen elfértünk. Hátra befértek a hangszerek, erősítők, hangfalak. Amatőrök lévén nem volt sok motyónk, de mindenkinek saját cucca volt.
Az ország északkeleti részébe indultunk. Korán reggel megkezdtük az utat. Mind az ötünknek van jogosítványa, így tudtunk felváltva vezetni. Néha megálltunk az autópályán pihenni, kinyújtózni, cigizni, szükségleteinket elvégezni.
A kétszázötven kilométeres utat délig tettük meg. Ekkor érkeztünk abba a városba, ahol este már koncerteztünk. A kevés motyónak volt súlya, meg nekünk is, hetvennél többel nem nagyon ment a kisbusz. Mikor emelkedő jött, a kapaszkodósávban épp hogy csak döcögtünk. de a lényeg, hogy odaértünk.
Jó bulikat csináltunk esténként, a közönségnek tetszett a nem vad, dallamos rockzene. Úgy érzem sikerünk volt, legalábbis nem dobáltak meg minket sehol. A zenekaron belül jó volt a hangulat, úgy éreztük miénk a világ.
Mikor beérkeztünk abba a városba, amely a turné negyedik állomása volt, szokás szerint bementünk egy fogadóba ebédelni. Először nem tűnt fel semmi. Leültünk az asztalhoz. Úgy helyezkedtünk el, hogy én pont a pulttal szemben voltam. Velem szemben ült le Stella, és Borzi. Kettejük közt komoly kapcsolat volt. Nem az az életre szóló nagy szerelem, de együtt kevertek. Az asztal oldalán bal kezem felől Sügér ült, jobb kezem felől Öcsi. Megrendeltük az ebédet, és az italokat. Szigorúan csak üdítőt, a turné alatt nem ittunk alkoholt. Amúgy sem voltunk oda a piáért.
Csinos, velünk egykorú forma, szöszi pincérnő hozta ki a kólákat, narancsleveket. Hosszú haja lófarokba volt gumizva. Kékeszöld selyemszoknyáját elöl fehér kötény védte, csini volt a bébi. Még az ebédet vártuk, iszogattunk, beszélgettünk, közben én szemügyre vettem a berendezést. Hangulatos kis fogadó. A pult mellett megakadt valamin a szemem. Fából faragott magas bárszéken egy viaszszobor állt. Egy torzó, végtagjai nem voltak, csak a törzs, és a fej. Fekete ing volt rajta, az ing alja betűrve a törzs alá. Fején fekete kalap, arcán napszemüveg. Ahogy arcát néztem, úgy állapítottam meg, hogy egy hetven év körüli férfiről mintázhatták. A többieknek is szóltam, hogy mit vettem észre. Mind a négyen odafordultak, ők is szemügyre vették, tetszett nekik is. Aztán nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk neki, beszélgettünk tovább.
A kajára még vártunk, de az italok elfogytak. Odahívtuk a pincérlányt, és rendeltünk még egy kört. Mikor az üres poharakat rakta a tálcára, megkérdeztem kit ábrázol a szobor.
- Ő a nagyapám.- válaszolt komoly, hideg arccal.
- Nagyon szép, remek munka.- válaszoltam mosolyogva. A lány csak nézett rám pár másodpercig. Nézése fájt, szemeivel ölni tudott volna, aztán szó nélkül elment.
Mivel szemben ültem a pulttal, a szobor akkor is látóteremben volt, ha akartam, ha nem. Néha ránéztem, nem tagadom, tetszett, még soha nem láttam viaszszobrot.
Öcsi pont egy viccet mesélt, hatalmas nevetésben törtünk ki. Ekkor véletlenül a szoborra pillantottam. Abbahagytam a nevetést, és én is majdnem szoborrá dermedtem. Ledöbbentem, megijedtem.
- Mi baj Fidzsi?- kérdezte Sügér.
- Nézzétek a szobrot...- hebegtem erőtlenül. Mind a négyem odafordultak. Ők is megdöbbentek. A szobor arca nem felém nézett, hanem oldalra, a pult felé.
A pincérlány kihozta a kört, amit az előbb rendeltünk.
- Elnézést... a szobor...- mondtam neki félénken. A lány odanézett,majd tálcáját az asztalunkon hagyva odaszaladt a szoborhoz. Vártuk, mi fog történni. A lány szaggatottan fújkálta a szobor arcát, utána a szobor is a lányét.
- Ez nem szobor. Él. Tényleg a nagyapja.- mondtam erőtlenül.
Szó nélkül, némán ettük meg az ebédet. Utána is csak némán ültünk. Később a pincérlány elmesélte, hogy nagyapja a világháborúban, később balesetben minden végtagját elvesztette.
- Ez szörnyű. Lehet így élni?- kérdeztem tőle.
- Bárcsak ennyi baja lenne.- mondta a lány nagyot sóhajtva.
- Mi baja van még?- tettem fel az újabb kérdést.
- Nem lát. Megvakult. Ezért van rajta napszemüveg.- kaptam a választ.
- Szörnyű.- mondtam elborzadva, és éreztem, hogy kivert a libabőr .
- Ezenkívül süket, és néma.- mondta a kegyetlen tényeket a szöszi. Erre már nem tudtam semmit reagálni, teljesen magam alatt voltam. A pincérlány rágyújtott, és mi is, mind az öten. Végül én törtem meg a csendet.
- És mégis, hogyan kommunikáltok?
- Az előbb láttátok, ahogy egymás arcát fújkáljuk.
- Igen, láttuk.- válaszoltam. - És ebből megértitek egymást?
- Persze.- mondta a pincérlány, és arcán enyhe mosoly jelent meg, majd hozzátette:
- A Morse Abc-t alkalmazzuk.
A turné végén hazafelé utazva némán bámultam kifelé az ablakon. Az elsuhanó tájat néztem, és közben a pincérlány nagyapja járt a fejemben. Végtagok nélkül, vakon, süketen, némán lehet élni? Lehet, láttam az élő példát. A turné örökre emlékezetes marad számomra, de nem a koncertek miatt. De viaszszobrot még mindig, a mai napig nem láttam.
VÉGE.
Edwin Chat
2007.03.18.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Edwin!
Ez kicsit morbid,ahogyan a szegény öreg ül kezetlenűl,lábatlanúl,süketen és vakon a bárszéken.
Ez is olyan látattó írásod,hogy az embernek attól borsodzik a háta hogy magaelőtt látja amit írsz.
Üdv:Juli
Kedves Julianna!
Már régóta gondolkoztam, hogy végtagok nélkül, vakon, süketen, némán lehet-e élni, és úgy döntöttem írok egy ilyen történetet. Így sikerült, remélem tetszett.
Üdv: Edwin.