I.

   Varga Raul tisztában van keresztnevével. Germán-francia eredetű, jelentése: dicső farkas. Tetszik neki, és annak idején mikor utána nézett, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nem valami kis egyszerű dolgot hordoz a neve, mint például: a legjobban ragaszkodó. Nem tudja, van-e név, melynek ez a jelentése, de nem számít. Az ő neve nagyon szuper, és lelke mélyén büszke is rá.

   Kicsit izgatott ma, véradásra készül. Nem lenne oka az izgalomra, de épp számolgatta, a mai lesz neki a negyvennyolcadik. Ha idén el tud menni még a hátralévő kettőre, a szeptemberire, és a decemberire, akkor eléri a bűvös ötvenes számot. Azért ez már valami. Csak remélni tudta, hogy ez a vágya valóra is válik, mert bármi közbe jöhet neki, főleg a munkahelyen. Amilyen szerencsés, majd talán pont a véradás napján kell túlórázni, és mire hazaér, addigra vége van. Már nem egyszer járt így, amúgy már rég elérte volna az ötvenes számot, még többet is. És hát olyan eset is volt többször, mikor mehetett volna, de lustaságának köszönhetően inkább otthon maradt.

   A múlt is fontos, de most nem az a lényeg, sokkal inkább a mai, és a közeljövőben megtartásra kerülő két véradás, amit Raul csak csapolásnak hív. Tegnap délelőtt kapta az sms-t az Országos Vérellátó Szolgálattól, hogy 2013. június 7.-én pénteken, azaz ma, reggel nyolctól délután hat óráig véradás lesz a főtérnél, a rendezvényközpontban. Mint mindig, most is örült neki, főleg azért, mert idén elérheti a félszázat. Mindezt húsz, huszonkét év alatt.

   Nemrég ért haza a munkából. A kajával nincs gond, ebédelt a munkahelyén. Ivott is elég folyadékot, bár kell, de ő ennek soha nem tulajdonított nagy jelentőséget. Eddig minden rendben volt, minden csapoláskor, viszont már látott olyat párszor, hogy a donor rosszul lett, és összecsuklott, mint a colostok. Gondolta is magában, az ilyen minek ad vért, ha nem bírja. Átöltözött. A munkahelyére szabadidőruhában járt, de a véradásra nem abba akar menni. Normális nadrágot vesz fel, hagyományos utcai cipőt hozzá, és egy kényelmes, laza pólót. Így könnyedén szabaddá teheti karját, ha eljő a pillanat a szúrásra, és még előtte a belgyógyásznál is, vérnyomásméréskor.

   A fürdőszobába ment, és megigazította rövid, szőkésbarna haját. Megnézte szemből, balról, jobbról, hogy minden szál tökéletesen álljon. Ez után a sarokpolcról levette a kedvenc dezodorát, és befújta magát. Ezt nem vitte túlzásba, de ügyelt arra, hogy megfelelő mennyiség illatozzon rajta. E mögött volt neki némi hátsó szándék is. A legutóbbi véradáson egy középkorú, csinos ápolónő végig ott ült mellette, és egész jól elbeszélgettek. Mindig ugyanaz a csoport jön megtartani, lebonyolítani a csapolást, de arra semmi garancia nincs, hogy az a csinos ápolónő ma is itt lesz. Nem tudni, próba szerencse. Raul tisztában van vele, hogy ilyen helyeken, rendezvényeken nem alakulnak ki kapcsolatok, főleg nem donor, és ápolónő között, de nem is ez a célja. Leadni a szokásos mennyiségű vért, ez a fontos, és ha sikerül azt a pár percet egy szemrevaló hölggyel végigbeszélgetni, az csak hab a tortán, és a véradást is kellemesebbé teszi.

   A fürdőszobába végezve kijött onnan, célba vette a konyhát, és leült. Gondolkozott. Jó lenne elszívni egy cigit indulás előtt, mert ha sokan lesznek, akár egy órába is beletelhet, vagy még többe, mire hazaér. Viszont tisztába van vele, nem okos dolog véradás előtt dohányozni, mert megemeli a pulzust, és mikor a belgyógyász méri a vérnyomást, az igazi értéktől magasabbat mutat a műszer. A negyed évvel ezelőtti csapolásra is úgy ment, mint most, délután négy óra körül, munka után. Akkor kongott a terem, nagyon kevesen voltak. Raul ezt szereti, nem kell sokáig sorban állni, hamar végez. Remélte, most is így lesz, és nagyot sóhajtva, a cigiről lemondva felállt. Még elszaladt a vécére brunyálni. Ezt se szereti, ha pont véradás közben jön rá, mert akkor tartogathatja, ami nem kellemes érzés, aztán rohanhat haza, hogy végre könnyíteni tudjon magán. Ez nála tapasztalat, járt már így nem egyszer. De most odafigyel, és úgy tűnik, minden rendben van. Nem éhes, nem szomjas, már vizelnie sem kell. Csupán nikotinéhsége van, jól esne egy cigi, de kibírja azt a fél, vagy maximum egy órát mire végez, és hazaér.

   A vécéből ismét a fürdőszobába ment. Kezet mosott, és még egy utolsó pillantást vetett frizurájára, majd még a vizes kezével a bal füle felett hátrasimított egy rakoncátlan tincset. Megint forgatta fejét, alaposan szemügyre vette, most már semmi kivetnivalót nem talált hajában.

   Még egy tájékozódás, és indulhat. Kinézett a konyhaablakon, hogy milyen idő van. Vegyen-e fel valami kis könnyű kabátot, vagy sem. Úgy látta, szuper minden, hétágra süt a nap, a járókelők zöme is rövid ujjú pólóban jön-megy. A látottak meggyőzték, és úgy döntött, ő is kabát nélkül, egy szál pólóban indul útnak. Fekete cipő, világoskék farmernadrág, fehér póló, klassz illat a dezodortól, rendezett frizura, minden oké.

   Amint kilépett az utcára, a lágy szél azonnal összeborzolta vékonyszálú haját. „- Na, még ez hiányzott.”- gondolta magában, de nem bosszankodott, sejtette, hogy ez lesz, és egy mozdulattal megigazította. Nem lett olyan, mint volt, de nem számít. Nem esküvőre megy, nem is valami állófogadásra, ahol az embernek úgy kell kinéznie, mintha skatulyából húzták volna ki. Egyszerű véradásról van szó, és ha kicsit kócos a haj, az senkit nem érdekel. Lehet, hogy így tetszetősebb, és a csinos ápolónők majd pont erre fognak bukni. Majd biztos azt gondolják, micsoda vad, szenvedélyes férfi lehet ezzel a kinézettel, a csapzott hajjal, és az ilyen férfiaknak még véradás után is feláll a szerszám. Elmosolyodott gondolatmenetén. De hát mit tehet az ember útközben, még legyalogolja azt a néhány száz métert. Gondolkozik, ábrándozik, és közben figyeli a szembejövő járókelőket. Ha ismerőssel találkozik, köszön, esetleg megáll, váltanak néhány mondatot. Raul szereti ezt, mindig jó ismerőssel találkozni, és a nagy rohanó világba megállni pár percet beszélgetni, de nem ilyenkor. Most véradásra megy, igyekszik, szeretné minél előbb letudni az egészet. Volt már ilyen esete is, hogy pont véradásra igyekezett, és leállt beszélgetni. Azt hitte, soha nem szabadul. Vagy tíz percig trécseltek az utcán, mire végre vége lett, és folytathatta útját. Úgy néz ki, most megússza. Már túl van az amúgy sem hosszú út felén, két-három perc, és odaér. Jó az idő, majdnem melege van.

   Végre elérte a főteret, és befordult jobbra. Már messziről látni lehetett a rendezvényközpont bejárata mellett kifeszített nagy fehér vásznat, melyen a véradást hirdették. Mindig ezt teszik. A szél lágyan lobogtatta, közben Raul elhaladt pár üzlethelyiség előtt. Az egyik talán presszó, vagy cukrászda, vagy a jó ég tudja micsoda. Raul soha nem ment be, és a jövőben sem fog, de látta, hogy kapható sütemény, üdítő, alkohol. Be lehet ülni ugyanúgy, mint bármelyik vendéglátó egységbe. Viszont Raul szerint az ilyen helyek nem mások, mint kocsmák. Ahol az ember le tud ülni, inni, esetleg nyakló nélkül vedelni, berúgni, az nem más, mint kocsma. És Raul ezt is kocsmának hívja, akármilyen flancosan néz ki.

                                                      II.

   Odaért az épület bejáratához, ahol a fehér vászon lobog. Még körülnézett, tekintetét végigfuttatta a főtéren. Emberek jöttek-mentek, igyekeztek a dolgukra, de senki nem közeledett a rendezvényközpont bejárata felé véradás céljából. Rault ez kissé elszomorította.

   Belépett az épületbe. A hatalmas előtér aljzatán lévő, barnás színű, márványutánzatú lapok úgy csillogtak, hogy tükröződött bennük a mennyezet. A bejárattal szemben hosszú, faburkolatú recepciós pult, mely mögött csak egy dagadt biztonsági őr ült. Raul köszönt neki, ami viszonzásra talált. Bár ez alapvető dolog, pozitívan könyvelte el, mert szomorú tapasztalata, hogy ha belép valahova, nem mindenhol fogadják, és viszonozzák a köszönést. Raul az ilyen személyekről mindig megjegyzi magában, hogy nem erős oldaluk a köszönés, ami sajnos nagyon is helytálló.

   Rögtön dobott két jobbos kanyart, és ráfordult a széles, alacsony fokelosztású lépcsőre, ami az emeletre vezetett. Felérve a ruhatárral találta szembe magát, majd itt balra fordult. Ez is egy előtér, de jóval kisebb, mint a földszinti. A terem előtt, ahol a véradás zajlik, egy íróasztalt helyeztek el székekkel. Itt lehet, és kell jelentkezni. Elkérik a személyit, lakcím, és TAJ kártyát. Továbbá a telefonszámot, de ha már meg van adva, akkor csak egy egyeztetés, nem változott-e meg, ugyanúgy, mint a lakcím. Mindezekre többek közt az értesítések küldése végett van szükség. Egy A4-es nyomtatványra felvezetik a jelentkező nevét, lakcímét, és alá is kell írni. Raul úgy látta, ez a napi nyilvántartás lehet. Itt adnak néha apró kis ajándékokat, de sokszor nem. Ennél a jelentkező pontnál is szinte mindig ugyanaz az egy-két személy van. Most egy kis kopasz ürge. Idősebb Raultól, de annyival nem, hogy minden áron magázódni kelljen. Főleg így, hogy már nagyon sokszor találkoztak itt, igaz, csak negyedévente. Na, de sebaj, biztos hivatali etikett ez a magázódás.

- Jó napot!- köszönt hangosan, határozottan az asztalhoz lépve, közben már vette is elő pénztárcájából a szükséges kártyákat.

- Jó napot Raul!- köszönt vissza is kis kopasz a papírokból felnézve, és elvette a felé nyújtott iratokat. Raulnak jól esett, hogy emlékeznek rá.

- A telefonszáma nem változott?- kérdezte a kopasz.

- Nem, ugyanaz.- kapta a feleletet. Raul figyelte az adminisztrációt. A kis kopasz nagy szakértelemmel végezte munkáját, látszott rajta, hogy tetszik neki, és kicsit megjátssza a hivatalos, fontos személyt. A munka valóban fontos, amit végez, de nem kellene ekkora feneket keríteni az ügynek, csupán pár adat beírásáról van szó. Amúgy semmi baj a kis kopasszal, illedelmes, udvarias, tisztelettudó, de ez kell is egy ilyen munkakörhöz, és Raul úgy ítélte meg, az ürge amúgy is ilyen, nem csak hivatalból.

- Köszönöm.- nézett fel újra, és visszaadta a kártyákat a gazdájának. – Lehet menni a terembe, de kérem, ha végzett, ne menjen el, jöjjön ide vissza hozzám.

- Rendben.- nyugtázta Raul, és belépett a terembe. 

   Körbenézett, és megnyugtatta, hogy kevesen vannak. A túlsó fal mentén nyolc csapoló ágyat helyeztek el, de csak háromban fekszenek. És a sorban is csak négy ember van előtte. Semmi probléma, bő fél óra alatt végez. Itt is végigment a kötelező dolgokon. Kitöltött egy lapot, ami tele volt millió fontos, vagy idétlen kérdésekkel, de ha így kell, ezen ne múljon, beikszelte a megfelelő válaszokat, aláírta, leadta. Ment a következő asztalhoz, ott is elvégezte az elvégeznivalót. A belgyógyásznál feltorlódott az a négy ember, ezért várni kellett pár percet. Ilyenkor Raul mindig céltalanul nézelődik. Hol a falakat, a mennyezetet, vagy a személyzet tagjait. Most is ezt tette, és szomorúan vette tudomásul, hogy nincs itt az a csinos ápolónő, akivel legutóbb olyan jól elbeszélgetett. És ha itt lenne, mi történne? Olcsóbb lenne a kenyér a boltban? Persze, hogy nem, de mégis, olyan kellemes a szemnek.

   Mikor végre sorra került a belgyógyásznál, leült. Az egyik sarkot választották el paravánnal, itt vizsgálja a doki a donorokat. Csak vérnyomásmérés, néhány kérdés, ennyi az egész. Itt is mindig ugyanaz az orvos. Egy idősebb férfi, de kedves, látszik, hogy odafigyel a vizsgált személyekre. Raulban felötlött a kérdés, miért nem lehet egy fiatalos, csinos doktornőt küldeni? Akinek a köpenye épp, hogy combig ér, és a dekoltázs is mély. Akár az ápolónők is lehetnének ilyenek. Biztos többen járnának csapolásra, és a vér is pillanatok alatt lefolyna, de hát ezt nem ő dönti el, ezért nem maradt más, csak az ábrándozás.

   Elérkezett az utolsó ponthoz. Ennél az asztalnál két ápolónő ült, adminisztrációs feladatokat ellátva. Raul itt kapta meg a zacskót csövekkel, amivel lecsapolják, továbbá egy étkezési jegyet, és a kis véradó igazolványába is itt stemplizik bele a dátumot, amire ő mindig nagyon ügyelt el ne maradjon. Vagyis, dehogy mindig, csak az utóbbi pár évben. Most már odafigyel erre, bár tudja, ha ez a kis igazolvány nem lenne, elhanyagolná, akkor se volna gond, mert a kartonján minden egyes csapolás vezetve van. Ezt meg is szokta nézni minden alkalommal a biztonság kedvéért, és ilyenkor látja a legutóbbi véradáson mért vérnyomást is.

   Mindent, amit kapott, kezeiben tartva odament az egyik ágyhoz, ahol az ápolónő már ment elébe. Köszöntek egymásnak, majd egy kérdés, a „- Melyik kézből ad vért?”-re „- A jobból.” feleletet adta. Ennek függvényében egy olyan ágyba feküdt bele, melynek jobb oldalán van a lapos kartámla, és a többi szükséges kellék. Miután aránylag kényelmesen elhelyezkedett, az étkezési utalványt hasára tette. A zsebébe nem akarta begyűrni, majd ha végzett, elteszi a pénztárcájába. Ez alatt az ápolónő előkészített mindent. A zacskót összedugta a csövekkel, a tűvel, ami lényegesen vastagabb a megszokottnál. Itt nem olyan tűt használnak, amivel a doktor bácsi szurit ad. Raul a vele szemben lévő asztalnál ülőket figyelte, ahol nem rég ő is járt. A most érkezőket jegyzik be a megszokott módon, a megfelelő helyre. A Vérellátó Szolgálat alkalmazottainak erre egy laptop is a segítségükre van, így könnyebb a nyilvántartás, és ennek segítségével nyomtatják ki a kartont, amin már szerepel a mai dátum, igazolva, hogy a donor itt járt véradás céljából.

   Jobb karján váll fölé tűrte a póló rövidke ujját, és az ápolónő valami spray-vel befújta vastag vénáját, majd letörölte. Ezt többször megismételte egymás után. A felkart elszorította egy gumival, és Raul tudta, elérkezett a bökés pillanata. Nem szerette ezt, mert igencsak fáj, ahogy a vastag tű behatol a bőr alá, a vénába. És mikor már rég túl van az egészen, otthon, még másnap is úgy érzi, mintha a tű még a karjában lenne. Megtörtént a szúrás, és a férfi ujjait ökölbe szorítva, majd kinyitva pumpálni kezdett. Közben újra számolgatott magában. Ez a negyvennyolcadik csapolás. Már csak kettő kell az ötvenhez. Ha ügyes, akkor még idén meg is lesz. Aztán a következő cél még messze lesz, elérni a százat, ami legalább tíz év, ha sikerül ott lenni minden csapoláson, ami szinte lehetetlen, ezért az a tíz év lesz tizenegy, vagy akár tizenkettő is. Ekkor újabb kérdés merült fel benne. Van-e neki még egyáltalán annyi ideje? Elméletileg lehet, hisz még csak negyven éves, most van a csúcson, ereje teljében. De ez nem garancia arra, hogy tíz év múlva is élni fog. Badarságnak tartotta az egészet, nem is foglalkozott vele. Úgy állt hozzá, persze hogy itt lesz tíz év múlva is, és eléri a száz csapolást.

- Jól érzi magát?- zökkentette ki gondolataiból egy kedves hang. Hálás is volt ezért, hogy vége szakadt az őrült gondolatmenet. Jobbra nézett, és aki belé bökte a tűt, az ápolónő ült ágya mellett.

- Igen, köszönöm.- felelt Raul. A hölgy egy mosollyal nyugtázta a választ, de nem ment el. Ott maradt ülve, ügyelve a férfi állapotára, és közben sűrűn pillantott a műszerre, melyen a véres zacskó billeg. Raul viszont most azon kezdett agyalni, miért nem a múltkori csinos nő van itt. Ez se rossz, de az előzőt meg se közelíti. A mostanival is össze lehetne gyűrni egy lepedőt, vagy nyolcat. Megállt a pumpálással, pár pillanatig pihentette karját, majd újra kezdte, és folytatta az ujjak ki-be csukását.

- Sokan jöttek ma el?- kezdeményezett beszélgetést.

- Voltak, igen, eljöttek jó néhányan, de legutóbb többen voltak. - felelt a nő. Aztán Raul még mindig jobbra fordulva elnézett a nő felett. A hatalmas üvegfalon keresztül látta a főtér egy részét. Néhány ember lézengett át a téren, és az is szeme elé tárult, hogy az ég igencsak beborult, sőt, már csepeg is az eső. „- Még ez hiányzott…”- bosszankodott magában. Se kabátot, se esernyőt nem hozott. Na és? Nincs cukorból, hogy baja legyen a víztől, nem is lakik messze, hamar haza tud érni, és akár még el is állhat, mire végez, és elindul. Ha nem áll el, az se nagy baj, egy kis esőtől semmi baja nem lesz.

   A zacskó megtelt vérrel.

- Köszönöm, elég lesz.- szólt az ápolónő. Raul abbahagyta a pumpálást az ujjaival, és türelmesen várta, hogy a nő végezze dolgát. Kihúzta belőle a tűt, a szúrt sebre nyomókötést ragasztott, és megkérte a férfit, még öt percig maradjon fekve. Nem nagyon tetszett ez Raulnak, olyan megalázónak tartotta. A többiek majd még azt hiszik, hogy rosszul van, azért nem mer felkelni az ágyból. Bár aki idejön, az tudja, hogy most már nem szabad felkelni, és elsétálni, mindenki számára kötelezővé tették az 5 perc fekvést. Régen csak azoknak kellett, akik először adtak vért, illetve akik nem jól érezték magukat. Nem volt mit tenni, türelmesen, tehetetlenül feküdt, közben bal kezével szorította a nyomókötést. Legalább eláll az eső, mire útra kel. Különben is, nem is esik, csak erőlködik.

   Úgy gondolta, már biztosan letelt az öt perc. Felkelt, az étkezési jegyet eltette pénztárcájába, ahogy korábban tervezte, majd hangos köszönéssel elhagyta a termet.

                                                      III.

   Menet közben még mindig a pénztárcával babrálva odaköszönt a kis kopasznak is, és vette volna célba a lépcsőt, hogy elmegy.

- Raul! Jöjjön ide, legyen szíves! – kérte a kopasz. Ekkor jutott eszébe, hogy szólt is mikor ide ért, hogy ne menjen el, ha végzett. Odasietett az asztalhoz.

- Bocsánat, elfelejtettem. – mentegetőzött.

- Semmi baj.- felelt a kopasz, majd a papírokba mélyedt.

- Ezt írja alá, legyen szíves. - kért újra. Raul megnézte mi az. Egy névsor állt a papíron, és az ő neve mellett egy ötvenes szám díszelgett bekarikázva. Aláírta, majd megkérdezte:

- Mi ez?

- Kap egy kis emlékérmét, a mai volt az ötvenedik véradása.

- Az nem lehet. Én úgy tudom, még csak a negyvennyolcadik. – csodálkozott.

- Nem, nem. Az ötvenedik. – állította a kopasz. Maga Varga Raul?

- Igen.

- És a cím is stimmel? – Raul erre megnézte a neve után szereplő címet.

- Igen, jó a cím. – állapította meg.

- Akkor ez volt az ötvenedik véradása. Higgye el, a központból jött ez a nyilvántartás. – magyarázta a kopasz, majd megfordult, és matatni kezdett. Egy kis díszdobozkát vett elő, és átnyújtotta. Raul kinyitotta, és megnézte. Egy fényes ezüst érme csillogott benne, közepén egy hatalmas 50-es, alatta az íves felirat: Véradásért.

- Köszönöm szépen, nagyon örülök. – mondta fülig érő szájjal. És tényleg örült ennek az apró ajándéknak. Erre vágyott már régóta, és hamarabb jött el, mint gondolta.

- Gratulálok Raul! – köszöntötte a kopasz.

- Köszönöm szépen. – felelt a meglepett donor, és kezet fogtak. Régebben ez még úgy volt, hogy aki kapott kitüntetést akárhányadik véradásért, meghívták egy rendezvényre, egy buliba. Már rég nincs ilyen. Rault csak egyszer hívták meg, mikor a huszadik véradásért kapta a kitüntetést. Már semmi nem olyan, mint régen, szegény az egészségügy, nincs pénz semmire.

   Most már tényleg elindult, lábait fürgén, lazán kapkodta a lépcsőn, de a kopasz megint utána szólt.

- Raul!

- Igen! – reagált azonnal, és visszafordult. Azon töprengett, mit akarhat még. Hamar visszaért, nem tett meg sok utat a lépcsőn lefelé.

- Majdnem elfelejtettem. - szólt a kopasz, és egy borítékot nyújtott át. Raul kinyitotta, egy meghívó lapult benne. Ma este hét órakor vacsorával egybekötött díjátadás, itt a rendezvényközpontban. Ez csak fokozta amúgy sem kis örömét. A meghívót visszatette a borítékba, majd az egészet zsebre vágta. Elindult, harmadszor is irányba vette a lépcsőt. Most már sikerült lejutnia a földszintre, és az épületből kilépve, vigyorogva állapította meg, hogy az eső csak szemerkél. A borongós ég, és az erőlködő eső ellenére kellemes az idő, legalább lehűlt egy kicsit a levegő, nincs az az idétlen meleg. Látszott ez azon is, hogy az emberek ugyanúgy jöttek-mentek, ahogy eddig is.

   Hazaérve a meghívót a két vitrinüveg találkozásához tűzte, és ledobta magáról a pólót. Arra gondolt, az esti bulira valami klassz ingben megy. Nyakkendőt nem köt, mert egyrészt nem rajong érte, másrészt teljesen feleslegesnek találja. A nadrág, és a cipő is marad. Annyira nem komoly ez a rendezvény, hogy öltönybe kelljen öltözni. Tökéletesen megfelel a farmer egy inggel. Megnézte az időt, fél hat lesz, még bőven van ideje. Most azért nem eszik, hogy majd a bulin tudjon, viszont eszébe jutott a cigi. Kiment a konyhába, és rágyújtott. Várja nagyon ezt a rendezvényt, tényleg nagyon örül a kis ötvenes érmének, és a meghívásnak is. Talán lesz ott pár ismerős, régi kolléga. A régi szép időkben sok munkatárssal jártak együtt véradásra, aztán sorra elkoptak, abból a bandából egyedül csak ő maradt. Abban is bízik, hogy lesz néhány csini nő, akikkel elbeszélget majd a véradásról, aztán ha idáig eljut, akkor bármi is lehet. Vagy nem. Azon a bizonyos, jó tizenöt évvel ezelőtti rendezvényen szuper volt minden. Részt vett sok kolléga, és az idegenekkel is el lehetett beszélgetni, oly közvetlen volt mindenki. Az asztalokon többféle étel, ital kínálkozott, mindenki abból vett, amit éppen megkívánt. E kellemes emlékek között bolyongott még tartott a cigi. De jó is lenne visszamenni abba az időbe. Más volt minden, szebb, jobb. Már a véradások sem olyanok, mint akkoriban, de olyan változás nem tud történni, ami eltántorítaná. Eddig is az lesz, ami volt. Jár rendszeresen csapolásokra, ha az ideje engedni fogja, és azon lesz, hogy meglegyen az áhított száz.

   Irányba vette a fürdőszobát. Tusolni szeretne, és kitalálta, hogy a haját is megmossa. Belövi vagányan. Borotválkoznia nem kell, az a minimális borosta belefér. A kellemes meleg vizet élvezve nyugodtan hagyta áztatni magát, esze ágában nem volt sietni. Sok mindenre gondolt közben, de arra nem, hogy esetleg ez lehet a legutolsó tusolás életében. Ilyenekre nem gondol az ember, főleg nem az, aki élete teljében van, és épp a kellemes zuhany kényezteti testét. Tusfürdője illata beterítette az egész fürdőszobát, és ha végez, kimegy a fürdőből, végig viszi az illatot az lakásban. Nem cifrázta a dolgokat, a haját is ezzel mosta meg, amúgy sincs most neki otthon sampon. Persze a dezodor is megegyező illatú tusfürdőjével. Még az arcszesze is, de azt nem kell használnia, esetleg majd a fülei tövébe ken egy ujjhegynyit, ahogy a filmekben teszik a nagy macsók.

                                                        folytatás --->