Philip Song jómódú üzletember volt. Fiatal feleségével, Stellával, öt éve voltak házasok, harminc kilóméterre laktak a fővárostól. Megvolt mindenük, autó, szép kertes ház, nyaraló, biztos anyagi hátteret nyújtó összeg a bankszámlán. Már csak a gyerek hiányzott.
Tervezte is Stellával hogy vállalnak gyermeket, csak időhöz kellett kötni. Philip üzleti útjai közbeszóltak. De vita, veszekedés soha nem volt köztük, mert Stella tudta, hogy már nincs messze az idő. Csak pár hónap, mire Philip lezongorázza a már előre lebeszélt tárgyalásokat, és utána valóra válthatják legcsodálatosabb vágyukat, a gyermekáldást. Philip megígérte, ha befejeződnek az üzleti tárgyalásai, visszavesz a lendületből, végülis mindenük megvan, hova hajtson annyit. Csak minimális munkát fog vállalni, hogy a családnak ne kelljen majd őt nélkülözni, és a munka nagyobb részét rábízza a főkönyvelőre, Smithre. Philip olyan cégnél dolgozott, amely ingatlanokkal foglalkozott. Kisvárosokban vásároltak olcsó telkeket, és mikor a kisvárosok fejlődésnek indultak, szebbnél szebb házakat építettek a telkekre, amit akkor már többszörös haszonnal tudtak eladni. Philip az adásvételi tárgyalásokat rendezte. Fiatal volt, jó megjelenésű, és jó beszélőkével rendelkezett. Minden csodálatosan működött, mint egy olajozott óramű, amíg Philip rá nem bízta a az adásvételi tárgyalásokat Smithre.
Stella nagyon megörült, mikor férje válláról lekerült a felelősségteljes munka. Bár Philip dolgozott, de korántsem annyit, mint előtte. Már nem utazott, nem repült belföldre, külföldre, csak néha ellenőrizte a munka folyamatát, nyugtázta a megkötött üzleteket, ellenőrizte a pénzforgalmat. Smithet nagyon ritkán ellenőrizte, száz százalékig megbízott benne, ezer éve ismerték egymást. Később ez lett a veszte.
Telt-múlt az idő, és Stella az év közepén várandós lett. Ahogy a magzat fejlődött a burokban, a cég úgy haladt a csőd felé. Stella és Philip izgatottan várták, hogy megszülessen a gyerek. Nagy volt a boldogság, mikor a rendszeres orvosi vizsgálatok során kiderült, hogy Stella ikreket hordoz a szíve alatt.
Kezdték berendezni a gyerekszobát, vettek bútorokat, játékokat, a szoba falait Disney-figurás tapéta díszítette. Ruhákat még nem vettek, mert nem tudták milyen neműek lesznek a kisbabák.
- Te mit szeretnél?- kérdezte Stella. A nappaliban ültek az ülőgarnitúrán. Boldogan tervezgették a jövőt, természetesen most minden terv a két kis jövevény körük forgott. Kéz a kézben ültek, és néha kölcsönösen egy-egy puszit nyomtak egymás arcára, vagy feje búbjára. Stella saját arcát kezdte simogatni Philip kezével, néha egy cuppanóst nyomva a férfi kézfejére, hol pedig az ujjaira, és türelmesen várta a választ.
- Hát, ha lehetne kívánni, és a kívánság teljesülne, én két fiút szeretnék.- válaszolt Philip.
- Miért?- kérdezte Stella. – A két lány, vagy a fiú- lány párosítás nem is lenne jó?
- Persze hogy jó lenne drágám, de tudod, a legtöbb férfi azt szeretné, hogy az elsőszülött gyermeke fiú legyen. És te mit szeretnél?- kérdezett vissza Philip.
- Nekem teljesen mindegy.- mondta Stella. – Én nem tudok választani, nekem bármelyik variáció jó.
Sokáig ültek szótlanul, egymást cirógatva, mindketten mosolyogva néztek a semmibe, az utódokra gondolva. Végül a férfi törte meg a csendet:
- És mondd drágám, a nevekkel kapcsolatban van már elképzelésed?
Stella továbbra is nézte mosolyogva a semmit, de természetesen hallotta a kérdést, és válaszolt is rá:
- Igen. Ha két fiú lesz, amit te szeretnél, legyen Philip, és Kevin. Ha két lány…
- Az nem jó.- vágott közbe Philip. – Lehet hogy hülyén hangzik, de nekem nem tetszik. A Kevinnek semmi bajom, de a Philip helyett más név kellene.
- Ötlet?- kérdezte Stella.
- Van. A két fiú legyen Kevin, és Martin.
- Ügyes vagy édes, tetszik.- szólt a nő. – De ha két lány lesz, arra is van elképzelésed?
Philip egy kicsit gondolkozott, majd válaszolt:
- Legyen a te neved Stella, és Elizabeth.
- És ha fiú-lány lesz?
- Úgy gondolom, majd ezekből a nevekből összekombináljuk. De szerintem ennek a variációnak van a legkisebb esélye. Valószínűbb a két lány, vagy a két fiú verzió.
- Igazad lehet.- szólt Stella. – De elméletileg mindhárom variációnak ugyanannyi az esélye. A gyakorlat az más, mi úgysem tudjuk eldönteni, ezt bízzuk a természetre.
- Most ne essünk százalék számításokba szívem.- kérte Philip. Elnevették magukat, majd hosszan megcsókolták egymást, és türelmesen várták az időt.
Hosszú hónapokig úgy látszott, minden rendben van a cég körül, és Stella elérkezett a célegyenesbe, már csak napjai voltak hátra a szülésig. Február végére volt kiírva, egész pontosan huszonötödikére. Philip ekkor már nem járt be dolgozni, minden pillanatban a felesége mellett volt. Stella próbálta rábeszélni, hogy néha menjen az irodába, és kövesse szemmel a cég ügyeit.
- Legalább minden másnap menj be Philip. Ha egész napra nem is, legalább pár órára.
- Erről hallani sem akarok!
- De Philip, tudok telefonálni ha itt az idő.- könyörgött Stella.
- Nem szívem, Melletted leszek, és nem telefonálsz sehova. Én viszlek be a kórházba ha menni kell, és nincs vita…- befejezni nem tudta, mert a nő szívdermesztőt sikoltott, arcát pillanatok alatt leverte a víz, és ha Philip nem áll pont mellette, és nem kapja el, Stella elterül a konyha kövén.
- Szívem jól vagy?- kérdezte ijedten a férj. Semmi válasz, csak nyögés, és olyan vad lihegés, mintha Stella lefutotta volna a Maratoni távot. Philip letette Stellát a nappaliban az ülőgarnitúrára, és rohant volna a konyhába egy pohár vízért, mikor Stella nagy nehezen, zihálva megszólalt:
- Philip gyere, mennünk kell. Most, azonnal.
- Csak egy perc szívem, összeszedem a legfontosabb dolgokat.- válaszolt a férj, és rohant a gardrób szobába. Hálóing, köntös, papucs, törölköző. Hirtelen ennyi jutott eszébe. A holmit bedobálta egy sporttáskába, és szaladt vissza Stellához.
Mikor visszaért, és meglátta a nőt, a vér meghűlt Philipben. Stella mozdulatlanul feküdt, egy hangot sem hallatott, üveges szemei mereven dermedtek a plafonra. Philip szoborrá merevedett, az ijedtségtől mozdulni sem bírt.
„- Úristen, mi történt?”- gondolta. Ekkor a nő megszólalt:
- Már jobb, elmúlt, de félek, hogy csak rövid időre.
- Szívem, úgy megijesztettél.- könnyebbült meg Philip. Odarohant Stellához, és össze-vissza csókolgatta arcát, simogatta fejét.
- Ne haragudj Philip, de amilyen hirtelen jött a fájdalom, olyan hirtelen el is múlt. Csak élveztem a megkönnyebbülést.
- Jól van szívem, semmi vaj. Fel tudsz állni,
- Igen, mehetünk.- válaszolt erőtlenül Stella.
Gyér volt a főút forgalma, köszönhető ez talán a kései időnek, közel 23 óra volt már. Húsz perc alatt beértek a kórházba. Stellára útközben rájött még egy roham, de korántsem volt olyan vad, annyira fájdalmas, mint az otthoni.
Órák teltek el, Philip türelmetlenül várt a szülészet folyosóján. Csigalassúsággal haladtak a másodpercek, a percek éveknek tűntek. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, és egy csinos, harminc év körüli ápolónő lépett oda Philiphez. A férfi nikkelbolhaként ugrott fel.
- Song apuka?
- Igen.- válaszolt türelmetlenül Philip.
- Gratulálok Martinhoz és Kevinhez.- mondta mosolyogva az ápolónő. Philipnek örömében kijöttek a könnyei. Átölelte az ápolónőt a derekánál, felemelte, és kétszer-háromszor megpördült vele, és egy hatalmas puszit nyomott az arcára. Majd letette a nőt, egyedül forgott tovább körbe-körbe, arcát a tenyerébe temetve, és ezt mondta:
- Apa lettem! Fiaim vannak, köszönöm Istenem.
- Először Martin született meg.- tájékoztatta az ápolónő az újdonsült apukát. – Majd rá hét percre követte Kevin. Mind a hárman jól vannak. Még egyszer gratulálok Mr. Song!- az öröm egy hónapig tartott…
Stella otthon volt az ikrekkel, Philip dolgozott. Az ikrek mint két tojás, úgy hasonlítottak egymásra, egypetéjűek voltak, csendesen aludtak a gyerekszobában. Stella csendesen tett-vett a lakásban.
Mikor Philip hazajött, Stella megijedt. Férje sápadt, és letört volt, rosszul nézett ki.
- Mi a baj Philip?
- Nagyon nagy baj van.- szólt a férfi. Leült az étkezőben az asztalhoz, és mesélt:
- Smith pár hónapja megvett egy tengerpart közeli telket, szerettünk volna oda egy turistaparadicsomot varázsolni. De Smith túl könnyelmű volt, nem nézte meg a tulajdoni lapot. A tulaj nem is adhatta volna el a telket, mert csak bérelte, nem volt tulajdonos. A pénzzel leléptek, kámforrá váltak. És a tengerparti város önkormányzata rajtunk követeli a pénzt. Ma kapott egy levelet a cég a bíróságról, tárgyalás lesz. Semmi jót nem érzek, ismerve a jelenlegi ingatlantörvényeket.
- Úristen Philip… és mikor lesz a tárgyalás?- Stellát a sírás fojtogatta.
- Két hét múlva…
A tárgyalás gyors, egyértelmű, és egyszerű volt. Mivel a Goldpen cég nincs, nem volt, és soha nem is létezett, és a James Taylor nevű ügyvédet sem találták az ügyvédi kamara nyilvántartásában, minden felelősség, és kártérítés a World nevű cégre, azaz Philipékre hárul. Az akkori ingatlantörvények értelmében teljes vagyonelkobzás a cég, és vezetőik részéről. A bíró kimondta a végzetes mondatot:- Az ítélet jogerős, fellebbezésnek helye nincs.
Philip ájultan fordult le a székről, soha többet nem tért magához. Öt évig feküdt kómában, mikor az orvosok feladták a reményt, és kikapcsolták az életfunkciókat biztosító gépeket, és Philipet a városi önkormányzat temette el. Stella idegösszeroppanást kapott, ma is egy otthonban él, egyedül, nincs senkije. Nem képes összefüggő mondatokat mondani, csak a férje és gyerekei nevét motyogja néha. Az ikrek állami gondozásba kerültek. Hat hónapos korukban adaptálták őket, elszakítva egymástól, két külön családhoz.
30 ÉV MÚLVA…
Martin Rudow a munkásosztályhoz tartozott. Szakmája nem volt, csak egy gyorstalpaló tanfolyamot végzett el húszéves korában, így segédmunkásból betanított munkás lett, bár sokra nem vitte.
Az első munkahelye egy kenyérgyár volt, itt pár hónapig dolgozott. A második egy állami Tsz, itt csupán egy napot volt. Aztán a harmadik munkahelye egy áramfejlesztő telep volt, ahol szükség volt segédmunkásra, szakmunkásra egyaránt. Pedig mennyire nem akart oda menni. És mégis ez lett számára az a hely, ahol azt csinálta amit szeret, jó kollektívába került, és a betanított hegesztő tanfolyamot is itt végezte el. A beilleszkedés kicsit nehezen ment, mert fiatal volt, csupán tizenhat éves, és kicsit szemtelen volt idősebb kollégáival, ami sok konfliktushoz vezetett.
Tizenkilenc évesen hívták be katonának. A beilleszkedés itt is nehezen ment, mert soha nem bírta a bezártságot, mindig szabadon élt.
Leszerelés után visszament az áramfejlesztő telepre dolgozni, és a kollégái csodálkoztak, hogy abból a szemtelen kissrácból milyen komoly fiatalember lett. Mint a legtöbb férfi, ő is megkomolyodott a seregben.
Így tíz év távlatából mindig azt mondja:- Még élek, nem lesz olyan munkahelyem, mint amilyen az áramfejlesztő telep volt. Egyszerűen élt, csóró volt, de megélt. Ha akart, tudott spórolni abból a kevésből is, amit keresett. Egyszer még oda is eljutott, hogy vett egy öreg autót. Három évig tudta használni, és a fenntartás költségeit fizetni, utána eladta. Barátnői is voltak általában, mégis egyedül volt. Nem volt se felesége, se gyereke, nősülni nem is akar, makacsul kitart e döntése mellett, de egy kisgyerekre már évek óta vágyott. Szerette a sportot, és a zenét. Hitt Istenben és a reinkarnációban. Soha nem tudta elképzelni, ha valaki meghal, utána nincs semmi. Olyan nincs hogy nincs, valaminek lenni kell, még a halál után is.
Talán huszonnégy éves lehetett, mikor tenyérből jósoltak neki. Martin nem gondolta volna, hogy a jóslat egyszer valóra válik, de meghallgatta a jósnőt. Így tudta meg, hogy előző életében viking harcos volt, csúnya halála lesz, úgy fog elégni, és 30 éves korában érni fogja egy baleset, amibe majdnem belehal, de fel fog épülni. Bár hitt a reinkarnációban, de amikor a jósnő azt mondta, hogy előző életében viking harcos volt, nevetségesnek találta, de ezt az érzését nem mutatta ki.
Martin a tévé előtt ült. Nem nézte, szinte nem is hallotta. Szobája egyszerűen volt berendezve, de rendes, és mindig tiszta volt. Az egyik fal előtt ággyá kihúzható ülőgarnitúra, mellette kis dohányzóasztal. Az ülőgarnitúrával szemközti falon szekrénysor, közepébe egy hifi állvány volt iktatva, rajta tv, video, cd, illetve bakelitlemez játszó, music center. A szobában padlószőnyeg, a falakat összevissza mintás tapéta díszítette.
A tévé előtt ülve gondolatai a múltban keveregtek. Mit kellett volna másképp csinálnia, hogy élete átlagos, anyagi gondoktól mentes, boldogabb, felhőtlenebb legyen. Végülis meg volt elégedve sorsával, más választása úgysem lehetett, hisz az idő kerekét visszaforgatni nem lehet.
Ha például az áramfejlesztő telepet fél évvel később hagyja ott, fél milliót kapott volna a cégtől. Ugyanis Martin 1996 áprilisában kilépett, de ekkor még senki nem tudta, hogy a céget októberben privatizálni fogják, és az új cégtulajdonos fél milliót ad minden dolgozónak. Sőt, rá nem sokra a tulajdonos dupla végkielégítést fizetett minden kilépő dolgozónak. És persze ha hallgatott volna az egyik kollégájára, amikor tizenhat évesen a hegesztő műhelybe került.
- Martin, add be a lakásigénylést a céghez.- mondta Leslie.
- Minek? Szüleimmel lakom, asszony, gyerek nincs, minek az a lakásigénylés?
- Add csak be. Enni-inni nem kér, és ha évek múltán megnősülsz, lesz gyerek, megkapod a lakást.- magyarázta Leslie. Persze Martin a füle botját se mozdította, nem adott be lakásigénylést.
Néha ezeken a dolgokon szokott elmélkedni. Ha vár még a kilépéssel, ha dupla végkielégítéssel tudott volna eljönni, be tudta volna indítani saját vállalkozását. Martin terve az lett volna, hogy hozzáépít a sufnihoz, bevezeti az ipari áramot. Berendezi gépekkel, oszlopos fúró, köszörű, satupad, hegesztő trafó, autogén, kéziszerszámok. Kapuk, kerítésbetétek, garázsajtók, erkély, teraszkorlátok lett volna fő profilja. Ha milliomos nem is lett volna, a műhely hozott volna annyi pénzt, hogy anyagi gondjai megszűnjenek. És ha annak idején beadja a lakásigénylést… ha… túl sok a „ha”. De nem bánkódott, nem hibáztatta magát emiatt. Végülis nagyon sokan vannak, akik nála rosszabbul élnek.
Az áramfejlesztő telep után több cégnél dolgozott, de a helyét már nem igazán találta. Szeretett dolgozni, bírta is a munkát, fizikuma is megvolt hozzá, Martin közel nyolcvan kiló száznyolcvan centi, és nyolcvan kiló volt. Barna szemű, rövid barna hajú, jóképű fiatalember. És harminc évesen ott tartott, hogy se feleség, se gyerek, se lakás, se autó. A szüleinél lakott, legalábbis ő azt hitte. Az élete egy része hazugság volt, mert soha senki nem mondta el neki az igazságot.
Volt egy dolog, amit ő se mondott el soha senkinek. Egy érzés. Egész életében hiányérzete volt. Nem tudta mi ez, mitől van, de kezdte aggasztani, mert az utóbbi egy-két évben egyre sűrűbben, és egyre erősebben jelentkezett ez az érzés. Nem fordult orvoshoz, nem beszélt róla senkinek, hallgatott mint a sír. Nem félt, sőt, valahol a lelke mélyén ez a hiányérzet kellemes, meleg, édes, jóleső érzés volt, de valahogy mégis kínzó. Majdnem olyan, mint amikor szerelmes az ember.
Így révedezett Martin a múlton. Gondolataiból a nyitott ablakon beáramló hűvös, hideg levegő zökkentette ki. Felállt, odament az ablakhoz, és becsukta. Pár pillanatig nézte a havas tájat. Húsz-harminc centi hó esett néhány hete, de csak pár napja olvadt egy picit, hogy a megolvadt hó rá tudjon fagyni a járdákra, kocsi beállókra, és Martint baleset tudja érni. És ekkor az a bizonyos érzés átfutott zsigerein: valami hiányzik.
Visszament, újra leült a tévé elé, megnézte a filmet, de most nem kalandoztak el a gondolatai. Nem merengett a múlton, hogy mi lett volna ha, és ha, meg ha…, hogy ezt szeretném, azt akarom, stb. Nem szörfözött a gondolat hullámain. Nézte a filmet, és teljesen lekötötte. A film egy pszichopata őrről szólt, aki egy építkezést őrzött, és riogatta a vele szemtelenkedő gyerekeket. Az egyiknek még a fülcimpáját is letépte. Az őr alkoholista volt, ivott ha kellett ha nem, éjjel-nappal részeg volt. Martin szerette a thriller és a horror műfajt, ez a film is tetszett neki.
Mikor a filmnek vége lett, kiment a fürdőszobába fogat mosni. Utána visszament a szobába és rágyújtott. Kezébe vette a távkapcsolót, és végiglapozta az adókat, melyiken milyen műsor megy. A Sport adónál megállt, felvételről adtak egy focimeccset. Ezt nézte még tartott a cigi, és közben már a holnapi napon járt az agya. Reggel kelés, a szokásos szertartások: cigi, vécé, fogmosás, öltözködés, cigi, indulás. Bár még este volt, de nem nagyon akart megbarátkozni a gondolattal, hogy reggel abba a jó hidegbe trappolhat dolgozni. Hét-nyolc utcányit kell gyalogolnia, ami mínusz tíz-tizenöt fokban nagy távolság, főleg ha a szél is fújni fog.
A meccs jó volt, szívesen végignézte volna, de hát reggel gálya, és már álmos is volt. A csikket elnyomta a hamuzóba, kikapcsolta a tévét, és lefeküdt. Pár perc alatt elaludt.
Reggel 6 órakor Martin órája nekiállt ciripelni. Felébredt, lenyomta, de a legszívesebben földhöz vágta volna. Egyszer megtette, mikor az óra elkövette azt a hibát, hogy egy szombat reggel csörgött, amikor nem lett volna szabad. Olyan erővel csapódott a földhöz, hogy négyfelé esett. Az óra tokja és a tartóselem a szoba közepén volt, maga az óraszerkezet- egyben maradt- az asztal alatt, az elemeket fedő keskeny kis hátlapocska pedig a szekrény alatt landolt. Martin később összeszedte, és össze is rakta, csak az órának lett egy hibája. Egy órával később ébresztett, mint amire be lett állítva. Így Martinnak a 6 órás ébresztést 5 órára kellett beállítani.
Miután felébredt Martin, még tíz percig lustálkodott, majd felült az ágy szélén, és rágyújtott. A cigi után ment a vécére, csak vizelnie kellett. Halkan, óvatosan járt a házban, szülei már nyugdíjasok voltak, és még aludtak. Következő útja a fürdőszoba volt. Nézte magát a tükörben. Kócos haj, nem baj, ezen lehet segíteni fésűvel. Begyógyult szem, gyűrött arc, az összhatás egy álmos fej. Tudta jól, hiába mosakszik, kell egy fél óra, óra, mire arca kisimul, és az álmos nyúzottság holnap reggelig eltűnik. Megmosta a fogát, jó öt percig sikálta, utána mosakodás. Lassacskán felöltözött, két pár zoknit, jégeralsót, atlétát, pólót, pulóvert, végül a munkásruhát vette fel. Feketén dolgozott, napszámban fizették, mindig munkásruhában járt, otthon fürdött minden nap. Legutolsó művelet a fésülködés volt. Egész jól állt a sérója, sikerült nem elfeküdni.
Kiment a konyhába, rágyújtott, és megivott egy bögre meleg teát. A cigi végeztével elindult. Nem tudhatta hogy az évekkel ezelőtt megjósolt baleset pár perc múlva valóság lesz.
Kilépett az udvarra, bezárta a bejárati ajtót. Elindult a kapu felé, a hó gyéren szállingózott. Hideg volt, kabátja gallérját felhajtotta. Kilépett az utcára, bezárta a kaput, és elindult a Gazdag-negyed felé. Igyekezett, hogy minél előbb a munkahelyére érjen. Nem volt késésben, csak minél előbb újra meleg helyen akart lenni. Óvatosan lépdelt, mert a megolvadt hó ráfagyott a járdára, nem akart elesni.
Tíz perc gyaloglás után beért a Gazdag-negyedbe. Volt itt egy szép kertes ház. Emeletes, a teraszon márványoszlopok, már ami látszott belőle. A kerítés dísztéglával volt felfalazva, legalább száznyolcvan centi magasan. Az udvarra lehetetlen volt belátni. A garázs a ház pincéjébe volt építve, meredek feljáró vezetett a nagykapuig. A nagykapun túl már az utcafront volt, a járda. A kocsifeljáró fel lett szórva sóval, homokkal, de az olvadás, majd az éjjeli fagyás után elég síkos volt. Ez a ház Martin útvonalának a felénél volt. A nagykapu nyitva állt, de a járdáról nem lehetett látni, mert befelé nyílt az udvarra.
Martin húsz méterre lehetett a háztól, a nyitott nagykaput nem láthatta. A sofőr beült a kocsiba, és elkezdett a feljárón feltolatni. Martin odaért a kerítéshez, de a nagykapuig volt pár méter. Hallotta az autó motorjának hangját, de nem láthatta a fehér dísztéglákkal felfalazott, szépen kifugázott kerítéstől. Arra pedig végképp nem gondolt, hogy az autó mozgásban van, és megállíthatatlanul jön felfelé. Különben is még álmos volt, és gondolatai is máshol jártak.
Az autó már egészen fenn volt a feljáró felső részén. A sofőr sem látta Martint a kerítéstől. Nagy gázzal jött az autó, de lassan haladt felfelé, mert kerekei elpörögtek a jeges feljárón.
A következő pillanatban sok minden történt. Martin begyalogolt a nagykapu elé. Ekkor az autó kereke meg tudott kapaszkodni egy homokfolton, és megugrott annyira, hogy az autó egyik fele bent volt még az udvaron, a másik fele már a járdán. A sofőr azonnal észrevette mi történt, bele is taposott a fékbe, de már késő volt. Túl nagyot ugrott az autó, hátulja pont derékba kapta Martint. A fiú felnézett, látta az autót, érezte a gigantikus ütést medence csontja táján, és egy érzés futott át az agyán: valami hiányzik. De most ez az érzés egy fokkal mintha enyhébb lett volna. Feje nagyot koppant, és a következő pillanatban meleg vércsík kezdett terjeszkedni a jégen. Martin elvesztette az eszméletét.
Kevin Song tudta hogy nevelőszülőknél él, hogy szüleit kiskorában tragédia érte. Azt is tudta hogy valahol létezik egy ikertestvére, csak azt nem tudta, hogy anyja, Stella él. Tíz éves lehetett, mikor nevelőszülei elmesélték neki szülei tragédiáját, de mivel szó szerint nem mondták meg neki, hogy csak az apja halt meg, a kis Kevin úgy értelmezte, hogy mindkét szülőjét elvesztette. Ő is szokta érezni hogy valami hiányzik, csak ő tudta, hogy Martin hiányzik.
Kevinnek jobb életet rendelt a sors, mint Martinnak. Módos családhoz került, az iskolákban jó tanuló volt. Neki se volt se gyerek, se feleség, se lakás, se autó. Ő is nevelőszüleivel élt harminc évesen.
Középiskolát végzett, leérettségizett, számítástechnikai üzletkötő lett belőle. Jól választott, jól keresett, neki nem voltak anyagi gondjai. Mint ikertestvérének. Neki olyan élet jutott, amilyenre martin vágyott. Sokszor gondolt Martinra, bár még soha nem látta. Szerette volna látni, átölelni ikertestvérét. Tizenöt éves korában egyszer megemlítette nevelőszüleinek, hogy majd egyszer megkeresi Martint. A szülők nem ellenkeztek, de féltek. Féltették Kevint az úttól, féltek hogy elveszítik őt, amit nem szerettek volna. Mindent megadtak neki, amit tudtak, és amit kért, de arra nagyon figyeltek, hogy véletlenül se kényeztessék el.
Kevin nem tudta hogy Martin melyik városban lakik. Arra gondolt, elmegy abba az otthonba, ahol annak idején voltak, és megkérdezi, kik fogadták örökbe Martint. Nem tudta hogy ez nem ilyen egyszerű, hogy túl szigorúak az örökbefogadási szabályok.
Neki is voltak megérzései. Ha Martinnal valami baj történt, azt ő is érezte kisebb-nagyobb fájdalommal. Neki senki nem jósolt tenyérből, ő nem tudhatta mire számíthat. Végülis Martin sem, mert a jóslat olyan, vagy bejön, vagy nem. Neki is életének harmincadik éve lett emlékezetes, csak még nem tudta, hogy ez abban fog megnyilvánulni, hogy felkerekedik, és saját ösztöneire, megérzéseire hagyatkozva megkeresi Martint. Mint ahogy Martin sem tudta, hogy a jóslat beteljesül, és baleset éri.
Kevin sokat ábrándozott Martinról, általában este, mikor nevelőszülei már aludtak. Milliószor elképzelte a találkozást, és a millió képzeletből egy sem volt egyforma, mégis mind csodaszép volt. Gondolkozott, vajon mi fog történni, mikor meglátják egymást, mi lesz az első szavuk egymáshoz. Nem tudta, csak annyit, hogy szép lesz, és már nagyon várja. Néha álmodott is Martinról. Nem nehéz elképzelni Martint, ha teljesen egyformák. Mikor Martinról álmodott, elég fájdalmasak voltak a reggeli ébredések. Annyira élethűek voltak ezek az álmok, és mikor felébredt, akkor döbbent rá, mégsem volt valóság. Pedig már nagyon vágyott rá. És találkozásuk pillanata közeledett.
Kevin már bent volt a munkahelyén, ült az íróasztalnál, és a naplóját lapozgatta. Nézte, a mai nap folyamán kikhez kell elmenni. Felállt, és odament a kávégéphez. Mindig jól esett neki a reggeli kávé. Szétnézett a nagy irodán. Három munkatársa volt még bent, mindegyik csendesen dolgozott. Kevin ránézett az órájára. 6 óra 30 perc volt az idő. Úgy gondolta, ha arra a négy helyre el akar menni, ami le volt beszélve, legkésőbb háromnegyed hétkor el kell indulnia.
Először Mr. Scotthoz megy el, hogy minél előbb túl legyen rajta. Nem rajongott Scottért. Alapjába véve nem rossz ember, csak szeret okoskodni, hencegni az iskolai végzettségével, nyelvvizsgáival. Kevin nem volt oda az ilyen emberekért. Eszébe jutott Martin. Őt is fel kellene keresni, elmenni hozzá. De mikor? Nincs idő. Nemsokára lazább napok jönnek, akkor ki tud venni pár nap szabadságot, és ha törik, ha szakad, megkeresi Martint.
Hirtelen feleszmélt, és az órájára nézett. 6 óra 38 perc, lassan készülődni kell. Elindult vissza az íróasztalához. Pár lépést tett, mikor eldobta a kávéspoharat, hatalmasat üvöltött, és elterült a földön. Hirtelen jövő fájdalmában nem tudott gondolkodni, de tudatalattijában ezt súgta egy hang: „- Indulnod kell, Martint baj érte!” Hanyatt fekve nézett a plafonra, homályos volt az egész világ. Kontúrokat nem is látott, csak foltokat. A három kollégája, akik az irodában voltak, John, Ben, és Steve, azonnal odarohantak.
- Kevin, jól vagy? Mi történt?- kérdezte John. Kevin nézte őket, feje szédülten ingott, mintha egy hajó fedélzetéről látná őket, de csak homályos alakokat látott. Tudata lassan kezdett visszatérni, de látása nehezen tisztult.
- Martin… Martin, megyek…- nyöszörögte. Szeretett volna felállni, de nem volt hozzá ereje.
- Félrebeszél szegény.- mondta John. – Ben, fektessük az íróasztalra, Steve, te hívj orvost!- Steve odaszaladt a legközelebbi telefonhoz, és tárcsázott. John Kevin hóna alá nyúlt, Ben a lábait fogta meg, és feltették az íróasztalra. John összehajtogatta zakóját, és Kevin feje alá tette. Kevin még mindig mondogatta Martin nevét. Steve befejezte a telefonálást, és odament a többiekhez.
- Rögtön jön az orvos, pár perc, és itt lesz.
- Rendben.- mondta John. – Látta valaki mi történt?- Először Steve válaszolt.
- Semmit nem láttam. Arra figyeltem fel, hogy egy üvöltés, egy puffanás, és Kevin a földön fekszik.- nagyot sóhajtott, és remegő kezekkel rágyújtott. Az irodában nem volt szabad dohányozni, hiába volt klimatizált a helyiség, de John és Ben most ezzel nem törődtek, mindhárman Kevinért aggódtak.
- Én láttam ahogy Kevin a kávégépnél áll.- mondta Ben. – És nagyon úgy nézett ki az arca, mintha erősen töprengene valamin. Kicsit feszültnek látszott. És te, John,
- Én se láttam semmit.
A beszélgetést a kaputelefon sípolása szakította meg.
- Ez biztos az orvos, megyek be engedem.- mondta John.
Pár perc múlva az orvos már Kevin mellett volt.
- Jó napot uraim, Dr. Morris vagyok. Meg tudják mondani, mi történt?
- Igen.- vette át a szót Ben. – Kevin a kávégépnél állt, feszültnek látszott, mint aki gondolkozik valamin, vagy erősen koncentrál valamire. Aztán egy nagy üvöltés, és hanyatt esett a földön. És valami Martint emlegetett.- Az orvos megnézte Kevin pulzusát, és a szemeit.
- A szeme kicsit zavaros, de hamarosan kitisztul. A pulzusa gyorsabb a kelleténél. Ez lehet a kávétól is, de lehet hogy valami lelki probléma felzaklatta. Ki az a Martin?
- Fogalmunk sincs.- válaszolta John.
- Semmi bajom.- szólalt meg Kevin.
- Örülök hogy így érzi, de ennek megállapítását bízza rám.- érvelt a doki. – Be kell vinnünk a kórházba kivizsgálni, nincs-e valami belső sérülése, a feje nem sérült-e meg. Valószínű hogy kapott egy enyhe agyrázkódást.
- A kivizsgálás mennyi idő?- kérdezte Kevin.
- Hát… vérvétel, vizeletminta, koponyaröntgen, ez megvan egy-két óra alatt, de bent kell önt tartanunk, pár napig megfigyelés alatt fog állni. Én felelek önért, semmit nem bízhatok a véletlenre.- magyarázta az orvos.
- Az nem lehet!- ordította Kevin. – Nem megyek kórházba! Nekem azonnal indulnom kell! Nagyon nagy baj van, Martinhoz kell menni!- Kevinre olyan hisztéria tört, hogy le kellett fogni, és az orvos egy nyugtató injekciót adott neki.
- Most már nyugton lesz.- mondta a doki. – Egy kicsit aludni is fog. Induljunk, nem árt ha minél előbb a kórházba érünk.- mondta a doki.
- Elkísérhetem Kevint doktor úr?- kérdezte John.
- Igen. Úgyis szeretnék pár kérdést feltenni, szeretnék pár dolgot megtudni Mr. Songról.- Az orvos, John, Kevin és a betegszállítók elindultak a kórházba. Steve és Ben tudatlanul néztek egymásra.
Úton a kórház felé Kevin valóban aludt egy keveset, így nem hallhatta az orvos és John beszélgetését.
- John, szeretném ha elmondaná, milyen ember Mr. Song, mit tud róla?
- Először is, mint kolléga, csak jót tudok mondani róla. A munkáját jól végzi, megbízható, és még soha nem késett a munkahelyéről. Jó a viszonya minden munkatársával. Nem visszahúzódó, de ha nem muszáj, nem mindig beszél.
- És a családi hátteréről mit tud?- kérdezte az orvos.
- Azt tudom hogy jómódú családból származik, nyugodt családi légkörben él. Kevin nem jár sehova. Nincs kocsma, nincsenek meccsek, semmi szerencsejáték. Családcentrikus ember, nem dohányzik, inni is csak akkor szokott, ha van rá alkalom. Például születésnap, névnap, céges buli, esküvő. De akkor is csak mértékkel, mindig tudja hol a határ. Nevelőszüleivel jó a kapcsolata, aki nem ismeri őket, azt hinné, hogy édes szülők édes gyereke.
- Ezt hogy mondta kérem?- kérdezte a doki csodálkozva.
- A nevelőszülőket?- kérdezett vissza John, de választ se várva folytatta: - Kevin nevelőszülőknél él, csaknem harminc éve. Pár hónapos korában adaptálták.
- Mit tud Mr. Song szüleiről?
- Hát, szomorú dolog ez. Csak annyit tudok, hogy Kevin egy-két hónapos volt, amikor szüleit szörnyű tragédia érte. Mindketten meghaltak, de hogy pontosan mi történt, azt nem tudom. Azt hiszem Kevin is csak ennyit tud.
- És tud testvérről, testvérekről?
- Nem. Kevin soha nem említette hogy lenne testvére. Persze ez még nem zárja ki, hogy van neki. De ha esetleg van, miért nem említette soha,
- Mert valószínű hogy nincs neki.- szólt a doki. – De ki az a Martin? Lehet hogy mégsem beszélt félre?
Kevin oldalt feküdt a mentőautóban. Ez volt a szerencséje, mert kihányta a kávét. Az egyik betegszállító feltakarította, majd az orvos Johnhoz fordult:
- Most már biztos hogy van legalább egy enyhe agyrázkódása. Mr. Songgal fordult már elő a ma reggelihez hasonló rosszullét?
- Nem, még soha.- felelt John. Kevin felébredt. Feje fájt, agya tompán zúgott.
- Hol vagyok?- kérdezte.
- Nyugalom Mr. Song, jó kezekben van. Emlékszik valamire?- kérdezte az orvos.
- Ott álltam a kávégépnél. Aztán semmi.
- Elesett Mr. Song. Úgy néz ki hogy agyrázkódása van. A kórházban kivizsgáljuk, és pár napig megfigyeljük.
- De nekem Martinhoz kell mennem!- tiltakozott Kevin.
- Arra is sor fog kerülni.- szólt az orvos. – Most nyugalomra van szüksége. Pihenjen.
A kórházban felvették Kevin adatait, és elvitték röntgenre. Onnan a laborba, vér, és vizeletmintát venni. Mikor mindennel végeztek, berakták egy kórterembe. A kórterem nem volt nagyobb, mint egy szoba. Egy ágy volt bent, mellette kis éjjeli szekrény, az ágy fölött a nővérhívó gomb. Az ággyal szemközti falon kis állvány, rajta tévé.
- Mit keresek én itt? Nem maradhatok, Martint baj érte.- tűnődött magában.
John felhívta Kevin nevelőszüleit. A telefont Kevin nevelőanyja vette fel.
- Jó reggelt Marta néni, John vagyok. Kevinnel történt egy kis baleset, a doktor úr kéri, hogy jöjjenek be a kórházba.
- Úristen! Mi baja Kevinnek? Kérlek John, mondd meg! Mi történt vele?
- Tessék megnyugodni, semmi baja, csak egy kis baleset. Majd a doktor úr elmond mindent részletesen.
- Hála az égnek. Köszönöm Johnny. Máris indulunk a férjemmel.
Az orvosi szobában hárman ültek, dr. Morris, Mr., és Miss Norman. John a telefonálás után visszament munkahelyére.
- Nyugodjanak meg, nincs komoly baj.- mondta az orvos. – Mr. Songtól vettünk vér és vizeletmintát, az eredmények negatívak. A röntgenfelvétel a koponyáról, azon se látszik semmi elváltozás. De bent kell tartanunk pár napra megfigyelés alatt. Ez minden, semmi ok az aggodalomra, a pár napos megfigyelés is csak rutinművelet.
- Mi történt Kevinnel doktor úr?- kérdezte az anya. Ő jobban aggódott, mint a férje, a nők már csak ilyenek.
- Ahogy a kollégái mesélték, a kávégéptől indult vissza az íróasztalához, de pár lépés után a fejéhez kapott, üvöltött egyet fájdalmában, és elesett. Pár percig zavarodott volt, de kitisztult a tudata. És valami Martint emlegetett.- mesélte a lényeget az orvos.
- Martint? De hisz ő a testvére. Abban a fájdalmas pillanatban hogy tudott pont Martin az eszébe jutni?
- Mr. Songnak van testvére?- kérdezte az orvos. – Hol lakik, és hány éves?
- Harminc éves, de…- az asszony szavába közbevágott az orvos.
- Harminc éves? Szóval ikrek,
- Igen.- felelt a nő. – Egypetéjűek, de hogy hol lakik, azt nem tudjuk. Kevin már nagyon tervezte, hogy felkeresi Martint, hiányzik neki.
- Szóval egypetéjűek…- tűnődött az orvos.- Így már mindent értek.
- Beavatna minket is doktor úr,- kérdezte a nő, és az orvos mesélt.
- Egypetéjű ikreknél nem egyszer előfordult már, hogy megérzik, ha a másikkal valami baj történik. Általában ugyanazon a testrészen érzik meg, amelyiken az ikertestvér megsérült. És amit Mr. Song esetéből tudunk, abból arra következtetek, hogy Martin súlyos fejsérülést szenvedhetett.
- Szinte hihetetlen.- ámultak a szülők. – És az ikertestvér mikor érzi meg a bajt?- kérdezte Marta.
- Szinte azonnal. Egy-két pillanat telhet el a baleset és a megérzés között. Megmagyarázhatatlan jelenség, de létezik, és a maga módján csodálatos is. Hát, Mr. és Miss Norman, köszönöm hogy befáradtak, igazán sokat segítettek, hogy meséltek Mr. songról. Illetve a két Mr. Songról.
- mi köszönjük doktor úr az értesítést, és azt, hogy a fiúnknak gondját viselik.
- Ez természetes Miss Norman, ez a dolgom.
- Doktor úr, meglátogathatjuk Kevint?- kérdezte Marta. – Addig nem tudok megnyugodni, amíg nem láttam, és nem beszéltem vele.
- Hagyd Marta.- szólalt meg a férje. – Most nincs látogatási idő.
- Menjenek csak.- mondta a doki. – De kérem ne sokáig.
- Köszönjük doktor úr.- hálálkodott a nő.
- Nincs mit. A folyosó közepén balkéz felől a százkettes szoba.- mondta az orvos, és visszament az orvosi szobába.
A százkettes ajtó csukva volt. Kopogtak. A válasz néma csend. Marta a férjére nézett, és újra kopogott, most már türelmetlenül. A válasz semmi.
- Halkan nyissunk be. Biztos alszik.- javasolta a férj. Kinyitották az ajtót, és bementek a kórterembe. Mindkettőjüknek döbbenet ült az arcára. A kórterem üres volt, Kevin eltűnt.
Martin a kórházi ágyon feküdt, karjából infúzió kígyózott fel az üvegpalackig. Eszméletlenül feküdt, mégis mintha ébren lett volna. Tudatalattija dolgozott, érzett érzéseket. Érezte hogy fél feje zsibbad, és érezte, hogy fején a seb forrón, tompán nagyokat lüktet. Fájdalma nem volt. És érezte, hogy valami ( vagy valaki, ezt soha nem érezte pontosan) hiányzik. Látott lelki szemeivel fehérséget, egy kórtermet, de hogy mi van a kórteremben, azt nem látta. Majd az egész látomás eltűnt, és érezte, hogy hiányérzete csökkent egy kicsit. Tudta, hogy az a valami, ( vagy valaki) elindult felé. Nem tudta honnan jön, mikor ér ide, de nem félt. Tudta, hogy az a titokzatos valami az jó, és a találkozás kellemes lesz.
Kevin egyszerűen felállt a kórházi ágyról, és kisétált az utcára. Civil ruhában volt, kötések nem tarkították sem a fejét, sem a végtagjait,senkinek nem tűnt fel. Ő maga sem gondolta, hogy ilyen simán fog menni a szökés.
A kórház parkolójában meglátta nevelőszülei autóját.
- Szóval már tudják. Biztos az orvos szólt nekik. Vagy talán Johnny.- elmélkedett. „- El kellene lopni az autót.”- villant át agyán. Aztán az ötletet hamar elvetette. Biztos nincs benne a kulcs, és az ajtók zárva. És ha ellopná, szülei bejelentenék a rendőrségen, pillanatok alatt elkapják, és visszavágják a kórházba. Ezt nem teheti meg, minél előbb meg kell találni Martint. De hogyan, merre induljon? Nem tudta. Végül egyszerűen döntött. Azt fogja csinálni, ami éppen eszébe jut. Nem fogja átgondolni, megváltoztatni.
Az út szélén leintett egy taxit, és hazavitette magát. Sietnie kellett, még mielőtt szülei hazaérnek. Magához vette bankkártyáját, jogosítványát, és rohant vissza a taxihoz. Beült, és odaszólt a sofőrnek:
- A hatos úton Délre.
- Igen uram.- szólt a taxis. – Sietünk? Talán valami baj van?
- Nagy baj van. Hosszú história lenne elmesélni.
- És pontosan hova megyünk uram?- kérdezte a taxis.
- Nem tudom… nem tudom…- tűnődött Kevin a bizonytalanságban.
- Értem uram.- mondta a sofőr, de Kevin ezt már nem hallotta. Gondolatait próbálta rendezni, érzéseit figyelte, de hiába. Nem érzett semmit, nem érezte Martint. „- Csak nem halt meg?”- tűnődött magában. Az nem lehet. Ha Martin meghalt, azt a reggeli balesettől jóval nagyobb fájdalommal érezte volna. „- Martin él. De miért nem érzem?”- tette fel magában a kérdést. Agyában millió válasz érkezett, de nem tudta melyik az igazi. Elaludt.
Martin ébredezni kezdett a kómából. Észnél volt, de gyengének érezte magát. Feje zsibbadtan zúgott, agya zakatolva kalimpált. – Hol vagyok?- nézett körbe, szemeit forgatva. Felfogta hogy hol van, kórházban. Tiszta a tudata. De mi történt? Elindult reggel, elég hideg volt. Rémlett neki egy autó, de hogy milyen típus, és milyen színű, arra nem emlékezett. Egy csattanás. Ekkor nyílként hasított agyába a fájdalom. Becsukta a szemét, és erősen felszisszent. Eszébe jutott minden. Elütötte egy autó. De valami aggasztotta. Az a valami, vagy valaki, aminek eddig a hiányát érezte, elmúlt, nincs. Nem érzett semmit. Mi történhetett?
Ábrándozásából a kórterem ajtajának nyílódása zökkentette ki. Egy ápolónő jött be, fiatal, és csinos volt, Martinnak első látásra megtetszett.
- Ó, Mr. Rudow, felébredt?- csodálkozott az ápolónő. – Jól van, Mr. Rudow?
- Igen, azt hiszem, bár voltam már jobban is.- Martin hangja kicsit erőtlen volt.
- Azonnal jövök Mr. Rudow, szólok a doktor úrnak.- mondta az ápolónő, és úgy kiszaladt, hogy a kórterem ajtaját is nyitva felejtette.
Pár perc múlva megérkezett az orvos, az ápolónő is jött vele.
- Üdvözlöm Mr. Rudow.- köszönt a doki. – Dr. Vega vagyok, ő pedig Helga nővér. Örülünk hogy felébredt.
- Súlyos a bajom doktor úr?- kérdezte Martin.
- Nem vészes Mr. Rudow, de egy kis fejműtétet el kell végeznünk. Sajnos feje nagy ütést kapott, koponyacsontja szilánkosan tört. Nem nagy ügy, a szilánkokat kell eltávolítani a sebből. Nyugodjon meg, nem lesz semmi komplikáció. A műtét előtt el fogjuk altatni. Most pihenjen, pár óra múlva jövünk magáért.
- Doktor úr, mennyi ideig voltam kómában?- kérdezte Martin.
- Három és fél órát.- felelt az orvos, és kiment a kórteremből, az ápolónő követte.
Martin a plafont bámulta. Ami igazán nyomta a szívét, azt nem árulta el az orvosnak. Csak ábrándozott. Mi lehet az a valami? Nagyon kellemes, és jó dolog volt. Volt? Lehet hogy már örökre múlt idő marad? Lehet, az a baj, hogy elindult felé? Ez lett volna a veszte? Aztán Martinnak hirtelen eszébe jutott valami, hatalmas félelem kerítette hatalmába. Pánikba esve nyomta a gombot, ami a nővérszobán jelez, ha a betegnek valami óhaja, gondja van.
Pár másodperc múlva Helga szaladt be Martinhoz.
- Mi a baj Mr. Rudow?- kérdezte. Martin kétségbe esetten válaszolt, totális félelem volt az arcán.
- Nővérke, kérem hívja ide a doktor urat. Élet-halál kérdésről van szó.- a nővér ijedten bámult Martinra.
- Most! Azonnal!!!- üvöltött Martin. Helga sírva rohant ki a kórteremből, szaladt az orvosért. A másodpercek örökkévalóságnak tűntek, a folyosót végtelennek látta, úgy érezte, soha nem ér az orvosi szobába. Lábai súlyos ólomtuskóknak tűntek. Mikor végre odaért, nekiesett az ajtófélfának, és csak ennyit lihegett:
- Doktor úr! Mr. Rudow. Gyorsan!- az orvos azonnal felpattant az íróasztaltól, a nővér állapotáról lerítt, hogy baj van, és már rohanr is Martinhoz.
Pillanatok alatt odaért. Martin arca és homloka gyöngyözött az izzadtságtól, hanyatt feküdt, sérült fejét jobbra-balra forgatta türelmetlenül. Mikor meglátta az orvost, rögtön neki esett szavakkal.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Edwin!
Fantasztikus történet volt,remekül megírva. Az első mondattól az utólsóig ébren tartotta a figyelmem,eggyetlen percre sem engedett unatkozni.
Eddig ez volt a legjobb írásod amit olvastam tőled, s ami különösen tetszett jól végződött.
Üdv:Juli
ui:És ezt minden fényezés és túlzás nélkül őszintén így gondolom.