1.
Hosszú ideje gyalogolt a poros úton. Kínozta napsütés, esõ, szél. Napról- napra erõtlenebb lett, szédelgett, hallucinált, képzelõdött. Az ötven év körüli vándor sovány volt, csak Isten a megmondhatója mikor evett, ivott utoljára. A rajta lévõ koszos, kopott ruha volt az összes vagyona, semmi más. Fekete fakó nadrágja zsebében lapult egy kis öreg, szinte már használhatatlan bicska, amivel talán már egy békát sem lehetne megnyúzni. Szétfeslett bakancsából kilógtak az ujjai, a lyukas zokni, és a bokája fekete volt az út porától.
Felnézett az égre, figyelte a sült galambokat, és nyál csurgott ki szájából. Az éhség okozta képzelgéstõl minden madarat, és mozgó állatot sült pecsenyének látott. Ilyenkor megállt, égre nyújtott arccal becsukta szemeit, enyhe mosoly jelent meg száján, és azt képzelte, hogy finom ropogós pecsenyét eszik. Szája mozogni kezdett, hiányos, szuvas fogsora lassan õrölte a levegõt, hogy a nem létezõ sült hús minden ízét, zamatát érezzen ízlelõbimbóival. Beleélte magát az álomvilágba, talán egy kicsit jól is lakott tõle.
Lassan, komótosan ballagott, jobb kezében egy göcsörtös faágat használt sétapálcának, vagy inkább kampós botnak. Ráérõsen bandukolt, nem azért, mert nem volt semmi sürgõs dolga, hanem mert már nem volt sem kedve, sem ereje sietni, gyorsabban menni. Ha valami kóbor kutya, vagy talán egy egész falka megtámadta volna, esélye nem lenne a menekülésre.
Behúzódott az útszéli akácfák árnyékába, és leült. Élt benne a remény, hogy felállni is lesz ereje. Levette zsíros, kopott, rongyos kalapját, és nekidõlt a fa törzsének. Kicsit megkönnyebbült, mikor lábai felszabadultak az amúgy sem nehéz testsúly alól. Hiányos, izzadt haját két kézzel megborzolta, hogy kicsit átjárja a friss levegõ, a szél.
Elszundikált. Álmodott minden szépet és jót. Álma feledtette vele gyötrelmes, kilátástalan életét, amit szinte mindig hiábavalónak érzett, de öngyilkossághoz nem volt elég bátorsága, és akármilyen sanyarú élete is volt, ragaszkodott hozzá, nem nagyon akarta eldobni. Most úgy élt, mint bárki más. Volt tiszta, rendes ruhája, teste sem bûzlött a több hetes, esetleg hónapos kosztól. Nem érzett éhséget, és szomjúságot, minden nap tiszta és gazdagon megterített asztalnál ebédelt. És volt fedél a feje felett, szép felesége, és két eleven kis gyerek.
Aztán szemei egyre nagyobbat vibráltak, és egyszer csak kinyíltak, az álom úgy eltûnt, mint egy gyenge, alig észre vehetõ nyári fuvallat. Sajnálta hogy felébredt, olyan élethû álom volt, de nem csalódott, ilyen az õ formája, ez az õ sorsa, tengetni kell tovább életét napról-napra, amíg el nem jön vég, amit már közelebbnek hitt, mint amennyire valójában volt.
Lógatott fejjel bandukolt, bámulta a poros utat, ahol itt-ott volt pár gazfoszlány, néha egy kavics, vagy nagyobb kõdarab, ami színig a földbe volt süllyedve. Titkon remélte, hogy megpillant valami kincset, amit egy jómódú úriember, vagy finom hölgy hagyott el. Egy arany vagy ezüst nyakláncot, fülbevalót, gyûrût, esetleg pénzérmét, vagy kövér pénztárcát. De ilyesmitõl nem kellett félnie. Az õ szerencséje nem olyan, hogy rá mosolyogjon, hisz nem talált õ életében még soha semmi érdemes dolgot.
Megállt, fejét lassan felemelte, és elõre nézett a végtelen messzeségbe. A hallucináció rabjaként friss víz illatát érzett a levegõben, amit lágyan ringatott felé a szél. Lépteit felgyorsította amennyire csak tudta, de nem haladt sokkal gyorsabban, mint eddig. Csak õ érezte úgy hogy gyorsan halad, legyengült szervezetének már minden erõfeszítés komoly feladatot okozott. A friss víz illata jobb kedvre derítette, és a távolban meglátta egy kút gyûrûjét. Boldog volt, hogy nemsokára a Kánaánba ér, ahol olthatja szomját, és a megöregedett, ráncos arc barázdáiról kicsit lemoshassa az út porát. A hatalmas iramban - amit szerinte diktált - a kampós botot sem használta, menet közben vízszintesen hevert himbálódzó jobb kezében.
Mégiscsak rá mosolygott a szerencse. Annyira nem lehet nyomorult, az életben neki is jár egy kis szerencse, és most kicsit kárörvendve mosolygott az égre, jelezve az égieknek, hogy most õt választotta ki Fortuna. Senki mást, csak õt.
Odaért a kúthoz. Leült a gyûrû szélére, ami fél méternél nem nagyon lehetett magasabb. A betongyûrû átmérõje közel volt a két méterhez. Az öreg vándor úgy gondolta, hogy meg is fürödhetne, ha akarna. De nem akart mohón, türelmetlenül a dolgok közepébe csapni, meg akarta adni a módját minden pillanatnak. Egy ilyen ritka alkalom, mikor Fortuna a kegyeibe fogadta, nagyobb ünnep volt számára, mint egy hétköznapi átlagembernek a Karácsony. Egy kézzel benyúlt a gyûrûbe, és ujjaival végig simította a friss illatú hûsítõ víz felszínét, melyben visszatükrözõdött a kék ég, és a napsugár. Testét kellemes, jól esõ érzés járta át. Tenyerébõl kanalat formázott, merített a vízbõl, és elkente arcán az üdítõ, hûs nedvet. Vizes arcát fújta a gyenge szellõ, elégedetten ismételte meg a frissítõ mûveletet.
Mikor arca, és tarkója megelégedett a víz hideg simogatásával, felállt, és levette a zakóját. Agya már minden porcikáját felkészítette a fürdésre. A zakót a betongyûrû mellé dobta, és visszaült a szélére. Inge ujját, amin már sárga foltokat hagyott az izzadtság, és barna csíkokat a kosz a gyûrõdések szegleteiben, kigombolta, és feltûrte könyékig. Majd ülve hátat fordított a kútnak, és mint a búvárok, hanyatt bele vetette magát.
Ijedtségében pillanatok alatt észhez tért. Eltûnt az üdítõ hûs víz, végtelennek tûnõ másodpercekig zuhant, majd valami irtózatos büdös, rohadt masszába esett. Teljesen elmerült, kezeivel ösztönösen próbált a felszínre törni, mint egy fuldokló. Ujjaival többször érzett rövidebb, hosszabb ismeretlen tárgyakat, de nem nagyon foglalkozott vele mik is lehetnek, elsõdleges szempont a túlélés, a felszínre kerülés volt. Szája akaratlanul is telement a bûzös iszappal, amirõl még fogalma sem volt, hogy mi lehet. Rohadt hús szagát, dögszagot érzett. Levegõje hamar elfogyott, de szédelegve félájultan továbbra is szorgosan, ösztönösen hadonászott kezeivel, lábaival, a túlélésért.
Nagy nehézségek árán, szenvedve sikerült feltörni a felszínre. Kezei tovább csapkodtak, amég szilárdabb helyet nem talált magának, ahol már nem tud elsüllyedni. Mohón lihegett, kapkodta a levegõt, kiköpködte a kellemetlen ízû valamit, és hányt volna, ha gyomra nem lenne üres. De a sok öklendezés csak egy adag borzalmasan keserû epét hozott a felszínre, amit szintén kiköpött. Érezte hogy a helyiség, pontosabban a mélyedés, vagy üreg, amibe esett, nem sok levegõ van. Kínlódva lihegett, arca, feje, és egész teste beborítva a büdös masszával.
Mikor szeme hozzászokott a benti sötétséghez, döbbenten vette észre, hova is esett. Az iszap, ami eddig ismeretlen volt számára, rohadt állatmaradványokból állt. Néhol felfedezett egy disznófejet, máshol egy ló félig elrohadt fejét, de volt itt macska, kutya, tehén, szinte mindenféle emlõs háziállat. Agya rögzítette a szomorú tényt, hogy egy dögkút rabságába került. Kínjában, lelki fájdalmában felüvöltött, de csak az enyhe visszhang volt rá a válasz. Felmérte helyzetét, ami teljesen kilátástalan volt. A két méter átmérõjû kút legalább nyolc méter mély volt. A köríves betonfal oldalán sehol egy létra, vasdarabok, semmi, amin esetleg fel lehetne mászni a külvilághoz, a levegõre. Újra ordított, majd két kezébe temetve arcát elsírta magát.
Bele telt fél órába is, mire a sírás abbamaradt, lelke, ha nem is nyugodott meg, de beletörõdött a reménytelen sorsba. Azt hitte, életében már nem jöhet rosszabb a nyomorúságnál, de tévedett. A dögkútból esély nem volt a szabadulásra. Nem tudta mitévõ legyen. Itt a határban ritkán járnak emberek, ha kiabálna is, hasztalan volna, úgysem hallaná senki. A fenti zajok se nagyon szûrõdnek le, esetleg ha valaki közvetlen a dögkút mellett haladna el, de erre sincs sok esély, mert a kút a földúttól pár méterre beljebb van. Talán ha valaki hoz egy elhullott tetemet, akkor megmenekülhet. Erre azért kevés az esély, mert a községben nem pusztul el nap, mint nap állat, amit a kútba kellene dobni.
Számításai mind halovány reménnyel kecsegtettek. A rothadt iszap tetején volt pár friss tetem, amiket nemrég, talán ma vagy tegnap dobtak bele. Félt, mostanában nem fog állat elpusztulni, és senki nem jön a kút környékére. Azt is számításba vette, hogy ha a Tsz-ben valami járvány tör ki, a jószágok majd úgy hullnak, mint a legyek. De ezt még õ maga se hitte el, legalábbis mint minden szóba jöhetõ megoldásnak, ennek sem látta nagy valószínûségét.
Arcáról amennyire lehetett, letakarította a horrorfilmbe illõ krémet. Lassan kezdett hozzászokni a bûzhöz, ami normális esetben kibírhatatlan lenne, de most nincs más választás, hozzá kell szokni, mert jól tudta, nem percek múlva fog innen kiszabadulni, hanem napokba is bele telhet, hacsak éhen, szomjan nem hal. De szíve mélyén minden pillanatban reménykedett, hogy meghall fentrõl valami zajt, ami emberi életre utal, így a tudat, hogy bármikor megmenekülhet, egy fokkal elviselhetõbbé tette tudatalattija szerint utolsó napjait.
Próbált optimistán gondolkozni. Minden jóban van valami rossz alapon, itt is keresett valamit, ami jó lehet. Ugyan már, mi jó lehet egy dögkútban, tette fel magának a kérdést. Aztán az optimizmust elkergette az éhség hosszú hegyes fogai, amik nyílként martak gyomrába. Most nem nézte a sült galambokat, nem volt olyan helyzetben, és ha fel is nézett volna, a kút száján át ritkán repült madár.
A betonfalnak támaszkodva ült, és kezeirõl is lesöpörte a kút tartalmát. Lábait is igyekezett minél tisztábbra takarítani. Ülve elõre hajolt, és elõbb a bakancsát takarította meg puszta kézzel. Onnan felért a sípcsontjához, lassan felfelé haladva tûntette el magáról a nem éppen étvágygerjesztõ förmedvényt. Mikor felért a combjához, keze megtorpant. Ujjaival kitapintotta a kis bicska domborulatát. A túlélés, és az ösztön azonnal tudatta vele, mit kellene tenni. Gyomra émelyegni kezdett, nem tudta, képes lesz-e rá. Lenézett maga mellé. Egy aránylag friss, talán mai vagy tegnapi disznótetemen ült. Szájában összefutott a nyál, de gyomra mégis undort érzett. Erõsen vívódott magában, mit tegyen. Ha nem teszi meg, vagy nem tudja megtenni, elõbb-utóbb éhen hal, hacsak meg nem találja valaki minél hamarabb. Talán jobb rothadó döghústól meghalni,- legalább nem érez éhséget, mikor jobb létre szenderül-, mint az éhhalál. Elõvette a bicskát, és kinyitotta a pengéjét. Még mindig bizonytalan volt, meg merje-e tenni vagy ne, de csak két választása volt, és éhen halni nem akart. Fájdalmas arcára undor is ült, mikor a bicskát belemélyesztette az ülõhelyként szolgáló döglött disznótetembe.
2.
3 hónap múlva...
A gyerekek szerettek a község határában játszani. Nyugodtan rosszalkodhattak, lármájukkal nem zavartak senkit. Esetleg a határ akácfáin élõ, fészkelõ madarakat, de ezzel nem foglalkoztak. A labdát is bátran rúghatták, itt nem kellett attól félni, hogy berúgják valamelyik ház ablakát. De legjobban csúzlizni, fára mászni szerettek, madárfészkeket kirabolni. Ha a fészekben tojást találtak, kiszedték, felrakták egy fa göcsörtös törzsére, addig lõtték csúzlival, míg el nem találták. Ugyanezt tették a fiókákkal is. Nem volt bennük sajnálat a védtelen, kiszolgáltatott kis csipaszok iránt. Amelyik megúszta a csúzli általi halált, azt teljes erõbõl földhöz vágták. A pár napos csupasz kis test begyén felrepedt a bõr, vér buggyant ki alóla, és a madárka ernyedt testtel adta meg magát a végzetnek.
A lányok mindig kint voltak a fiúkkal a határban, de külön vonulva játszottak. Nekik nem tetszett ez a kegyetlen durva játék, amit a fiúk jó szórakozásnak tartottak. Néha õk is kaptak a fiúktól. Volt lány, akinek a haját húzkodták meg, a másiknak a ruháját cibálták, a harmadiktól elvették a babáját, és a fiúk egymásnak dobálva cicáztak vele, élvezték, hogy a lány kétségbe esetten, reménytelenül próbálja visszaszerezni játékszerét. Mikor ezt megunták, a babát bedobták a csalánosba, tudták, hogy a lány utána megy. Jókat nevettek, hogy a kislány sírva kapkodja kezeit, lábait a csalán csípõ levelei, szárai elõl, persze mindhiába, így haladva elõre, hogy szeretett babáját megmentse, visszaszerezze.
Mikor a babát meglátta a csalánszárak tövében heverve, sírva hajolt le hozzá, arcát, nyakát, fülét könyörtelenül összecsipkedték a vad, barátságtalan szárak. A fiúknak ez volt a finálé. Felpattantak ütött-kopott bicajaikra, és más szórakozás után néztek.
A lányok megkönnyebbültek a fiúk távozásakor. Most már nyugodtan játszhattak, nem kellett rettegniük, hogy mikor zaklatják õket. Legalábbis átmenetileg, mert fel voltak rá készülve, hogy a rosszcsontok bármikor visszajöhetnek.
Akárcsak a fiúk, õk is hárman voltak, Dóri. Eszter, és Julika. Mindegyikük jó tanuló volt, magatartásuk, szorgalmuk is kitûnt az iskolában. Szépen üldögéltek a fûben, babájukat fésülgették, közben az iskolában tanult dalokat énekelték. Julika is önfeledten énekelt már, aki az elõbb a csalánosba ment önfeláldozóan a babájáért. Végtagjai és arca hólyagos és piros volt a rengeteg csípéstõl, de nem foglalkozott vele, élvezte, az éneklés okozta örömet. Eszter szülei, ugyanúgy, mint Julikáé, nem voltak valami módosak, de a kislánynak nem kellett nélkülöznie. Mindig volt szép, és tiszta ruhája, ha nem is a legmenõbbek. Szerényen, egyszerûen, de boldogan éltek. Dóri volt hármuk közül a legnagyobb, és a legszebb. Õ tetszett mind a három fiúnak, és még oly soknak az iskolában. Kitûnõ tanuló volt, az õ családja módosabb, mint két barátnõjéé. De itt egymás között eltûnt az osztálykülönbség, az anyagi és családi háttérnek semmi jelentõsége nem volt. És hála Istennek minden szülõ így gondolkozott a gyerekekrõl, és egymásról.
Sokszor van olyan nap, mikor a fiúk nem bántják Dóriékat. Szoktak is együtt játszani, de ez a mai nap nem olyan. Volt már hogy együtt fociztak, vagy felültek a fiúk bicajának csomagtartójára, és mentek a messzeségbe boldogan, élvezve a szabadság érzését. De a fiúk fontak már fûszálból karkötõt is a lányok babáinak, a határban található vadvirágokból csokrot szedtek, és mindegyik fiú adott egyet egy lánynak. Dóriék ilyenkor nagyon örültek, de lelkük mélyén nem tudták megérteni, hogy a fiúk miért nem tudnak mindig ilyen kedvesen, jól viselkedni. Viszont a mai nap a harag napja volt, fõleg azért, amit mûveltek Julikával.
A fiúk eszeveszetten tekertek a poros úton, majd hirtelen kontráztak, csíkot húzva a földön, porfelhõ kíséretében. Aztán ezt abbahagyva versenyezni kezdtek, még vadabbul, és gyorsabban tekertek, közben kiabáltak, kurjongattak, cukkolták egymást. Õk nem voltak olyan jó tanulók, mint a lányok, sõt, mindegyikük állt egy tantárgyból bukás közeli helyzetben. Cula volt a bandafõnök, már ha bandának lehet nevezni a három tizenéves tagból álló csoportot. Õ vékony, magas srác, rossz tanuló, és minden rosszban benne van az elsõ szóra. Neki ment a legjobban a csúzlizás, a bicajozás, és szinte minden, amit tenni szoktak. Mindenben õ volt a legjobb, ezért nézett fel rá a másik két barát, és ezért hallgattak rá. Robi közepes tanuló volt, tudott jól is viselkedni, ha nagyon muszáj volt, de ez a ritka pillanatok közé tartozott. Gabi valahol Cula és Robi között helyezkedett el tanulásban, viselkedésben egyaránt. Õ sem volt a tanárok, és a szülõk álma, ha valakit bosszantani kellett, vagy rossz dolgot csinálni, nem kellet kétszer mondani neki.
Most vadul tekertek, Cula haladt az élen, nyomában ott volt Gabi, Robi kissé leszakadva tekert kattogó, ócska bicaján. Az elsõ kereke külsõ gumijának oldala ki volt szakadva pár centi hosszan, ahol fekete buborékként kukucskált ki a belsõ gumi. Bármelyik pillanatban kidurranhat, de ez nem érdekelte, csak tekert tiszta erõbõl, szerette volna behozni a hátrányt. Az út csak úgy porzott utánuk, a lányokat már jócskán maguk mögött hagyva, már nem is gondoltak rájuk. Robi jelentõs távot lefaragott a hátrányból, de érezte, nem bírja már sokáig, és újra le fog maradni. Vadul vette a levegõt, izzadt, arca kipirosodott, oldala szúrt.
- Várjatok!- kiáltott a többiek után, majd leszállt a nyeregrõl, nyújtott lábbal a pedálra állva, pihenve gurult. A bicaj egyre lassult, végül megállt az út szélén a gazba. Cula és Gabi lelassított, visszafordultak, és vigyorogva cukkolták Robit.
- Mi van, kidöglöttél?- kérdezte Cula fülig érõ szájjal.
- Elfáradtam.- Közben a két fiú odaért hozzá, és õk is leültek a az útszéli gazba. Mindhárman pirosló arccal lihegtek, fûszálat téptek, és a szájukba vették.
- Oké, pihenjünk egy kicsit, én is elfáradtam.- mondta Cula. Pár percig a gazban heverésztek némán, a lábukat vakarták, a gazzal bíbelõdtek. Rövidnadrágban, és pólóban voltak, lábuk, kezük tele horzsolással, ágak okozta karcolásokkal. Erre mondják azt a szülõk, hogy itt jön ki a jóság. Cula hanyatt feküdt, kezeit, lábait szétdobta, mint egy béka, és a föléje nyúló falombra meredt végtelen tekintete. A szájából kilógó fûszál szárát lustán majszolta, érezte gyenge, kellemes ízét.
-Bicajfogózzunk.- tanácsolta barátainak.
- Oké, én benne vagyok.- mondta Gabi.
- Persze, ti el tudtok tekerni, és nekem esélyem nem lesz, hogy meneküljek.- panaszkodott Robi.
- Nyugi, én találtam ki a játékot, majd leszek én a fogó.- nyugtatta Cula.
- Aztán megfogsz, elhajtotok, én meg úgysem tudlak utol érni benneteket.- folytatta panaszát Robi, és már a torkában dobogott a szíve, a sírás fojtogatta.
- Nyugodj már le öcsi.- csitította kissé erélyes hangon Cula. - Mondtam, leszek én a fogó, és kaptok elõnyt is. Meneküljetek.- Robinak így már tetszett a dolog, mosoly jelent meg száján, és várakozással teli érzés bizsergette meg gyomrát. Most menekülni kell, és õ imádott menekülni.
- Akkor kezdjük?- kérdezte Cula.
- Aha, mehet.- egyeztek bele mindketten.
- Akkor meneküljetek!- ijesztett rájuk Cula, odaugrott Robihoz, és a fenekébe csípett. A kissrác nevetve kapta fel a gazban heverõ kerékpárt, futva kitolta a földútra, felpattant rá, és izgatottan tekerni kezdett. Gabi sem tétlenkedett, õ is felpattant, és elég hamar le is elõzte Robit.
- A dögkútig kaptok elõnyt!- kiáltotta utánuk Cula, és nézte, ahogy porzik utánuk az út.
3.
Gabi tényleg játéknak fogta fel a bicajfogózást. Úgy tekert, hogy Robi többször meg tudja elõzni, nem kis sikerélményt szerezve ezzel neki. Elhitette a fiúval, hogy már felnõtt a feladathoz, meg tudja õt elõzni, amire eddig nem nagyon volt példa. Néha visszaelõzött, hogy Robinak küzdenie kelljen a sikerért, és ne vegye észre a komolytalanságot. Robi boldog volt, örült, és harcolt is a sikerért. Minden erejét bele adva tekert, néha megelõzte Gabit, ez megsokszorozta játékkedvét, akaraterejét. Félelem is volt benne, arra gondolt, mi lesz ha Cula utánuk ered. Nem kétséges, hamar beéri õket, és kettõjük közül azt fogja meg, amelyiket csak akarja. Ha eljön ez a pillanat, Gabi biztos elhúz, mint a nyíl, és akkor tuti, hogy Cula õt fogja meg.
Robi bepánikoltan kiáltott, nevetett, és még gyorsabban tekert, mikor hátranézve meglátta, hogy Cula elindult utánuk. Az izgalom még erõsebben mardosta gyomrát, tényleg olyan helyzetnek érezte, hogy nem játszanak, hanem valóban menekül. Gabi pár méterre volt mögötte, de nem elõzte meg, tartotta a távot. A dögkút mellett elhaladva megcsapta orrukat a bûz, de nem foglalkoztak vele. Gabi meglátta a fekete zakót a kútgyûrû tövében, de annyira nem érdekelte, hogy megálljon jobban szemügyre venni. Robi biztos nem látta meg, õ úgy bele élte magát a játékba, és annyira tekert, mintha az életérõl lenne szó. Nem gondolta volna, hogy az önfeledt játék hamarosan pokolira fordul, és az álmenekülés véresen komoly lesz.
Cula hozta a szokásos formáját, perceken belül utol érte a két fiút. Igaz, megizzadt közben, nagyokat fujtatott, de már ott volt méterekre mögöttük.
- Itt vagyok!- kiáltotta. Robi ordítva menekült, és már alig bírt tekerni a nevetéstõl. Gabi felgyorsított, de vigyázott rá, Robit nehogy lehagyja. Cula fokozatosan közeledett a menekülõkhöz, majd Gabi mellé ért, és hátba csapta.
- Te vagy a fogó.- adta tudtára, utána eltekert mellõle, egyenesen elõre, Robi után.
- Gabi a fogó!- kiáltott a kissrácnak, de õ csak tekert eszeveszetten.
- Nem hiszem el, engem akarsz megfogni- kiabált vissza. Cula erre felgyorsított, és megelõzte Robit.
- Na, látod, hogy nem én vagyok a fogó? Ha én lennék, most megfoghattalak volna.
- Meneküljünk, jön.- mondta Robi, és most már tudta hogy Cula igazat mondott. Szorgalmasan tekertek, a fogaskerekek és a láncok folyamatosan nyikorogtak, nem szenvedtek olajtúltengésben. Az elsõ kerék tengelyére fûzött nagy mûanyag láncszem egyfolytában kelepelt, és pörgés közben fényesre polírozta a tengelyt. Építkezéseken, útfelbontásoknál használtak ilyen mûanyag láncszemeket, oszlopra akasztva ezzel szokták elkeríteni a feltárt gödröket a forgalom és a gyalogosok elõl, a balesetek megelõzése érdekében. Persze a fiúk szereztek maguknak, nem is egyet, Cula elsõ kerekén három láncszem fényesítette a tengelyt. Késõ délután, estefelé szoktak menni beszerzõútra, mikor már nincs a területen se munkás, senki ember fia. A hosszú láncsorból leakasztottak pár szemet, rátették a tengelyekre. Még választék is volt, fehér, és piros színben.
Gabi utolérte õket. Nem tudta mitévõ legyen, Cula messze elõl járt, Robit pedig nem akarta megfogni, félt, hogy majd megint elkezd bõgni, és elromlik a játék, aminek õ lenne az oka, csak azért, mert Robit fogja meg. De ha meg elteker mellette, akkor az lesz a baj, mert Robi biztos úgy fogja érezni, hogy nem veszik komolyan, és rájöhet, hogy az elõbbi elõzések, amiket oly sikerittasan élt át, azok is mind csak szánalomból való engedmények voltak. Így hát felvette azt a tempót, amit Robi diktált, és pár méterre haladt mögötte, vigyázva, hogy a távolság ne csökkenjen.
Cula kissé fáradni kezdett, de bõven bírta még tüdõvel és erõvel, mégis fokozatosan, észrevétlenül lassított. Csak imitálta a tekerést, lábai jártak szorgalmasan a pedálon, de korántsem erõbõl, csak lazán. Ezzel esélyt adott Robinak, a felzárkózásra, esetleges elõzésre, és Gabi problémája is megoldódni látszott. A két lemaradt fiú észre vette, hogy csökken a távolság köztük, és Cula között, amitõl Robi kapott jobban erõre. Gabi nem is akart erõre kapni, neki ez volt a jó, megkönnyebbült, hogy a játék így nem fog kudarcba fulladni, aminek az lett volna a vége, hogy Robi megsértõdik, bõgni kezd, és hajthatatlanul mondja nyavalyogva panaszait, még akkor is, ha Cula többször rászólna, nyugtatná.
Robi szemei felcsillantak, a diadal érzése görcsösen tombolt mellkasában, hogy itt van a soha vissza nem térõ alkalom, ami talán csak egyszer adódik az ember életében, megelõzni Culát. Teljesítõ képessége határán tekert, arca lángolt, szomjas volt, fáradt, lihegett, vádlija, és combizmai bedurrantak a hatalmas, hosszú távú tempótól. Úgy érezte már nem bírja tovább, kínlódás volt neki ez az állapot, amit teste, agya, szervezete érzett. Már egyvonalban volt Culával, mikor nagy durranás hallatszott porfelhõvel kísérve, teljes erõbõl kontrázott, és még nagyobb port kavarva megállt. Külsõ gumija repedésén kidudorodó belsõ gumi úgy döntött, hogy egy kissrác nem elõzheti meg Culát, és mikor Robi már a gyõzelem kapujában állt, már csak át kellett volna szakítani a célszalagot, amihez már hozzá is ért mellkasa, kidurrant. A balesetre a két nagyobbik fiú is lefékezett. Gabi megállt Robi mellett, Cula is visszafordult, és odament hozzájuk. Robi eldöntötte a bicajt, és sértõdötten, mérgesen rugdosta.
- Rohadj meg! Rohadj meg!- adta ki dühét. Fel tudott volna robbanni, de tudta, hiába minden, a katasztrófa megtörtént, és pont õvele, pont ilyen helyzetben. De megérdemli. Apukája már többször figyelmeztette, hogy csinálják meg a kereket, mert így kidurran, nem hallgatott rá, most itt az eredménye. Pedig meg van az új külsõgumi, csak ki kellett volna cserélni. Robi hiába kisebb Gabiéktól, és hiába nem olyan nagymenõ, mint Cula, azért egy külsõgumi csere, vagy belsõ gumiragasztás nem okoz neki gondot. Volt alkalma megtanulni, gyakorlatot szerezni, már rengeteg gumit, legyen az külsõ vagy belsõ, és kerékpárt hazavágott már. A lyukat is meg tudta keresni egyedül a belsõ gumin, apja, és haverjai megtanították a kerékpárszerelés fortélyaira, amiket könnyedén sajátított el. De most minden hasztalan, csak a düh kínozta, fojtogatta. Cula megsajnálta, õ mindent megtett, nem rajta múlott, hogy Robi nem tudta megelõzni, és hogy elmaradt a várva várt bravúr.
- Nyugi seggdugasz, majd megjavítsuk a bicajodat.- próbálta vigasztalni.
- Nem vagyok seggdugasz!- förmedt mérgesen Culára, és ököllel oldalba verte.
- Fékezz már kisfiú!- mondta Cula ellentmondást nem tûrõen, de az ütést nem adta vissza. Cula ki tudott rabolni madárfészkeket, csúzlival agyon tudott lõni madarakat, de tõle kisebb gyereket soha nem tudott volna megütni. Maximum egy tockost adott volna kiélezett helyzetben. De ez most nem kiélezett helyzet, és Robi olyan kisfiú, aki egy tockostól is, ami nem fáj, el tudja magát sírni. Nem a fájdalomtól, hanem a tudattól, hogy megütötték. Ez most csalódott, keserûen fájó helyzet, legalábbis Robi számára. Kicsit Gabiék hangulatát is beárnyékolta a kudarc, nem akarták, hogy az önfeledt játék vége sírás legyen.
- Ha nem sírsz, megnézzük a dögkutat.- ajánlotta fel Cula.
- És bele is hugyozunk, mint múltkor?- kérdezte Robi, és közben száján mosoly jelent meg.
- Hát persze, a nélkül nem ér semmit. Inkább el sem indulunk.- Robi arcáról, ami a könnytõl, a portól, és a szemek dörzsölésétõl maszatos lett, kezdett búcsúzni a sírás, hátra nem nézve, hogy soha többé ne jöjjön vissza. Átadta helyét a mosolynak, a nemrég érzett gyomorbizsergetõ türelmetlen várakozásnak.
- De én csak tolni tudom a bicajt.- mondta Robi kicsit sajnáltatva magát, segélykérõen.
- Nyugi, majd én viszem. Pattanj fel Gabi csomagtartójára.- javasolta Cula, és odalépett Robi lapos elsõ kerékkel heverõ kerékpárjához. Felállította, bal kézzel középen fogta a kormányt, aztán felült a sajátjára. Elindult, lassan tekert, jobb kézzel kormányozott, másik kezével Robi bicaját vezette. Gabiék lassan haladtak mellette, tartva vele a tempót.
A dögkút mellett minden bicaj újra a földre került.
- Hú, de büdös van itt.- mondta Robi fanyar fintorral.
- Dehogy van büdös. Közel van a szád az orrodhoz, azt érzed.- vágta rá Gabi, ezt a poént nem hagyhatta ki. Robi nem sértõdött meg, nem vágta oldalba ököllel, jót nevetett a két nagyfiúval együtt.
Körbesétálták a betongyûrût.
- Mi ez a fekete kabát?- kérdezte Robi.
- Hozzá ne nyúlj! Koszos, büdös, jó ég tudja mi baktériumok, élõsködõk lehetnek rajta.- óvta Cula. Két kézzel a gyûrûre támaszkodtak, és lenéztek a mélybe.
- Milyen mély… ide nem szeretnék bele esni.- csodálkozott Robi. Már milliószor látta a dögkutat, de mindig el tudott csodálkozni a mélységén. A kút tekintélyt sugárzott a kissrác felé, hatalmas szájával, éktelen mélységével, és kiállhatatlan bûzével. Olyan félelmetes volt számára az egész betonmonstrum.
4 .
- Ott fekszik egy ember.- mutatott le a mélybe Gabi.
- Az nem ember.- reagált Cula.
- Hát mi?
- Nincs ott semmi. A dögök pont úgy helyezkednek el, hogy véletlenszerûen egy emberi körvonalat rajzolnak ki.- magyarázta Cula.
- Szerintem se ember.- vélekedett Robi. - Meglõjük csúzlival? Vagy megdobáljuk kavicsokkal?- kérdezte a haverokat.
- Nem hugyozunk bele?- kérdezte Cula. - Én már mindjárt becsinálok.
- De, elõbb pisáljunk a kútba.- örvendezett Robi, és már tolta is le a rövidnadrág elejét. Mindhárman elõvették serdülõ nemi szervüket, és kiengedték a fáradt olajt. A vizelet hosszú sugárban hullt a mélybe, a kút alján csattogva landolt az emberalak felszínén. A három fiú jó bulinak találta ezt, és nevetésük vidáman szállt az ég felé. Robi már teljesen elfelejtette, hogy nem sikerült megelõznie Culát, ez a jelenlegi ténykedés kitûnõ szórakozás volt számára.
A vizelést befejezve továbbra is a mélybe néztek.
- Látjátok azokat?- kérdezte Gabi.
- Mit? Hol?- kérdezett vissza Robi. Cula sejtette mire céloz Gabi, õ észre vette a furcsa dolgot.
- Ott a fal tövében. Azt a sok külön rakott, kiválogatott lábszárcsontot.
- Tényleg.- csodálkozott megint Robi. - Hogy kerültek azok oda?
- A jó ég tudja.- válaszolt közömbösen Cula. Különösnek találta a látványt, de magyarázatot nem talált rá. Nem félelem, de valami hasonló, furcsa érzés kerítette hatalmába. Higgadt maradt, ügyelt rá, Gabi és Robi ne vegye észre, hogy õ majdnem fél a titokzatos látványtól, amirõl fogalma sincs, miként alakulhatott ki. Mintha valaki szándékosan egy kupacba válogatta volna a hosszabb csontokat. Ezt képtelennek tartotta, nem tudta elképzelni, hogy bárki emberfia lemenjen ennek a büdös, fertõzésveszélyes kút aljára, csak azért, hogy a csontokat egy helyre válogassa.
A kút alján a vándor szemei kinyíltak. A meleg vizelet, és a fentrõl jövõ gyerekhangok felébresztették. Mozdulatlanul feküdt, és fülelte a beszélgetést. Három hónapja már, hogy a kút rabságában van. Ennyi ideje senki nem járt a kútnál, nem dobtak bele tetemet. Életét a nem válogatós gyomrának köszönheti. Mikor bele esett a kútba, el kellett döntenie, hogy eszik a dögökbõl, vagy éhen hal. Az elõbbit választotta. Mielõtt ez megtörtént, még egy feladattal meg kellett küzdenie. Szabályszerûen harcolnia. A kútban levõ patkányok támadását visszaverni, megvédeni saját életét. A harcban minden patkányt sikerült falhoz vágnia, amik azonnal megdöglöttek. Közben beszerzett jó néhány sérülést, karmolást, harapást. A jó Isten tudja mi okból nem kapott veszettséget, legalábbis nem végzetes erejût. A patkányok okozta sérülések, és a kegyetlen sors nyomai nem múltak el rajta nyomtalanul. Emberre már csak külsõben hasonlított. Agya, szervezete kezdett elállatiasodni, tudata, intelligenciája egyre messzebb került az emberétõl. Mintha egy vadember, és egy vadállat keresztezésének mutációja kelt volna életre személyében. Lénye teljesen alkalmazkodott a körülményekhez, a kút által kínált, az életben maradáshoz szükséges táplálékhoz. Kínzó éhségét, ami már nem nyílként, hanem sokszor pengeként hasította gyomrát, a dögök húsával csillapította, szomját a rothadó tetemekbõl keletkezõ lével oltotta.
Oldalt feküdt, még mindig mozdulatlanul. A kegyetlen bûzt már nem érezte, teljesen hozzá szokott. Ruhája cafatokban lógott rajta, haja hosszabb lett, és szakáll borította arcát. Kinézete, és szellemi állapota egy primitív õsember kinézetét keltette.
A fiúk fenn a kút szájánál még mindig õt nézték. Bizonytalanok voltak. Nem tudták eldönteni, hogy most Gabinak van igaza, aki szerint egy ember fekszik a mélyben, vagy Culának, aki szerint csak a dögök elhelyezkedése rajzolja ki egy ember körvonalát.
- Dobáljuk meg. Ha megmozdul, ember, ha nem, akkor Culának van igaza.- javasolta Robi. A két idõsebb fiú elfogadta Robi érvelését. Nem mondtak rá semmit, szó nélkül kavicsokat kezdtek szedni a földrõl. Volt a zsebükben is, de az a csúzlisához való muníció, azt nem lehet csak úgy akármilyen dologra elherdálni. Nem túl sokat, de azért elegendõ mennyiséget találtak. Mindegyikük markában volt öt-hat szem kavics.
- Most ugrik a majom a vízbe.- mondta Cula, és ledobott egy kavicsot. Nem tiszta erõbõl dobta, csak úgy ejtette. Figyelték mi lesz a reakció. Csendben várták a hatást. A kavics halk, tompa puffanással ért célba. A dögkút lakójának szeme megrebbent, teste összerezzent az ijedtségtõl, mikor a kavics váratlanul a tomporán landolt, de továbbra sem mozdult. Tûrt, gondolta majd csak megunják, és elmennek, és akkor újra nyugalom lesz a lakosztályában, és a környékén.
Egy újabb kavics érkezett. Szemei megint megrebbentek, testén átfutott egy hideg borzongás, de nem ijedt meg, számított rá. A fiúk odafent tanakodni kezdtek mi legyen, majd egy kis idõ múlva egyszerre dobták a mélybe az összes kavicsot. A vándor testén ütések puffantak, néhány kavics a fején koppant. Kezdett nyugtalan lenni, érezte, hogy pillanatok alatt sík ideg lesz, de végül sikerült egy mérget visszafojtó sóhajjal elintézni, bent tartani a kitörni akaró ideget.
A gyerekek vitába szálltak egymással. Gabi váltig állította, hogy az ott egy ember. A többiek hiába érveltek, hogy a dobások ellenére mozdulatlan maradt, semmi emberi reakció nem történt, Gabi csak kötötte az ebet a karóhoz.
- Majd én megmutatom, hogy az ott egy ember.- mondta ígéret tétel szerûen, és leakasztotta a nyakában lógó csúzlit.
- Ha ember is, már halott. Csak nem akarsz egy halott embert csúzlival lövöldözni?- vitázott Cula. Szerinte ha Gabinak igaza van, akkor neki is. Már úgy, hogy az ott lenn tényleg egy ember, és biztos, hogy halott.
- Nem lövöldözni akarom, csak egyet lövök rá. Ha megmozdul, akkor ember.- válaszolt Gabi.
- Lássuk.- Cula izgatottan várta, mi fog történni. Gabi benyúlt a zsebébe, és egy szem kavicsot vett elõ. Nagy rutinnal töltötte meg a csúzlit. Oda állt a kút széléhez, jobb kézzel stabilan fogta a lõfegyvert, bal kezével egészen füle mögé húzta a gumit. Feszült várakozás uralkodott a társaságon. Robi félni kezdett, de nem szólt semmit. Nem próbálta lebeszélni Gabit, hogy hagyja a fenébe, nem érdekes az egész, és Culát sem gyõzködte, hogy inkább menjenek haza. Cula nem is figyelt Robira, a mélyben lévõ ember alakot nézte, és várta a lövést. Szeme oldalsó látóterében érzékelte a mellette álló, csúzlival célzó barátját. Gabi precízen célzott, nem kapkodta el. Õ is csaknem olyan jó volt csúzlizásban, mint Cula. A gumi, és az idegek pattanásig feszültek. Gabi visszatartott lélegzettel állt, várt, és a kellõ pillanatban lõtt.
5.
A lövedék vállba találta a vándort. Iszonyú fájdalom, és égetõ érzés borzongott végig testén, ijedtség kíséretében. Teste reflexszerûen megugrott. Egy pillanat alatt talpon termett, ugrált, mint aki el akarná kapni a kút peremét, hogy ki tudjon mászni, és le tudjon számolni a zaklatókkal. Egyfolytában üvöltött, nemcsak a fájdalomtól, a méreg, a harag is spanolta idegeit. Szünet nélkül tombolt, ugrált össze-vissza, mindenáron ki akart törni, hogy véget vessen ennek a cirkusznak, és a fenti emberek életének. Mint egy vadállat, ami érzi, ha nem öl, akkor õt ölik meg.
A fenti világban teljes lett a pánik. Gabi úgy megijedt, hogy a csúzlit elejtette, és bele esett a kútba. Robi azonnal elsírta magát, mikor az a valami tombolni kezdett odalenn. Cula akármilyen menõ bandavezér volt, most ugyanúgy félt, mint Robi, csak épp nem sírt. A három fiún teljesen úrrá lett a félelem, a pánik, szívük ki akart ugrani a helyérõl, a rémület remegtette gyomrukat, és minden egyes izmaikat. Kétségbe esetten kiabáltak félelmükben, mindenki szaladt a kerékpárjához, hogy elmeneküljenek.
- Gyere gyorsan!- kiáltott Cula Robinak, hangja remegett a félelemtõl, amit nem tudott eltitkolni, talán nem is nagyon akarta, most nem azzal foglalkozott, hogy milyen hangon szólal meg. Robi sírva szaladt oda hozzá, és amint felült a csomagtartóra, Cula vad tekerésbe kezdett. Gabi a csúzlival nem törõdve, szintén bicajra pattant, és mint akit puskából lõttek ki, elszáguldott Cula és Robi mellett. A kisfiú továbbra is sírt, Cula is remegõ hangon, félelmét nem titkolva „ Jaj anyukám, jaj anyukám” fohászokat mormolt, és menekültek visszafelé, abba az irányba, amerrõl jöttek.
Az egykor szebb napokat is megélt emberi lény, aki már csak külsejében hasonlított az emberre, tovább tombolt. Dühítette jelenlegi helyzete, és úgy érezte, megöli a tehetetlenség. Haját két kézzel megmarkolta, és tépte, mint vasárnapi ebéd elõtt jó házi asszony a levágott tyúk tollát. Néha elkapta szakállát is, azt sem kímélve, cibálta, mint aki az összes szálat ki akarja tépni. Ilyenkor még jobban üvöltött a fájdalomtól, amit kísért a düh, és tehetetlenség ordítása is.
Hirtelen megállt, mintha varázsütéssel intették volna nyugalomra. Legalább két percig állt, szótlanul, mozdulatlanul, mint egy szobor. Gondolkozott. Még maradt rajta az emberi civilizációról annyi tulajdonság, hogy bizonyos dolgokon el tudjon gondolkozni, és tudjon higgadt döntést hozni. Fején hátra simította haját, utána szakállát is megigazította, amire itt-ott rá volt száradva néhány döghús csomó, és az egész arcszõrzet ragacsos, koszos, bûzös volt, nagy csomókba összeállva. Lassan szétnézett a kút mélyén. Néhány tetem kilátszó csontjain megpillantott pár szem kavicsot. Óvatosan megközelítette õket, vigyázott, nehogy leverje õket a döglé hullámzása, ahogy mozgott benne.
Sikerült elérnie célját. Összeszedte a kavicsokat, és tenyerében tartva nézte õket. Elmerengett. Ezek a kavicsok fentrõl származnak. Fentrõl, ahonnan õ is származik, és ahova nagyon vágyik vissza, de tudta, soha nem jut ki a dögkút fogságából. Sírás fojtogatta, és lassan megjelentek az elsõ könnyek. Komótosan folytak le bûzös arcán, és elhaltak a csomókba száradt szakállon.
Csak nézte a kavicsokat, aztán váratlanul eszébe jutott valami. Ettõl megkönnyebbült, a sírás egyre gyengült, végül abba maradt. Eszébe jutott, hogy mikor kitört belõle a tombolás, az egyik fiú a kútba ejtette a csúzlit. Újra szétnézett a mocskos lé felszínén, ami derékig ért neki. Meg is pillantotta, amit keresett. A csúzli csak féli volt elsüllyedve, köszönhetõen fa villájának, ami része el is volt merülve, épp egy kicsit, annak körvonala kirajzolódott a döglé felszínén. Ez különös nagy ajándék volt számára. Örült neki, olyan érzés járta a lelkét, mintha csak kint lenne a való életben, és egy régi jó barátjától kapott volna valami kedves, szép ajándékot. Pityeregve simogatta a csúzlit, majd megpuszilta, és a nyakába akasztotta. A pár szem kavicsot, amik a markában voltak, bele tette még ép, nadrágja bal elsõ zsebébe. Gondolta, jó ha van, és úgy tervezte, használni is fogja, ha lesz rá alkalom.
Megint csak szétnézett szánalmas birodalmán. Fejét ráérõsen forgatta körbe minden irányba. Újra meglátott valamit. A csontok, amiket nemrég gondosan kiválogatott, és külön pakolt. Kicsit megfeledkezett róluk, de hogy most meglátta õket, eszébe jutott, mi is a szándéka velük. Mosoly jelent meg arcán, enyhe, elégedett morgás kíséretében. Elhatározta magát, úgy vélte, nem tétlenkedik tovább, és munkához látott.
Odalépett a legfrissebb disznótetemhez, ami számításai szerint is több hetes lehetett. Nem tudta, hogy három hónap telt el azóta, hogy képzelete becsapta, és a kútba esett, idõérzékét már régen elvesztette, de nem is volt rá szüksége. Mindegy volt neki, hogy milyen nap, és hányadika van.
A tetem mellett állva elõvette bicskáját, ami meghálálta a sok használatot. A rendszeres igénybevételtõl pengéje kifényesedett, és a kút betonfalán többször meghúzva éle is a borotváéval vetekedett. Kinyitotta, és mutatóujját óvatosan végighúzta a penge élén. Örömmel vette tudomásul, hogy a bicska tökéletes állapotban van a feladat végrehajtásához.
Markolatig döfte a disznó oldalába, és hosszú vágást ejtett rajta. Ezt többször megismételte, és sikerült lenyúzni róla fél négyzetméter nagyságú bõrt. Elégedett volt magával. A tetemet forgatta, igazgatta, hogy mindig a legideálisabb helyzetben álljon a mûvelet végzéséhez. Egy-két óra elteltével csaknem az összes bõrtõl megszabadította. Úgy érezte magát, mint egy bõrdíszmûves, aki pontos, precíz szakmunkát végzett. Mikor végzett a nyúzással, hosszú, egyenes, keskeny csíkokat kezdett vágni a bõrbõl.
A lányok már messzirõl látták, hogy baj van. A három pánikba esett fiú rémült kiabálásaiból erre következtettek. Dóra félre tette babáját, és felállt.
- Mi lehet a baj?- kérdezte barátnõit. A másik két lány is felállt. Dóra kérdésére nem érkezett válasz, mindhárman ijedten nézték a közeledõ fiúkat. A lányok észrevették, hogy egy bicikli hiányzik, és Robit Cula hozza.
Gabi ért oda elsõnek. Arcán rémület és ijedtség volt, szemein tükrözõdött a félelem. Cula is megérkezett kis utasával. Leszállt az ülésrõl, a bicajt lába között tartva, két oldalt letette lábait. Robi még mindig sírt a csomagtartón ülve.
- Mi történt?- kérdezte Dóra a fiúkat, de õk nem válaszoltak, csak ijedten lihegtek, mohón oltották légszomjukat.
- Semmi…- válaszolt bizonytalanul Cula. Jobbnak látta, ha a lányok nem tudnak meg semmit a történtekrõl, és csak reménykedni tudott, hogy Gabi is így gondolja, nem fog eljárni a szája, és Robi sem fog semmit kikotyogni.
- Hol van Robi biciklije?- kérdezte Julika.
- Kidurrant a gumija. Majd visszamegyünk érte.- mondta Cula, és érezte, hogy ez a válasz sem volt a leghatározottabb.
- Mégis, hol hagytátok?
- Most hazamegyünk. Jobb lenne, ha ti is ezt tennétek.- javasolta Cula a lányoknak, és felült a bicikli ülésére.
- Elvisztek minket?- kérdezte Julika, és a babáját felvette a földrõl.
- Igen, pattanjatok fel.- felelet zihálva Gabi. Kerékpárja vázára Eszter ült, a csomagtartóra Julika. Cula bicajvázán Dóra foglalt helyet, és elindultak hazafelé.
A három fiú egy hétig nem mert a határba menni. Minden nap iskola után hazaérve otthon maradtak. Lábukat ki nem tették a ház udvarából. A szülõk csodálkoztak, hogy hirtelen hogy megjavult a gyerekük. Az elmehetsz játszani, de este hétre itthon legyél. Nem megyek sehova, nincs kedvem volt a válasz. A szülõk sejtették, hogy valami nincs rendben, mert a fiúk ilyet még soha nem tettek, sõt, akkor is el szoktak szökni, ha épp szobafogság volt a büntetés. Most meg mehetnének, de õk inkább otthon ténykednek, ez gyanús volt. De nem jártak utána, nem derítették ki, mi lehet az igazság, mert sejtették ugyan, hogy a gyerekek valami rossz fát tehettek a tûzre, de mivel senki községbeli lakó, egy szomszéd sem jött panaszkodni, gondolták, hogy csak egy kis piti gyerekcsíny van a háttérben. Mikor Robit kérdõre vonták a szülei, hogy hova lett a kerékpár, csak annyit füllentett, hogy ellopták.
Egy hét múltán Gabi átment Culához, addig nem is találkoztak. Arra gondolt, el kellene menni a dögkúthoz Robi bicajáért. Cula nem rajongott az ötletért, de bele egyezett. Még frissen élt bennük a döbbenet, a félelem, mintha csak tegnap történt volna. Szerették volna meg nem történtté nyilvánítani ezt a kellemetlen históriát, de nem tudták. Azzal viszont tisztában voltak, hogy ez a borzalom egy ideig elkíséri õket, kísérteni fog bennük még jó néhány hónapig.
Azon tanakodtak, hogy Robit magukkal vigyék-e. Kellene abból a szempontból, hogy az õ bicajáért mennek, de ugyanakkor nem kellene vinni, mert még biztos fél, nem merne velük tartani. Cula azt javasolta, hogy próbálják meg. Tegyenek egy kísérletet, és hívják el Robit, azzal az ürüggyel, hogy bicajozni mennek. Ha jön, jön, ha nem, nem. Gabi elfogadta a javaslatot, de nem tetszett neki, hogy elcsalják a kisfiút. Szerinte meg kellene neki mondani, hogy hova is mennek, mire készülnek. Így megelõzhetõ az újabb ijedtség, amitõl Robinak akár rémálmai is lehetnek, ha eddig még nem voltak, és nem kell átélni egy újabb lelki traumát. Cula tanácstalanul vakarta a fejét, végül úgy döntött, hogy rendben van, igazat adott Gabinak, és elindultak Robihoz.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Edwin!
Szörnyű történeted elém festette hogyan lesz az emberből,akava,akaratlanul , egy szörnyeteg,és egy adott
helyzetben,pillanatban,hogyan mozdul meg a szörnyben az ember.
Félelmetesen izgalmas volt,de legalább annyira pusztító vége lett.
Üdv :Juli
Kedves Julianna!
Köszönöm szépen, hogy időt szenteltél írásomnak. Csak most néztem a történet végén a dátumot. Idén nyáron már három éve lesz, hogy megírtam. Mintha csak tegnap lett volna. Repül az idő.
Üdv: Edwin.