Ősz volt. A főút a várost nagyjából a felénél szelte ketté. E főút mentén a centrumban volt a törzshelyünk, egy hangulatos bár félhomállyal. A bár közepén egy nagy fekete zongora, a bejárati ajtóval szemben a pult. Itt szinte minden este találkoztunk a haverokkal estefelé. Megittunk egy-két sört, vagy kólát, kitárgyaltuk a nap eseményeit. Beszélgettünk nőkről, meccsekről, néha cukkoltuk egymást, mert majdnem mindegyikünk más csapatnak drukkolt. Cipi és Póni nem tartozott az országos cimboráim közé, de jó srácok voltak, bírtam őket.

     Ezen a bizonyos emlékezetes estén beléptem a bárba. Cipi és Póni az egyik, pulthoz közeli asztalnál ültek, szokás szerint söröztek. Ők egy csapatnak drukkoltak, pont annak, amelyik az én csapatom nagy riválisa. Odamentem hozzájuk, kezet fogtunk, és leültem az asztalukhoz. Én is rendeltem egy sört, és bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Póni egy világos színű, majdnem fehér bőrdzsekiben volt. Nagyon megtetszett, még soha nem láttam rajta. Nekem is nagy vágyam volt egy olyan bőrdzseki, melynek az ujjain tizenkét centi hosszú rojtok vannak, és a hátán is, V alakban. Úgy éreztem, egy ilyen bőrdzsekiért bármi pénzt megadnék.

     - Mi van a csapatoddal, megint kikaptatok?- kezdte a cukkolást Cipi.

- Milyen megint?- vágtam rá védekezően. – De előtte hat meccset zsinórban megnyertünk.

- Bunda volt, a bíró mindig nektek fúj.- mondta Cipi vigyorogva.

- Persze. Azért nem adták meg az egyenlítő gólt, meg a legjobb védőnket is azért állították ki, ugye?

- Az jogos volt.- tért át vitára Cipi.

- Jogos volt, de még így is majdnem megnyertük a meccset.- mondtam.

- Jaj már… soha nem lesz olyan csapatotok, amilyen nekünk van.

- Olyan nem is kell. A táblázaton mégis mögöttünk kullogtok.- mondtam, és most én vigyorogtam.

- Na jól van, igyunk.- mondta Cipi, és meghúztuk a korsókat. Aztán abbahagytuk egymás szekálását, más témát választottunk.

     - Klassz a dzsekid. Hol vetted?- kérdeztem Pónitól.

- Nem vettem, van egy bőrdíszműves haverom, ő csinálta.- válaszolta.

- Nem mondod?! Csinálna nekem is, ha megkérném?

- Persze.

- Szuper!- mondtam nagy örömmel. – Mennyi idő alatt lenne meg?

- Egy-két hónap. Messze lakik, lenn vidéken, de megoldható. Látod, az enyémet is megcsinálta.- mondta Póni, és fenékig itta a sört.

- Nagyon jó. És bármilyent csinál?- kérdeztem.

- Hogyne, amilyent kérsz.

Hatalmas öröm fogott el. Kezdtem reménykedni, hogy nagy vágyam valóra válik. Karácsonyra biztos meglesz. Abban fogok még aludni is.

- Fel tudod venni vele a kapcsolatot?

- Bármikor.- mondta Póni. – Megvan a telefonszáma, állandó kapcsolatban állunk, hetente beszélünk.

- Beszélj vele légy szíves, nekem is kell egy ilyen bőrdzseki.

- Oké. Add meg a méreteidet, a többit bízd rám.

- Jól van.- válaszoltam. – Holnap este lejössz?

- Aha, itt leszek.

- Király. Szólok nővéremnek, mérjen le. Ő szokott otthon a gyerekeinek ruhákat varrni, tudja, mit hol kell mérni egy dzsekihez. Holnap este hozom a méreteket.

- Rendben.- nyugtázta Póni.

- Na, akkor erre iszunk.- felálltam, és odamentem a pulthoz egy kört rendelni. Visszatérve az asztalhoz, egy kéréssel fordultam Pónihoz.

- Megfoghatom?

- Nyugodtan.- válaszolta. Átnyúltam a keskeny asztal felett, és Póni bal felkarjánál megtapintottam a dzsekit.

- Nagyon szuper. Milyen bőr ez?- kérdeztem.

- Nem tudom.

- Finom anyag.- dicsértem a dzsekit. – Kellemes a tapintása. Nem lehet ritka anyag, ez a tapintás, ismerős, mintha fogtam volna már ilyen anyagot.- tűnődtem el.

- Nem tudom milyen anyag, de nem is érdekel. Jól néz ki, kényelmes, a többi nem számít.- fejtette ki Póni a véleményét.

- Hát, ja. Akkor megdumáltuk?- kérdeztem.

- Meg hát.

- De nekem kicsit másabb dzseki kellene.

- Milyen?

- Az ujjain legyenek tizenkét centi hosszú rojtok, és a hátán is, V alakban.

- Nem gond, olyan lesz.

- Isten vagy! Ha meglesz a dzsekim, berúgatlak.

- Oké.- mondta nevetve Póni.

     Teltek-múltak a hetek, átléptünk a következő hónapba, de a dzseki nem készült. Kezdtem elbizonytalanodni. Féltem, hogy az egészből semmi nem lesz. Kellemetlen érzés fogott el, de a remény élt bennem. Bármikor érdeklődtem Póninál, mindig azt a választ kaptam, hogy a srác még nem állt neki. Gyomromban kudarc ízű érzés alakult ki.

     Átléptünk az újévbe, a hetek peregtek, mint homokórában a homokszemek. Érdeklődéseim a dzseki után, és a rá kapott válaszok a tavalyiakkal meg egyezőek voltak. Mikor beköszöntött a tavasz, már lemondtam az egészről. Elkönyveltem magamban, hogy nem lesz rojtos bőrdzsekim. Így valamelyest megkönnyebbültem, közömbösen vettem tudomásul a szomorú tényt.

     Egy szép tavaszi napon mélabúsan tévéztem otthon. Kopogtak. Kedvtelenül, lustán csoszogtam ajtót nyitni. Póni állt az ajtóban, vigyorogva, hóna alatt egy nagy reklámszatyor.

- Szevasz. Hát te?- érdeklődtem unottan.

- Erre jártam, gondoltam beugrok.- válaszolta.

- Gyere be.- invitáltam a váratlan vendéget.

- Á, sietek, még ezer a dolog. Ezt neked hoztam.- mondta, kezembe nyomta a nagy reklámszatyrot, és egy pillanat alatt elviharzott.

     Visszamentem a szobába, és megnéztem a szatyor tartalmát. A látványtól K.O. lettem. Megérkezett a rojtos bőrdzseki, fülig érő vigyor ült ki az arcomra. Lehuppantam az ülőgarnitúrára, hátradőltem, és csak vigyorogtam, mint úritök rohadáskor. Ölemben tartottam a dzsekit, és simogattam, tapogattam a finom anyagot, a tökéletes munkát. Percek teltek el, mire felfogtam az örömteli tényt. Felálltam, levettem a szabadidőruha felső részét, úgy gondoltam, ideje felpróbálni ezt az ereklyét.

     Sajnos az örömbe némi üröm is vegyült. Észrevettem, hogy a dzseki belülről bundával van bélelve.

- Na ne…- mondtam lankadó kedvvel. Aztán nem foglalkoztam vele, ez legyen a legnagyobb baj. Végre megvan a dzseki, nem érdekel a bunda, majd kiszedetem. Felpróbáltam, hát nem találtam szavakat. A dzseki tökéletesen állt rajtam, mintha rám öntötték volna. Talán azért lett bundás, mert ősszel rendeltem meg. Panaszt nem tehetek, nem is akarok, mert arról nem volt szó, hogy bunda nélkül kérem.

     Még mindig a dzsekiben feszítve, fogtam a telefont, és tárcsáztam. Minő véletlen, van egy férfiszabó ismerősöm, pár utcasarokra lakik tőlem.

- Szevasz Petya, Maccs vagyok.

- Szevasz! Mi újság?- hallatszott a derűs hang a vonal másik végéről.

- Ha szépen megkérlek, kiszednéd a bundát egy bőrdzsekiből?

- Mikorra kell?- kérdezte Petya.

- Tegnapra.- mondtam a határozott választ.

- Jó pénzért bármit.- jött a poénos válasz.

- Mikor mehetek?

- Ma már ne. Holnap ebéd után gyere át.

- Örök hálám üldözzön, szevasz.- elégedetten tettem le a kagylót.

     Másnap kora délután csodás tavaszi nap volt. Kellemes meleg, ragyogott a Nap, és én is ragyogtam a boldogságtól. Egy ilyen emlékezetes eseményhez ilyen szép nap dukál.

     Petya dolgozószobájában erős ruhaillat volt, mi más lenne. Helyet foglaltam a kanapén, a szabó a megszokott, ütött-kopott székén ült. Ölébe vette a dzsekimet, kifordította, és nagy szakértelemmel nekiállt az öltések bontásához. Lassan, precízen dolgozott, munkájával mindenki meg volt elégedve. Petyával ritkán találkoztam. Beszélgettünk munkáról, családról, egyéb komoly témákról. Elmesélte, hogy ki sem látszik a munkából. Engem ismeretségünkre való tekintettel fogadott soron kívül, amúgy csak két hét múlva tudta volna vállalni a bőrdzsekimet. Megköszöntem neki, és megígértem, hogy hálám nem marad el.

     Nagyon vártam, hogy végezzen, de úgy éreztem, soha nem készül el a bunda kiszedésével. Jó volt, hogy beszélgettünk, így nem gondoltam állandóan a dzsekire, de néha átvillant az agyamon a türelmetlen kérdés: „- Mikor lesz már kész?!”- de ezt a kérdést nem tettem fel neki, egy szavam nem lehet, hisz soron kívül fogadott. Két hét várakozást nem bírtam volna ki.

     Csaknem egy órába telt, mire végzett. Talán a beszélgetés miatt kicsit lassabban haladt a megszokottnál. Mikor a legutolsó öltés is megadta magát, egy mozdulattal elválasztotta a bundát a finom bőrtől. Nem mindennapi látvány tárult a szemünk elé. Az egész világosbarna bőr össze volt firkálva. A jobb kézen hosszában „Julikám szeretlek”, a hátán, pontosabban a kifordított bőr mellén pálmafa, alatta „Texas”, a has tájékon „Éhes” felirat, a bal felkaron meg egy cinkosan mosolygó, meztelen nő.

- Mi ez a sok irka-firka?!- kérdeztem indulatosan.

- Ez nem firkálás.- mondta Petya. Hangjában félelem volt.

- Hát mi?!

- Tetoválások.

- Mi van?!

- Emberbőr… Emberi bőrből készült a dzsekid.- Petya hangja remegett. Öklendezni kezdett, és lehányta a dzsekimet.

- Az nem lehet…- dadogtam. Aztán többre nem voltam képes. Szólni akartam, de egy hang nem jött ki a torkomon. Csak tátogtam, levegő után kapkodtam. Eszembe jutott az a bizonyos őszi este, mikor megérintettem Póni dzsekijét. Most már tudom miért volt olyan ismerős az az anyag, az a tapintás. Vajon az ő dzsekije is bundás…?

                                                   VÉGE.

                                             Edwin Chat

                                              2007.03.21.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.01.03. 17:30 kuzmajulianna Kedves Edwin! Lájtosabb írás mint amit eddig olvastam tőled,vártam a végére a nagy durranást. Volt,de nem szólt akkorát mint szokott,na nem mintha végig szerettem volna olvasni a dzseki anyagának kikészítését. Azt is látom hogy ez egy régebbi írásod. Üdv:Juli Válasz: Kedves Julianna! Nem egyformák az írásaim. Van, amelyik "lájtosabb", van, amelyik durvább. Köszönöm, hogy elolvastad. Üdv: Edwin.