A sötét főtéren volt a gyülekezés. A holtak világában a november harmincegy napos. Ekkor, a hó utolsó napján ünneplik az Élők Napját. Minden évben ezen a napon megnyílnak a sírok, a föld félre tódul, elnyomva a virágokat, koszorúkat, sírköveket, szabaddá téve a koporsókat. A fedelek némely sírban lassan, némelyben hirtelen, hangos csapódással nyílnak ki. A koporsók lakói lusta, merev mozgással, üres, hideg tekintettel állnak fel. Megragadják a sírpart szélét, és hörgő, morgó hangokat adva erőlködés közben, próbálnak kimászni a sírból. Valakinek gond nélkül sikerül, van olyan is, aki többször visszazuhanva hanyatt esik a koporsóba. Ilyenkor hangos, vad üvöltéssel fejezi ki a bosszússágát, majd makacs akarattal addig próbálkozik, míg ki nem jut a szabadba. Mászás közben egy-két halottnak leesik foszladozó lába, másiknak a keze szakad le, mikor megkapja a terhelést, de kitartóan küzdenek, hogy minél előbb a főtérre jussanak, mert a holtak számára az Élők Napja szent ünnep.
A kiürült sírok magányosan ásítoznak a sötét égen dagadó telihold felé. A holtak halkan morogva, tántorgó mozgással haladnak az ünnepi helyszín irányába, ahol már várja őket a vezér, a Főhalott. A lassan tántorgók között feltűnik néhány, négykézláb mászó halott. Ruhájuk koszos, rongyos, foszladozott, és nem éppen parfüm illatú. Órákig tart a lassú menetelés, néhányan elesnek, és hosszú percekig küzdenek, hogy felálljanak. Aki sokáig nem tud újra lábra állni, azt eltapossák a többiek. Az egyiknek épp a hasába lép valaki, minek következtében lába belecuppan a földön fekvő belső szerveibe, beleibe, és kifröccsen a hullalé minden irányba. A következő lépésnél a tántorgó kihúzza a lábát a rothadt test hasából, és ha mi sem történt volna, folytatja útját a cél felé. A földön fekvő ijedten a hasára néz, látja a beleit, kivillanó bordáit, és kétségbe esett nyöszörgéssel veszi tudomásul, hogy neki már végleg vége. A lassú menet megtett távját elhullajtott végtagok, fülek, fejek jelzik. Pár fej nélküli tántorgó is rendületlenül halad, nem akarnak lemaradni az ünnepről, amelyen élő szeretteikre emlékeznek.
Az idő közben eleredő eső sem tántorít el senkit. A víztől fénylő aszfaltos útra fehér, és sárgás csontdarabkák potyognak. Fogak, melyek a lépések rázkódásától, a hörgő száj mozgásától, a nyelv ide-oda ingázásától potyognak ki.
Vannak olyan halottak, akik gyaloglás közben marék számra tépik ki ritka, meggyengült hajukat. Nincs nehéz dolguk, némely maréknyi haj bőrrel együtt jön le, sercegő hangot adva, mintha tépőzár lenne. A szabaddá vált koponyacsont üde színfolt az éjszakában. Egy halott megáll, egyik kezével leszakítja a másikat, és hátra nyúl vele, és megvakarja a háta közepét. De a foszlott, lyukacsos ingbe bele akadnak az ujjak, és egy erős rántással kiszabadítja. Ennek az a következménye, hogy a hátról ingestől felszakad a bőr, a letépett kézről leesnek az ujjak. Visszaveszi maga elé, bosszúsan nézi az ujjatlan kezet, majd eldobja, nem is figyelve, merre. Pont fejen találja egyik társát, kinek azonnal leesik a feje, és sebesen gurulva, még tátogó szájjal szeli az éjszakát. Páran belebotlanak, véletlenül belerúgnak, és a fej úgy pattog ide-oda, mint a flipperben a vasgolyó. Sokan járnak így, hogy valamilyen kisebb baleset, óvatlan, rossz mozdulat következtében elhagynak egy-egy testrészt. Az intenzíven eső égi áldás is komoly problémát okoz az ünnepre igyekvőknek. A foszladozó testekről kitartó munkával, lassan, de biztosan áztatja a bőrt, a húst, az izmokat, minden szövetet, és rostot. Jó néhányan soha nem érnek oda a főtérre.
Az intenzív eső, a sötét égbolt, és a telihold gonosz mosollyal figyeli a főtéri eseményeket. Több száz halott gyűlt össze tántorogva, néha egymásnak dőlve álldogálnak, és a Főhalott szavait itták, aki az élőkről beszélt, hogy mennyire hiányoznak nekik, halottaknak, és már nagyon várják, hogy élő szeretteik meghaljanak, mert akkor újra együtt lehetnek. A beszéd sikert aratott, és a hallgatóközönség taps helyett morgásokkal, hörgésekkel, hangos, artikulátlan gügyögéssel fejezte ki tetszését.
Még folyt az ünnepség, a népes tömeg fogyni kezdett. Sok halottat teljesen csontvázig áztatott az eső, mialatt megmaradt testrészeik is elváltak a testtől, és enyhe toccsanással landoltak az eső áztatta tér kövén. A főtér egyre jobban kezdett hasonlítani egy mészárszékhez, mintsem egy helyszínhez, ahol ünnepség folyik.
Az ünnepi beszéd végeztével az aránylag egyben maradt, még állni, és menni bíró testek odaléptek az élők emlékfalához, és virágok helyett saját testrészeket helyeztek el. Volt, aki a fülét csavarta le, és akasztotta az emlékfal egyik szögére. Volt olyan egykezű, aki addig ugrált, rángatózott, még az az egy keze is leesett, majd a földön heverő felső végtagot odarugdosta az emlékfal tövébe. Egy halott megmaradt pár fogát köpte a falra. Egy másik a nyelvét harapta le, és szintén a falra köpte. Egy harmadik az előtte állót lökte a falnak, aki darabokra esett.
Mikor mindenki lerótta kegyeletét, és elhelyezték a különböző testrészeket a falon, és annak tövében az élők tiszteletére, az ég felé fordított arccal egy bánatos, sajnálkozó hangos hörgéssel fejezték ki hiányérzetüket az élők iránt.
Az ünnepség végeztével mindenkit megkért a Főhalott, térjenek vissza sírjaikba, a következő év november 31.-ig. Az ünneplő tömeg szófogadóan tett eleget a kérésnek.
A sírokhoz vezető visszafelé vezető úton még sokan estek az eső áztató munkájának áldozatául, akiket, ugyanúgy, mint a főtéren darabjaikra eső halottakat, a nyugalom beállta után érkező patkányinvázió takarított el.
Az aránylag épségben megmaradtak visszatértek a koporsókba, majd a Főhalott, varázserejét kihasználva, gondolatnyi idő alatt visszaföldelt minden sírt. Népének jelentős vesztesége ellenére sikeresnek könyvelte el magában az ünnepséget, és visszatért kriptájába, hogy ő is pihenjen egy évig, a következő Élők Napja szent ünnepségig.
Mikor már teljesen kiürült, elhalkult az éjszaka, se halott, se faág, semmi nem mozdult, csatornanyílásokból, különböző lyukakból, üregekből, szemeteskukákból, pinceablakokból patkányok bújtak elő. Egyre több, és több, számuk rohamosan nőtt. Teljesen betöltötték, ellepték az úttestet, a főteret. Éles vinnyogással nyüzsögtek, dagonyáztak az iszappá ázott hullák maradványaiban, és mohón csámcsogva lakmároztak, kezdték megtisztítani a közterületet.
VÉGE.
Edwin Chat
2008.11.01.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Edwin !
HÚÚÚÚÚÚÚ ,HAAAAAAAAA !!!!!!
Azt hiszem eggyik írásod sem hatott úgy a pszihémre mint most ez .
Ez nagyon horor , legalábbis nekem .
Üdv : Juli