I.

   Akkora tragédia volt, mint ide Lacháza. Brutális. A meghívottak, akik később áldozatokká, és túlélőkké váltak, valamint a résztvevő közönség soha nem fogja kiheverni a sokkot, amit ott, akkor elszenvedtek. Példátlan katasztrófa történt azon a decemberi estén, mégis talán mondható ez esetben is, hogy minden rosszban van valami jó.  Hála a józanésznek, és a városi önkormányzatnak, gyerekek nem vettek részt ezen az ünnepségen. Még most is beleborzongok, ahogy felelevenítem emlékeimben a kegyetlen képeket. Már volt hó szerencsére, és garantált volt a fehér karácsony, aminek sokan örültek. E fehér december egyik napján megleptem magam egy kis kézi videokamerával. Úgy gondoltam megérdemlem, és a költségvetésembe is belefért éppen. Így hát valóra váltottam több éves vágyamat. Elterveztem, hogy a december huszadikára hirdetett főtéri karácsonyi ünnepségre elmegyek, és felveszem a műsort. Vártam a napot, az időpontot, mikor majd amatőr operatőrként debütálok, és hát a kamerának is ez lenne a debütáló felvétele. Bár itthon készítettem néhány felvételt a szobában, de jelentéktelenek. Nem is a felvétel volt ekkor a lényeg, hanem az, hogy megismerjem a kamera működését. Nagyjából sikerült is, úgy éreztem, egy városi rendezvény lefilmezése nem fog gondot okozni.

   Idén három éve, 2010. december huszadikán tartotta a Százhorrorbattai önkormányzat a karácsonyi ünnepséget a főtéren, melyre minden felnőtt városlakót szeretettel vártak. A főtér szélén kis fabódék sorakoztak egymás mellett. Az egyiknél forralt bort, és rövid italokat, a másiknál apró ajándéktárgyakat, a harmadiknál édességeket, süteményeket lehetett vásárolni. Volt továbbá kürtős kalácsos bódé, és olyan is, ahol álarcokat, szilveszteri papírtrombitákat lehetett venni, ahogy ez általában szokás. S hogy ne legyen szokványos az ünnepség, az önkormányzat kifejezetten egy bizonyos csoportra vetítette jó szándékát. A városban élő idős rokkant, kerekes székbe kényszerült embereket hívta meg, akikre külön meglepetés is várt, de ezt az önkormányzat ügyesen titkolta. Ilyenkor szépen elrendeznek mindent, és mindenkit. Megvan a helye a városi televízió stábjának, az önkormányzati vezérkarnak, a meghívottaknak, és a nézelődő közönségnek is. Pontosan, precízen megszervezett eseményről van szó. Nemében egyedülálló ez a karácsonyi ünnepség, mert ezelőtt az önkormányzat még soha nem tett ilyet, hogy konkrétan egy bizonyos szervezetet, csoportot hívjon meg. Ebből persze szerettek volna rendszert kialakítani, hogy ezen túl minden évben meghívnak valakiket, például szegény családokat, beteg gyerekeket, satöbbi. Ám azonban ez a terv füstbe ment, és sajnos szó szerint. Nem hogy meghívottak nem voltak többé, de egyáltalán karácsonyi ünnepség sem, mert ezen az összejövetelen a fehér decemberből véres december vált.

                                                  II.

   A végzetes napon megtelt a főtér. Megvolt az évszaknak megfelelő idő, kellő hideg, és kellő mennyiségű hó. Láthatóvá vált leheletek, és jókedvű beszélgetések, hangok zsivaja töltötte be a levegőt. Az idős mozgássérülteket a polgárőrség emberei segítőkészen, udvarias hozzá állással támogatták, tolták be őket kerekes székükön a nekik fenntartott helyre. Szomorú adat, száznegyvenhét ilyen idős meghívott vett részt ezen a kora estén. A főtér közepén pompázó karácsonyfa elé helyezték el őket, tízes sorokban. Köztük, és a karácsonyfa között díszelgett egy kis pódium, ahol majd a polgármester köszönti a meghívottakat, a város lakosságát, mond egy rövidke ünnepi beszédet, és megnyitja a rendezvényt. Majd ezek után jön a várva várt pillanat, az ünnepi fények begyújtása, bekapcsolása, ami szintén a polgármester feladata már hosszú évek óta.

   Már az elejétől filmeztem. Ahogy a polgárőrök betolták a meghívottakat, tíz embert egymás mellé, majd tízet mögéjük, és így tovább, míg a helyére nem került mind a száznegyvenhét személy. A közönség a hosszú lépcsős oldalon gyülekezett, velem együtt. Be kellett érnünk, hogy állva nézzük az ünnepséget, mert sehol nem gondoskodtak ülőhelyekről. Nem is kellett, ilyen hidegben, hóban, talán jobb is, ha áll az ember, legalább tud toporogni, ha fázik. Igyekeztem mindig jól helyezkedni, hogy senki ne lógjon be a felvételbe, ez a tervem aránylag sikerült is. Látták a körülöttem lévők, hogy kamerával szerencsétlenkedem, talán udvariasan, illedelmesen úgy helyezkedtek, hogy ne zavarjanak a felvétel készítése közben, hátha kapok majd érte egy Oscart. Szerencsére volt annyi eszem, hogy húztam fel kesztyűt, így a hideg nem kínozta ujjaimat. Láttam ismerős arcokat, de személyesen nem ismertem őket, ezért csak egy fejbiccentéssel elintéztem a köszönést, és a társalgást is, aztán komoly szakértelemmel tartottam a kis ketyerémet, legalább is igyekeztem profinak látszani.

   A polgármester megjelenését, és a kis pódiumhoz menetelését hosszú taps kísérte. Széles mosollyal lépett a mikrofon mögé, megvárta, míg a taps elhalkul. Érezte az emberek szeretetét, tudta, nem csak illemből tapsolnak. Elégedetten nézett végig a főtéren, csillogó szemekkel csodálta a megjelenteket, hogy a kissé barátságtalan idő ellenére is ily sokan eljöttek. Jókedvűen fogott bele ünnepi beszédébe, mely legelején a meghívott, idős mozgáskorlátozottakat köszöntötte, üdvözölte. Majd beszélt a karácsonyról, és a szeretet fontosságáról, a család melegségéről, ezek után ismertette a további programokat. A beszéd után az ünnepi díszek felkacsolása következik, mely nem csak abból áll, hogy felgyúlnak a főtér közepén, büszkén magasodó karácsonyfa fényei, hanem a többi dísz, világító test is kigyúl, melyek kandelábereken, középületek oldalain lógnak, ha nem is az egész városban, de a központban, és a főbb utcákon igen. A szervezők, és rendezők munkájának köszönhetően mindez egyetlen gombnyomással megoldható, ami most ott lapul a polgármester kis pulpitusán, a mikrofon mellett, hála a technikának.

   Az ünnepi beszéd befejeztével újra taps következett, majd mikor eljött a pillanat, és a város első embere bejelentette, hogy következik a fények bekapcsolása, azt hangos ováció követte. A polgármester még várt pár hosszúnak tűnő pillanatot, ezzel is fokozva a közönség, és a minden megjelent várakozását. Majd mikor már odáig jutott a dolog, hogy hangrobbanás feszült a levegőben, mosolyogva tette ujját a gombra, másik kezével még egy kicsit hergelte a jó népet, és mikor már a türelmetlenség a tetőfokára hágott, megnyomta a gombot. Ez volt az est csúcspontja, az emberek örültek, boldogok voltak.

                                                      III.

   Hangulatos fénybe borult a főtér, a karácsonyfával, és az utcákkal, sétányokkal együtt. Újra hatalmas ováció hasított a levegőbe. Az emberek nevettek, tapsoltak, fütyültek, sikítottak, mintha csak egy koncerten lennének. Nem beszélve arról, hogy a fények felkapcsolásának pillanatában elkezdett szállingózni a hó. Mint mindenkinek, nekem is tetszett ez az egész, de a kamera miatt nem tudtam tapsolni, és kurjongatni sem akartam, hogy ne hallatsszon bele a felvételbe. Az idős mozgássérültek is tapsoltak, nevettek, bár az ő tapsuk kissé tompán hangzott kesztyűs kezeik miatt. Nekik lesz egy feladatuk. Székeiket önerővel hajtva odagurulni a karácsonyfához, és elvenni egy szépen becsomagolt ajándékot. Mindegyikőjük számára van egy, ami az önkormányzat nagylelkű gesztusa feléjük, és persze néhány adakozó cégé. A hangszórókból halkan megszólalt a Csendes éj. A polgármesteri épület falán, mint valami zuhatag, millió szál lógott lefelé, különböző színes izzókkal. A kandeláberek díszei is szépen világítottak, más, és más formával. Az egyiken csillag, a másikon szánkó, majd hóember, fenyőág, hópihe, és sok más alakzatú fényes díszek tették ünnepélyessé a várost. A hó beleadott apait, anyait, és nagy pelyhekkel sűrű esésbe kezdett. A nép megmozdult, megszállták a bódékat. Mindegyiknél álltak sorban, venni ezt-azt, de legtöbben a forralt borosnál várakoztak. Mindenki jókedvűen beszélgetett ismerőssel, baráttal, ismeretlennel. Ezen az estén tényleg ott lengedezett a szeretet a főtéren. Én a helyemen maradtam, és ha belegondolok, talán a kamerának köszönhetem az életemet. Kis kütyümmel folyamatosan pásztáztam a terepet, igyekeztem mindent, és mindenkit felvenni. Néha kiválasztottam egy pontot, és rá zummoltam. Így közelítettem rá például a meghívott mozgáskorlátozottakra, akik nem unatkoztak a helyükön, a kerekes székeikben ülve, mert az emberek egy része odament hozzájuk beszélgetni. Behoztam közelibe a bódékat is, sorban egymás után, majd az épületek falait, melyekről fényzuhatag ontotta színes csillogását. Utoljára hagytam a karácsonyfát. Zummolás után az alját vettem célba, és lassan pásztáztam felfelé, egészen a tetejéig. A tövében látszott a millió ajándék, melyek a mozgáskorlátozottakra várnak. Ezek nem egy kupacba voltak pakolva, hanem szépen körbe a fa körül. Mikor kamerám elindult felfelé, szépen kivehetőkké váltak a díszek, ezeket óvodás, iskolás gyerekek készítették, papírból, kartonból, pille palackból, színezve, festve, ragasztva, más egyéb, egyszerű technikával. Két dologra lettem figyelmes a karácsonyfával kapcsolatban. Az egyik, hogy megtisztították az ünnepségre. Mivel a várost hó borítja, de a fát nem. El is mosolyodtam, milyen figyelmesek a szervezők, még erre is gondoltak, hogy a karácsonyfa ágait ne nyomja a hó súlya, és szépen látsszon rajta minden, mintha csak egy szobában, vagy valami középület aulájában tündökölne. A másik érdekesség, hogy a fa nem tartóban állt. Elfűrészelt törzse a talajon nyugodott, de nem ott rögzítették, hanem felül. A főtér felett keresztülhúztak egy drótkötelet, kifeszítették, és ehhez kötötték a tetejét. Így a csúcsdísz helyett egy egyszerű kötél virított függőlegesen, egyik vége a karácsonyfához, másik vége a kifeszített drótkötélhez kötve. Nem valami szép látvány, sőt, elég alpári, de biztosan nem volt jobb ötletük a fa rögzítéséhez. Az is lehet, hogy senkinek nem tűnt fel, csak nekem, és csak azért, mert éppen kamerázok. Na de nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, a ma estének nem ez a lényege, hogyan van rögzítve a fa.

                                                         IV.

   A polgármester újra a mikrofonhoz lépett. Megkérte a meghívottakat, fáradjanak a karácsonyfához, és mindenki vegyen el egy csomagot. Ezt a megnyilvánulást is ováció fogadta, majd az első sor lassan elindult. A megfáradt, öreg, kesztyűs kezeknek némi erőfeszítésbe telt, hogy hajtsák a kerekes székeket, de boldogan tették. Arcukon mosoly, öröm, várakozás ült. Az első tíz ember amint odaért, eloszlottak két oldalt, íves alakzatban. A második sor, és a többi is még a helyén maradt, nem lett volna értelme nekik is rögtön odamenni, csak tumultus alakult volna ki. Közben a polgármester is a fához lépett, és segített a mozgáskorlátozottaknak, a kiválasztott ajándékot nagy szeretettel adta a kezükbe. Ezt a nemes cselekedet is folyamatos taps kísérte. A bódék előtti rész kiürült, a hosszú lépcsőn is szinte csak én voltam egyedül. Mindenki a fa körül állt, és kétoldalt, nézték, ahogy az idős személyek kézhez veszik ajándékaikat. Ekkor történt a tragédia. Borzasztó események vették kezdetét, és azt hittük, rosszabb már nem jöhet. Pedig jött később, a tragédia után maga a pokol. Akkor ismeretlen okokból kigyulladt a karácsonyfa alja. Az alsó ágak kaptak lángra, és a tüzes nyelvek pillanatok alatt beborították a több méter magas, díszes szimbólumot. Kétségbe esett emberek tehetetlenül kiabáltak, sikítoztak, hirtelen nem tudták mit is kellene tenni. A fa égett, mint a zsír, már nem is karácsonyfa volt, hanem egy hatalmas, magas lángoló, karcsú torony. Itt bukott ki az eddig tökéletesnek hitt szervezés hibája, mulasztása. Semmi nem állt rendelkezésre, amivel oltani lehetne az égő fát. Nem állt készenlétben tűzoltó autó, sem mentőkocsi. Persze egy ilyen rendezvényen ünnepségre készül az ember, nem katasztrófára. A polgárőrök, a folyamatosan járőröző két rendőr, a polgármester, és minden ember tanácstalan, tehetetlen volt. A tragédia akkor hágott tetőfokára, mikor a fát rögzítő kenderkötél is meggyulladt. Rövid idő alatt elégett, és a lángoló karácsonyfa dőlni kezdett, egyenesen előre, az előtte elhelyezkedő, a helyükön maradt mozgáskorlátozottak felé. Hirtelen, és gyorsan történt minden. Mire szerencsétlenek észbe kaptak, és megfogták székeik kerekét, hogy próbáljanak menekülni, a dőlő fa nagy robajjal csapódott közéjük. Ekkor egy emberként hangosan sikoltott fel a nép, és sokan sírógörcsöt, sokkot kaptak. Az eldőlt fa több embert agyonütött, majd a becsapódás pillanatában millió szikra, lángoló ágdarabok röppentek szét két oldalra. Akik épp ott álltak nem menekülhettek, ruháik azonnal lángra kaptak, és pánikba esve rohangáltak. Akinek volt némi lélekjelenléte, elvágódott a földön, és a hóban hemperegve próbálta eloltani magát. Volt, akinek sikerült, volt, akinek nem. Mások, akik nem kaptak a szertefröccsenő gyilkos tűzből, ösztönösen cselekedve léptek oda egy-egy égő emberhez, és igyekeztek eloltani. De sajnos kevesen voltak, a jónép többsége a hirtelen jött csapás, és az ijedtség miatt nem volt képes józanul gondolkozni. Én nem tudtam mit tegyek. Valami mégis azt súgta, maradjak a helyemen, és vegyek filmre mindent. Így is tettem. Szomorúan, magamba roskadva álltam, és csak filmeztem, miközben hallottam a rengeteg ember siránkozását, jajveszékelését. És mikor már azt hittük, rosszabb nem történhet, akkor jött el a pokol. Életemben nem féltem ennyire. Mikor egy olyan helyen vagy, ahol nincs segítség, ahonnan nincs menekvés, ahol a halál dönti el ki lesz áldozat, és ki marad életben, ott az ember nem tehet mást, csak félhet. Fél, és tehetetlenül várja, mi fog még történni, közben reménykedik, és magában az Úrhoz imádkozik, hogy csak ezt a napot élje túl.

                                                           V.

   Kamerámat a rendezvényközpont és a művelődési ház közötti lépcsőre irányítottam. Bár még nem láttam semmit, de elképesztő hangokat hallottam, egyre közeledve. Vad morgás, hörgés, üvöltés kíséretében tizenegy elképesztő lény jelent meg, felfelé haladva a lépcsőn. A horda érkezett meg, teljes létszámmal: Edvin, Vaku, Belami, Hazafi, Monster, Pánik, Féreg, Zombi, Agyhalott, Őrült, és Csavargó. Vadul, semmi jót nem sejtetve közeledtek. A lépcsőn felérve célba vették a főtér azon részét, ahol az eldőlt fa alatt, és mellett szenvedve haláltusájukat vívták az áldozatok. Odaérve azonnal munkához láttak. A már menthetetlen személyeket szemelték ki maguknak. A horda minden tagja ráugrott egy ilyen halálra ítélt emberre, és irgalmatlan harapással a nyakat támadták meg. Hangos roppanással törtek a csigolyák, a nyaki ütőérből erős sugárban dőlt a vér. Az ünnepnek, és a hangulatának már nyoma sem volt. A főtér inkább egy vágóhídra, mészárszékre hasonlított, mintsem karácsonyi helyszínre. Nagyon féltem, végtagjaim remegtek, gyomrommal együtt. Átfutott agyamon, hogy itt az ideje menekülni, mielőtt a horda engem is megtámad, de aztán úgy voltam vele, bármi történik, maradok, és mindent lefilmezek. Eszembe jutott egy film. Ötven országban volt betiltva, a Kannibál holokauszt. Ott a négy-öt főből álló stáb a saját halálukat filmezte le. Ekkor eltökéltem magam, ha kell, én is ezt teszem, nem mozdulok, és csak filmezek, még ha az életembe kerül is. A jónép egy része elmenekült a csatatérré változott főtérről. Többen voltak, akik nem törődtek a hordával, és hozzám hasonlóan vélekedve ott maradtak, akiken tudtak segítettek. Később vettük észre, hogy a horda tagjai nem támadnak meg mindenkit eszetlenül, válogatás nélkül. Csak azokat ölték meg, akiket nem lehetett megmenteni, akik mindenképp meghaltak volna. Ezért érkezett a horda, hogy az ilyen embereket megmentse a szenvedésektől, a lassú, fájdalmas haláltól. Akikre rávetették magukat, pillanatok alatt bevégezték sorsukat. A polgármester saját mobiltelefonján segítséget, erősítést kért. Hívta a tűzoltókat, mentőket, rendőröket. Minden hiába volt, annyira gyorsan történtek az események, hogy teljesen feleslegessé vált kihívni a szerveket. A horda tagjai kitartóan, fáradhatatlanul dolgoztak. A mozgássérült emberekből legalább száz halálra volt ítélve, ezekkel percek alatt végzett Edvin, és csapata. Vadul, ám meglepően gyorsan, fürgén mozogtak. Akik rájuk támadtak, hogy megmentsék az áldozatokat, vadul lökték félre, és mintha semmi nem történt volna, folytatták a csigolyaroppantást, az ütőérszaggatást. Talán tíz perc sem telt el, hogy megérkeztek, és már végeztek is könyörtelen feladatukkal. Ahogy jöttek, úgy távoztak. Rendezetlen alakzatban, hangosan ordítva, hörögve, kiabálva, egymást lökdösve, elindultak a lépcsőn lefelé. Nem tudni honnan jöttek, és azt sem, most hova mennek. Jelenlétük, és viselkedésük megosztotta a várost. Többen pozitívan fogták fel cselekedetüket, el is nevezték horrorisztikus eutanáziának. És voltak, akik azt akarták, hogy minél előbb ki kell irtani őket, mert gyalázat, amit műveltek. Nem segítség volt, amit tettek, hanem kegyetlen gyilkolás, semmi más. Én azok közé tartozom, akik pozitívan látták a horda tevékenységét, bár tehették volna szolidabban is.

   Ebben az átkozott városban mindig történik valami rossz. Mintha nem is Isten, hanem a Sátán teremtette volna ezt a települést. De hát látszik is a nevén, hogy itt nem mindig rózsaszín a világ. A horda távozása után már csak néhány ember lézengett a főtéren. A bódék bezártak, egyedül a forralt boros maradt nyitva. Eső után köpönyeg, megérkeztek a riasztott szervek. A mentőknek már csak annyi dolguk volt, hogy az áldozatoknál megállapítsák a halál beálltát. A rendőrök csak körülnéztek, megállapították, hogy nekik itt semmi dolguk nincs, és távoztak is. Én az utolsó pillanatig mindent lefilmeztem. A tűzoltók mire kiértek, addigra a lángoló fa is hamuvá égett. Nem maradt más dolguk, mint a polgárőrök segítségével feltakarítani a főteret, és elszállítani a tetemeket. Ez volt az utolsó nyilvános karácsony Százhorrorbattán, soha többet nem rendeztek ilyen ünnepséget. A vizsgálatok nem vezettek eredményre, mert minden elégett, amiből kivizsgálhatták volna a tűz okát, de nagy valószínűséggel a karácsonyfaizzók zárlata okozhatta. Fát ugyan állítanak minden decemberben a főtéren, de izzókat nem tesznek rá, sem díszeket. Helyettük millió fekete szalag kerül az ágak végeire, így emlékezve az áldozatokra. A kamerát azóta se használtam, és a felvételt se néztem meg, hiszen a mai napig úgy él bennem, és úgy látom magam előtt, mintha csak tegnap történt volna.

                                                   VÉGE.

                                              Edwin Chat

                                   2013. December 21.-22.         

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés