EMLÉKEZÉS
Lengyel Jolán emlékére
Lengyel Jolán, Jolika, Joli. Akik számára ismerős a név, nem kell bemutatni őt. Nem is ez a célom ezzel az írással. Emlékezni szeretnék néhány sorban, pár oldalon Jolira, Jolikára. Bár ne kellene írnom ezeket a sorokat…
2007 tavaszán az interneten regisztráltam egy irodalmi oldalra. Akkoriban még kevéske írásom volt, de erre a netes portálra lassan küldözgettem be őket, miközben születtek az újabbak. Itt volt tag, és admin Joli. Már az első beküldött írásomhoz hozzászólt. Örömmel vettem, mert nem negatív kritikát kaptam. Aztán beküldtem a következő, és következő írást, velük párhuzamosan néha egy-egy dalszöveget. Ezek régről maradtak rám, úgy gondoltam, ezen az irodalmi oldalon elférnek. A Vers kategóriába küldtem be, és eképp is kezelte mindenki. Persze egy dalszöveg nem igazán áll meg a vers kategóriában. Ekkor Jolika finoman, nem bántóan, tapintatosan közölte velem, hogy ezeket a verseket ne erőltessem, a prózaírás jobban megy, inkább arra koncentráljak. Tanácsát megköszöntem, megfogadtam, és nem bántam meg. Ahogy telt az idő, és beilleszkedtem ebbe az irodalmi közösségbe, egyre többen olvasták írásaimat, és én is más szerzőkét, köztük Jolikáét is. Bár nem nagyon vagyok oda a versekért, de Jolika művei lenyűgöztek. Nem is emlékszem olyan versére, ami ne tetszett volna.
Adminként becsülettel, alázattal, komolyan végezte munkáját. Minden beküldött írást, legyen az próza, vagy vers, elolvasott, és ha megfelelőnek tartotta, akkor beszerkesztette az oldalra. Állított egy bizonyos mércét, ami nem magas, elérhető szinten helyezkedett el. Nagyon figyelt a helyesírásra, a fogalmazásra, szóismétlésekre. Amely írás hemzsegett a hibáktól, azt nem tette fel az oldalra, és erről értesítette a szerzőt is, felhívta a figyelmét a hibáira.
Időközben kiderült, hogy egy városban lakunk, és nem is messze egymástól, csupán néhány perc séta. Mikor már mindkettőnknek volt skype-ja, tartottuk a kapcsolatot, és egyre többet beszélgettünk. Büszkén, örömmel mutatta meg weboldalát, melyet saját maga hozott létre. Igényes, kulturált, csodás verseitől hemzsegő honlap, ahol megtalálható kevéske prózai írásai is. Nem egy versét a témához illő, kellemes, néha romantikus, de nem giccses fotóval ábrázolt, illetve fotókra írta verseit.
Még akkor, 2007 tavaszán találkoztunk. Megbeszéltünk egy helyet a városban, ami mindkettőnknek közel van, de hozzá esett közelebb. A hármas iskola előtt találkoztunk, személyesen is bemutatkoztunk egymásnak, két puszi kíséretében, majd ott az iskola előtt leültünk egy padra, és beszélgettünk. Emlékszem, sütött a Nap, kellemes, már nem hideg idő volt. Néha rágyújtottunk, majd rövid séta után leültünk egy másik padra, és folytattuk a beszélgetést.
Mikor szkájpon társalogtunk, természetesen mindig az írás volt a fő téma. Megosztottuk egymással terveinket, gondolatainkat a jövőre nézve az írás terén. Ha írt egy új verset, rögtön felhívott, felolvasta, mindig kíváncsi volt a véleményemre. Ez kölcsönös volt kettőnk között. Ha én elkészültem egy rövidebb, vagy hosszabb írással, szóltam neki, szkájpon felolvastam, majd a végén elmondta véleményét. Ha felolvasás közben hibát észlelt az írásban, megállított, felhívta figyelmemet, és kérte, hogy javítsam ki. Néha talált elég furcsa mondatot is, melyen percekig gondolkoztunk mindketten, hogyan lehetne normálisan átfogalmazni. Tette mindezt önzetlenül, komolyan, szívesen. Minden egyes írásom így került ki a kezeim közül, és nyerte el végleges formáját, miután Jolika meghallgatta, és kijavította nekem. Illetve még az elején úgy működött ez a dolog, hogy elküldtem neki imélben, elolvasta, és visszaküldte kijavítva. Később vezettük be azt, hogy bejelentkeztünk szkájpra, és felolvastam neki. Ez sokkal jobb módszer volt, mert azonnal meg tudtuk beszélni a hibákat. Másodsorban azért, mert nem neki kellett olvasnia, csak kényelmesen elhelyezkedve hallgatni, és figyelni. Öröm volt ez nekem, beszélgetni vele szkájpon, javítani az írásokat. Persze néha a magánéleti gondjainkat is elmeséltük egymásnak. Az idő múlásával egy őszinte, bizalmas barátság alakult ki kettőnk között. Annak ellenére, hogy közel laktunk egymáshoz, ritkán találkoztunk, legtöbbször szkájpon beszélgettünk. Mindig kedvesen viselkedett, áradt belőle a szeretet, és bármikor hajlandó volt segíteni, ha szükségem volt rá. Akármikor szóltam neki, hogy elkészült egy új írás, ki kellene javítani, soha nem mondott nemet. Ha éppen nem ért rá, megbeszéltünk egy időpontot, és önzetlenül tett eleget kérésemnek. Igyekztem ezt viszonozni neki. Ha ő kért meg, én se mondtam nemet, de hát én vajmi kevest tudtam neki segíteni. Sőt, még tanulnom kellett volna tőle, és úgy érzem, hat éves ismeretségünk alatt tanultam is.
Egyszer felvetette azt az ötletet, hogy készítene nekem is egy saját honlapot, ahova feltehetném az írásaimat. Nekem ilyen eszembe se jutott. Feleslegesnek találtam, nem voltam elájulva, hogy saját oldalam legyen a neten, közöltem is vele, hogy köszönöm szépen, de nem kell. Nem nyugodott bele, többször említette az ötletet, de én mindig nemet mondtam. Már csaknem teljesen elkészítette a honlapomat, mikor megmutatta. Annak ellenére, hogy nem tartottam rá igényt, mégis megcsinálta. Ő akarta, nem én, és el is készítette. Persze, hogy tetszett, és örültem neki. Ennyit számítottam, neki nem volt mindegy, hogy van-e saját oldalam, vagy nincs. Mivel én teljesen tudatlan vagyok e téren, fogalmam nincs hogyan kell szerkeszteni egy honlapot, ez a feladat rá hárult. Vállalta is, és csinálta szívesen, szorgalmasan. Mikor egy új írás elkészült, elküldtem neki, és feltette a saját honlapomra. Néha szkájpon magyarázta, tanítgatta, mit hogyan kell csinálni. Az már az én lustaságom, és hanyagságom, hogy nem tanultam meg mindent. Pedig ő mindenben szívesen segített, tanított, de soha nem erőszakoskodott, hogy márpedig addig nem mész el, még ezt meg nem tanulod. Végül is a legfontosabb dolgot, hogy írást tudjak feltenni, és fotót az íráshoz, vagy a főoldalra, azt megtanultam. Küldött hozzá egy leírást, ami lépésről lépésre magyarázza el, mit hogyan kell tenni.
Évek múltával odáig jutottunk, hogy szerettük egymás műveit, és annak ellenére, hogy olyan műfajban írom prózáimat, melyet kevés hölgy kedvel, Jolikának mégis vannak kedvenc írásai az enyémek közül. Persze nekem is van kedvenc versem tőle, ez nem más, mint a DÉLUTÁNI CSENDBEN. Úgy érzem, verseit felesleges bemutatni. Egyszerűen csak el kell olvasni, minden sor önmagáért beszél. Minden sorában ott vannak az érzelmek, a szeretet, az anyai aggódás, minden ami szép, és ami kevésbé szép. Vidám, és szomorkás hangulatok, csodás hasonlatokkal, odaillő szavakkal, melyeket csak ő tudott megtalálni, hogy épp melyik illik oda. Elismertük egymás írásait, és nem csupán udvariasságból. Nem azért, mert barátok voltunk, és nem akaruk egymást megbántani, hanem azért, mert úgy is éreztük. Mindig őszintén mondtunk véleményt egymás szerzeményéről, és beszélgetéseink is őszinték voltak.
Első, és eddig egyetlen könyve 2008 év elején, talán tavaszán jelent meg, LILA ORGONÁK címmel. Még ez év március 21.-én kaptam tőle ajándékba egy dedikált példányt. Elolvastam elejétől végéig. Nem csalódtam, a versekben azt kaptam, amit vártam, amire számítottam. Különböző érzéseket kifejezve úgy, ahogy csak ő tudott. Egyszerűen, mégis művészien.
Történt egyszer, hogy a kelleténél jobban magam alatt voltam lelkileg. Ekkor kértem Jolikát, hogy szüntesse meg a honlapomat. Töröljön le onnan mindent, tűntesse el, mintha soha nem is létezett volna. Meglepődött, de nem próbált lebeszélni. Persze mindezt később megbántam, és néhány hét múlva felhívtam, hogy ha lehetséges, készítse el újra a honlapomat. Nem haragudott, nem sértődött meg, hogy mit szórakozok vele. Sőt, nevetve mondta, hogy tudta, hogy ez lesz. Már ismer annyira, ezért nem is szüntette meg az oldalamat, csak szüneteltette, és elmentette a saját gépére. Így mikor kértem, hogy újra legyen saját oldalam, rövid időn belül visszaállította. És ez neki nem volt nyűg, nem jelentett problémát, terhet, mert szeretett ezzel foglalkozni, és szeretett segíteni másoknak. Weboldalam üzemeltetője küldte az üzenetet, hogy bizonyos határidőig meg lehet venni az oldalt örökre, potom összegért, ha nem, a határidő lejártakor megsemmisül minden tartalmával. Jolika gondolkodás nélkül kifizette helyettem, amit később el is mesélt nekem, és én kifizettem neki az összeget. Mert én soha nem néztem meg az értesítéseket, szerencsére benne volt figyelmesség is, és mindig szemmel kísért mindenféle hírt, üzenetet az oldallal kapcsolatban.
Ha ő nincs, akkor ma én sem vagyok, és talán nem foglalkozom az írással, és közel se lenne annyi művem, mint amennyi máig elkészült. És természetesen saját honlapom se lenne. Csak jó, pozitív dolgokat kaptam tőle, méghozzá rengeteget. Ezeket a sorokat minden elfogultság nélkül, őszintén írom. És akik ismerték őt, ezeket alá is tudják támasztani. Egy csodálatos embert, profi írónőt, fantasztikus édesanyát, őszinte barátot veszítettünk el. Aki csak adni tudott. Adni, és adni. Segítséget, szeretetet.
2013 januárban kaptam tőle egy Barátság díjat. Hat év ismeretség után. Akkor még nem tudtuk, hogy ezt a díjat, az utolsó pillanatban adta nekem. Én egy saját fotót adtam neki februárban, hátulján ezzel a felirattal: „ Sok szeretettel, őszinte barátsággal.” És az aznapi dátum. Ezt se tudtuk, hogy én is az utolsó pillanatban adtam neki ezt a fotót. Mikor elolvasta a hátuljára írt sorokat, elmosolyodott, és két puszival köszönte meg, nagy örömet szereztem neki. 2013 február 10.-én írt nekem egy verset, kimondottan csak nekem, BARÁTOMNAK címmel. Pár versszakban kifejezte mindazt, amit én közel ötven írásban, több ezer sorban, több tízezer, vagy százezer szóban nem tudtam.
2013 február 27.-én délután megcsörrent a mobiltelefonom. Megnéztem, a kijelzőn Jolika nevét pillantottam meg. Mosolyogva, jókedvűen köszöntem neki. Aztán meglepődtem, mert egy férfihang köszönt vissza. A borzalmas hír áramütésként ért, lábaim azonnal zsibbadni, remegni kezdtek. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra távozott közülünk. Érthetetlen, felfoghatatlan, értelmetlen.
Csak adni tudott. Szeretni, és segíteni. Mindenkinek. És nem várt fizetséget, viszonzást. Mert amit tett, önzetlenül, emberségből, szeretettel, szívesen tette. Ilyen volt ő.
Drága Jolika! Köszönök szépen mindent, amit tőled kaptam hat év alatt. Köszönöm csodálatosan szép verseidet, melyeket itt hagytál, melyekkel megajándékoztad embertársaidat, az irodalmat kedvelőket. Ránk hagytad kincseidet. Köszönöm szépen a barátságot, mely őszinte, bizalmas volt köztünk. A rengeteg, felbecsülhetetlen munkádat, amivel segítettél nekem, még akkor is, ha duzzogtam, hogy írásaim elfogadhatóak legyenek.
Drága Jolika! Kérlek, bocsájtsd meg nekem ezt az írást. Tudom, méltóbb emlékezést érdemelnél. De zavaros lelkem, bánatos szívem, most csak ennyire volt képes, a teljesség igénye nélkül. Amit te már nem javíthatsz ki, ami hemzseg a hibáktól, és mindez azt mutatja, hogy rossz tanítványod voltam.
Drága Jolika! Azon a bizonyos szomorú napon elkísértelek utolsó utadra. De nem búcsúzom el, mert szívemben tovább élsz. A napokban hallottam, hogy az ember akkor hal meg, mikor utoljára mondják ki a nevét. Ha ez igaz, akkor te örökké élsz.
VÉGE.
Edwin Chat
2013. Március 17.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Juli, és Gyöngyi!
Így jártunk. Szegényebb lett a magyar irodalom, rengeteget veszített.