Imádta a természetet, és a magányos túrákat, a szabadság volt a mindene. Ő azon ritka emberek közé tartozott, akinek megadatott, hogy maga ura legyen, és azzal foglalkozzon, amit szeret. Az iskolák után vállalkozást indított be, ami sikeresen működik a mai napig, immár húsz éve. Igaz, akkoriban kellett hozzá egy kis szülői segítség, de ezt már többszörösen meghálálta. Soha nem volt főnöke, kötetlen munkaidőben dolgozott, így bármikor tudta magánügyeit intézni, bármiről is legyen szó. Két dolog volt az élete, a túrázások, és a szabadság. Néha belegondolt, mi lenne, ha börtönbe kerülne. Ép ésszel biztos nem bírná ki, sőt, nem is élné túl. Minden bizonnyal még a börtönbe szállítás előtt öngyilkos lenne. Börtönbe kerülni, elveszíteni a szabadságot, ettől még a halál is jobb.

   Eképp vélekedett, miközben szorgosan falta a métereket a kopár erdőben, csizmája alatt hangosan ropogott a hó. Vastag nadrág, derék alá érő pufidzseki, kesztyű, és egy vastag, hosszú sálból állt az öltözéke. Hátán egy kis lapos hátizsák nyugodott, benne kevéske eszköz, melyeknek hasznát veszi. Bicska, távcső, néhány szendvics, és innivaló. Kezében egy bot, és magas, sportos termete ellenére lendületesen haladt előre, felfelé a domboldalon. Enyhén borostás arcát csípte a hideg, de ez cseppet nem szegte kedvét, nagy élvezettel hódította meg a téli erdőt.

   Mikor felért a fennsíkra, meglepődött, és érezte, hogy nem mindennapi dologban lesz része. A fennsík kis tisztásán álló faház előtt egy kistermetű kutya ugatott. Zavartan, nyugtalanul, segítségkérően. Karion komoly arccal, szúrós tekintettel nézett a faház, és a kiskutya felé, majd határozottan elindult, hogy utána járjon a furcsa dolognak.

   Azt már messzebbről is látta, hogy a ház ajtaja félig nyitva van, ami elég szokatlan, mert bárki emberfia áll meg itt pihenni, melegedni, még soha senki nem hagyta nyitva az ajtót, sem ittléte alatt, sem távozása után. Menetelés közben arra gondolt, esetleg valaki van a házban, aki rosszul lett, és a kutyája próbál segítséget kérni. De aztán nem találgatott tovább, mert úgyis mindjárt megtudja, mi a helyzet.

   A házhoz érve, a kiskutya örült a jövevénynek, de félt tőle. Továbbra is ugatott, kicsit a farkát is csóválta, de mikor Karion közeledett felé kedves szavakkal, kinyújtott kézzel, a kutyus mindig meghátrált. Aztán előre lépett párat, mint aki azt szeretné, hogy megsimogassák, majd újra hátrálni kezdett. A férfi látta, hogy a kutya szeretne barátkozni, de fél, így inkább a félig nyitott ajtóhoz ment, és óvatosan belépett. Épp szólni akart hangosan, hogy van-e itt valaki, mikor meglátott egy férfit a földön hanyatt fekve. A mozdulatlan testen semmi életjel nem látszott. Karion elengedte a kilincset, és lassan közeledett a mozdulatlan ember felé. Ekkor vette észre, hogy szívtájékán egy tőr van beledöfve, egészen markolatig. Nagyon megijedt, mert az öngyilkosságot azonnal kizárta, és ha nem az történt, akkor ezt az embert meggyilkolták. És ha ez a valós elmélet, akkor talán még a gyilkos is itt van.

   Leguggolt az áldozat mellé, közben levette a kesztyűket, félre dobta és kitapintotta a nyaki ütőeret. Már nem lüktetett, de a test még meleg volt. Ebből leszűrte, hogy a gyilkosság nem olyan rég történt, talán percekkel ezelőtt. Tudta, óvatosnak kell lennie, ha lehet, minél előbb eltűnni innen, segítséget hívni, értesíteni az illetékes hatóságot.

   Lépésekre lett figyelmes, és amint a hangok irányába emelte tekintetét, már ki is lépett egy alak a belső helyiségből. Magas, jó fizikumú férfi, Karion elmélete szerint a gyilkos. Némán nézték egymást, majd az idegen hanyagul vigyorogni kezdett, mintha ezzel akarná provokálni az idetévedő túrázót. Karion ösztönösen fogta meg a tőr markolatát, és kihúzta az áldozat mellkasából. Lassan felállt, enyhe terpeszben, széttett karokkal védekező állást vett fel. A tőrt úgy tartotta hegyével előre, hogy bármikor használni tudja, ha önvédelemre lenne szüksége. Egy szó nem hangzott, csendben méregették egymást, a gyilkos továbbra is azzal a provokatív vigyorral, és kesztyűs keze elindult a belső zseb felé. Karion sejtette, hogy az alak olyasvalami tárgyat fog előhúzni, ami a tőrrel szemben nem arányos mérvű, és ez a gondolata rövidesen be is igazolódott.

   Egy pisztolycső vette célba a fejét. Ennek hatásra érezte, hogy szíve hevesebben ver, és félelem keríti hatalmába. Még soha nem volt ilyen helyzetben, fegyvert is csak filmeken látott, fogalma sem volt, mit kell tenni ilyenkor.

- Te szerencsétlen pancser!- szólt oda neki a vigyorgó gyilkos, és lassan elindult az ajtó felé, de közben a fegyvert végig Karionra szegezte. Mikor a bejárathoz ért, csak ennyit mondott:

- Köszönöm, hogy megmentettél!- az ajtót becsukta, és elmenekült.

   Karion örült, hogy épp bőrrel megúszta az esetet, de nem tudta hova tenni a gyilkos szavait. Ismételte magában a mondatokat, közben végig gondolta mi történt. Így rövidesen rájött, micsoda végzetes baklövést követett el. Mikor belépett a házba, és észrevette az áldozatot, azonnal leguggolt hozzá, és hogy meg tudja nézni, van-e vérkeringése, lehúzta a kesztyűket. A gyilkos kezét végig figyelte, amint benyúlt kabátjába a pisztolyért, rajta volt kesztyű. Majd amikor ő kihúzta az áldozatból a tőrt, a kesztyűi már a földön hevertek. „Te szerencsétlen pancser!”- futott át agyán az első mondat, amitől gombócba rándult a gyomra. A tőr markolatán csak egy ember ujjlenyomatai lehetnek, és az nem a gyilkosé, hanem Karioné. Ekkor pusztító hullámként jött a második mondat: „Köszönöm, hogy megmentettél!”

   Karion térdre rogyott, és fájdalmasan üvöltött. Kezei erőtlenül lógtak, az egyikben ott pihent a tőr. Kétség kívül mindenki azt fogja hinni, hogy ő a gyilkos. A tőrön az ő ujjlenyomatai vannak, ezt senki előtt nem tudná kimagyarázni, nincs ember a földön, aki elhinné neki a történteket. A következmény, ha életfogytiglan, ha nem, mindenképpen börtön lesz. Na, azt már nem!  Feje előre csuklott, a padlót bámulta, és vad zokogás tört rá. Jó szándékkal jött ide, hogy segítsen, és végül saját meggondolatlanságának áldozata lett. „A szabadságot elveszíteni, ettől még a halál is jobb”- futott keresztül elméjén saját elve. Nem gondolata volna, hogy valaha is eljön ez a pillanat, és most itt van. A zihálással keveredett vad zokogás erősen rázta testét. Forró könnyei zuhatagként folytak le arcán. A tőrt két marokra fogta, és hegyét a hasához tartotta. Sírt, átkozta a sorsot, a helyzetet, és saját magát. Nem gondolt senkire és semmire, csak az igazságtalan sorsra, ami ily csúfan elbánt vele.

   Két keze kinyújtva megfeszült, erősen szorítva a tört, a sírás minden eddiginél vadabbul tört ki belőle, majd egy hirtelen mozdulattal, torokfájdító üvöltéssel, tiszta erőből hasába szúrta a tőrt. Igyekezett úgy szúrni, hogy a penge minél beljebb hatoljon, és lehetőleg fontos szerveket érjen, hogy minél előbb bevégezze sorsát, ne kelljen hosszú percekig, esetleg órákig szenvednie. Hogy minél biztosabb legyen dolgában, még amennyire tudta megforgatta, hasra vetette magát, és a tőr teljesen belemélyedt testébe, egy millimétert sem lógott ki.

   Hatalmas kínok törtek rá. Érezte a növekvő fájdalmat, forróságot, a kezeivel a meleg vért, és hisztérikus állapotban próbált felállni. Elvonszolta magát a falig, ott kezei segítségével kis időbe telve, de felállt. Érezte, hogy egyre fogy ereje is. Mint egy részeg, szédülő fejjel, tántorgó léptekkel célba vette az ajtót. Kínkeservesen sikerült elbotorkálnia odáig, és kinyitotta. A nagy fehérség egy pillanatra elvakította, és reflexszerűen csukta be szemeit védekezésképpen. Egyik keze a szúrt seben nyugodott, a másikkal a félfának támaszkodott, míg szemei hozzászoktak a kinti világossághoz.

   Ellökte magát az ajtótól, és elindult kifelé, de pár lépés után előre esett. Nagyot üvöltött fájdalmában, és valami csodában bízott, hogy történni fog. Talán csak egy rossz álom az egész, és mindjárt felébred. Hiába szerette volna ezt hinni, tudta mi a valóság. Reménykedett, hogy kap segítséget, és megmenekül, de ezt csak életösztöne sugallta. A gyilkos, és a kiskutya sehol nincs, valószínűleg már messze járnak. Még azon gondolkozott, ki az igazi áldozat. A faházban fekvő halott férfi, vagy ő saját maga? Nem tudta eldönteni, de mégis úgy érezte, maga az. A vonyítások hallatára elnevette magát, amit a kín, és a tehetetlenség hozott ki belőle, és minden reménye szertefoszlott, mikor a fák közül kiléptek az első farkasok.

                                               V É G E.                

                                          Edwin Chat

                                       2012. Január 21.                           

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés