A vidéken dolgozó kis csapat nagy nehezen összeszedelőzködött. Ma csupán öten jöttek a kilenc személyes kisbusszal, de ennek semmi jelentősége nincs. Ötük közül egyik személy kicsit ingerültebb volt a kelleténél. Később indulnak haza a megszokottnál, így majd hazaérve megint kapkodhat, rohanhat, amit már oly sokszor megtett, és amit annyira utál.
Nehezen, de végre mindenki elhelyezkedett a gépjárműben. Ketten ültek elől, egyikük a sofőr. A másik személy az anyósülésen foglalt helyet, így a kettejük közt lévő ülés üresen árválkodik. Mögöttük, a második sorban, szintén ketten ülnek. Egy idősebb férfi a szélen, az oldalra elhúzható ajtó mellett, belül az ablaknál az a negyven év körüli fiatalember, aki most a kései indulás miatt ingerült. A köztük lévő ülés ugyanúgy üresen árválkodik, mint az első sorban. Vagyis, nem üres, az idős férfi oda helyezte el a motyóját, amiben az ebédjét hozta, és ki tudja még mit, mert a szatyorból kissé kellemetlen szag terjengett. Az ingerült fiatalembert zavarta ez a szag, de nem akart szólni. Soha nem tudta megérteni, emberek hogy lehetnek ennyire igénytelenek. A hátsó sorban egyedül ült az ötödik személy, rögtön az ajtónál, a középső, és a túlszélső helyet üresen hagyva.
Végre elindult a kisbusz. A fiatalember nagyot sóhajtott, és tétován bámult ki az ablakon. Tudta, még hátra van egy ceremónia. A portán ki kell szállni, a belépőkártyákat lehúzni, majd már a portán kívül újra bemászni a kocsiba, elhelyezkedni. Nem szerette ezt sem, ugyanúgy, mint a kései indulásokat. Pont ma, egyszerűen nem tudta megérteni, miért kell mindig eltökölni az időt, aztán az autópályán meg ezerrel száguldani, hogy minél kevesebbet késsenek.
Odaértek a portához. Sorban kiszálltak egymás után, átmentek a portaépületen, majd már a telepen kívül várták a kisbuszt, hogy az is kijöjjön. Ez aránylag gördülékenyen szokott zajlani. Miután ők kiértek, a kisbusz is hamar odaért melléjük. Most sem volt ez másképp. Gyorsan beugráltak, mindenki elfoglalta a helyét, és végre elindultak. Már semmi nem akadályozza őket hazáig, esetleg a közlekedési lámpák, mert két városon kell átutazniuk, mire rátérnek az autópályára. De nem olyan nagy távolságról van szó, időben ez mindössze húsz perc körül lehet.
A gépjármű utastere hamar bemelegedett. Ez jól is esett a bent ülőknek, egész nap kint dolgoztak a napos, de hűvös időben, melyet nagy erejű szél tett még barátságtalanabbá. A sztrádára érve bejött az ingerült fiatalember számítása. Kollégája úgy nyomta a gázt, mintha versenyen lennének. Nem félt, tudja, hogy a kolléga jól vezet, nem megy bele felelőtlen előzésekbe, és általában a sebességet is betartja. Persze nem ma, mert kicsit késésben vannak. Nézett kifelé az ablakon, a hó nagy része elolvadt. Már épp ideje így március közepén, de a hétvégi zord ítéletidő nyomai még látszottak az autópálya mentén, a szántóföldeken. A sztráda melletti rézsün elég sok helyen méter magasan fehérlett a hótömeg, amit a viharos szél hordott össze. Tetejük ívesen lehajoltak, akár egy tengeri hullámnak a széle. Az út teljesen tiszta, száraz, rengeteg hó elolvadt három-négy nap alatt. Ott, ahol takarították, hírmondója sem volt a hónak, de ahol nem, mint például a földeken, ott vastagon tündököltek. Itt-ott, nem szélvédett, és a Naptól elzárt rész az út, található volt néhány folt, néhol jégborda, melyekre a rádió félóránként felhívta a volán mögött ülők figyelmét.
A fiatalember ingerültsége kissé enyhült, benne volt a tudat, hogy már útban vannak hazafelé. Továbbra is az ablakon nézett kifelé. Nézte a kopár, nedves, néhol havas tájat, és közben beteg édesanyjára gondolt. Gyógyíthatatlan betegen fekszik az egyik fővárosi kórházban. Megbeszélték, hogy ma bemegy hozzá látogatni. Ez váltotta ki ingerültségét, hogy pont ma kellett később hazaindulni a megszokottnál. Most majd rohanhat ő is. És ugyanúgy nyomhatja majd a gázpedált, mint a kollégája. Hazaérve gyorsan átöltözik, beül a kocsiba, és azonnal indul. Több lakott területen kell majd áthaladnia, hamar eléri a főváros szélét, ami csupán harminc kilométerre van lakhelyétől. De ez a táv a lakott területek, és a jégbordák miatt legalább egy óra lesz. Jó, ha fél hétre hazaér, ha gyors, akkor talán háromnegyedkor el tud indulni. Lesz este nyolc óra, mire imádott édesanyjához ér.
Míg gondolataival játszadozott, ami kellemes volt neki édesanyja miatt, érezte, szemhéjai nehezülnek. Arca is kellemesen égett, amit egész nap fújt a vad szél, és most itt az utastér melege lágyan cirógatott. Kicsit lejjebb csúszott az ülésen, szemeit becsukta, és hamarosan el is aludt. A kisbusz egy több kamionból álló sort előzött a belső sávban száguldva, mikor ráhajtott a végzetes jégbordára.
A roncstelep kis épülete csendesen állt a kerítésen belül, ahol a két őr tartózkodik. A rengeteg ócska kocsi, millió roncs hatalmas körben volt felstócolva egymás tetejére. Néhányból még lehetett ezt-azt megmenteni, de a legtöbbje zúzásra, préselésre, beolvasztásra várt.
A kis épületben ketten unatkoztak. Egy középkorú, érett férfi, vékony, de szikár testalkatú, kis borostával. Fekete haj, kockás ing, farmernadrág, mint valami sablonos amerikai film szereplője. A neve Ede. Kedvtelenül ült a fotelben, és a kistévét nézte, aminek nem nagyobb a képernyője, mint egy könyv. Az adás csak fekete-fehéren jön be rajta, és a hang is úgy zúg, recseg, hogy szinte élvezhetetlen. Társa egy fiatal, huszonhárom éves srác, ő mindenhol vékony, és még sok időnek kell eltelnie, hogy olyan macsón nézzen ki, mint Ede. Őt Bánknak hívják. Még új, csak négy napja kezdett, most van másodszor szolgálatban Edével. Úgy néz ki, állandó társak lesznek. Most itt kell őrködniük reggel hatig. Szolgálatuk tizenkét órás. Este hatkor kezdtek, és reményeik szerint reggel fél hat felé már jön a váltás. Ezt így beszélték meg, és régi bevett szokás, hogy kicsit előbb váltják le egymást. Ede még tanítgatja Bánkot, mi a szokás, hogy kell ellátni a szolgálatot. A fiatal fiú maximálisan együttműködik ebben, nincs vele gond, csak kicsit kíváncsibb a kelleténél, de Edét ez nem zavarja.
- Mint korábban is láttad, a szolgálat átvételekor együtt végigjárjuk a telepet a leváltott kollégákkal. Megmutatják mit hoztak be aznap, elmagyarázzák mi történt a nap folyamán, és ha minden rendben van, mindketten aláírjuk a szolgálati jegyzőkönyvet.- mondta Ede.
- Igen. Kérdezhetek valamit?- szólalt meg Bánk.
- Kérdezz.- felelt egyhangúan Ede.
- Sok roncs miért van hatalmas fehér X-el megjelölve?- Ede sóhajtott egyet, megvakarta ápolt körszakállát.
- Mert üresek. Le van engedve belőlük a motorolaj, és az üzemanyag.
- Értem. És mi történik a leengedett üzemanyaggal?- tette fel az újabb kérdést.
- Szerinted? - kérdezett vissza Ede, majd válaszolt. – Az a miénk. Mielőtt felstócoljuk a roncsot a többi tetejére, vagy akárhova, villástargoncával felemeljük. Szépen alá állsz egy fúrógéppel, és egy marmonkannával. Az üzemanyagtankot kifúrod a legmélyebb pontján, és a kannába engeded a benzint, vagy gázolajat. Ennyi. Aztán beletöltöd a saját kocsidba, vagy ha már eleget halmoztál fel, el tudod adni ismerősnek, havernak.
- Ez klassz.- fogadta derűsen a választ Bánk.
- Az. Úgyhogy, ha ügyes vagy, nem sűrűn kell járnod benzinkútra tankolni.- mondta a férfi, és felállt. Nyújtózott egyet, közben olyat ordított, hogy Bánkra a frászt hozta.
- De megijedtem! - reagált a fiú. Ede mosolyogva ránézett.
- Majd megszokod - közölte, és szedelőzködni kezdett. Terve az volt, hogy végigjárja a telepet. Nem jön ide a kutya se, tolvajoktól se kell tartani, de jobb félni, mint megijedni, és hát ez a dolga neki is, társának is, hogy óránként valamelyikőjük körbejárőrözze a területet. Felvette a kiskabátját, magához vette a lámpát, és egy kulacs vizet. Ez kissé furcsa volt a fiúnak, hogy arra a pár perces sétára minek visz magával vizet. Nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg.
- Figyelj, Ede!
- Mondd!
- Miért viszel magaddal vizet? Tíz perc sem telik el, és már vissza is érsz.- szólt Bánk, és figyelemmel várta a választ. Ede a fiúra nézett. Tekintete halálosan komoly volt. Félbehagyta a készülődést, visszaült a helyére, szemben Bánkkal, és mesélni kezdett.
- Életem legpokolibb szolgálata volt. Azon az éjszakán… - és Ede belemerült a mesélésbe. Szinte újra átélte az egészet, mintha most történne élőben:
„Azon a március közepi napon Edére éjszakás szolgálat jutott. Szokás szerint fél órával előbb ott volt a munkahelyén. Lebratyizott kollégájával, akit éppen váltott, majd érdeklődött mi történt. Sejtette, hogy nagy lehetett a forgalom, de azt nem tudhatta, nem is érezhette, hogy késő este minden idők legborzalmasabb éjszakáját fogja átélni. Főleg így, hogy ezt a szolgálatot egyedül kell végigvinnie, ugyanis a társa az utolsó pillanatban beteget jelentett.
- Na, gyere haver!- szólt a kolléga, és átkarolta Ede vállát. – Megmutatom neked a mai termést. Hát nem unatkoztunk, és ezt nyugodtan vedd panaszkodásnak.- magyarázta Fülöp.
- De jó, hogy nem én voltam délelőttös.- könnyebbült meg Ede.
- Mázlista vagy. Ennek a hülye időnek köszönhetően rengeteg autó tört az utakon. Sajnos sokan életüket is vesztették. Részvétem a családoknak, de ez nem a mi dolgunk. A miénk a roncsok kezelése. Képzeld, még olyan kocsit is hoztak, aminek a tetejét levágták a tűzoltók, de a szerencsétlen utas agya ott van a műszerfalon.
- Na, ne… - szörnyedt el Ede. – Ma sem eszem már semmit, úgy érzem.
- De ez nem minden. Olyat mutatok mindjárt, amilyet még nem láttál.- magyarázta Fülöp, és lassan ballagva, közben beszélgetve közeledtek egy különálló, elkerített roncshoz.
Ede már messziről látta, hunyorgott, érdeklődését felkeltette a látvány, de el is borzadt, mert amit látott, az minden lehetett fénykorában, csak gépjármű nem. Odaérve megálltak előtte. Négy karó volt leverve a földbe, széles, sárga szalag kihúzva, így kerítették el a roncsot, ami eleve már teljesen külön állt, messzebb a többitől.
- Ez mi?- kérdezte Ede. Egy téglalap alakú, lapos, gyűrött, zöldes színű vasdarab éktelenkedett előttük.
- Szerinted? - kérdezte Fülöp.
- Csak azt ne mondd, hogy ez is autó volt, és emberek utaztak benne.
- Nyert. Az volt. Vélhetőleg egy kisbusz. Talán kilenc személyes.
- Az nem lehet. Olyan lapos, mint a palacsinta.- szörnyedt el Ede. – Mégis, hogy szedték ki belőle az áldozatot, vagy az áldozatokat?
- Hogyan?- kérdezett vissza Fülöp. – Ebből? Ugye nem gondolod komolyan? Sehogy.- adta a kegyetlen, megrázó választ Fülöp. Ede érezte, hogy lábai remegni kezdenek. Itt dolgozik már húsz éve, és közúti balesetnél is vett már részt nem egy mentésben, de ilyet még soha nem látott.”
Rövid időre abbahagyta a mesélést. Rossz kedve lett, lelkét ismét mélyen megérintette, még így mesélés közben is. Rágyújtott, és egy pillanatra Bánkra nézett. A fiú is döbbenten ült, nem tudott megszólalni, de látszott rajta, hogy várja a folytatást. Ede nem is húzta az időt, tovább mesélt:
„- Úgy érzem páratlan szolgálatom lesz. És ezt nem csak azért mondom, mert egyedül leszek. Pont most kellett egy ilyen roncsot behozni… Vagy ha már behozták, pont most kell egyedül lennem egész éjjel…- mérgelődött. Közben lassan elindultak, folytatták útjukat. Beszélgettek, ha olyan részhez értek, ahol új roncs van, Fülöp odamutatott, tájékoztatta Edét, majd beszélgettek tovább az előző témáról.
- Ne félj. Tudom, hogy morbid, és borzasztó, hogy az utasok ott vannak a roncsban, péppé nyomva, de ők nem bántanak. Nem tudnak ártani senkinek. Szerencsétlenek…
- Tudom, nem vagyok hülye. De mégis, a tudat… horrorisztikus az egész.- magyarázta Ede.
- Igazad van.- helyeselt kollégája. – Figyeld meg, minden rendben lesz. Ez a szolgálat is olyan lesz, mint a többi.
- Remélem.- sóhajtott Ede, és a telepfelmérést befejezve, visszamentek a kis őrtartózkodóhoz.
Ede csendesen ült a fotelben. Próbált olvasni, majd tévét nézni, rejtvényt fejteni, de hiába. Nem ment, semmire nem tudott koncentrálni. Állandóan az a roncs járt a gondolataiban. Szerencsétlenek. Hogy lesznek eltemetve? Nyilvánvalóan sehogy. És mi lesz annak a roncsnak a sorsa? Bezúzzák, beolvasszák, az emberi testekkel együtt? Összepréselni nem kell, azt már megtette szerencsétlenekkel valami nagy dög monstrum az úton. És mi lesz majd óránként? Amikor ki kell menni, járőrözni, végigjárni a telepet? Végigfutott a hideg a testén, kiverte a libabőr, és beleborzongott az egészbe. Majd próbálta magát nyugtatni. Igyekezett úgy felfogni mindent, hogy az a roncs nincs is ott. Ez a szolgálat is olyan, mint a többi. Ez meg is nyugtatta a lelkét, de amint visszacsöppent a valóságba, újra a régi lett minden. Gyomra bizsergett, nyugtalanság járta át, és kicsit félt is talán. Kimenni éjjel… óránként… éjfélkor… a roncsban halottak…
Lassan ment az idő, úgy érezte, soha nem telik le a szolgálat. Már négyszer volt kint járőrözni. Ahhoz a roncshoz nem ment oda, csak messziről vette szemügyre, úgy, hogy meg sem állt. Menet közben odavilágított a lámpával, de csak egy pillanatra. Nem akarta szerencsétleneket háborgatni, nyugodjanak békében. Amint túlért a roncson, megszaporázta lépteit, minél előbb vissza akart érni a kis épületbe.
Idegesen, sűrűn pillantott az órára, amely halkan ketyegett a falon. Ahogy teltek a lomha percek, úgy fokozódott benne az izgalom. Egészkor az ötödik járőrözés következik. Az éjféli. Ismét kiverte a libabőr, és hideg futott át rajta. Akár nyugodt is lehetne. Eddig négyszer ment végig a telepen, minden alkalommal látta azt a bizonyos roncsot, és semmi nem történt. Persze hogy nem, mi történt volna? Ez csak az emberek félelme, hogy a halottak bántanak, feltámadnak, zombiként visszajönnek, és mindenkit szétmarcangolnak, mert ki vannak éhezve a nyers emberhúsra. Teste megrázkódott, és teljesen hülyének tartotta magát, hogy ilyen gondolatok cikáznak a fejében. Nem elég ez a lidérces szolgálat, még ő maga is csak fokozza ezt az elképesztő helyzetet.
Mikor a nagymutató a kicsire ért, nagyot sóhajtva felállt. Felvette a kabátot, kézbe a lámpát, és elindult. Lassan ment, de úgy érezte, elég gyorsan közeledik arra a bizonyos pontra, ahol a roncs van a halottakkal. Igyekezett normálisan viselkedni, nézelődött, ide–oda világított, szemlélte a terepet, ahogy mindig is szokta. Bármennyire nem akarta, eljött az a pillanat, és odaért ahhoz a helyhez, amitől nem messze pihen az a bizonyos roncs. Megállt, odanézett, majd azonnal indult is tovább. Most nem világított oda, tudta, minden rendben van körülötte, ahogy eddig is. Ismét kezdte szaporázni lépteit, és újra a biztonságot nyújtó épületben lenni, mikor megállt. És talán a vér is megállt a testében egy pillanatra. Nemhogy megmozdulni, levegőt sem mert venni.
- Kérem… kérem, segítsen… - hallotta a halk, nyöszörgő szavakat. A hangok a háta mögül jöttek, kicsit messziről, nem kétséges, hogy a különálló, elkerített roncsból. Lassan megfordult, a roncsot nézte, de nem mozdult. Szoborrá dermedve, némán figyelt.
- Kérem…- hallotta újra. Agya felfogta, hogy abban a roncsban mégis van egy túlélő. Nincs mese, segíteni kell. Egy ember kér segítséget, aki balesetet szenvedett, és aki még él. Amilyen lassan teltek két járőrözés között a percek, oly lassan indult el a hang felé. A távolság fogyott, közben az áldozat újra, és újra megszólalt.
- Kérem, segítsen…- ismételte többször, kis szünetekkel. Ede segítségnyújtási szándéka legyőzte a félelmét, és egyre szaporázta lépteit.
Odaérve átbújt a sárga szalag alatt, és leguggolt a roncshoz. Az egész nem volt fél méternél magasabb, de az oldalán végig húzódott egy húsz centi körüli rés, ami Ede elképzelése szerint az ablak lehetett valamikor. Felkapcsolta a lámpáját. A roncs közepe táján, azon a keskeny, hosszú résen egy fejet pillantott meg. Az is olyan keskennyé lapult, mint a roncs ablakai. Hiába látta, mégis hihetetlennek tartotta az egészet.”
- Sikerült megmentened?- kérdezte Bánk.
- Nyugi- kérte Ede, holott tudta, ez felesleges volt, mert a történet hatására mindketten nyugtalan lelkiállapotba kerültek. Ismét rágyújtott, és folytatta.
- Azon az éjszakán…
„ - Kérem…- szólt újra a hang a roncsból.
- Istenem…- Ede csak ennyit tudott mondani, és könny szökött szemeibe. Elképzelni nem tudta, hogy tudott életben maradni, miközben feje a felére lapult össze. Homlokán, arcán, és állán volt egy kis vér. Fogsora vicsorgott, mivel a száját nem tudta becsukni.
- Vizet… kérek… - szólt a szerencsétlen. Hangja félig suttogó, rekedtes, ziháló, jól hallhatóan nehezére esik a beszéd. Edének pár pillanatba telt, mire felfogta a kérést. Már nem félt, viszont hatalmas segíteni akarás tüzelte agyát, lelkét.
- Azonnal. Máris hozom.- közölte, és vad rohanásba kezdett. Soha nem látott sprintet vágott ki az épületig, közben kitört belőle a sírás. Vadul csapta ki az ajtót, és azonnal a konyhakredenchez lépett. A sírással, és remegő kezeivel küszködve vette elő a kulacsot. Megtöltötte vízzel, és az ajtót nyitva hagyva eszeveszetten rohant vissza.
Reszketve guggolt le a férfihoz, akit negyven év körülinek saccolt, már amennyire meg lehetett állapítani a kilapított fejből.
- Tessék, igyál.- kínálta, és remegő kezeivel igyekezett segíteni. Nem sikerült tökéletesen az itatás, egy kevés víz a fiatalember szája mellé folyt, de Ede rosszabbra számított.
- Kérem…- hallatszott ismét.
- Mondd csak- felelt Ede. – Bármit kérsz, megteszem. - És már nem foglalkozott semmivel. Elsírta magát.
- Édesanyám…- rebegte a fiatal áldozat.
- Mi van vele? Ő is a roncsban van?- kérdezte Ede. Kis szünet következett. Valószínűleg a balesetet szenvedett fél erőt gyűjt, hogy újra beszélni tudjon. Kínos néma másodpercek következtek, de Ede türelmesen várt. Vagyis, dehogy volt ő türelmes, de csendben várta a választ.
- Nem… ő kórházban… van. - jött a felelet.
- Hányan vagytok a kocsiban?
- Öten. - Ez a válasz megrázta Edét, és vad zokogásba kezdett. Az áldozat, beletörődve sorsába, hangja alapján nyugodt maradt. Ez is érthetetlen volt Ede számára, mert ha él, bizonyára sokkot kapott, de ennek jele nem látszott rajta. És tisztában van azzal is, hogy a másik négy személy minden bizonnyal meghalt.
- Fáj…
- Mi? Hol? - kérdezte Ede.
- Mindenem… a fejem… a lábam… de csak az… egyiket érzem… A hasam… azt hiszem a… kollégám keze… belefúródott… - Ede úgy érezte, azonnal elhányja magát. Tartania kellett magát. Ha ez a szerencsétlen így viselkedik, akkor ő se eshet pánikba. El sem ájulhat, az mindkettejük számára végzetes lehet. Bár tisztában van azzal, hogy ez a fiú ott a roncsban előbb-utóbb bevégzi sorsát. De van valami talán, ami életben tartja.
- Mondd, mit tegyek? - kérdezte Ede. Elképesztőnek találta a látványt. Itt guggol egy kilapított autó mellett, és beszélget egy szintén kilapított emberrel. Ez mindent meghazudtol. Fizikát, biológiát, mindent. Ede agyán átfutott, hogy kivágja a fiút a roncsból, de aztán eszébe jutott, hogy lehetetlen. Ez csak úgy menne, ha belevágna a bennrekedt testekbe is, annyira összelapult a jármű. Valószínűleg ezért nem nyúltak hozzá a tűzoltók sem.
- Édesanyám… - hangzott ismét.
- Mi van vele?
- Szeretem nagyon… kórház… ban… van… Halá… los… beteg…
- Hol? Melyik kórházban? - kérdezte a telep őre.
- A… fővárosi… onko…
- Onkológián? - segített befejezni Ede.
- Igen… egy… tele… fon…
- Van nálam, adom - mondta Ede, és vadul kereste a zsebeiben.
- Mondd a számot! - kérte a fiút. Beletelt vagy egy percbe, mire az áldozat lediktálta, és Ede közben már ütötte is be. Majd megnyomta a hívás gombot. Az első kicsörgés után odatartotta fiúhoz. Tízet csörgött, mire felvették. Valószínűleg az anya már aludt, és most a csörgésre ébredt fel.
- Tessék! - szólt bele.
- Anya… szia…
- Szia, kisfiam - köszönt az anya is. Fia hangjából leszűrte, hogy baj van, ezért jobbnak látta, ha pillanatnyilag nem kérdezi meg, hogy miért nem ment be látogatni.
- Anya… fáj a… fejem… és minde… mindenem… - Az anya elsírta magát, tudta, érezte, hogy baj van. Sírását leplezte, de teste remegett a paplan alatt.
- Jól van kisfiam, pihend ki magad. Aztán majd bejössz valamelyik nap.
- Anya… nem tudok… pihenni… félek, hogy…
- Semmi baj drágám - Többet nem tudott mondani, mert sírógörcs kapta el. Fia hangján érezte, hogy nagy a baj. Legalább ez megkönnyíti a dolgát. Nem kell tovább harcolnia a halálos kór ellen.
- Ne haragudj… édesanyám…
- Jaj, kincsem, dehogy haragszom. Csak pihend ki magad.
- Anya, most leteszem… vigyázz… magad… ra…
- Te is vigyázz magadra egyetlenem - felelt az anya.
- Szeretlek édesanyám…
- Én is szeretlek kisfiam - Ede látta a fiú tekintetéből, hogy ki kell nyomni a telefont. Meg is tette. Nagyon meghatotta beszélgetés. Az éjszakai csendnek, nyugalomnak köszönhetően az anya szavait is hallotta. Újra sírás kapta el, és keservesen zokogott.
- Hogy.. hív… nak? - hallotta a kérdést.
- Ede - válaszolt röviden.
- Ede, örülök… ne… ked… Zalán va… gyok…
- Drága Zalán… - mondta Ede, majd tovább zokogott.
- Ede… kérlek…
- Mondd, drága.
- Kérlek… holnap… láto... gasd… meg… az… édesanyámat…
- Ígérem - mondta sírva Ede, a fiú folytatta.
- Meséld el… neki… mi… történt… velem… És azt is… hogy… szeretem nagyon… és… azt is… hogy… ott fenn… várni fogok… rá… de most még ne… haljon meg… gyógyuljon meg…
- Megteszem, amit kérsz - válaszolt Ede. Egyik kezével a fiú keskeny arcát simogatta finoman.
- Milyen járművel utaztatok? - kérdezte még.
- Kisbusz… kilenc… szemé… lyes…
- Istenem… miért…?! - üvöltött Ede a fájdalomtól, a borzalmas valóságtól.
- Ede… köszö… nöm…
- Nincs mit köszönnöd - mondta, továbbra is a fiút simogatva, de észrevette, hogy szemei kimerevedtek, a nehézkes beszéd elmúlt, és Zalán lélegzete sem zihált már. Ede hatalmasat üvöltött fájdalmában, többször megismételve. Hosszú percekbe telt, mire kisírta magát, és a vad zokogás, remegés enyhülni kezdett.
- Megteszem, kincsem. Holnap reggel meglátogatom édesanyádat. Nyugodj békében, drága Zalán - mondandóját befejezve, felállt, és per pillanat semmi jót, szépet nem látott ezen a világon, lassan, céltalanul, elindult vissza az őrhelyéhez.
Másnap reggel a jól bevált kissé korábbi váltásnak köszönhetően hat órára hazaért. Lezuhanyozott, átöltözött, kocsiba ült, és azonnal elindult. Fél nyolckor már a kórházban volt. A nővérpultnál érdeklődött Zalán édesanyja után. Ekkor tudta meg a szomorú hírt. Az édesanya még ma éjjel, nem sokkal éjfél után elhunyt. Ede szemeiből könnyek hullottak. Ismerve a történteket, tudja, hogy az édesanya a telefonbeszélgetés után nem sokkal halhatott meg. Az is lehet, hogy egy időben a fiával. Dühös volt a világra, haragudott Istenre, mindenre, és mindenkire. Mintha a saját édesanyját, és saját gyermekét veszítette volna el.”
Ede elhallgatott, Bánk nem sürgette. Aztán az érett, macsó férfi letörölte könnyeit.
- Itt a vége. Ennyi volt a történet. Most már tudod, ez az oka annak, hogy minden járőrözésemre viszek magammal vizet. Mert azon az éjszakán… - pillanatra elhallgatott, és rágyújtott. – Azon az éjszakán végig kellett néznem tehetetlenül egy fiatalember halálát. De mégis tudtam segíteni neki. Nem a vízzel. A telefonnal, ami akkor talán felért azzal, mintha meglátogatta volna szeretett édesanyját. Nem láthatta, de legalább utoljára hallhatta a hangját. - újra elhallgatott. Talán erőt gyűjtött a beszédhez, mint azon az éjszakán Zalán, a roncsban.
- Azon az éjszakán… ott, akkor megtanultam, hogy semmi nincs, amitől félhetnék itt ezen a telepen, bármi is történik. Mert azon az éjszakán éltem át életem legszörnyűbb, legfájóbb perceit. - újra csend következett. Mindketten könnyeztek, majd Bánk szólalt meg először.
- Mi lett a ronccsal? - kérdezte. Ede csendesen ült, kicsit megváratta a válasszal kollégáját.
- A városi önkormányzat temette el. Közös sírnak nyilvánították. A Duna part mellett egy réten. Ahol nem járnak autók, ahol nem dübörögnek kamionok, ahol csend, béke, és nyugalom van. Zalán édesanyját is odatemették, egy koporsóban. A sírkőre mind a hat elhunyt neve fel van vésve. És nem csak közös sírnak, de díszsírhelynek is nyilvánították.
- Ede, történhet még ilyen? - kérdezte Bánk. A férfi a fiúra nézett.
- Persze - jött a kurta válasz.
- Honnan tudod? Annyira kicsi rá az esély.
- Tudom. Mert megtanultam mindent… azon az éjszakán. - szemeit összehúzva Bánkot nézte.
- Kifelé! - utasította.
- Mi van? - kérdezte meglepetten a fiú.
- Kifelé! - ismételte meg Ede. – Járőrözni! - Bánk a faliórára pillantott. A nagymutató épp eltakarta a kicsit.
VÉGE.
Edwin Chat
2013. március 19.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Gyöngyi!
A regisztráció nem kötelező, bárki hozzá tud szólni az írásokhoz. Köszönöm szépen, hogy itt jártál, gyere máskor is.