I.

   - Bárcsak a gondolataimba látnának az emberek… nem kellene mesélnem. Emlékezni, feltépni a múltat. De két okom is van, hogy közreadjam a múlt történelmének egy darabkáját. Az egyik, úgy gondolom, mindenkinek joga van tudni, mi történt abban a borzalmas évben, ami csaknem kiirtotta a várost. A másik pedig, segít rajtam valamennyire, ha megosztom, ennyi idő után már szinte jólesik beszélni róla, és a lelkem is megkönnyebbül legalább. – Bossheld elhallgatott pár pillanatra, mint aki az emlékei közt kutakodik, pedig erre semmi szüksége, a tragikus történet úgy él elméjében, mintha csak tegnap történt volna. Hatalmas fekete lepelben ült az asztalnál. Fejéről hátra lökte a csuklyát, mély sóhaj kíséretében rágyújtott. Nézte a felfelé táncoló kékesszürke füstöt, mintha abból olvasná a múltat. Szívott egy slukkot, majd a füst kifújása közben hozzáfogott a mesélés folytatásának:

   - Azt hiszem, előbb magamról mondanék néhány szót. Bár itt a városban mindenki ismer, szerintem ezt így illik, hogy azoknak is legyen kevéske fogalmuk róla, ki is meséli ezt a sztorit, akik nem ismernek. Szóval, a nevem Bossheld. Nevemet érdemes lenne boncolgatni, mit is jelent, de nem látom értelmét. Most nem ez a lényeg. Sokkal fontosabb, hogy elmeséljem, amit tudni kell mindenkinek. – Egy újabb slukk a cigiből, és a bemutatkozás folytatódott: - A korom hadd maradjon titok, egy nőnél ezt nem illő. Maradjunk annyiban, hogy több mint egy évszázada élek. És erre nyugodtan rátehettek még egy évtizedet, és arra pár évet. Sokan boszorkánynak tartanak, pedig nem vagyok az. Értek hozzá, de máshoz is. Tudok főzni, mégsem vagyok szakács. Gyógy íreket is elő tudok állítani, mégsem vagyok gyógyszerész, és még sorolhatnám. Ezek mellett szerencsére a varázslás is erős oldalam, de csodát nem tudok tenni. Mindenkit ismerek a városban, az újszülöttől az aggastyánig. Tudom ki mikor született, ki mikor halt meg. Mindenki hozzám jön tanácsért, ha rászorulnak, tőlem kérnek csodaszert, ha megbetegszenek. Ez jóleső érzés. Szeretnek, bíznak bennem. És én szívesen segítek bárkin, világ életemben ezt tettem. Láttam, hogy fejlődik a város, éli fénykorát, és hogyan pusztul el, csaknem porig. Sokat megéltem ezen a világon. Sajnos a rosszból is rengeteg jutott, nem csak a jóból. De aztán az évtizedek múlásával a lélek megnyugszik, az ember elfogadja a sorsot, beletörődik a történtekbe, más választása úgysincs. Ezek mellé még jön a bölcsesség, ami szintén az idő múlásával egyre nagyobb, és nagyobb lesz. Ahogy öregszünk, úgy fogyunk. Fogak, hajszálak, erő, minden fogyatkozik, csak a bölcsesség cselekszik ellenkezőleg. Az csak nő az idő múlásával.

   Családom nincs. Már nincs. Elveszítettem abban a borzalmas évben. Vagy talán tragikus, esetleg szomorú. Bármilyen negatív jelző illik ide szerintem, de sajnos nem tudom, melyik a legkifejezőbb. Lehet, hogy a katasztrofális. – Elhallgatott. Egy apró könnycsepp gördült le arcán, ahogy családját megemlítette. Szívott még egy utolsó slukkot, és a csikket elnyomta. Kicsit várt, mint aki pihen, felkészül a folytatásra. Hosszú barna hajának első tincsét fejére tűrte ujjaival, és rászánta magát: - Itt lakom a hegyoldalba vájt barlanglakásban. Elég egyszerű, de soha nem voltam nagyigényű. Szüleim is itt laktak, itt nőttem fel, sőt, ebben a kis barlangban születtem. Már teljesen hozzám nőtt. Életem, testem, szervezetem része lett ez az otthon, ugyanúgy, mint a város. Nem adnám oda semmiféle más lakásért, villáért, kacsalábon forgó palotáért. Ez az én otthonom, az én világom.

   Sokan lakják a várost. Tizenháromezerhatszázhuszonketten. Persze ebben én is benne vagyok. Relatív ez a sok. Kinek mi a sok? Ha azt nézzük, hogy gyerekkoromban még csak négyszázan éltünk ezen a településen, akkor sok. És abban az időben még csak falu voltunk, nem város. Jó volt itt lakni, csodálatos. Hogy most milyen? Nem tudom. Annak a bizonyos borzalmas évnek az emléke elbizonytalanít. De már nem mennék el innen, abba belehalnék. Bármilyen is itt lakni, jól érzem magam. A településtől vajmi keveset kaptam. Inkább én adtam neki. Még akkor is, ha tudtam, és láttam, hogy én nem kapok. Nincs is ezzel gond már. Viszont az a fekete év… olyan, mikor az embert éri egy sérelem, végül megbocsájt, de mégis, már nem az igazi. Nem lesz olyan, mint volt, mert ott marad egy tüske, ami örökre megmarad. Így vagyok én, kaptam egy kis tüskét a várostól, és nem csak én, mindenki, aki akkor élt, és épp itt tartózkodott. Mert azért némi szerencséje volt a településnek. A fővárosban hatalmas nemzeti ünnepet tartottak. Több ezren utaztak fel, és nem csak innen, a környező városokból is, és nagy valószínűséggel az ország minden pontjáról.

   Felállt, a tűzhelyhez ment, töltött magának egy bögre teát, amit saját maga főzött gyógynövényekből, majd visszatért az asztalhoz.

- Százhalombatta a Duna partján fekszik, jó természeti adottságokkal rendelkezik. Ennek köszönhetően épült ide téglagyár, kihasználva a folyót vízi szállításra. A téglagyár több száz embernek adott munkát az itt élők közül. Aztán megépült az óvoda, az iskola, szebbek, modernebbek, mint a korábbiak. A kis településre betette lábát az ipar, a gépek, melyek majdnem a halálát okozták. Rengeteg ember veszett oda azon az éven. Az első traktor megjelenésével megszűnt a lóval való szántás. Mindenki örült, hogy a munka könnyebb, de senki nem gondolta, hogy ez a városka vesztét okozza.

   A határban hatalmas területű szántóföld fekszik, csaknem körül öleli a várost. Nagy csinnadrattával üdvözölték az első traktorral való szántást. Az volt a szerencse, hogy a település majdnem kiürült, a fővárosi ünnepségnek, programoknak köszönhetően. De aki itthon maradt, az a pár száz ember, nagy részük kiment a határba, csodájára járni a gépi szántásnak. Minden rendben ment, a traktor szorgalmasan, sűrűn forgolódott, húzta a mélyebbnél mélyebb sorokat, barázdákat, amire a kézi eke nem volt képes. Délre hazaszállingóztak az emberek. Mindenki megebédelt, utána már nem mentek vissza a szántófölhöz, csak a traktoros. De ő soha nem is tért vissza.

   Míg az emberek otthon ebédeltek, tervezték a délutánt, esetleg a távolabbi jövőt, addig kint a határban a már felszántott földrészen borzasztó esemény ment végbe. Lassan, gyéren füstölögni kezdett a talaj. Először csak egy kis részen, majd egyre nagyobb területen, végül az egész beszántott rész okádta a füstöt. Az emberek szerencsétlenségére a szél pont a település felé fújt. Senki nem kerülhette el, hogy ne lélegezze be. Sokan azonnal meghaltak. Jó néhányan nem, de kialakult náluk súlyos betegség, ami később vitte el őket. Egy része megúszta a halált, de náluk se maradt következmények nélkül az eset. Különböző bajaik lettek. Negatív tulajdonságokkal ruházta fel őket a végzetes füst. Feledékenység, őrület, agresszió, alkoholizmus, bénaság, érzéketlenség, közömbösség, és sorolhatnám a rengeteg rosszat. Kinek ez, kinek az lett a baja. Ekkor veszett oda a családom, csak én maradtam meg, szerencsére megúsztam a dolgot mindenféle nyavalya nélkül. A tragédia aztán elmúlt, de még évekig szedte az áldozatokat. Utólag derült ki a vizsgálatok során, mi is történt valójában. A fővárosban már évtizedekkel korábban beindult az ipar, különböző ágakkal. Onnan hozták a hulladék vegyi anyagokat, melyeket már nem tudtak semmire használni, amiből már semmit nem lehetett kinyerni. Persze mind veszélyes, mérgező anyag. És itt, a település határában földelték el, úgy, hogy közülünk senki nem tudott róla. Vegyi anyag temető volt a szántóföldjeink alatt. A traktor ekéje jó mélyen hasította a földet, aztán a gázok utat találtak maguknak. A jó ég tudja mióta érlelődtek ott, egymással milyen reakcióba léptek. És még az is szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy nem volt köztük olyan anyag, ami a levegővel érintkezve robbanást okoz. Tudom, hihetetlen, de így történt. Akkor, és a rá következő években nagyon megcsappant a város lakossága. Fulladásos halál, vérzékenység, agysorvadás, szívrepedés, különböző rákok, és ki tudja még milyen csúf kórságok végeztek az emberekkel. A népesség csökkenést tovább tetézte a félelem. Sokan elköltöztek, mindent felégetve maguk mögött, hogy soha ne térjenek vissza, és akik itt maradtak, a nők, asszonyok nem mertek gyereket szülni, ami némiképp érthető is.

   Akkor tizenegy ember tudtam megmenteni. Negyven év körüliek. Sajnos az én csodaszereim se használtak mindenkinél, minden esetben. Ez sok mindentől függött. Lényeg a tizenegy ember. Az ő szerencséjük, hogy a tragédia idejében mindnyájan a temetőben tartózkodtak. A vegyi anyag temető a völgyben volt. A szél nem nagyon engedte felfelé szállni a mérgező füstöt, gázokat, bár lehet, hogy jobban járt volna a város, mert a lakott területre fújta be. Így ők tizenegyen aránylag jól megúszták a dolgot, már a többiekhez képest.

                                                                                       II.

   Bódult állapotban találtam rájuk, támogatni kellett, mint a részegeket. Egyenként cipeltem mindet a hajlékomba. Szerencse, hogy itt a hegyoldalban lakom, és nincs messze a temető. Hetekig ápoltam, aztán még újabb hetekig nem engedtem le őket a városba. Nálam, és náluk is az lett a tragédia következménye, hogy nem emlékszünk egymás nevére. Csupán egy fiatal a kivétel. Ő Edvin. Rajta kívül a többiek a saját nevükre sem emlékeznek. A lényeg, én ekkor vettem fel magamnak a Bossheld nevet. Ők pedig… ugyanúgy, mint én, találtak ki maguknak nevet, vagy egymást nevezték el, szokás, vagy jellemző tulajdonság alapján.

   Edvin volt közülük a legjobb állapotban, ha lehet annak nevezni egy félig alélt embert. Külsérelmi nyomok nem látszottak rajta, akkor hirtelen, és a következő rövid időben úgy nézett ki, csak a feledékenység az, ami maradandó károsodás számára. Csupán a saját nevére emlékezett, semmi másra. Aztán később nem úszta meg ennyivel, ahogy a többiek sem. Hónapok múlva jelentkeztek különböző kórok, amik inkább talán tulajdonságok, erre majd később visszatérek.

   Mikor már úgy éreztem, hogy a város utcái biztonságosak lehetnek a mérgező gázoktól, elengedtem őket. Pár nap alatt mind a tizenegyen visszatértek hozzám. Borzasztó volt látni, kivétel nélkül mindegyiknek volt valami baja. És jöttek sorra a külső, és belső tünetek, kinél megegyező, kinél különböző. Ránézésre, külsőre csak Edvin úszta meg legjobban, csupán a jobb szeme bánta, hogy lement a városba, mikor már megfelelő állapotban volt, és a várost is biztonságosnak találtuk. Hát tévedtünk, mégsem volt annyira biztonságos. Belami, azért kapta ezt a nevet, mert minden lánnyal, nővel kikezd, menőnek érzi magát, kivétel nélkül az összes csinos, jó nőt magának szeretné tudni. A szemein kívül rajta sincsenek külsérelmi nyomok. A következő tag Vaku, akinek szintén mindkét szeme bánta a tragédiát. Ezen kívül felruházódott nem mindennapi belső tulajdonságokkal, ugyanúgy, mint a többiek, de ezeket később mondom el. Hazafi azért kapta ezt a nevet, mert tősgyökeres battai, és hazafiként szereti a várost, az országot, és bármi áldozatot hozna értük. Neki szintén a jobb szeme változott el, vagy át, továbbá vagy húsz kilóval nehezebb lett, de még így is tűrhető testalkata van. Monster szemei rendben vannak, de az arca az katasztrófa. Orráról eltűnt a bőr, a porc, csak a két üres csontlyuk tátong. Alsó állkapcsáról lefeslett a hús, az ottani fogai kipotyogtak, viszont a felső fogak úgy megnőttek, hogy leérnek egész az álláig. Nevét kinézete után kapta a többiektől. Pánik jobb szeme is hófehér. Ő viszont fogyott a mérges gázoktól. Soha nem esik pánikba, de sokszor úgy tesz. Eljátssza, mintha megkergült volna, ezzel a szívbajt hozva a többiekre, majd gondol egyet, befejezi, és aránylag normálisan viselkedik. Féregnek a bal bordáiról rohadt le minden, láthatóvá téve az ott elhelyezkedő belső szerveket. Szemei rendben vannak. Átlagos testalkatú, a mérgezés óta imád a földön kúszni, hemperegni, és minden rovart, csúszómászót megenni, amiket közben talál. Ezek alapján ő is találó nevet kapott. Zombi, azt hiszem, ez a név mindent elárul. Szemei körül koromfekete karikák éktelenkednek, szája széléből, és homlokából középen állandóan szivárog a vér. Teste nem rohad, mint egy igazi zombinak, csak arca kinézete hasonló. Viszont kissé belassult korábbi önmagához képest, és ha akar, teljesen tud úgy viselkedni, járni, beszélni, mint egy zombi. Agyhalott, kész káosz ránézésre. Arca színtelen, foltos, jobb szeme mintha le lenne varrva, még az öltések is látszanak a szélén. Ugyanúgy, mint a nyakán. Mint akinek utólag varrták vissza a fejét, olyan öltések éktelenkednek nyaka körül. Rossz szokása, hogy ritkán, de rendszeresen eljátssza, hogy meghal, és feltámad. Ránézésre úgy is néz ki, mint aki most támadt fel. Őrült, minden vita alkalmával a haját tépi, üvölt, mint a fába szorult féreg. Koszos, foltos, szakadozott pólójától esze ágában sincs megválni. Csavargó, jobb szeme szintén fehér, jobb karját könyök felett elvesztette. Csendes, nem vágyik rá, hogy a középpontban legyen. Ha megkérik, vagy megbízzák valami feladattal, szó nélkül, készségesen teljesíti, de aztán nem tér vissza, elmegy csavarogni. Ha esetleg elküldik boltba kenyérért, elmegy, megveszi, de nem haza viszi az árut, hanem irány csavarogni. Aztán mikor visszatér, kitör a veszekedés. Ilyenkor Őrült a haját tépi, Féreg fetreng, Monster morog, Zombi hörög, Agyhalott tökéletlenkedik.

   Azóta már mindenkinek fehér a jobb szeme, akinek még nem volt. Kivétel Vaku, és Belami, mivel nekik mindkét szemük fehér. Éjszaka is úgy látnak vele mind a tizenegyen, mintha nappal lenne.

   És most jöjjenek a belső tulajdonságok. Mindenki tud zombiként, vámpírként, ha kell farkasemberként viselkedni. Át is tudnak változni, és nem feltétel a telihold. Mikor vámpírok éppen, immunisak a fényre, a feszületre, és minden vámpírűző-ölő dologra, eszközre. Bárhogy sérülnek meg, begyógyul, ha esetleg kiszakad egy darab a lábukból, vagy akárhonnan, rövid idő alatt visszanő, vagy pótlódik, és olyan lesz, mint amilyen a sérülés előtt. Mint ahogy Csavargó jobb keze is kinőtt rövid időn belül. Egyedül csak Féreg bal bordái meztelenek, neki nem nőttek vissza a szövetek, a rostok, de mindezt egy pólóval, vagy más ruhaneművel eltakarja. Mindnyájukban van jó adag agresszió, de ok nélkül nem jön elő belőlük. Hajuk, foguk nem hullik, erejük felmérhetetlen. Nem fog rajtuk semmi, kés, golyó, bármi fegyver csak sebet ejt, de mint már tudjuk, ezek a sebek, rövid időn belül regenerálódnak. Talán a zombik tulajdonsága jellemző rájuk, abból a szempontból, hogy csaknem elpusztíthatatlanok. Sok idő eltelt, mióta meggyógyítottam őket. És most is úgy néznek ki, mint akkor, a tragédia után. Pedig annak már vagy ötven, hatvan éve. Nekem köszönhetik, hogy úgy néznek ki, mint fél évszázaddal ezelőtt, és volt részem abban is, hogy szívósak, életerősek legyenek nagyon hosszú ideig. Megérzik a bajt, ha kell ott teremnek, és rendet raknak, a maguk saját törvényei szerint. A kegyelmet nem nagyon ismerik, vagy ha igen, akkor nem szeretik alkalmazni. Minden bűnösnek halállal fizetnek, kivétel, és szó nélkül, ott, azonnal. Bármit megesznek, akár egy zombi, vagy egy disznó. Legyen az moslék, csiga, vagy rothadó dög. A tőlük telhető módon gondoskodnak magukról. Néha egymásnak esnek, komoly sérüléseket okozva, mert vita, veszekedés a legjobb családokban is előfordul. Mert ők egy családdá alakultak az évek, évtizedek alatt. Nem nagyon volt más választásuk. Néha meglátogatnak, hol csak egyikük, vagy páran, de van olyan is, hogy együtt jön mindenki.

   Mikor már aránylag regenerálódtak a tragédia után, és kialakult mindenkiben a visszamaradott külső, belső elváltozás, úgy gondolták, így, ilyen kinézettel nem mennek vissza a városba, a korábbi otthonaikba. Együtt maradva elfoglalták, birtokba vették, otthonukká nyilvánították a régóta nem üzemelő, enyészetre ítélt téglagyárat. A legkevesebb külső és belső sérülést Edvin szenvedte el, benne maradt meg a legtöbb emberi tulajdonság. Ő állt a csapat élére, nevezzük főnöknek, vagy vezérnek, vezetőnek. Van tekintélye, hallgatnak rá, és ha konfliktusra kerül a sor, pillanatok alatt szét tud csapni, és rendet tenni köztük. Kikiáltották saját, öntörvényű uralmukat, a várost a tragédia után Százhorrorbattának nevezték el, és a tizenegy fős család, vagy nevezzük csapatnak, felvette a Százhorrorbattai horda nevet.

   Bossheld elhallgatott. Úgy érezte, elmesélte, amit szeretett volna. Most vette észre, hogy tele van a hamuzó, de ennek ellenére rágyújtott. Jobban is érezte magát, hogy kibeszélte magából ezt a képtelen históriát, de még van egy kevés, amit közölni szeretne. Végül is a lényeget már elmondta, a fontos tények napvilágra kerültek, de van itt még néhány dolog, ami belefér a közreadásba:

- Végezetül, még néhány mondat. Annak idején, mikor a horda tagjai visszajöttek hozzám a városból, nem csak megijedtem, de féltem is tőlük. Hiába ismertük egymást előtte, nem tudtam mit váltott ki belőlük a mérgezés, és milyen szándékkal kerestek fel. Azt sejtettem, hogy orvoslást akarnak kérni, de fogalmam nem volt, mikor melyik hogyan reagál. Mert jó tett helyébe, ha rosszat kapok? Értitek? Féltem, de tettem a dolgom. És nem csak azért segítettem nekik, hogy ne bántsanak. Mert én ilyen vagyok, mindig is ezt csináltam. Majd idővel észrevettem mindent, ami változásokon keresztül mentek, kiismertem új énjüket, és rájöttem, korábbi félelmem felesleges volt, de hát jobb félni, mint megijedni. Bevallom őszintén, ilyen torz külsővel, sérült belsővel is kedvelem őket. Mintha a fiaim lennének. Szerencsére még nem volt rá alkalom, de tudom, ha úgy hozná a helyzet, megvédenének bármitől. Érzem, és tudom, hogy számíthatok rájuk. Bármikor fordulhatnak hozzám, szívesen segítek nekik, de az a legjobb, ha épp nem orvoslás miatt jönnek. Én nem szólok bele az életükbe, nem mondom meg nekik hogyan viselkedjenek, mit csináljanak. Megvan a maguk saját élete, teszik a dolgukat, mint bárki más. Veszélyt csak azokra jelentenek, akik meg is érdemlik. Itt helyben és a környező tíz-tizenkét településen tesznek rendet, szolgáltatnak igazságot, legalább is szerintük, ha szükség van rá. Évtizedek óta végzik ezt a tevékenységet. Az akkori tragédia felelőseit is elkapták, végeztek velük. Lehet, hogy hivatalosan túlkapás szaga volt a dolognak, de senki nem bánta. Mindenki azt kapta, amit érdemelt. Edvinék amúgy se vannak oda a hivatalos dolgokért az igazságszolgáltatás terén. Sokan ebben is igazat adnak nekik. És erről jut eszembe, elmesélem még, mi lett a vegyi anyag temetővel. Természetesen megtették a szükséges intézkedéseket. A várost egy bizonyos időre kilakoltatták, nehogy még egyszer előforduljon a tragédia. Ez alatt kiásták a veszélyes anyagokat, elszállították megfelelő helyre, és megsemmisítették. Az egész határban több méter mélyen talajcserét végeztek, de a battaiak nem bíztak ebben a megoldásban. Nem csoda, egyszer már megjárták. A talajcsere után, mikor megfelelően leülepedett, megkeményedett a föld, - mert ott már soha többé nem szántottak, bármily szuper minőségű földet hoztak -, fél méter vastagon lebetonozták. Egyik részén emlékművet állítottak az áldozatok emlékére. Virágok, mécsesek állandóan vannak körülötte. Nincs nap, hogy ne mennének ki emberek, ha csak pár percre is. Közösnek érzik azt az emlékhelyet, mert mindenki gyászol, és veszített el valakit. Szülőt, testvért, rokont, barátot, ismerőst, szomszédot. Mint ahogy én is, a családomat. És valahol a horda tagjait is gyászolom, mert bár túlélték a katasztrófát, de párjuk, családjuk már biztos nem lesz, és nem csak a koruk miatt. Bármi is történt velük, és akármilyenné lettek, a horda létrehozásával értelmet adtak saját maguknak és egymásnak. Nem tudom meddig élek még, és azt sem, hogy ők meddig. Talán jobb is. Mindegy mennyi van még hátra, remélem nem változnak el, rosszabb irányba. Mert bár fáj, és kegyetlen ezt kimondani, de ők már nem emberek. Valahol, nem is tudom hol, ember és állat között, de nem az emberhez vannak közelebb. Ezt persze nem mondom nekik, mert ha néha meg is látogatnak, nem sokat beszélgetünk. Mindenesetre én bízom, és reménykedem, hogy minden így marad. Mert azt már észrevettem a hosszú évtizedek alatt, hogy semmit nem javultak. És ha a javulásról nem lehet szó, akkor legalább ne romoljanak. Igyekszem vigyázni rájuk a magam módján, de csodatevő nem vagyok. Még ha némelyek boszorkánynak is hisznek. Csak nagyon picit vagyok az. Igazából varázsló vagyok, de csodára nem képes. Nem Isten vagyok. Százhorrorbatta és horda specialista vagyok. Még valamit érzek. Túl fogom élni a hordát. Lehet, hogy abszurdnak hangzik, de ők se örökéletűek. Tudom, én sem, de ahogy ők élnek, amiket művelnek, nem mehet büntetlenül a végtelenségig. Nem kívánok nekik semmi rosszat, de egyszer mindenkinek eljön az ideje. A horda ideje még messze van, de közelebb, mint az enyém. Honnan tudom? Én nem slukkoltam a mérgező vegyi gázokból. Ők tizenegyen igen.

                                               III.

   Ezt kaptuk a várostól. Több volt az áldozat, mint a túlélő azok közül, akik akkor itthon tartózkodtak. Sajnos nem tudtam mindenkin segíteni. De annak ellenére, hogy nem végeztem egyetemet, nincs diplomám, van tudásom. Engem tanított az apám, anyám, a természet, az ösztöneim, az élet, az emberek butasága. Ezt a tudást nem tanítják közintézményekben, mert a professzorok sincsenek a birtokában. Esetleg csak tört részének. A tudás mellett hatalmam is van. Bárki felett tudnék uralkodni, sőt végezni is, ha akarnám. De egész életemben igyekeztem csak a jót szolgálni, nyújtani a rászorulónak a segítséget. Mégsem tudtam megmenteni a várost. Arra esély nem volt, hogy semlegesítő szert főzzek a mérgező gázok, füstök ellen. Már csak azért sem, mert ismeretlen anyagok voltak számomra, és vegyi téren vajmi kevés a tudásom. De ha minden rendelkezésemre állt volna, tudás, vegyi ismeret, megfelelő ellenszerek, idő hiányában esélytelen. Mire felfogtuk mi történik, már hullottak is az első emberek. Borzalom volt az a nap, az az év, és még a következő jó néhány. Szerencsére a város kitisztult, de drága árat fizetett. A talajt rendbe tették, a fertőzött emberek meghaltak, csak a horda tagjai élnek abból az időből, és én. Tudom, még pár generációt ki fogunk szolgálni, de ahogy látom mindig a feljövő nemzedéket, elszomorodom. Ahogy múlik az idő, úgy lesz egyre rosszabb. Félek, hogy ami az embereknek Jézus volt, az a településeknek Százhorrorbatta. Ennek a városnak kell majd mindenért szenvedni, valahol ez van megírva neki. És nincs kiút. El lehet indulni, megpróbálni, de változtatni nem lehet. Csak szinten tartani, hogy ne romoljon tovább, és az is egyre nehezebb. Ha csődre, káoszra, és a semmire van szükséged, költözz ide. De vigyázz mit teszel, mert a horda figyel. Nem tudni mikor, hol bukkannak fel, és kivel mit tesznek. Nem kell őket kerülni, de keresni sem. Jönnek ők, ha kell, még akkor is, ha az illető úgy érzi, teljesen felesleges. Ha a horda megindul, az azért van, mert szükség van rá. Ez ellen nincs mit tenni. Elfogadod, vagy beletörődsz. Vagy megszöksz, több lehetőség nincs.

   Mikor az ember már azt hitte minden rendben, a város éledezni kezdett poraiból, a lakosság száma is szép lassan növekedésnek indult, a bevándorlók számával együtt, úgy ütötte fel fejét, és harapózott el a bűnözés. Sajnos komoly, szomorú esetek történtek. Betörések, lopások, ezek elenyészőek a gyilkosságokhoz képest. A legdurvább az volt a mérgezés óta, hogy a városban megjelent egy sorozatgyilkos. Mindez úgy volt észrevehető, hogy néha eltűnt egy-egy ember, akiket később megtaláltak valahol az út szélén, vagy egy árokparton, persze addigra már csak a csontváz, és a foszladozott ruha maradt az áldozatból. A hatóságok tehetetlenül töketlenkedtek, nyomoztak, mindenféle eredmény nélkül, de a horda ezekben az esetekben is a topon volt. Rátaláltak az elkövetőkre, és tették velük, amit tenni kellett.

   Most már pár évtizede nyugalom van, de az emberek nagy része mégis fél, sok tüskét kaptak a várostól. Bizalmatlanná váltak egymással szemben, már engem sem látogatnak meg, és nem jönnek annyian tanácsot, orvosságot kérni, mint a régi szép időkben. Megváltozott, kicserélődött a lakosság. Sokuk azt sem tudja ki vagyok, ha egyáltalán tudnak a létezésemről. De a jó hír az, hogy sokan ismernek, és igénylik szolgáltatásaimat, amikért soha egyetlen fillért nem kértem. Még élünk, és virulunk, én, és a horda, igyekszünk vigyázni a településre. Bár nem tudom, megérdemli-e. De egy ilyen ember, mint én, aki itt született, és itt lakik már több mint száz éve, persze hogy vigyáz rá, és ahol tud, segít. Mert bármi is történt a múltban, ez az otthonom, és szeretem. Életem első száz évét sikerült leélnem, elkerültek a bajok, problémák, kivéve azt a bizonyos vegyi mérgezést. Soha senki nem bántott, elkerültek a bűnözök, nem raboltak ki, nem öltek meg, talán a hírem visszatartotta őket, amit nem is bánok. Talán féltek, hogy gyíkká változtatom őket, ilyet nem tennék, esetleg önvédelemből, de arra is megvannak az enyhébb módszereim.

   Azt hiszem, itt a történet vége, örülnék, ha többet nem kellene mesélnem, mert ez azt jelentené, hogy Százhorrorbattán minden rendben van. Holott tudjuk, hogy nincs, és már nem is lesz rendben semmi.

                                                     VÉGE.

                                                Edwin Chat

                                       2013. November 5-6.                 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés