Csodaszépen indult ez a tél. A hó már november végén leesett, és megmaradt egészen február közepéig. Nem zord hideg, nem is enyhe, pont megfelelő, igazi tél köszöntött az országra, a városokra. Kellett ez már, ugyanis a tél az utóbbi években nem kényeztette el a lakosságot, akiknek már elegük volt az állandó fekete karácsonyból, és a gyerekek is már csak képekről, filmekből ismerték a havat. De most teljesen más volt minden, mint idáig. Itt a tél, van hó, szép mennyiségű, a hőmérséklet is elég alacsony ahhoz, hogy megmaradjon a fehér takaró, olvadásra esély nincs.
Az utakat, járdákat megtisztították, amennyire lehetett. Amit az autók, gyalogos lábak letapostak, azok ott maradtak foltokban, hosszú keskeny csíkokban az út, és járdafelületen. Jeget sehol nem lehetett látni, köszönhetően annak, hogy nincs, és nem is volt olvadás, és az előrejelzések szerint hosszú hetekig nem is lesz. Csak a hideg, újabb hóesés, amire számítani lehet.
A háztetők sátor alakjukkal csendesen nyugodtak a hótakaró alatt, melynek érintetlen simaságát csak néhány madár, és macska lábnyom törte meg. Az ablakpárkányok ugyanígy pihentek, annyi különbséggel, hogy némelyikre volt kiszórva kis morzsa, hámozott szotyi, és más egyéb olajos mag, az apró madarak részére. Egy-egy fa ágán madáretető kínálta havas tetejével a finom falatokat az arra tévedő cinkéknek, és minden éhes madárkának.
Minden szívet örömre derített a fehér december. A gyerekeken kívül a szülők, nagyszülők is örültek a hónak. Az apák, anyák, elsősorban azért, mert végre láthatták gyermekeik arcán a leírhatatlan boldogságot, és hát ők is kicsit gyerekek a szívük mélyén. A nagyszülők számára pedig régi szép, sok-sok évtizedes emlékeket ébresztett fel a havazás, a hó. Mindenki örült, boldog volt a város, az emberek elégedetten jártak-keltek, szorgosan végezték teendőiket.
A városi örömet a díszítés tette teljessé. Boltok, egyéb üzletek kirakatain éjjel-nappal villogtak a szebbnél szebb színes apró izzók. Az önkormányzat fenyőfa, csillag, télapó, és más egyéb világító figurákkal szerelte fel az utcai kandelábereket. A főtéren hatalmas fenyőfa díszelgett, amit a városban működő egyik szervezet ajánlott fel a lakosság számára, és amit az iskolás gyerekek közösen, ünnepi hangulatban, karácsonyi dalokat énekelve díszítettek fel.
Délutánonként, tanítás után gyerekzsivaj töltötte be a parkok, terek, játszóterek légterét. Egekig szökellt a kiabálás, nevetés, sikítozás, rikácsolás. Röpködtek a hógolyók, apró dombokon, lankákon siklott a sok szán. Néhány rosszcsont meghempergett a hóban, vagy elkaptak egy csinos kislányt, és megmosdatták, aki nevetve sikítozott, és próbált ellenállni, eredménytelenül. Aztán kivörösödött, nedves arccal kergetni kezdte az őt megmosdató fiúkat, pár hógolyó kíséretében.
A járókelő felnőttek vidám szívvel, mosolyogva nézték az önfeledt aprónépet, akik most aztán igazán kiélvezhetik a tél adta lehetőségeket. Pár rosszfiú megdobált néha egy-egy járókelőt, akik kemény szitkok helyett viszonozták a téli játékot. Szidalmazó kiabálás helyett hógolyóval válaszoltak vissza a gyerekek nem kis örömére. Így ment ez, minden nap, minden délután. Nem egyszer a házőrző kutyák is részt vettek a játékban. A nagyobb termetűek lógó nyelvvel szánkót húztak, a kisebb termetűek csak ugráltak, szaladgáltak a gyerekekkel együtt, ugatva, vakkantva próbáltak elkapni egy-egy repülő hógolyót.
A gyerekek örömét csak fokozta, szívüket izgalom járta át, a közelgő Mikulás nap miatt. Már nagyon várták az estét, amikor jön a Télapó, és hozza nekik az ajándékot. Ilyenkor a legrosszabb gyerekek is jó viselkedtek. Persze csak pár napig, amíg meg nem kapják a szerintük megérdemelt ajándékot. Türelmetlenül várták az időt, és azon a bizonyos estén azt is megtették, amit az év többi napján soha nem voltak hajlandóak, fényesre tisztították kis csizmáikat, hogy a várva várt Télapónak kitehessék az ablakba. Ahogy közeledett az idő, úgy nőt a várakozás, még a szülők gyomrába is befészkelte magát némi izgalom.
Ötödikén este korán lefeküdt mindenki, gyerekek, szülők egyaránt. Az estét, a pihenést semmi nem zavarta. Csendes volt kint a táj, a madarak is aludtak valahol, csak a halk hóesés zizegett, hogy még szebb legyen ez az este. A frissen esett hó eltűntette a nyomokat, a millió gyerekláb, és szánkó mélyedéseit, mindent, ami addig felsértette a hótakaró felszínét. Fehéren pihent a város, a fák ágai lekonyultak a hó súlyától, a parkolókban útszéleken éjszakázó autók vastag, puha takarót kaptak, az utakkal, járdákkal, és az egész tájjal együtt. Zavartalan ez a csodás téli idill, az évszak nyugodtan végezhette esti, éjszakába nyúló munkáját, szorgosan, sűrűn hintette a kövér, csillogó hópihéket a város minden pontjára.
A Hold világította meg a szürke égboltot, mely mögött valahol apró gyémántkövekként ott ragyogtak a csillagok. Ha valaki ember fia is járt volna az utcán ezen a sejtelmes estén, most hallana egy süvítő hangot, száncsengő kíséretében. És mint a mesében, vagy ahogy a szépen megrajzolt képeslapokon látni, a kövér Hold udvarán átsuhant a Télapó, hat rénszarvas húzta szánjával, fekete sziluettként. Hatalmas S betűket írva kanyargott, és egyre közeledett a föld felé. Ahogy közeledett, úgy nőtt a mérete, és a csengő hangja is egyre hangosodott.
Mint egy landoló repülőgép, lassan, fokozatosan ért talajt, a szán talpai halk puffanással verték fel a havat. A széles, hosszú szán roskadásig megpakolva különféle ajándékokkal. Szebbnél szebb plüssmacik, mese, és kalandregény könyvek, zenei CD lemezek, és rengeteg finom csoki, néhány virgács dagasztotta a hatalmas piros zsákot.
A Télapó mosolyogva, hátra dőlve húzta meg a gyeplőt, és érces, mély hangon egy „Hóóó” vezényszóval megálljt parancsolt a szarvasoknak. Nagy termetével, tekintélyes megjelenésével komótosan szállt le a szánról. Fehér szakálla hasa közepéig lógott, gömbölyű pocakján feszült a piros kabát, melyet egy fekete, aranycsatos szíj fogott össze. Kényelmesen nyúlt a zsákba, és vette ki a megfelelő házhoz a megfelelő ajándékokat, melyek a csukott ablakon keresztül varázsmozdulattal kerültek a megtisztított kiscsizmákba.
Ezután tovább haladt a következő házig. Lassan fogyott a zsák tartalma, sok ház volt még hátra. Ahogy ment házról házra, a hóban ott maradt a szán, és a szarvasok nyoma. Mellettük a Télapó csizmájának talplenyomatai.
Már az utca közepén járt, mikor érezhetően kezdett valami megváltozni. A hóesés alábbhagyott, egyre ritkább lett, majd lassan esőcseppek kezdték kísérni a hópelyheket. A háztetők szélein megjelentek az első vízcseppek. Mire a Télapó végig ért az utcán, és eltűnt a láthatárról, addigra a kertekben álló hóemberek répaorra is vészesen megdőlt a föld felé. De ebből ő semmit nem vett észre, mert amerre járt, arrafelé még rendben volt minden. Ő a telet képviselte, ahova eső, olvadás nem fér bele. Csak ment, vidáman, szorgalmasan végezte a dolgát, hóesés kíséretében, és fogalma nem volt arról, mi folyik a háta mögött, ahol korábban járt. Így tette dolgát, ment utcáról utcára, házról házra. A szarvasok sem érezték a messze mögöttük lopakodó veszélyt. Engedelmesen tették kötelességüket, mintha minden rendben lenne.
Fülsértő, kegyetlen zajjal ért földet a másik mikulás. Ez a brutális landolás a piros ruhás Télapó számára nem hallható, ő a jót képviseli. Most a gonosz szállt a földre, egy fekete ruhás mikulás képben. Hideg, acélkék vasszánkóján semmi nem volt, csak ő. A szánt hat fekete, póniló nagyságú, tigrisfogú kutya húzta, a sátán kutyái. Habzó szájjal, mély hörgéssel, gyilkos szemekkel, megzavarodva tekintgettek mindenfelé. A havazást az eső, az olvadás váltotta fel. A szán amerre siklott, két keskeny csíkban azonnal elolvadt a hó. Sár, latyak, víztócsák, és mocsok jelezte, amerre jártak. A fekete ruhás mikulás szemei sárgán világítottak, véletlenül sem hasonlított emberi szemekre. Szakálla sárgásszürke, mint egy mosdatlan hajléktalannak. Orrfacsaró, fanyar bűz lengte be őt, és környékét. Gonosz mosollyal közeledett az ablakok felé, hogy borsot törjön mindenki orra alá. Szájában villa alakú nyelv nyalogatta ütőértépő fogsorát. A kutyák néha vad marakodásba kezdtek, elővillanó hegyes fogaikkal keresték egymás nyakát. A fekete ruhás ezzel nem foglalkozott, tudta, hogy csak játszanak a kutyusok.
Odament az első ház ablakához, ahol a piros ruhás Télapó által nemrég elhelyezett ajándék díszelgett. Egy méterre állt meg az ablak előtt. Szemeiből vékony, fényes, lézersugár fénycsóva csapott ki, szúrólángszerűen. Pokoli forrósággal olvasztotta meg az üveget, és égette szénné a kiscsizmákat az ajándékokkal együtt. Mikor végzett, hatalmas, visszhangzó röhögéssel elégedetten nézte gonosz tettét. Majd odament a szánhoz, fekete kabátja alól előhúzott egy korbácsot, és a két hátsó kutyára csapott vele. A hat fenevad hangos ugatással azonnal elindult a következő házhoz. Ott ugyanaz volt a feladat, mint az előző háznál. Kiolvasztani az üveget, és szénné égetni, ami mögötte van, megsemmisíteni a jó, a szeretet szimbólumait. A hátra hagyott úton már csak foszlányokban lehetett havat találni. Vizesen csillogott a kövezet, megszórva fekete szénporszerű anyaggal, ami lusta lávaként terjeszkedett a gonosz szánkója nyomában. A kutyák most vadul estek egymásnak, eredményesebben, mint az előbb. Mély sebekből vér csorgott az útra, beterítve havat, vizet, szénport egyaránt. A fekete ruhás mérgesen lépett oda, és csattogó korbácsával végigverte mind a hat dögöt. A fenyítésnek meglett az eredménye. Mind a hatan fülüket, farkukat behúzva fájdalmasan nyüszítettek. Senki nem ébredt fel ezen a drasztikus éjszakán, a gonosz kómába merítette a város minden lakóját, gyereket, felnőttet, embert, állatot egyaránt. Nem tudott róla, de ez az egy jó húzása volt, így kegyetlen földi látogatása nem követelt emberéletet.
Az összes utcát végigjárva, minden ház végeztével irányba vette a főteret. Szánkója élesen csikorogva küszködött az utca kövezetén, ahol néhány órája még érintetlen, fehér hótakaró csillogott. A kutyák lógó nyelvvel, izzadva, gőzölgő testtel, kínlódva húzták a vasmonstrumot, amely üléséről a feketeruhás szorgosan csattogtatta korbácsát.
A főtéren találkozott a két télapó. A jóságos Télapó épp a város karácsonyfája alá helyezte el az ajándékokat, mikor megérkezett a feketeruhás. Azonnal felismerte ősi ellenségét. A szarvasok megvadultak, a kutyák megvesztek. A feketeruhás azonnal munkához látott. Először a karácsonyfát szerette volna megsemmisíteni. A pirosruhás Télapó nagy kampósbotját jobb kezében tartva, karjait az egek felé emelte, tekintetével együtt. Csukott szemmel várta az égi segítséget. A feketeruhás hiába próbált rosszat tenni, nem sikerült neki. A karácsonyfa sebezhetetlenül pompázott ünnepi fényében, ahogy a gyerekek feldíszítették. Sérthetetlen volt, mert rajta volt a gyerekek szeretete, az emberi szeretet, az Úr áldása.
A kutyák addig tomboltak, míg minden szíj elszakadt. Ami nem, azt elharapták, és visszatarthatatlanul estek neki a szarvasoknak. Kegyetlen öldöklés vette kezdetét. A hatalmas hegyes fogak nagy darabokat téptek ki a szarvasok oldalaiból, bordacsonttal együtt. A véres tépett cafatokat pár rágás után lenyelték, hogy aztán újabb falatokat szakíthassanak. Szerencsétlen párák pár perc alatt bevégezték jobb sorsra szánt életüket. Az öldöklés után a kutyák céltalanul elrohantak a végtelen sötét éjszakába. A Télapó nem tudott mit tenni, minden erejével arra összpontosított, hogy a karácsonyfát megvédje. A feketeruhás látva a kudarcot, hogy a karácsonyfával semmit nem tehet, a Télapó szánját semmisítette meg ugyanazzal a módszerrel, amivel az ablaküvegeket olvasztotta, és a mögöttük lévő ajándékokat égette szénné. Egymással nem tudtak mit kezdeni, ezt jól tudták, ezért meg sem próbálták.
Másnap reggel kivilágosodott, de a jónép még aludt, mit sem sejtve az éjjeli ádáz küzdelmekről, fergeteges rombolásról. Kiolvadt üvegek, fekete, latyakos utcák, úgy nézett ki a város, mint egy háborús település. Egyedül a főtéren maradt meg a hó. A szarvasok maradványai vérbe fagyva hevertek a szénné pörkölődött ajándékos szán mellett. Körülöttük piroslott a hó a kiömlött, szétfröcskölődött vértől. Ezernyi mancs, és patanyom árulkodott a végzetes küzdelemről. A karácsonyfa díszei csillogtak, égői fényesen ragyogtak, ám ágai a föld felé hajoltak, elszáradt tűlevelekkel, melyek, lassan, lustán kezdtek leperegni. A pár ajándék mellett-, amit még a Télapó helyezett el a fa alá a feketeruhás jötte előtt- a hóban három darab, méretes sárga 6-os virított egymás mellett.
A karácsonyfa alatt hat póniló termetű fekete kutya lapult, várták a város ébredését, és a gyerekeket, akik majd nemsokára jönnek megnézni az ajándékokat.
VÉGE.
Edwin Chat
2009.12.12.-13.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Hűűű...de jó képet készítettél az íráshoz, nagyon, de nagyon tetszik!!!
...egyébként szívesen, máskor is...