Szép tavaszi reggel köszöntött be az idei gyereknapra. A Nap sugarai beterítették a várost, könnyen tehették, egy felhő sem járt az égen. A kellemes levegőbe madarak csiripeltek, énekeltek, fütyörésztek. Az utcákon járókelő emberek arcán is ott ült az öröm, melyet ez a friss reggel okozott, ugyanúgy, mint a természet, az ő lelkük is újjá született a komor tél után.

   Az iskola előtt, az út szélén egy busz állt, vezetőjével türelmesen várta az osztályt. Gyerekek gyülekeztek az intézmény bejáratánál, két tanárral, és néhány szülővel. A mai program, gyereknapozás a csónakház melletti réten. Lesz ott minden, különböző csoportos versenyek, melyeket majd akkor spontán rögtönöznek a nevelők, és rögtön megérkezéskor elkezdődik a bográcsozás, hogy délre megfőjön az ebéd.

   A gyerekek jól nevelten sorakoztak, mindenki fogta a párja kezét. Nem lármáztak, csak itt-ott volt kis sutyorgás, a legtöbbjük némán nézett ki a fejéből. Az egyik tanár megszámolta őket, majd megállapította az osztály létszámát, tizenöt főt. A tizenhat éves, harmadik osztályos gyerekek izgalommal várták az indulást, de különösebb érzelmeket nem árult el arcuk.  Ha egy vadidegen látná őket, minden bizonnyal azt gondolná, hogy drogos csoport készül terápiára. Minden tanuló kivétel nélkül érzéketlen szemekkel bámult maga elé, tátott szájjal, mint aki be van drogozva. Ha esetleg mégis megszólalt valamelyik, annak nem sok értelme volt, és szinte érteni se lehetett. Ugyanis szomorú tény, hogy ennek az osztálynak minden tagja egytől-egyig Down-kóros. Speciális iskolába járnak, és bármi szakmát is tanulnak, valószínűleg egy otthonban fogják leélni az életüket, ahol majd örökké irányítják őket, megmondják, mikor mit tegyenek, és kirándulni is csak akkor tudnak menni, ha szerveznek számukra ilyen programot. Ezt az intézményt az önkormányzat üzemelteti, és minden elismerés megilleti őket, hogy rendszeresen gondjukat viselik a szellemileg sérült gyerekeknek.

   Mikor elindultak a buszhoz, és felszálltak rá, akkor húzódott mosolyra a legtöbb fiú szája, elővillantva csorba, szabálytalan fogaikat. Néhányuknak más fogyatékossága is volt. Vilikének például bal kezén hiányoznak az ujjai. Zsoltikának nincs orra, csak két lyuk tátong a szemei alatt. De itt van Marci, aki tizenhat éves létére még nem szobatiszta, majdnem minden éjjel bevizel az ágyba. Soha semmi baleset nem érte őket, testi, lelki fogyatékosságukat annak köszönhetik, hogy így születtek.

   A fiúkból álló osztály elfoglalta a buszt. Összevissza ültek, egymás között nem nagyon alakultak ki barátságok, majd mindegyikük magánakvaló gyerek, nem túlzottan keresik a másik társaságát. Riasztó kinézetük ellenére nagyon rendesek, végtelen szeretetük páratlan, csakúgy, mint a segítőkészségük. Az egyik tanár még a buszon is megszámolta őket, és mikor mindent rendben talált, szólt a sofőrnek, hogy indulhatnak. A behemót jármű lassan, lusta motorzúgással kapcsolódott be a vasárnap reggeli gyér forgalomba, gyerekzsivaj kíséretében.

   Útközben csak fokozódott a lárma, élvezettel nézték a már jól ismert városi tájat, és minden arcon ott ült a felhőtlen öröm. A sofőr egy kazettát nyomott a magnóba, és a hangszórókból jól ismert gyerekdalok csendültek fel. Ennek hatására az összes nebuló énekelni kezdett, már ha lehet azt a borzalmas nyökögést, idegesítő hamis hangokat éneknek nevezni. A tanárok, és a szülők együtt örültek a gyerekekkel, meghatódva hallgatták a hirtelen született kórust. A sofőr is néha mosolyogva pillantott bele a tükörbe, hogy lássa a szívszorító, ám mégis örömteli látványt.

   Egy fiú kekszet vett elő táskájából, és hangos csámcsogással enni kezdte. Őt egy másik fiú követte, kinek batyujából csipsz került elő. Aztán példájukat egyre több és több társuk követte, az éneklés fokozatosan alábbhagyott, és zacskók csörgése váltotta fel.

   Patrik az első ülésen foglalt helyet, közvetlen a sofőrfülke mögött. Ő csokis nápolyit vett elő, de mielőtt hozzálátott volna enni, megkínálta vele a tanár néniket, akik mosolyogva vettek el egy szeletet, mert ilyen őszinte, szeretettel teli kínálást nem szabad elutasítani. A fiú is megeresztett egy rövidke mosolyt, és millió porszemcsényi morzsát hullajtva bekapott egy nápolyit.

   A busz befordult a csónakház parkolójába, ahol meglepően sok hely tátong üresen. Ez kissé szokatlan ilyenkor, mert gyereknapon rengeteg osztály szokott idejönni, szórakozni. De ezzel senki nem törődött, az a fontos, hogy ők most itt vannak. Kinyílt a busz ajtaja, először az egyik tanár szállt le, majd őt követve a gyerekek is, fegyelmezetten, de kissé izgatottan cseverészve. Volt, ki a hátán cipelte kis táskáját, és volt, ki a kezében. Sok dolgot nem hoztak magukkal, csak ami szükséges. Műanyag tányér, evőeszköz, rövidnadrág, póló, tornacipő. Mikor már egy lélek sem volt a buszon, a sofőr bezárta az ajtaját, és ő is az osztállyal tartott.

   Vidáman beszélgetve haladtak a rét felé, a sofőr a sor végén kullogott, egy apukával beszélgetve. Elöl két tanárnő vezette a kis gyereksereget, miközben a kék égen egy-két kisebb fátyolfelhő jelent meg. Amúgy kissé meglepő, hogy az apukák többen vannak jelen, mint az anyukák, igaz, csak eggyel. Az apukák közül hárman döntöttek úgy, hogy eljönnek gyerekükkel a rétre, míg az anyukák csak ketten voltak a tanárnőkön kívül.

   A réten műanyag székek, asztalok várták a kirándulókat, melyeket a csónakház alkalmazottai helyeztek el a nagy füves terepen, ahogy azt korábban megbeszélték az iskolával, és az önkormányzat illetékes osztályával. A gyereknapi helyszín széle felett égbe nyúló, vasszerkezeteken vastag, magasfeszültségű kábelek zizegtek. Átlósan futottak át az idomtalan rét felett.

   A rétet birtokba véve mindenki letelepedett, választottak helyet maguknak, az asztalok melletti székekre pakolták a táskákat, szatyrokat, hátizsákokat. Pár perc eltelt ezzel, mire minden gyerek, és felnőtt elrendezte dolgait. Néhányan még ittak egy keveset, majd a tanárok utasítására felsorakozott az osztály. A gyerekek egymás mellett állva, mozgolódva, beszélgetve várták, mi fog történni. Sejtették, hogy játék következik, mert szinte mindig ez történik gyereknapon. Persze voltak olyan évek, mikor gyereknapon nem ide jöttek, hanem vidámparkba, állatkertbe, múzeumba. Most viszont itt vannak, felsorakozva, és egyikük se figyel a tanárokra.

- Gyerekek, figyeljen mindenki!- szólt Ágika az osztályhoz. A fiúk tekintete rá szegeződött, majd ha lassan is, de befejezték a beszélgetést, és csendben figyeltek a tanárra.

- Ebédig játszani fogunk. Mindenki kap egy babzsákot, és egyesével, ahogy szólítalak benneteket, eldobjátok. Az nyer, akinek a legmesszebbre sikerül dobni.- vázolta fel Ágika az első feladatot. Bejelentését izgalommal telt nevetés követte, tetszett a gyerekeknek ez a műsor. Majd a tanárnő a szülőkhöz fordult.

- Megkérnék egy apukát, aki segítene a dobás lemérésében.- kérésére azonnal kilépett egy férfi, és odament hozzá.

- Szívesen segítek.- mondta mosolyogva a magas, vékony testalkatú férfi, akit Endrének hívnak, és az ő fia is itt van az osztállyal.

- Nem kell milliméter pontosan mérni. Elég, ha lelépi a távolságot, csak arra kérem, mindig egyformát tessék lépni, csalás nélkül.- kérte mosolyogva a tanárnő.

- Ez természetes. Tiszta játék lesz.- adta Endre a megnyugtató választ.

- Rendben, köszönöm.- hálálkodott Ágika.

   Csak kettő babzsák van, de ez épp elég. Valika maga elé vett egy papírt, melyen az osztálynévsor állt, és szólította az első dobót a vonalhoz, melyet közben Endre húzott a földön egy kisbaltával.

   A többi szülő közül a férfiak felállították a bográcsállványt, ráakasztották a kondért, fát vágtak az Endrétől visszakapott baltával. A két anyuka neki fogott krumplit pucolni, és a többi egyéb alapanyag előkészítésének az ebédhez. Ezekkel az eseményekkel kezdetét vette a gyereknap, mely már most, az első pillanattól fogva nagyszerű hangulatban zajlott.

   A csónakház parkolójába egyre több busz érkezett, ahogy telt az idő. Újabb osztályok érkeztek, de ők nem a rétre mentek, hanem a csónakház területén vertek tanyát. Ott komolyabb játékok folytak. Teke, kispályás foci, lábtenisz, és asztalitenisz verseny. Csupán a kerítés, és jó néhány méter választotta el őket a sérült gyerekektől. Sajnos akadt egy-két suhanc, akik odaszaladtak a kerítéshez, és csúfolni kezdték a szellemi fogyatékos osztályt. A sértettek nem figyeltek oda, igyekeztek nem észrevenni, nem meghallani, de minden igyekezetük ellenére eljutottak fülükig az ócsároló szavak. Nem esett jól nekik, és kicsit be is árnyékolta jókedvüket, napjukat, de valahol már hozzászoktak, ugyanúgy, mint ahhoz, ha elmennek valahova kirándulni, sokan megbámulják őket.         

   Még csak dél volt, de a várost sűrű sötét felhő borította be, eltakarva a Napot, ezzel helyet adva a sejtelmes árnyakkal teli sötétségnek. Az utcán járó emberek egyre sűrűbben emelték aggódó tekintetüket az ég felé, majd lábuk elé nézve megszaporázva lépteiket, igyekeztek minél hamarabb elérni biztonságot nyújtó otthonukat. A szél hátborzongató síró hangot produkálva süvített az égbe magasló házak között.

Vihar közeledik. -gondolták az egymás mellet elhaladó szótlan emberek. Még is volt valami furcsa, valami aggasztó a hirtelen városra telepedett természeti jelenségben.

Az út menti kandeláberek fénye hol kialudt, hol újra felvillant pár percre, vészjósló különös fényjátékkal téve még kísértetiesebbé az egyébként sem bizalomgerjesztő környezetet.

A csónakház melletti hatalmas füves réten sem volt rózsásabb a helyzet.

A felhők úgy besötétítették az eget, hogy a madarak azt hitték, este van, és menekülve bújtak el a fák lombjai között.

A pár ezer fős lélekszámú kis településnek már elege volt ebből. Ez történik minden évben, a gyereknapon.

 Hiába hozzák ki ide a kicsiket a tanárok, néhány szülő kíséretében, ez megy már évek óta, hogy az időjárás tönkreteszi a gyerekek napját. Pedig rengeteg színes programmal szerették volna múlatni az időt, emlékezetessé tenni a beteg gyerekek számára.

Ugyanis a szomorú napot még az is beárnyékolja, hogy nem egészséges gyerekekről van szó, hanem szellemi sérült, Down-kóros csemetékről. Sok-sok ügyességi vetélkedő, csapat, és akadályverseny szerepelt a napi programok között, melynek fénypontja a nap végi tombolasorsolás lett volna, ahol természetesen minden gyerek sorszámát kihúzzák, senki nem távozna üres kézzel, hogy sikerélményük lehessen. De az egészet keresztül húzta a barátságtalan, hirtelen jövő időjárás, mellyel szemben tehetetlen az ember.

 A beteg gyerekek kevéske veszélyérzettel rendelkeztek, így jószerivel csak tanácstalanul nézték, ahogy a tanárok, és a szülők kapkodva mentik a menthetőt, mikor a viharos szél felkapott mindent. Dőltek az asztalok, felborultak a poharak, üdítős üvegek. A bogrács állvány is úgy csuklott össze, mint a colostok, és a kondér tartalma sötét vérként terült el a poros fűben. Ezzel oda az ebéd, épp most, mikor már lassan készülődni akartak, megteríteni az asztalokat, kimerni az ételt. Erről is le van a gond, mivel a szél úgy kapta fel a papírtányérokat, és esztelenül repítette mindenfelé, akár a hópihéket. A felnőttek kiabáltak, kétségbe esetten próbálták összeszedni a gyerekeket, akik csak tétován szédelegtek a füves terepen, azt sem tudva, mitévők legyenek. Az a pár apuka, akik eljöttek, kettesével kapták hónuk alá a beteg kis tanulókat, és rohantak velük a hosszúkás, több helyiségből álló faház teraszára, melyet fényáteresztő üvegszálas hullámlemez véd az eső elől.

   Szűnni nem akaró zsivaj töltötte be a betonterasz légterét, mindenki mondta a magáét, ám a sok gyerek beszéde inkább kisborjú bőgéséhez hasonlított. A szülők ijedten néztek egymásra, és igyekeztek összeszámolni, hogy megvan-e mindenki. A nevelők, és a gyerekek összesen vagy húszan lehettek a teraszon, csapzott hajjal, koszos ruhában, melyet a szeszélyes időjárás varázsolt percek alatt maszatossá. Az anyukák, apukák, és a tanárok mind megvoltak, a gyerekek létszáma kérdéses, melyet két pedagógus igyekezett izgatottan összeszámolni. Persze nem sikerült elsőre, mindketten mást számoltak, ezért nekiálltak másodszor, harmadszor, és negyedszer is. Mikor végre sikerült nekik, és mindketten ugyanazt az eredményt kapták, átszámolták ötödször is, ellenőrzésképpen.

   Az egyik tíz emeletes ház lépcsőházának ajtaján egy közép magas kissé teltkarcsú nő lépett ki az utcára. Hosszú barna hajába azonnal belekapaszkodott a viharos szél. Kabátja kapucniját szorosan fejére kötötte, és míg mindenki befelé igyekezett az ítéletidő elől, ő sietős léptekkel elindult a községből kifelé vezető utcán. A mellette elhaladó emberek csodálkozva nézték a jól ismert kedves, mindig barátságos asszonyt. - Pocsék időnk van Bettike, szólította volna meg az egyik szomszéd, de a nő csak bólintott egyet a fejével és szó nélkül folytatta útját. Az egyre erősödő szélnek nekifeszülve, kavargó gyötrő gondolataitól, és az aggodalomtól ziháló mellkassal próbált egyre közeledni céljához. Kint a csónakháznál ma tartják a sérült, fogyatékos gyermekek számára a gyereknapot. Betti gondolatban visszagondolt arra az időre mikor a fiát Patrikot várta. Csupa öröm és boldogság volt minden nap attól a perctől fogva, ahogy megtudta, hogy gyereket vár, az sem zavarta meg örömét hogy fia apja nem vállalta őket.  Születése után azonnal kiderült, hogy agykárosodással született, és szellemi fogyatékosan kell leélnie egész életét. Betti mindent elkövetett, hogy fia a legteljesebb életet élhesse. Ezért is engedte el ma az iskola által szervezett gyereknapi rendezvényre. Szerette közösségbe hordani Patrikot, elvitte, ahova csak tehette, így a fiú megszokta az emberek olykor fura tekintetét, néha sajnálkozó megjegyzését. Betti nagy igyekezettel vett részt a mai program szervezésében. Megtett minden tőle telhetőt, hogy minél vidámabb és színesebb legyen ez a nap gyermekének és a hasonló fogyatékkal élők részére. A pedagógusok többször is kérték, hogy tartson velük, kísérje el őket a csónakháznál tartott játékos mulatságra, de most valahogy úgy összesűrűsödtek feje fölött a lakás körüli teendői, hogy sajnálattal, de visszautasította a meghívást.

Most ezerszer megbánta már, hogy nem tartott a pedagógusokkal, és azzal a néhány szülővel, akik elvállalták ezt a nem éppen kis figyelmet igénylő feladatot. Az időjárás szokásához híven most is tönkre tette a gyerekek mulatságát, de Bettit nem ez aggasztotta leginkább. Valami megmagyarázhatatlan szorongás, félelem kerítette hatalmába. Mindent elsöprő késztetése volt hogy kimenjen a rétre, és saját szemével győződjön meg gyermeke sértetlenségéről, s persze segítségére legyen mindenben a többi szülőnek, pedagógusnak ebben az ítéletidőben. Már csak néhány kertes ház mellet kell elmennie, és kiér a szabadba. A máskor oly gyönyörű napsütötte, üde zöld környezet most sötét, és visszataszító volt. A szél bebújva kapucnija alá vészjósló hangokat suttogott a fülébe. Ahogy csökkent a távolság a csónakházhoz vezető úton, úgy nőtt Bettiben a félelem, és valami semmihez sem hasonlítható rossz előérzet. Az utolsó métereket már szinte futva tette meg, hallva az iszonyatos hangzavart a tér felől.  Ahogy csak bírt úgy szaladt a hang irányába, torkában dobogó szíve majd kiugrott mellkasából. Az egész úton tartó önvád egyre csak erősödött benne. - El kellett volna jönnöm..., minden más ráért volna.

   A két tanárnő ijedten nézett egymásra, mikor a létszámellenőrzés után tudatosult bennük, hogy egy gyerek hiányzik. Patrik, aki nem egyszer okozott már problémát önhibáján kívül a tanároknak, most is újabb gond megoldása elé állította a nevelőket. Sajnos a fiúnak megvolt az a rossz tulajdonsága, hogy néha elcsavarog, de ő ezt nem direkt teszi, egyszerűen csak így jön össze. Guggolva nézegeti a fűben élő bogarakat, tanulmányozza az apró kis virágokat. Aztán pár méterre arrébb meglát egy másik virágot, melynek nem tud ellenállni, és így lassan, de biztosan egyre messzebb kerül a figyelő szemek elől, amíg végleg el nem tűnik. Most is egy ilyen eset történt, és a tanárok, felkészültek, hogy a tragikus hírt közöljék az osztállyal, és az őket elkísérő szülőkkel. Valika néni, aki magas, karcsú nő, a mai napon szűk kék farmernadrágba, fehér pólóba, és piros esőkabátba öltözött, ő szánta rá magát a hírközlésre.

- Figyelem! Szeretném, ha mindenki elcsendesedne egy kicsit, és figyelne!- mondta emelt, kissé ideges hangon. A felszólítást többször meg kellett ismételnie, hogy a célját elérje. Mikor az összes szempár rá figyelt, nagy sóhajjal rászánta magát, hogy közölje a tragikus hírt. Ami normális körülmények között nem lenne tragikus, mert Patriktól már szinte megszokták ezt az eltűnősdit, de most ebben az ítéletidőben igencsak aggasztó a helyzet.

- Egy rossz hírt szeretnék közölni. Sajnos nagy baj van, Patrik nincs meg. Ágikával többször átszámoltuk a gyerekeket, de Patrik hiányzik.- a bejelentést halk, elégedetlen morajlás követte, és mindenki sutyorogni kezdett a mellette állóval, kombináltak, hova tűnhetett, és miért.

- Meg kell keresni!- vette át a szót Ágika, és segélykérően nézett a szülőkre, főleg az apukákra. Bízott benne, hogy kérése meghallgatásra talál. Pár pillanatig döbbent, tanácstalan csend ült a társaságon, közben az eső esni kezdett hatalmas cseppekben, melyek csak úgy csattogtak a betonon, az aszfalton, és a terasz tetején. A gyerekek riadtan kapkodták tekintetüket mindenfelé, érthetetlenül nézték az időjárás esztelen játékát, látszott rajtuk, hogy félnek.

- Meg kell keresni Patrikot!- ismételte meg a kérést, vagy talán felhívást, és arca mindent elárult, melyre kiült a rémület, ijedtség, tanácstalanság. Neki is dolga, kötelessége lenne megkeresni a gyereket, mert rábízták, felelősséggel tartozik érte, de ebben az időben nem mer elindulni, keresni, és ezt nem is meri bevallani a gyerekek, és a szülők előtt.

   Valósággal leszakadt az ég. Az eső úgy esett, mintha dézsából öntenék. A réten teljesen elázott minden, felesleges összeszedni őket, az összes tárgy, és kellék mehet a kukába. Sűrű villámok cikázva világították meg az eget, akár egy vaku fénye. Kegyetlen égiháború dúlt, süketítő dörgésekkel, hatalmas robajokkal, mintha ágyúszó kísérné a páratlan vihart.

- Majd én!- kiáltott, és jelentkezett egy pocakos, vastag bajszú apuka, és habozás nélkül nekiindult a keresésnek, a rét felé. Két kezét szája elé emelte, és hangosan kiabált. – Patrik! Patrik!- de szavai nagy részét elnyelték, elnyomták az ég háborgó hangjai. Egy perc sem telt bele, bőrig ázott. Ruhája csurom vizesen tapadt testéhez, haja teljesen fejére lapult, és a vízcseppek utat találva hajtincsein keresztül, zavaróan csöpögtek orrára, szemeire. Szorgalmasan, szünet nélkül kiabálta a gyerek nevét, és egyre távolodott a biztonságot nyújtó épülettől, az aggódó szemek elől, ebben a borzasztó, egyre erősödő viharban.

- Jöjjön vissza!- kiáltott utána Valika, de szavai már nem érhettek el a reménytelen feladatra vállalkozó férfihez. – Úristen, most mit tegyünk?- kérdezte tanácstalanul, és kolléganőjére, Ágikára nézett. Választ nem kapott, csak ijesztő csendet, érezte, hogy minden szülőt lebénított a tehetetlenség, kikben ott van a segíteni akarás, de ez a káosz, melyet a vihar okozott, lebénítja mindannyiukat.

- Uhóára iliszhákka hászott.- szólalt meg az egyik beteg gyerek.

- Tessék?- fordult oda kérdőn Valika, és várta, hogy a gyerek megismétli mondandóját.

- Uhóára iliszhákka hászott.- jött a válasz szóról szóra.

- Mit mond?- kérdezte az egyik apuka, aki nem érzett magában annyi bátorságot, hogy ő is Patrik keresésére induljon.

- Azt mondja, hogy Patrik utoljára gilisztákkal játszott.- fordította le Valika a beteg gyerek szavait.

- És akkor mi van? Segít valamit is ez az információ?- kérdezett újra az apa.

- Annyit biztosan- kezdte a választ Valika,- hogy Patrik nem tudatosan csavargott el. Minden bizonnyal most is a fűben szöszmötölt, és lassan, méterről méterre eltávolodott. Sajnos nem ez az első eset, de reménykeltő lehet, hogy eddig mindig megtaláltuk rövid időn belül, sértetlenül, épen, egészségesen.                 

   Betti a futástól, és a csónakház felől érkező kétségbeesett hangoktól megrémülve, ziháló mellkassal próbálta minél hamarabb célját elérni. Csak pár méter választotta el, hogy végre a rét közelébe érjen, amikor a hatalmas cseppekkel indító eső, pillanatok alatt villámok, és menydörgések kíséretében zuhogni kezdett. Bettin, pár másodpercen belül egyetlen száraz ruhadarab sem volt.  A szakadó eső az égtől a földig, szinte átláthatatlan függönyt képezett a minden áron látni akaró nő szeme elé. Az erejéből mit sem vesztett viharos szél korbácsütésként csapta arcába az égből lezúduló vizet, torkát, fizikai fájdalmat okozva szorongatta a félelem. Teste a vihartól meggyötörve, görnyedve küzdötte magát lépésről– lépésre előre, miközben egyre tisztábban hallotta a tér felől jövő kiáltásokat. Testét jéghideg borzongás járta át az eső okozta átázott ruháitól, s a lelkét egyre erősebben gyötrő félelem miatt minden porcikája reszketett. Már nem tudta, hogy kétségbeesésében hallucinál, vagy valóban fia nevét hallja kiáltani a tér felől.

   Lassan elérkezett a csónakház melletti füves részre, ahol mondhatni háborús körülmények tárultak szeme elé. Kitágult pupillákkal félelemtől eltorzult arccal próbált a hangok irányába közeledni. Minél erősebben hallotta  hol  a fia nevét kiáltó férfihangot, hol kétségbeesett nők kiáltásait, annál tisztábban rajzolódott ki szeme előtt a csónakház épületének teraszán álló egymással szorosan összebújó gyermekek csoportja, és a szinte már eszelősen kiáltozó, tanácstalanul egymásra tekingető felnőttek alakja. Fejét lassan a Patrik nevet kiáltó hang irányába fordította, ahol egy halvánnyá mosódott férfialak rajzolódott ki szeme előtt. Agya hihetetlen sebességgel mérte fel az ösztönei által már jelzett bajt, de belekapaszkodva egy hajszálnyi reménybe szemét a gyerek csoportra szegezve könyörgő tekintettel kereste fia kedves arcát a többi rémült gyermek arc között, eredménytelenül. A teraszon álló eddig tele torokból kiáltozó felnőttek zavarodott, tragédiát sugalló arccal figyelték a bénultan álló gyermekét kutató anyát. Betti lassan körbejáratta tekintetét a teraszon állókon, szeme kérdőn állt meg a toporgó pedagógusokon. Az egymással szinte szemben álló felnőttek szeme némán egymásba kulcsolódott. Bettin iszonyatos pánik lett úrrá, s félve minden kimondott szótól némán, csak szemével kérdezte: -Hol van? Hol van Patrik?

   Az égi áldás szűnni nem akarva zúdult a földre, mosva, áztatva mindent, embert, állatot, növényt egyaránt. A sűrű, hatalmas esőcseppek szürke fátyollal homályosították el a tájat, az emberi szem elől a látótávolságot. Az egyenetlen talajon kisebb-nagyobb mélyedésekben pillanatok alatt különböző méretű tócsák keletkeztek, melyeknek mélységét nem látva, kockázatos bele lépni. De ahol nem voltak mélyedések, a sima részeken is már bokáig ért a víz. A város utcáin folyamként hömpölygött, a vízelvezető csatornák nem győzték elnyelni az irdatlan mennyiségű esővizet. Az utcákon egy lélek nem járt, a brutális időjárás teljesen lebénította a gyalogos, és a járműforgalmat.

   Csak a csónakház mellett volt némi élet, de ott is az időjárás volt az úr, és akik Patrikot szerették volna megkeresni, tehetetlenül álltak, nem tudva mitévők legyenek, a tehetetlenség lebénította cselekvőképességüket.

    Az elkóborolt, szellemileg sérült kisfiú teljesen kizárta a külvilágot. Sikerült messzire elcsavarognia, így akkor sem hallaná a nevét kiáltó apukát, ha a vihar nem tombolna őrült módjára. Több száz métert tett meg figyelmetlenül, fák, és bokrok között bóklászott, mire elért arra a helyre, ahol most van. Egy kisebb domb mögött térdelt a vízben álló talajon. A domb talán tizenöt méter átmérőjű, és három méter magas lehetett, nem nagy, de arra tökéletesen elég, hogy a térdelő gyereket elrejtse. Patrik gilisztákat keresgélt, és talált is. Mivel nem volt nála semmi, öblös üveg, esetleg műanyag kis doboz, melyben a horgászok tartják a csalit, így szájába gyűjtötte a csúszómászó férgeket. Nem tudta mi célja ezzel, hogy gilisztákat gyűjt, most ezt tartotta fontosnak, és jónak. Puszta kézzel turkálta a földet, de csak néhány pillanatig volt sáros, mert a szakadó eső gyorsan lemosta. Nagyon jól elvan így, jól szórakozik, mert nem tudja felmérni a veszélyt, a bajt. Más normális gyerek ilyenkor még otthon is félne az anyja mellett ettől a borzalmas időjárástól, dörgésektől, villámlásoktól, de Patrik nem. Az ő agya másképp működik, nem úgy fog fel, és mérlegel bizonyos szituációkat, ahogy azt kellene, ezért most sem vette észre a felé közeledő veszedelmet. A fiú háta mögött a vadon nőtt bokrok sűrűjéből egy termetes giliszta araszolt lassan, nesztelenül, egyre közelebb. Vastagsága, mint egy emberi alkar, hosszúsága elérte a két métert. Akár egy életveszélyes kígyónak is beillene. Patrik a veszélyről semmit nem tudva, továbbra is buzgón kereste a kukacokat, és tömte a szájába.

   Nem ez az első eset, hogy így elkóborolt. Megtette ezt eddig majdnem minden kiránduláson, de hála az égnek mindig megtalálták, és soha nem kapott semmi büntetést, tekintettel szellemi állapotára. Mindenki tisztában volt vele, hogy nem direkt tűnik el, nem a nevelőket akarja ezzel idegesíteni, esetleg tönkre tenni, egyszerűen ő ilyen, nem képes megérteni, hogy ez a szokása rossz, nem szabad. Bármikor, és bárhol is tűnt el, még soha nem volt ennyire kegyetlen az időjárás, mint most. De ez nem aggasztotta Patrikot, félelemérzete egyenlő a nullával. Kitűnt társai közül ezzel a rossz szokással, és azzal is, hogy magánakvaló természete miatt általában egyedül játszott. Ő nem szokott együtt focizni a többi gyerekkel, minden közös játék alól kihúzta magát, és reggelinél, ebédnél is általában külön asztalhoz ült, jobban érezte magát egyedül.

   Az eső csillapodni kezdett, érezhetően, percről percre gyengült, és az égzörgések is jelentősen alábbhagytak. Az óriási villámlások is erősen megcsappantak, már csak itt-ott cikázott egy-egy vékony villám a komor szürke, végtelen ruhába öltözött égbolton. Patrik észrevette a változást, fejét felemelte, pár másodpercig nézte az eget, majd mintha mi se történt volna, tovább folytatta eddigi tevékenységét. Az óriásgiliszta nem torpant meg a hirtelen változástól, továbbra is óvatosan közeledett a mit sem sejtő, ártatlanul ténykedő gyerek felé. Lassan, nesztelenül kúszott kiszemelt áldozatához, a fajfenntartáshoz szükséges tevékenységek elvégzése céljából. Könnyedén haladt a vizes, itt-ott vízben álló talajon, és érezte a cél már közel van, amely fészek lesz kicsinyei számára. Patrik szájából kilógott néhány giliszta, amik tehetetlenül vergődtek, csapkodtak, de mindhiába, nem tudtak fájdalmat, vagy valami olyan külső behatást okozni, hogy a gyerek, mint akit áramütés ért, meglepetten, ijedten, egy pillanat alatt kiköpje a kiszolgáltatott sorsú csúszómászókat.

   Viszont a hatalmas giliszta elérte Patrikot, és a lábához hozzáérve, már kezdett is felfelé kúszni a testén. Szerencsétlen srác megijedt egy pillanatra, de aztán csak nézte, mi történik. A meglepődöttség teljesen blokkolta az amúgy sem valami aktív agyát. Kerek szemmel, tágra nyílt pupillákkal nézte a hatalmas férget. A félelem elenyészett most a meglepődöttség mellett, amit a giliszta hatalmas termete okozott. Még soha nem látott ekkora példányt. Hosszúakat, kövérebbeket már igen, korábbi esős időkben, de ilyen óriásit még nem. Száját is eltátotta a tekintélyes példány láttán, mely eredményeként a sok kis normál méretű kukac vizes combjára potyogott. A monstrum féreg már a fiú nyaka felé közeledett, és az áldozat két kézzel megfogta a vastag, gyűrűs testet. Nem akarta ledobni magáról, csak úgy fogta meg, mint amikor más ember az ölébe vesz egy kiscicát. Érezte, hogy valami nem stimmel, és a megszokott állapotától másabb a helyzet, de csak minimális félelmet érzett, lényét továbbra is inkább a meglepődöttség uralta.

   Az óriásnak csak egy terve volt, hogy a kokont elhelyezze a fiú testében, ami tökéletes fészek, és maximális biztonságot nyújt a kicsiknek.

   Patrik fejét elérve, bekúszott a meglepődöttségtől még mindig tátva maradt szájon, és behatolt, amilyen mélyre csak lehetett. A fiúra köhögő görcs jött, tehetetlenül kapott két kézzel a torkához, de ez semmit nem segített, az egész csak ösztönös reakció volt, és közben kezdetét vette a szaporodás második fázisa. A giliszta lassan elkezdett kifelé araszolni, közben bújva ki a nyálkás tokból, mely magán hordozta egy másik giliszta spermáját, és petéit. A több percig tartó folyamat végén a tokot visszatűrte a fejénél, amely hermetikusan bezárult, és kokont képezve golyó alakot vett fel. A már nyálkás tok nélküli giliszta tehetetlenül zuhant a földre, teste nagyot csattant a vizes talajon, majd lustán, lassú mozdulattal vonaglani kezdett. Összevissza mozgott, kígyózott kínjában, de alig volt benne élet. Patrik oldalra dőlt, feje leért a talajra, két kezét továbbra is a nyakán tartotta, és köhögött szünet nélkül. Lábait néha ide-oda vetette, mint egy földön hempergő focista, aki egy szép csomagot kapott bokacsontjára az ellenfél stoplijával. Szemeit csukva tartotta, arca kipirosodott a sok köhögéstől, érezte, hogy valami van a torkában, próbálta felöklendezni, de nem járt sikerrel. Aztán ahogy a kokon végleg elhelyezkedett, úgy csillapodott a köhögés, és Patrik szervezete, ha lassan is, de kezdett megnyugodni. Fáradtan térdelt fel, kicsit szédült, néha köhögött egyet, öklendezett, amint a kellemetlen érzetet keltő kokon hányingert gerjesztett. Most egy hatalmas öklendezés szakadt fel torkából, ami gyenge ordításnak tűnt, és szájából nyálkával, és gilisztaspermával keveredett nyál folyt ki, de a kokon stabilan állt szervezetében. Vadul köpte ki, de jó része a combján landolt, a többi a mellkasán. Undorodva törölte meg a száját jobb kezével, és gyengén kissé tántorogva, mint aki szédül, felállt. Nézte a földön vonagló óriás testet, és nem tudta mire vélni a lezajlott eseményt, fogalma sem volt mi történt. Csak állt egymagában, távol mindentől, és mindenkitől, sérült agya semmire nem gondolt, közömbösen, üres szemekkel nézett a távoli semmibe.

eggel köszöntött be az idei gyereknapra. A Nap sugarai beterítették a várost, könnyen tehették, egy felhő sem járt az égen. A kellemes levegőbe madarak csiripeltek, énekeltek, fütyörésztek. Az utcákon járókelő emberek arcán is ott ült az öröm, melyet ez a friss reggel okozott, ugyanúgy, mint a természet, az ő lelkük is újjá született a komor tél után.

   Az iskola előtt, az út szélén egy busz állt, vezetőjével türelmesen várta az osztályt. Gyerekek gyülekeztek az intézmény bejáratánál, két tanárral, és néhány szülővel. A mai program, gyereknapozás a csónakház melletti réten. Lesz ott minden, különböző csoportos versenyek, melyeket majd akkor spontán rögtönöznek a nevelők, és rögtön megérkezéskor elkezdődik a bográcsozás, hogy délre megfőjön az ebéd.

   A gyerekek jól nevelten sorakoztak, mindenki fogta a párja kezét. Nem lármáztak, csak itt-ott volt kis sutyorgás, a legtöbbjük némán nézett ki a fejéből. Az egyik tanár megszámolta őket, majd megállapította az osztály létszámát, tizenöt főt. A tizenhat éves, harmadik osztályos gyerekek izgalommal várták az indulást, de különösebb érzelmeket nem árult el arcuk.  Ha egy vadidegen látná őket, minden bizonnyal azt gondolná, hogy drogos csoport készül terápiára. Minden tanuló kivétel nélkül érzéketlen szemekkel bámult maga elé, tátott szájjal, mint aki be van drogozva. Ha esetleg mégis megszólalt valamelyik, annak nem sok értelme volt, és szinte érteni se lehetett. Ugyanis szomorú tény, hogy ennek az osztálynak minden tagja egytől-egyig Down-kóros. Speciális iskolába járnak, és bármi szakmát is tanulnak, valószínűleg egy otthonban fogják leélni az életüket, ahol majd örökké irányítják őket, megmondják, mikor mit tegyenek, és kirándulni is csak akkor tudnak menni, ha szerveznek számukra ilyen programot. Ezt az intézményt az önkormányzat üzemelteti, és minden elismerés megilleti őket, hogy rendszeresen gondjukat viselik a szellemileg sérült gyerekeknek.

   Mikor elindultak a buszhoz, és felszálltak rá, akkor húzódott mosolyra a legtöbb fiú szája, elővillantva csorba, szabálytalan fogaikat. Néhányuknak más fogyatékossága is volt. Vilikének például bal kezén hiányoznak az ujjai. Zsoltikának nincs orra, csak két lyuk tátong a szemei alatt. De itt van Marci, aki tizenhat éves létére még nem szobatiszta, majdnem minden éjjel bevizel az ágyba. Soha semmi baleset nem érte őket, testi, lelki fogyatékosságukat annak köszönhetik, hogy így születtek.

   A fiúkból álló osztály elfoglalta a buszt. Összevissza ültek, egymás között nem nagyon alakultak ki barátságok, majd mindegyikük magánakvaló gyerek, nem túlzottan keresik a másik társaságát. Riasztó kinézetük ellenére nagyon rendesek, végtelen szeretetük páratlan, csakúgy, mint a segítőkészségük. Az egyik tanár még a buszon is megszámolta őket, és mikor mindent rendben talált, szólt a sofőrnek, hogy indulhatnak. A behemót jármű lassan, lusta motorzúgással kapcsolódott be a vasárnap reggeli gyér forgalomba, gyerekzsivaj kíséretében.

   Útközben csak fokozódott a lárma, élvezettel nézték a már jól ismert városi tájat, és minden arcon ott ült a felhőtlen öröm. A sofőr egy kazettát nyomott a magnóba, és a hangszórókból jól ismert gyerekdalok csendültek fel. Ennek hatására az összes nebuló énekelni kezdett, már ha lehet azt a borzalmas nyökögést, idegesítő hamis hangokat éneknek nevezni. A tanárok, és a szülők együtt örültek a gyerekekkel, meghatódva hallgatták a hirtelen született kórust. A sofőr is néha mosolyogva pillantott bele a tükörbe, hogy lássa a szívszorító, ám mégis örömteli látványt.

   Egy fiú kekszet vett elő táskájából, és hangos csámcsogással enni kezdte. Őt egy másik fiú követte, kinek batyujából csipsz került elő. Aztán példájukat egyre több és több társuk követte, az éneklés fokozatosan alábbhagyott, és zacskók csörgése váltotta fel.

   Patrik az első ülésen foglalt helyet, közvetlen a sofőrfülke mögött. Ő csokis nápolyit vett elő, de mielőtt hozzálátott volna enni, megkínálta vele a tanár néniket, akik mosolyogva vettek el egy szeletet, mert ilyen őszinte, szeretettel teli kínálást nem szabad elutasítani. A fiú is megeresztett egy rövidke mosolyt, és millió porszemcsényi morzsát hullajtva bekapott egy nápolyit.

   A busz befordult a csónakház parkolójába, ahol meglepően sok hely tátong üresen. Ez kissé szokatlan ilyenkor, mert gyereknapon rengeteg osztály szokott idejönni, szórakozni. De ezzel senki nem törődött, az a fontos, hogy ők most itt vannak. Kinyílt a busz ajtaja, először az egyik tanár szállt le, majd őt követve a gyerekek is, fegyelmezetten, de kissé izgatottan cseverészve. Volt, ki a hátán cipelte kis táskáját, és volt, ki a kezében. Sok dolgot nem hoztak magukkal, csak ami szükséges. Műanyag tányér, evőeszköz, rövidnadrág, póló, tornacipő. Mikor már egy lélek sem volt a buszon, a sofőr bezárta az ajtaját, és ő is az osztállyal tartott.

   Vidáman beszélgetve haladtak a rét felé, a sofőr a sor végén kullogott, egy apukával beszélgetve. Elöl két tanárnő vezette a kis gyereksereget, miközben a kék égen egy-két kisebb fátyolfelhő jelent meg. Amúgy kissé meglepő, hogy az apukák többen vannak jelen, mint az anyukák, igaz, csak eggyel. Az apukák közül hárman döntöttek úgy, hogy eljönnek gyerekükkel a rétre, míg az anyukák csak ketten voltak a tanárnőkön kívül.

   A réten műanyag székek, asztalok várták a kirándulókat, melyeket a csónakház alkalmazottai helyeztek el a nagy füves terepen, ahogy azt korábban megbeszélték az iskolával, és az önkormányzat illetékes osztályával. A gyereknapi helyszín széle felett égbe nyúló, vasszerkezeteken vastag, magasfeszültségű kábelek zizegtek. Átlósan futottak át az idomtalan rét felett.

   A rétet birtokba véve mindenki letelepedett, választottak helyet maguknak, az asztalok melletti székekre pakolták a táskákat, szatyrokat, hátizsákokat. Pár perc eltelt ezzel, mire minden gyerek, és felnőtt elrendezte dolgait. Néhányan még ittak egy keveset, majd a tanárok utasítására felsorakozott az osztály. A gyerekek egymás mellett állva, mozgolódva, beszélgetve várták, mi fog történni. Sejtették, hogy játék következik, mert szinte mindig ez történik gyereknapon. Persze voltak olyan évek, mikor gyereknapon nem ide jöttek, hanem vidámparkba, állatkertbe, múzeumba. Most viszont itt vannak, felsorakozva, és egyikük se figyel a tanárokra.

- Gyerekek, figyeljen mindenki!- szólt Ágika az osztályhoz. A fiúk tekintete rá szegeződött, majd ha lassan is, de befejezték a beszélgetést, és csendben figyeltek a tanárra.

- Ebédig játszani fogunk. Mindenki kap egy babzsákot, és egyesével, ahogy szólítalak benneteket, eldobjátok. Az nyer, akinek a legmesszebbre sikerül dobni.- vázolta fel Ágika az első feladatot. Bejelentését izgalommal telt nevetés követte, tetszett a gyerekeknek ez a műsor. Majd a tanárnő a szülőkhöz fordult.

- Megkérnék egy apukát, aki segítene a dobás lemérésében.- kérésére azonnal kilépett egy férfi, és odament hozzá.

- Szívesen segítek.- mondta mosolyogva a magas, vékony testalkatú férfi, akit Endrének hívnak, és az ő fia is itt van az osztállyal.

- Nem kell milliméter pontosan mérni. Elég, ha lelépi a távolságot, csak arra kérem, mindig egyformát tessék lépni, csalás nélkül.- kérte mosolyogva a tanárnő.

- Ez természetes. Tiszta játék lesz.- adta Endre a megnyugtató választ.

- Rendben, köszönöm.- hálálkodott Ágika.

   Csak kettő babzsák van, de ez épp elég. Valika maga elé vett egy papírt, melyen az osztálynévsor állt, és szólította az első dobót a vonalhoz, melyet közben Endre húzott a földön egy kisbaltával.

   A többi szülő közül a férfiak felállították a bográcsállványt, ráakasztották a kondért, fát vágtak az Endrétől visszakapott baltával. A két anyuka neki fogott krumplit pucolni, és a többi egyéb alapanyag előkészítésének az ebédhez. Ezekkel az eseményekkel kezdetét vette a gyereknap, mely már most, az első pillanattól fogva nagyszerű hangulatban zajlott.

   A csónakház parkolójába egyre több busz érkezett, ahogy telt az idő. Újabb osztályok érkeztek, de ők nem a rétre mentek, hanem a csónakház területén vertek tanyát. Ott komolyabb játékok folytak. Teke, kispályás foci, lábtenisz, és asztalitenisz verseny. Csupán a kerítés, és jó néhány méter választotta el őket a sérült gyerekektől. Sajnos akadt egy-két suhanc, akik odaszaladtak a kerítéshez, és csúfolni kezdték a szellemi fogyatékos osztályt. A sértettek nem figyeltek oda, igyekeztek nem észrevenni, nem meghallani, de minden igyekezetük ellenére eljutottak fülükig az ócsároló szavak. Nem esett jól nekik, és kicsit be is árnyékolta jókedvüket, napjukat, de valahol már hozzászoktak, ugyanúgy, mint ahhoz, ha elmennek valahova kirándulni, sokan megbámulják őket.         

   Még csak dél volt, de a várost sűrű sötét felhő borította be, eltakarva a Napot, ezzel helyet adva a sejtelmes árnyakkal teli sötétségnek. Az utcán járó emberek egyre sűrűbben emelték aggódó tekintetüket az ég felé, majd lábuk elé nézve megszaporázva lépteiket, igyekeztek minél hamarabb elérni biztonságot nyújtó otthonukat. A szél hátborzongató síró hangot produkálva süvített az égbe magasló házak között.

Vihar közeledik. -gondolták az egymás mellet elhaladó szótlan emberek. Még is volt valami furcsa, valami aggasztó a hirtelen városra telepedett természeti jelenségben.

Az út menti kandeláberek fénye hol kialudt, hol újra felvillant pár percre, vészjósló különös fényjátékkal téve még kísértetiesebbé az egyébként sem bizalomgerjesztő környezetet.

A csónakház melletti hatalmas füves réten sem volt rózsásabb a helyzet.

A felhők úgy besötétítették az eget, hogy a madarak azt hitték, este van, és menekülve bújtak el a fák lombjai között.

A pár ezer fős lélekszámú kis településnek már elege volt ebből. Ez történik minden évben, a gyereknapon.

 Hiába hozzák ki ide a kicsiket a tanárok, néhány szülő kíséretében, ez megy már évek óta, hogy az időjárás tönkreteszi a gyerekek napját. Pedig rengeteg színes programmal szerették volna múlatni az időt, emlékezetessé tenni a beteg gyerekek számára.

Ugyanis a szomorú napot még az is beárnyékolja, hogy nem egészséges gyerekekről van szó, hanem szellemi sérült, Down-kóros csemetékről. Sok-sok ügyességi vetélkedő, csapat, és akadályverseny szerepelt a napi programok között, melynek fénypontja a nap végi tombolasorsolás lett volna, ahol természetesen minden gyerek sorszámát kihúzzák, senki nem távozna üres kézzel, hogy sikerélményük lehessen. De az egészet keresztül húzta a barátságtalan, hirtelen jövő időjárás, mellyel szemben tehetetlen az ember.

 A beteg gyerekek kevéske veszélyérzettel rendelkeztek, így jószerivel csak tanácstalanul nézték, ahogy a tanárok, és a szülők kapkodva mentik a menthetőt, mikor a viharos szél felkapott mindent. Dőltek az asztalok, felborultak a poharak, üdítős üvegek. A bogrács állvány is úgy csuklott össze, mint a colostok, és a kondér tartalma sötét vérként terült el a poros fűben. Ezzel oda az ebéd, épp most, mikor már lassan készülődni akartak, megteríteni az asztalokat, kimerni az ételt. Erről is le van a gond, mivel a szél úgy kapta fel a papírtányérokat, és esztelenül repítette mindenfelé, akár a hópihéket. A felnőttek kiabáltak, kétségbe esetten próbálták összeszedni a gyerekeket, akik csak tétován szédelegtek a füves terepen, azt sem tudva, mitévők legyenek. Az a pár apuka, akik eljöttek, kettesével kapták hónuk alá a beteg kis tanulókat, és rohantak velük a hosszúkás, több helyiségből álló faház teraszára, melyet fényáteresztő üvegszálas hullámlemez véd az eső elől.

   Szűnni nem akaró zsivaj töltötte be a betonterasz légterét, mindenki mondta a magáét, ám a sok gyerek beszéde inkább kisborjú bőgéséhez hasonlított. A szülők ijedten néztek egymásra, és igyekeztek összeszámolni, hogy megvan-e mindenki. A nevelők, és a gyerekek összesen vagy húszan lehettek a teraszon, csapzott hajjal, koszos ruhában, melyet a szeszélyes időjárás varázsolt percek alatt maszatossá. Az anyukák, apukák, és a tanárok mind megvoltak, a gyerekek létszáma kérdéses, melyet két pedagógus igyekezett izgatottan összeszámolni. Persze nem sikerült elsőre, mindketten mást számoltak, ezért nekiálltak másodszor, harmadszor, és negyedszer is. Mikor végre sikerült nekik, és mindketten ugyanazt az eredményt kapták, átszámolták ötödször is, ellenőrzésképpen.

   Az egyik tíz emeletes ház lépcsőházának ajtaján egy közép magas kissé teltkarcsú nő lépett ki az utcára. Hosszú barna hajába azonnal belekapaszkodott a viharos szél. Kabátja kapucniját szorosan fejére kötötte, és míg mindenki befelé igyekezett az ítéletidő elől, ő sietős léptekkel elindult a községből kifelé vezető utcán. A mellette elhaladó emberek csodálkozva nézték a jól ismert kedves, mindig barátságos asszonyt. - Pocsék időnk van Bettike, szólította volna meg az egyik szomszéd, de a nő csak bólintott egyet a fejével és szó nélkül folytatta útját. Az egyre erősödő szélnek nekifeszülve, kavargó gyötrő gondolataitól, és az aggodalomtól ziháló mellkassal próbált egyre közeledni céljához. Kint a csónakháznál ma tartják a sérült, fogyatékos gyermekek számára a gyereknapot. Betti gondolatban visszagondolt arra az időre mikor a fiát Patrikot várta. Csupa öröm és boldogság volt minden nap attól a perctől fogva, ahogy megtudta, hogy gyereket vár, az sem zavarta meg örömét hogy fia apja nem vállalta őket.  Születése után azonnal kiderült, hogy agykárosodással született, és szellemi fogyatékosan kell leélnie egész életét. Betti mindent elkövetett, hogy fia a legteljesebb életet élhesse. Ezért is engedte el ma az iskola által szervezett gyereknapi rendezvényre. Szerette közösségbe hordani Patrikot, elvitte, ahova csak tehette, így a fiú megszokta az emberek olykor fura tekintetét, néha sajnálkozó megjegyzését. Betti nagy igyekezettel vett részt a mai program szervezésében. Megtett minden tőle telhetőt, hogy minél vidámabb és színesebb legyen ez a nap gyermekének és a hasonló fogyatékkal élők részére. A pedagógusok többször is kérték, hogy tartson velük, kísérje el őket a csónakháznál tartott játékos mulatságra, de most valahogy úgy összesűrűsödtek feje fölött a lakás körüli teendői, hogy sajnálattal, de visszautasította a meghívást.

Most ezerszer megbánta már, hogy nem tartott a pedagógusokkal, és azzal a néhány szülővel, akik elvállalták ezt a nem éppen kis figyelmet igénylő feladatot. Az időjárás szokásához híven most is tönkre tette a gyerekek mulatságát, de Bettit nem ez aggasztotta leginkább. Valami megmagyarázhatatlan szorongás, félelem kerítette hatalmába. Mindent elsöprő késztetése volt hogy kimenjen a rétre, és saját szemével győződjön meg gyermeke sértetlenségéről, s persze segítségére legyen mindenben a többi szülőnek, pedagógusnak ebben az ítéletidőben. Már csak néhány kertes ház mellet kell elmennie, és kiér a szabadba. A máskor oly gyönyörű napsütötte, üde zöld környezet most sötét, és visszataszító volt. A szél bebújva kapucnija alá vészjósló hangokat suttogott a fülébe. Ahogy csökkent a távolság a csónakházhoz vezető úton, úgy nőtt Bettiben a félelem, és valami semmihez sem hasonlítható rossz előérzet. Az utolsó métereket már szinte futva tette meg, hallva az iszonyatos hangzavart a tér felől.  Ahogy csak bírt úgy szaladt a hang irányába, torkában dobogó szíve majd kiugrott mellkasából. Az egész úton tartó önvád egyre csak erősödött benne. - El kellett volna jönnöm..., minden más ráért volna.

                                          folytatás --->