Hááát… ez is eljött… megöregedtem. Valahol szerencsés vagyok, bár nem akartam megöregedni. Ez nem azt jelenti, hogy fiatalon szerettem volna meghalni. Fiatal koromban úgy éreztem, az öregkor soha nem jön el. Végtelennek láttam a fiatalságot, azt hittem, nem múlandó. De én is csak ember vagyok, én sem kerülhettem el azt, mint a többi embertársam. Az idő igenis megy, ha tetszik, ha nem, és elmúlnak a csodás évek, a gyermekkor, a fiatalság, a szép férfikor. A harmincas éveim vége felé éreztem először azt, hogy most vagyok a csúcson. A negyvenes éveimben, a legjobb formában, erőm teljében. Nem féltem senkitől, és semmitől. Nem foglalkoztam mások véleményével, tettem a dolgom, azt, amit gondoltam, és úgy, ahogy jónak láttam. Mára mindez megváltozott. Nagyon, és sajnos negatív irányba. Most mindentől, és mindenkitől félek. Főleg a fiataloktól. Az évtizedek alatt rengeteget változott a világ, és az emberek. Már az utcára se merek kimenni, csak ha nagyon muszáj, és akkor is végig Istenhez fohászkodom, hogy sikerüljön hazaérnem. Mert nem egyszer történt az, hogy fiatalok megtámadtak a boltból hazafelé menet, és kiraboltak. Elvették amit vásároltam, és a kevéske pénzemet is. Ilyenkor aztán napokig böjtölök, semmit nem eszek, csak ami otthon van a csaknem üres hűtőben. Volt, hogy három napig egy fej fokhagymán éltem. Ezt érdemlem ötvenöt ledolgozott év után? Mert már tizenévesen dolgozni kezdtem, és ahogy múltak az évek, évtizedek, úgy emelték a nyugdíjkorhatárt, nehogy az ember megélje, és tölthesse a megérdemelt időskori pihenőjét. Tizenhat évesen kezdtem dolgozni, és hetvenegy évesen mentem nyugdíjba. Most hetvenhat éves vagyok, de minden év egyre rosszabb. Most nem sorolom a kinti zord világot, megvan épp a magam baja. Szemeim rohamosan romlanak, csakúgy, mint az egész testem, az egészségem. Régen szerettem olvasni, de ma már alig látok. Újságot már nem veszek a kezembe, úgysem tudom elolvasni, nem látom a betűket, és pénzem sincs rá. A fürdőkádba se tudok belépni, mint régen, hogy lezuhanyozzam. A földön állandóan van egy lavór, és ha tisztálkodni szeretnék, a zuhanytussal engedek bele vizet, de nem sokat, mert később azt ki kell önteni. Figyelnem kell, mennyi vizet engedek bele, hogy fel tudjam emelni. Sajnos nem sokat bírok, csupán néhány kilót. Bezzeg régen… áh…

   Úgy egyedül maradtam, mint az ujjam. Szeretteim szép lassan elmentek. Szüleim, a család, a közeli, és távolabbi rokonok, mind egytől egyig. Senkim nincs. Feleségem, párom nem volt, se gyerekem, pedig szerettem volna. De nem mindig alakult úgy, ahogy szerettem volna. Volt, mikor az élet nem adott választási lehetőséget. Mikor lehetőségem volt, akkor meg általában rosszul választottam. Szerettem írni, de a szemeim miatt már az se megy. És persze az ujjaim, már közel sem olyan fürgék, mint a régi szép időkben. Ezért sokszor csak annyit teszek, hogy megnyitom a fiatal koromban írt alkotásaimat, és az végén gyönyörködöm a dátumokban, melyek már több évtizedesek. Ilyenkor mosolygok, de fájdalom is van mögötte, és gyakran kibuggyannak a könnyeim, mert az idő felzabált mindent, és mindenkit, amiket, akiket szerettem.

   Megmondom őszintén, nem ilyen öregkort képzeltem el. Azt a kimondott klasszikust. A gyerekeim jönnek az unokákkal meglátogatni, és mi kint játszunk, bolondozunk a kertben, lovagolnak a hátamon, focizunk. Erről jut eszembe, ez is világnagy vágyam volt, hogy kertes házba kerüljek. Szinte ott születtem, és cseperedtem fel, majd a húszas éveim elején lakótelepre kerültem. Rossz volt, de olyan nagyon nem foglalkoztam vele. Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban vágytam vissza kertes házba, lehetőleg abba, amiben felnőttem. Oda köt millió emlék, melyek a legédesebbek. Ezt is megfigyeltem, ahogy öregedtem, úgy vált minden egyre közömbössé. Fiatal koromban megőrültem volna, ha egy nap nem mehettem volna ki a lakásból. Ma már fordítva van, megőrülök, ha ki kell lépnem a biztonságot nyújtó fészekből. Persze akkoriban még nagy vággyal, reménykedtem, hogy egyszer úgyis elköltözöm kertes házba, csak idő kérdése. És lám, itt vagyok, megvénülve, de a remény még mindig megvan.

   Rég nem hiszek a mesékben, és tisztában vagyok vele, ha fiatalon nem sikerült ezt a vágyamat valóra váltani, akkor így, hetvenhat évesen már nem teljesül. De a remény megvan. Az kell. Anélkül nem lehet élni. Talán ez lesz a fejfámra írva: „ Kertes házba akart menni.” Igen, én, a nagy ígéret földje. Sok mindent akartam, de tettek nem követték. Mindig csak vágyakoztam, és reménykedtem. Talán azt hittem, hogy a dolgok maguktól is megtörténnek. Tévedtem. Most itt vagyok, csak tudnám minek. Azt kérdezed, hogy eltékozoltam az életem? Nem csináltam semmit, csak vártam, és reménykedtem? A válaszom: igen. Fiatal koromban, mikor délután hazaértem a munkából, bekapcsoltam a számítógépet, és interneteztem estig, míg le nem feküdtem aludni. Ez ment minden nap, éveken, évtizedeken át egészen mostanáig. És most is ez megy. Reggel felkelek, bekapcsolom a gépet, és céltalanul lődörgök a neten. Itt sincs senki ismerősöm, és már nem is akarok. Fáj a múlt, hogy a fiatalság elmúlt, hogy nem tettem semmit, csak vártam, miközben fantáziámban hatalmas vágyak, tervek, és érzések szárnyaltak.

   A város is megváltozott. Csak a víztorony emlékeztet a régi időkre. Idővel mindent lebontottak szép sorban, és új épületeket építettek helyettük. Semmi nincs, ami a régi emlékekre utalna. A játszótereket átépítették, a középületeket eldózerolták, újakat, modernebbeket építettek, az utakat, járdákat felújították, a betonfelületek aszfaltot, vagy viacolort kaptak.   

   Abban az időben minden vasárnap kimentem drága édesanyám sírjához. Már évek óta nem voltam nála. Nem tudok kimenni. Volt régen autóm, de már biztos beolvasztották, és készítettek belőle egy parki szemetes kosarat. De lehet, hogy már azt a szemetes kosarat is beolvasztották, mert az idő azt is megette. Buszra, a helyi járatra nem telik, sem virágra, és hát már nem csak öreg, de gyenge is vagyok. Még a negyvenes éveimben megváltottam a saját sírhelyemet, és elkészíttettem a sírkövet is. Kicsi, urnasírkő. Szeretném, ha halálom után elhamvasztanának. És mivel senkim nincs, ezért kellett gondoskodnom a sírhelyről. Sejtettem, hogy egyedül maradok öregkoromra, ezért még időben gondoskodtam, hogy legalább a sírom meglegyen, ne egy ismeretlen sírba, vagy akár dögkútba dobjanak bele, ha eljön az idő. Szerencsére vannak fotók édesanyám sírjáról, azokat szoktam nézegetni. De nem tudom, most hogy néz ki. Már biztos koszos, mohás a kő, a vázát elvitték róla, vagy elfújta a szél. Mindig is gondolkoztam a halálon. Csak annyit akartam, hogy ne munka közben haljak meg, és ne közúti balesetben. Ha úgy történne, ahogy szeretném, akkor édesanyám sírjára borulva szenderednék örök nyugalomra. De sajnos ez nem lehetséges, mert már soha nem fogom élőben látni azt a sírhelyet, csak fényképekről. És úgy érzem, ez az utolsó írás, amit alkotok, mert már nagyon közelinek érzem a véget. Ezt befejezem, remélem sikerül, és végleg leteszem a „tollat.” Összességében, nem panaszkodom, magamnak köszönhetek mindent, de nem ilyen életre vágytam. Nagyon rossz öregen egyedül lenni. Nem számíthatsz senkire, és ami annak idején pitiáner, jelentéktelen dolog volt, most az is hatalmas feladat. Hiába, na, az idő megy, múlik, a test elfárad, megöregszik, legyengül. Mondhatni azt is, hogy tönkre megy. Így hát hogy feledjem a sanyarú, kegyetlen mindennapokat, gyakran nosztalgiázom. Régi fotókat veszek elő, azokat nézegetem, Azokon még fiatal, életerős, egészséges vagyok. Osztályképek, melyeken a társakkal, haverokkal pózolunk, szamárfület mutatva egymásnak, fülig érő szájjal nevetve. Csak az a szomorú az egészben, hogy nézem a képet, és nem tudom, ki kicsoda. Magamat még megismerem, de sok barátnak elfelejtettem a nevét.

   De nem is ez fáj igazán, nem is az öregség, a gyengeség. A lelkem, az fáj minden nap egyre jobban. Ma 2048-at írunk, harminchét éve halt meg drága édesanyám. De jó, hogy nem látja, milyen magányos vénség lett az ő drága, szép kisfiából. Harminchét éve, mégis úgy fáj, mintha csak tegnap történt volna. A másik, ami ezután a legjobban a fáj, a ház, ahol felnőttem. Az a szép kertes ház. Ott szeretnék megint lakni, szüleimmel, testvéremmel, és mindenkivel, akik akkor voltak, és szerettem őket. Haza akarok menni, abba házba, abba a csodás meleg családi fészekbe, ahol születésemtől kezdve laktam. Hintaágyat akarok a barackfa alá, garázst a ház mögé, és enni édesanyám húslevesét, nagymamám kakaós kalácsát. Gereblyézni a leveleket, felásni a kertet, miközben az ól tetőn szól a magnó. Nem az életemet kérem vissza, ami elenyészett, nem a fiatalságomat. Csak haza akarok menni. Átölelni édesanyámat, a családot, az elmúlt rokonsá..retf87srphjhq

                                                 VÉGE.

                                           Edwin Chat

                                      2014. Április 27.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés