I.

   Hanyatt fekve nézett, de bárhogy düllesztette szemeit, semmit nem látott. Reménytelen helyzetében semmi jót nem érzett. Jelenleg fogalma sincs hogyan került ide, mikor, kik által. Hirtelen rögtönözve csak pár dolgot tudott megállapítani. Hanyatt fekszik, néz, de nem lát, és él. Még él. Ez az utolsó két szó kellemetlenül szúrt gyomrába, és elméjébe. Kegyetlen valóság, hogy ideje véges, rohamosan fogy, talán egy- két óra, és bevégzi. Nem kétséges, valaki, vagy valakik élve eltemették. Most nem ez a legfontosabb számára, hogy kik lehetnek az elkövetők, hanem felmérni saját helyzetét. A körülményekhez képest abszolút jól van, nem esett pánikba, nem tört rá hisztéria, és tud józanul gondolkozni. Ez felettébb érdekes, erősen kétséges, hogy egy élve eltemetett ember ilyenekre legyen képes. Na de a lényeg, hogy ez van, ami mindenképpen jó.

   Feje alatt memóriahabos kispárnáját érezte, ami kényelmes fekvést biztosított a fejnek, nyaknak, gerincnek. Bárkik is az elkövetők, figyelmesek voltak, ami a kényelmet illeti. Mintha egy élve eltemetett embernek nem lenne mindegy, milyen kényelemben van része. Megmozdította lábait, és megállapította, hogy ha koporsóban lenne, nem tudná ennyire felhúzni alsó végtagjait. Lassan emelte fel őket, egymás után. Egészen függőleges tartásba, szinte felment gyertyába. Nem tudott mit kezdeni a megtapasztaltakkal, így lábait visszafektette eredeti állapotukba. Kezei következtek. Már nem lepődött meg annyira, mint az imént, a kezek is akadályok nélkül emelkedtek, telesen fel, majd ki oldalra, mindkét irányba. Örült ennek, ezért mind a négy végtagjával összevissza kezdett hadonászni, mint egy kerge hülyegyerek. Aztán hirtelen abbahagyta, félt, hogy talán most tör rá a hisztéria. Mozdulatlanul várt, és azt állapította meg, hogy teljesen rendben van elméje. Nem ideges, nincsenek fájdalmai, nyugodt a lelkiállapota, ugyanúgy, mint eddig. Az előbbi sikereken felbuzdulva, megpróbált felkelni, de nem ment. Még felülni se sikerült neki. Ez a tény lehervasztotta kedvét. Kezei, lábai akadálymentesen mozognak, de felülni, felkelni nem bír. Az okát kezdte firtatni, lehet, hogy odaszögelték, vagy ragasztották a koporsó fenekéhez. Most újabb kérdések merültek fel benne. Ha ennyire tud mozogni, kizárt dolog, hogy koporsóban legyen. Esetleg egy kriptában. De ez az elmélet sem áll meg, mert a kriptába is koporsót tesznek le. Ha mégis koporsó, akkor viszont nem kicsi, legalább franciaágy méretű. Hirtelen megtorpantak gondolatai. Félni kezdett. A franciaágy általában két személyes. Ha ekkora, vagy nagyobb méretű koporsóban fekszik, akkor lehet, hogy nincs egyedül. Talán többedmagával temették el. Viszont nem hall semmi hangot, emberi szuszogást, neszező mozgást. Hosszú másodpercekig csak fülelt, de semmi eredmény. Ekkor a félelem fokozódott benne, mert újabb elméletek születtek fejében. Jobb esetben egyedül van egy hatalmas koporsóban, ezért nem hall semmi más hangot, ami egy másik embertől származhatna. Rossz esetben, mondhatni kegyetlen, hogy nincs egyedül, de akkor viszont a többi ember halott. Vagy egyedül van, vagy egy, vagy több halottal temették el. De őt miért hagyták élve?  Feladta. Nem mindegy? Innen úgysem menekülhet, ezért semmi nem érdekes. Itt minden mindegy, semminek nincs jelentősége. Ha egyedül van, ha halottakkal, akkor is bevégzi, csak idő kérdése. Azt nem tudta, mi lesz előbb. Szomj, vagy éhhalál. Esetleg elfogy a levegő, és megfullad. Ez is kérdés, hogy egy ilyen dög nagy koporsóból mennyi idő alatt fogy el a levegő. A méreteket nem tudja, mert nem tud felkelni, de az biztos, hogy jó széles, hosszú, és elég magas tákolmányba temették el. Itt akár napokig is elkínlódhat, mire elfogy a levegő, és beáll a halál. Remélte hogy egyedül van, mert semmi kedve a hullaszagot érezni, amit a mellette lévő tetem, vagy tetemek árasztanak. Ha az esetleges ittlévő holttestek oszlásnak indulnak, és bűzt árasztanak, minden kétséget kizáróan hamarabb elfogy a levegő, mint normál esetben. Ezen az utolsó három szón elmosolyodott. Normál esetben? Hisz az egész helyzet annyira abszurd, hogy már- már hihetetlen. Ilyen nincs, hogy valaki egy hatalmas koporsóban, két méter mélyen, több tonna földtömeggel felette teljesen észnél van, és ahelyett hogy pánikolna, hisztériázna, inkább gondolkozik, méghozzá aránylag összefüggően. A vaksötét tér is nyomasztó lehetne, de nem az. Abszolút nem zavarja, és nem is fél. Pedig ilyen sötétben azért illene legalább megijedni egy kicsit.

                                                 II.

   Hosszú ideig nem elmélkedett, pihentette agyát, és egész szervezetét. Minden, amikre eddig gondolt, nem kap rájuk választ senkitől, és ő maga sem tudja megválaszolni a millió kérdést. Nem is számít. Mind- mind érdektelen, csak egy kérdés van. Mikor fogy el a levegő? Ez a legfontosabb, semmi más. De ha jól belegondol, ez se olyan lényeges. Nem mindegy, hogy előbb pusztul el, vagy utóbb? Az biztos, hogy a saját temetését nem kési le, mert már megtörtént, túl van rajta. Ha nem is a legszebb végtisztességet kapta, már le van a gond erről.

   Bárhogy igyekezett nem elmélkedni, mégis születtek újabb kérdések. Mi lehet odafenn? Szép sírhalom, tele virágokkal, koszorúkkal? A szalagokon milyen búcsúmondatok virítanak, és kiknek a nevével? Volt-e pap, kántor, harangozás, a temetés után mise a templomban? Ezek a kérdések már a luxuskategóriába tartoznak, de közös benne, és a többi kérdésben, hogy nincs jelentősége.

   Szemeit nyitva tartotta. Úgy vélte, ezt látja egy vak ember, a nagy semmit, a koromfekete sötétséget, mint ahogy ő is ebben a gigantikus méretű koporsóban. Nem egy leányálom vakként élni, az biztos, és élve eltemetve sem. Ezek voltak utolsó gondolatai. Igyekezett nem gondolni semmire, most már tényleg szeretne nyugton maradni. Nyugodtan, emberhez méltóan várni az elkerülhetetlen, kegyes, vagy az ő esetében inkább a kegyetlen halált. Ez is eljött, és szerinte idő előtt, hisz még csak élete derekán jár. Amennyi van mögötte, csaknem annyi lett volna még előtte is, de hát a sors más lapokat osztott neki, mint amilyeneket ő elképzelt magának, a szebb időkben.  

   Becsukta szemeit, és férfihez méltóan, nyugton várta a halált, ami talán órák, de az is lehet, hogy csak napok múlva köszönt be. Azt se bánná, ha elaludna, és soha többet nem ébredne fel. Helyzetében még ez lenne a legjobb megoldás. De sajnos nem ő dönti el, hogy mikor mi történjen, mint ahogy a halálnemet sem. Sok választása nincs, de bármely halálnem is éri utol, nem lesz kellemes, az biztos.

   Hideget érzett. Ezen megint meglepődött. Mi folyik itt? Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Honnan jön a hideg? Talán a föld alatt is vannak légáramlatok? Vagyis, hőáramlatok? Ezt se tudta, melyik a helyes kifejezés, és lehet, hogy egy nagy barom gondolat ez az egész. Hanyatt fekve kinyitotta szemeit. Újabb meglepetés érte. Eltűnt a sötétség, hangulatos, kékes-lilás fényt látott. Fejét jobbra fordította, és megpillantotta a tévét. Még ment a meccs, ami az áramszünet előtt kezdődött. Majd fejét hátravetve észrevette a bukóra nyitott erkélyajtót. Onnan áramolt be a hűvös levegő. Most mi van? Újra a tévére nézett, és vissza az erkélyajtóra. Végül tekintete a tévén állapodott meg. Már csak hat perc van hátra a focimeccsből. Ebből leszűrte, hogy húsz percet fekhetett itt a franciaágyon, mikor bekövetkezett az áramszünet. Akkor nincs is ő élve eltemetve, csupán itt hanyatt fekve, míg várta, hogy az áram visszajöjjön, elszundikált pár percre. Fejét csóválva mosolygott, és felült. Nincs se odaragasztva, se leszögelve a koporsó aljához, mivel nem is abban feküdt, csupán a saját franciaágyán. A tévével szemben ülve néhány percig nézte a meccset, de a végét nem várta meg. Felállt, az erkélyajtóhoz lépett, és becsukta. Kint még mindig esett az eső, ami órákkal ezelőtt kezdődött. Valószínűleg ez miatt volt az áramkimaradás. Kicsit beleborzongott a nemrég álmodott, képzelt, vagy átélt dolgokba. Bizarr volt, nem vitás. Az íróasztalhoz pillantott, ott is világított a kis asztali lámpa, viszont a számítógépet újra kell indítani. Amint visszajött az áram, az nem került üzem alá, mint a bekapcsolva hagyott tévé, és a lámpa. Nem nagyon örült ennek, mert régi, ócska masinájának komoly időre van szüksége, mire teljesen feláll a rendszer, és használni lehet. Na de ez legyen a legnagyobb baja, míg él. Ha az iménti álom valóság lett volna, hát az mellett igencsak eltörpül a számítógép okozta bosszúság. Elnevette magát, és örült a valóságnak, viszont nyomot hagyott benne a borzalmas álom, vagy képzelgés. Vagy valóság? Arcáról eltűnt a mosoly. Nem tudta eldönteni, mi is történt valójában. Álmodott-e, vagy fantáziája játszott vele. Most megint azt akarta, amit a hatalmas koporsóban, nem gondolni semmire, nem gyártani sorozatban a kérdéseket, sőt, ha lehet, minél előbb elfelejteni az egészet.

                                                III.

   Komótosan, komolyan, kellemetlen élményt cipelve állt fel. Lustán ballagott oda az íróasztalhoz. Beleült a forgószékbe, és bekapcsolta a számítógépet. Tudta, várhat legalább tíz percet, mire teljesen üzemkész lesz a gép, és felmehet az internetre.

   Várt, várt kissé türelmetlenül, és kellemes csalódás érte, mert most jóval kevesebb időbe tellett, hogy felálljon a rendszer. Csupán négy- öt perc kellett hozzá. Lehet, hogy ez másoknak sok idő, neki viszont új rekord. Sajnos öreg már a gép, újra viszont nincs pénz. Erre is költött már annyit, hogy hihetetlen, de többet már nem fog, nem éri meg. Ha újra bekrepál akármikor is, megy a szemétbe.

   A skype programjánál is hosszú percekre van szükség, mire be tud jelentkezni. Ez az ő formája, csak ócska cuccai vannak. Persze valamikor nagyon is jók voltak, de eljárt felettük az idő, elavultak a hosszú évek során, és igencsak el is használódtak. Mikor végre megtörtént a bejelentkezés, a partnerlistán annak az ismerősének a nevére kattintott, akivel beszélt. Szerencsére még bent van. A kurzort a videohívás gombra helyezte, és már rá akart kattintani, mikor megszűnt minden. A monitor, az asztali lámpa, a tévé egyszerre sötétültek el. Ez vicc, gondolta, és elnevette magát. Mi van itt ma este? Kinyitotta az íróasztal bal oldali kis ajtaját, és elemek után kutatott, hogy beletegye rúdlámpájába. Mobiltelefonjával világított, hogy tervét végre tudja hajtani. Az orráig se látott, olyan sötét borult a szobára, és kint is a parkra, az utcákra. Szerencse, hogy kéznél van a mobil, így nyerni tud egy kis fényt. Bosszankodva vágta földhöz a kis készüléket, mikor lemerült az akksija. Most már nincs mese, vaksötétben tapogatózhat az elemek, és a rúdlámpa után. Ez megint hosszú perceket fog igénybe venni, legalább annyit, amennyire szükség volt a számítógép bekapcsolásához. Érezte, ez nem az ő estéje, ennyire szerencsétlen nem lehet. Hirtelen felindulásból arra gondolt, bárcsak valóra válna a hatalmas koporsós esete. Akkor rövid idő alatt bevégezné, nem kellene itt szenvednie a technika ördögével.

   Hanyatt fekve nézett, de bárhogy düllesztette szemeit, semmit nem látott. Egész teste alatt puhaságot érzett, feje alatt viszont keménységet. Szeretett volna megmozdulni, de nem bírt. Csak aprókat vonaglott, mint egy félbevágott giliszta. Hirtelen fogalma nem volt, hol is lehet valójában. Félt, nyugtalan lelkiállapota, zaklatott elméje nem engedte az ésszerű gondolkodást. Volt egy sejtése, és rettegett, hogy jól sejti tartózkodási helyét. Nagyon szűk helyen van. Arcához hozzáér valami finom, puha anyag, alig kap tőle levegőt.

   Félelme, sejtése beigazolódott. Egy koporsóban fekszik, megkötözve. Az elkövetők nem voltak tekintettel a kényelemre. Lábait összekötözték, és kezeit is, szorosan a test mellé. A puha anyag, amit teste alatt érez, nem más, mint egy hulla. A feje alatt érzett keménység, a holttest feje. Itt most minden az ellenkezője, mint az áramszünet alatti képzelgése, látomása. Itt hamar elfogy a levegő, a hulla is oszlásnak indul majd. Fejét sikerült annyira oldalra fordítania, hogy a koporsófedél belsejét borító textília ne fojtsa, így legalább meghosszabbítja saját szenvedését. Mindezt már meggondolatlanul, bepánikolva tette. Nem tudta mérlegelni reménytelen helyzetét, egyre eluralkodott rajta a félelem, amit hamarosan növekvő hisztéria követett. Szeretett volna menekülni, holott ez lehetetlen. Ez nem álom, nem képzelgés, valóban eltemették élve. Üvöltözött, bőgött, hisztizett. Könnyei, az izzadtság a homlokán, az arcán patakokban folytak, nyála fröcsögött, orrából a takony a szájába folyt, de nem köpte ki, csak ordított szüntelenül, mondta a magáét, mintha lenne valami haszna. Újra vonaglott, dobálni akarta a testét kínjában, de a szűk hely miatt szinte lehetetlen, abszolút minimális a mozgástere. Hisztériája egyre erősödött, talán meg is őrült percek alatt. Feje, arca egy merő trutymó lett a könnyektől, a nyáltól, a híg orrváladéktól. Ha nem lenne megkötözve, minden bizonnyal csontig karmolná le arcáról a bőrt, az izomzatot, majd nekiállna a koporsótetőnek, de csak annyit érne el, hogy hátrafordulva szakadnának ki helyükről a körmei. Az alatta lévő hulla végbeléből előtörő gázoktól elhányta magát. Szűnni nem akaró hisztériája gyengülni látszott, hangja is egyre halkabb lett, majd mikor a holttestből újabb gázok törtek elő, kínjában bevizelt, és alsónadrágjába jelentős mennyiségű híg széklet folyt. A fokozatosan halkuló üvöltést gyenge, kétségbe esett nevetés váltotta fel, majd elvesztette az eszméletét.

                                                      VÉGE

                                                Edwin Chat

                                             2014. Május 4.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés