Eddy az otthon halljában ült mozdulatlanul, némán bámult ki a hatalmas üvegfalon. Mozdulatlan volt, ha nem nézzük azt az apró, állandó remegést, amitől egész teste reszketett. Mint egy alkoholista, akinél már erősen jelen vannak az elvonási tünetek, vagy mint egy évtizedekkel ezelőtt visszavonult, kiöregedett, parkinzon kóros bokszoló. A remegésen kívül teljesen mozdulatlan volt, nagyon ritkán mozdult meg tudatosan, akár egy lajhár.
Nem idegi alapon került az otthonba. Bár ha azt nézzük, hogy nem valami nyugodt családi légkörben nőtt fel, alkoholista apjának köszönhetően, akkor kész csoda, hogy Eddy idegileg rendben van. Alkoholista családba született, talán ezért volt ő világ életében anti, otthon szinte minden nap látta, átélte az elrettentő példát. Apja minden nap részeg volt, esténként folytak a hangos családi cirkuszok, törtek a tányérok, poharak, a konyha kövén landolt a vacsora, csattogtak a pofonok, repkedtek a szitkozódó, trágár szavak. Eddy ilyen légkörben nőtt fel, gyerekkora, sőt, életének csaknem a kétharmada lelki terror volt.
Mégsem ez tette tönkre, nem ez miatt lett az otthon lakója. Árva volt, mert bezárkózott, nem beszélgetett senkivel, nem kereste sem a többi otthonlakó, sem az ápolók társaságát. Az alkoholista családi légkör azért nem tudta tönkre tenni, mert bele született, hozzászokott, természetes lett számára. Már az volt neki furcsa, ha apja józan volt, talán egy hónapban egyszer, és nem volt esti cirkusz.
Csak ült mozdulatlanul, némán, és gondolatai a múltban jártak. Nem alkoholista szülein, hanem az iskolás, és a gyerekkoron, mikor még óvodás volt.
Három éves korában kezdődött az, ami lelkileg tönkre tette, kiölte belőle az érzelmeket. Az oviban kapta meg a gombát. Most joggal gondolhatja bárki, hogy biztos egy gyerektől, és hogy járhat egy olyan gyerek közösségbe, akinek fertőző betegsége van, de szó nincs erről. Minden gyerek egészséges volt, Eddy a gombát valamelyik óvónőtől, vagy talán az igazgatónőtől kapta.
Eleinte nagyon bántotta, sokat sírt emiatt. A gyerekek is csúfolták, hogy gombás, meg hogy bolondgomba. A szülei inkább az itallal foglalkoztak, mintsem Eddy lelki problémájával. Ha panaszkodott otthon, apja rá sem hederített, és anyja is csak ennyit mondott: „- Ne félj kisfiam, egyszer majd elmúlik. Aki pedig csúfol, az buta.”- ezzel el is volt intézve minden.
Anyjának végül is igaza lett. Mikor Eddy iskolába került, elmúlt a gomba, de pár évig még nem volt nyugta. Ugyanis az oviból néhány gyerek ugyanabba az iskolába, sőt, némelyik ugyanabba az osztályba került, mint Eddy, és ha nem is olyan intenzíven, mint az óvodában, de még itt is évekig csúfolták, míg lassan be nem nőtt a fejük lágya.
Aztán ahogy múltak az évek, Eddy kamasszá, majd fiatalemberré cseperedett, végül felnőtté, észrevette, hogy minél jobban múlik az idő, annál jobban hiányzik neki a gomba. Egyre erősebben kínozta ez a hiányérzet. Furcsa vagy nem, megszerette a gombát. Egyre jobban lelki beteg lett, egyre mélyebb depresszió kerítette hatalmába. Hiába lett felnőtt, sokat sírt, újra akarta a gombát. Szeretett volna visszamenni az időben, egészen óvodás koráig, hogy újra gombás lehessen. Már nem sírna, nem bántaná a lelkét, ha ovis társai csúfolnák. Boldogan vállalná. De jól tudja, hogy ez lehetetlen, ilyen soha nem lesz, az időben nem lehet visszamenni. Ez a tudat így harminchat évesen is egyre mélyebb depresszióba húzza összetört, szenvedő lelkét, aminek semmi más, csak a gomba az oka egyedül. A gomba, ami Eddy jele volt az oviban.
VÉGE.
Edwin Chat
2008.09.07.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Edwin!
Ez az írásod inkább elgondokodtatott,mint sem szórakoztatott.Nem tudnám szavakba önteni milyen érzést váltott ki belőlem.Van benne valamiféle relytély ami ott van a sorok között csak megkellene találnom.
Üdv:Juli