Hétvége volt, Frank magányosan, unatkozva ült a szobájában. Semmivel nem tudta lekötni magát. Barátaival ritkán találkozott. Nem úgy, mint régebben, a húszas éveinek derekáig. Akkor minden hétvégén összejött a baráti kör a szokott törzshelyen, ment a duma, itták a söröket, üdítőket, néha ettek egy pizzát. A bő évtizeddel ezelőtti hétvégék mind vidám, önfeledt hangulatban teltek, éjszakába nyúlva. Persze ez csak a péntek és szombat estékre vonatkozott, a vasárnap délutánok, esték már szolidabban teltek, mert másnap reggel mindenkit várt a munka. A hétköznapi estékén is összejöttek néha, ám a hétvégék mindig meg voltak tartva. De így, hogy már mindegyikük közeledett a negyvenfelé, megritkultak, majd meg is szűntek a hétvégi összejövetelek. A társaság legtöbbje megházasodott, családot alapított, Frank nem tartozott ezek közé.

     Mosolyogva kalandoztak gondolatai a múltban, a kedves, felejthetetlen emlékek között. Néha elnevette magát, mikor egy jó poénos sztori eszébe jutott. Sokszor jártak a város focicsapatának másodosztályú meccseire. Ott mindig az öregek, a nyugdíjas szurkolók csinálták a műsort. Nem balhéra kell gondolni, vagy futballhuliganizmusta, hanem frappáns bekiabálásokra. Volt egy hangadó öreg, aki bekiabálásaival szinte végig kommentált minden mérkőzést.

     Arcáról eltűnt a mosoly, mikor a szomorú valóság jutott az eszébe. Minden barátja családot alapított, csak ő nem. Felesége, gyereke nem volt, csak barátnője. Valahogy kimaradtak olyan dolgok az életéből, amelyek mások számára természetesek voltak. Például lakásvásárlás, feleség, gyerek, tíz, húsz éves osztálytalálkozók. Akart, szeretett volna ő mindent, mint ahogy barátai is, és össze is jött nekik, de Frankból valahogy hiányzott az akaraterő, és az önbizalom. Vagy ha volt is benne, nagyon kevés. Ennek volt köszönhető az is, hogy nem sokra vitte. Tizenéves korában több sportágat kipróbált. Judo, kajak-kenu, foci, ezekkel próbálkozott, a focival többször is, de akaraterő, és kitartás hiányában nem lett belőle élsportoló. Pedig sokszor elképzelte magában, hogy a stadion gyepén kicselez mindenkit, majd gólt lő, és őt ünnepli több tízezer ember. Mikor a sport iránti kedve elmúlt, a zenével próbálkozott. Vett egy gitárt, járt tanárhoz is tanulni, de hát úgy nem lehet valaki zenész, hogy a leckéket nem gyakorolja a hangszeren. Mert hát Frank sajnos kitartás hiányában szenvedve, nem nagyon gyakorolt a gitáron. Azt hitte, hogy kemény munka és tanulás nélkül is lehet valakiből sztár, esetleg világsztár.

     Ezek a gondolatok teljesen elrontották az amúgy sem valami rózsás kedvét. Eszébe jutott valami, hogy mivel tudná elűzni az unalmat maga mellől. Felállt, és kiment a fürdőszobába. A sarokpolcon volt egy kis tükör, félgömbölyű tokkal. Maga a tok piros színű, és egy kör alakú, két centi magas, fekete talpon állt. Megfogta a tükröt talppal együtt, és visszament a szobába.

     Leült az íróasztalhoz, a tükröt letette, és rövid ideig csak bámulta magát. Majd kihúzta a fiókot, és papírlapot, ceruzát vett elő. Arra gondolt lerajzolja magát, addig sem unatkozik. Ezzel biztos el lesz egy-két órát. Jól tudott rajzolni, az iskolában mindig négyes, ötös osztályzatot kaptak a rajzai. Egy régi barátnője húgának lerajzolt egy szentképet ceruzával, beárnyékolva, ahogy kell. A kislány ötöst kapott érte a tanártól, és a rajzot ki is állították az iskolában. Legalább ehhez volt tehetsége, de annyi nem, hogy ez legyen a hivatása. Unaloműzésnek most tökéletesnek találta a rajzolást. Rágyújtott, és egy kézzel hozzá látott a fő vonalak rajzolásához. Meghúzta az arcvonalat, utána a haj határait. Slukkolt a cigarettából, és kellemes elégedettséggel fújta ki a füstöt. Leverte a cigi végéről a hamut, de az pont a hamuzó mellé esett, az íróasztal lapjára. Elmosolyodott. Erről is eszébe jutott egy régi emlék. Egy házibulin beszélgetett egy sráccal, aki igencsak többet ivott a kelleténél. Úgy nyomta a dumát, hogy Frank szóhoz sem jutott. Viszont a srác közben zsinórba szívta a cigit, és minden hamuzása célt tévesztett, mintha tilos lett volna a hamuzót használni. Frankot a sírás fojtogatta a nevetéstől, de nagy nehezen sikerült visszatartania.

     Nézte a papírt. Valahogy nem találta igazinak a vonalakat, abszolút nem hasonlított saját magára. Neki nem ilyen vonalú arca van. Fogta a radírt, és megsemmisítette az addig rajzolt pár vonalat. Tudta, hogy aki igazán jól rajzol, annak nincs szüksége radírra, de ő nem az igazán jó rajzolók közé tartozott. Mégis letörte ez a kudarc, mert azért saját magát régebben simán lerajzolta, de most nem akart sikerülni. A cigit elnyomta, és újra megpróbálkozott a feladattal. Megint meghúzta a haj és az arc vonalait. Most mintha jobban sikerült volna, de látta és érezte, hogy még ez sem az igazi. Elhatározta, ezt már nem radírozza ki, megrajzolja, akármilyen is lesz.

     Az arcvonal nem lett a legtökéletesebb. Úgy gondolta, jobban hasonlít egy horrorfilmbeli rémre, mint saját magára. A hajjal nem volt probléma, a vállig érő zuhatagot sikerült egész tűrhetően felvázolni. Neki is állt besűríteni. Sok egyenetlen, hullámos vonalakat húzott a haj fő kontúrjai közé. Tetszett neki, kezdett reménykedni, hogy majd most talán az arc is sikerülni fog. Továbbra is a hajjal bíbelődött, szorgosan húzta be a hajszálakat a megfelelő helyekre. Néhány szálat erősebb vonallal, a többit halványabbal rajzolt meg, utána tervezte még az árnyékolást. Ez nagyon ment neki annak idején az iskolában, érezte magát olyan passzban, hogy most is sikerül.

      Észrevette, hogy kezd maszatos lenni a rajz. Megnézte a kezét, és látta, hogy tenyere éle a kisujj alatt csupa grafit, felállt, kiment a fürdőszobába, hogy lemossa.

     A szappan szorgosan forgott tenyerei között, közben nézte magát a tükörben, és halkan bíztatta magát. „- Megrajzolom, sikerülni fog. Képes vagyok rá. Ha nem, akkor sincs gond. Akkor alkotok egy figurát, és kitalálok hozzá valami történetet. Jó lesz képregénynek.”  De igazából nem akart ő képregényt, sem egy abba illő figurát, csak saját magát szerette volna lerajzolni. Ennyit akart, semmi mást. Gondolatai tovább kalandoztak, számba vette, esetleg még mi sülhet ki a rajzból. Talán lesz belőle egy rocker srác, ami jól mutatna valamelyik rockbanda lemezborítóján. De lehet belőle egy nagy semmi is, ami összegyűrve a kukában fogja végezni. Lehet belőle egy kísértő rém is, ami áldozatokat fog szedni a város minden pontjáról. Fiatalt, időset, fiút, lányt egyaránt. Ennél a gondolatnál megállt. Milyen lenne már, ha a rajz életre kelne? Tetszett neki az ötlet, de tudta, hogy ilyen csak filmeken fordulhat elő, az életben nem.

     Letette a szappant, leöblítette kézfejeit, megtörölte egy delfin mintás kék fürdőlepedőben, és visszament a szobába.

     Újra rágyújtott, és nézte a rajzot. Ez nem ő lesz. A haj hasonlít, de az arcvonal más. És még meg kell rajzolni a szemeket, szempillát, szemöldököt, az orrot, szájat, be kell rendezni az arcot emberi formára. Utána berajzolni a ráncokat, árnyékolással kiemelni az arc domborulatait, amiről azt gondolta nehéz feladat lesz. Keze szorgosan járt, koncentrált, minden erejével arra összpontosított, hogy minél jobban sikerüljön. Eszébe jutott, ha sikerül, ha tűrhető mű születik, bekeretezteti, és kiteszi a szoba falára. Talán nem fog rosszul mutatni a hologramos állat és tájképek között.

   Kitartóan dolgozott. Egyszer mégiscsak javított a rajzon. Az arcvonalat variálta át, hogy tényleg hasonlítson saját magára, és a sikerélmény érzése kerítette hatalmába, ugyanis elég jól sikerült neki, igaz, sokadik nekifutásra.

   Egyszer felállt, otthagyta az íróasztalt. Odasétált a hifi állványhoz, és a CD lejátszóba betette kedvenc zenekara egyik albumát, majd megnyomta a „play” gombot. Halkan szólt a zene, nem akarta hangosan hallgatni, zavarta volna a rajzolásban.

   Komolyan, koncentrálva dolgozott, mint egy grafikus, aki most készíti el a vizsgamunkáját. Pár perc alatt bele rázódott, egyre jobban ment neki a rajzolás, ami elégedett mosolyt csalt arcára. Már rutinszerűen rajzolt, és azt vette észre magán, hogy a halkan szóló zenét együtt dúdolja a lemezzel. Újra a régi volt. Olyan ez, mint ha valaki amatőr szinten, hobbiból gitározik, de már régen volt a kezében hangszer. Aztán kezébe veszi a gitárt. Hiába tudja, hogyan kell lefogni például a C-dúrt, mégis mindig mellényúl. De pár perc gyakorlás után már az ujjak alázatosan engedelmeskednek. Rosszkedve elmúlt, mosolyogva, vidáman rajzolt, élvezte az elfoglaltságot.

   Elkészült a fej. Kezében megállt a ceruza, és komolyabban szemügyre vette, amit eddig alkotott. Arcáról eltűnt a mosoly. Mégsem sikerült úgy, ahogy szerette volna. Az arcvonal, és a haj stimmel, de a szemek, az orr, a száj, azok nem. Hirtelen arra gondolt, összegyűri, és kidobja, de aztán átfutott agyán, hogy ezzel is sokat dolgozott, inkább megtartja. Ha már elkezdte, befejezi, lesz, amilyen lesz.

   A fej alá odarajzolta a felsőtestet, de csak mellig, tovább nem. Az alakot farmerkabátba öltöztette, melynek vállaira párducmintákat rajzolt. A foltokat sötétre satírozta, a többi területet világosra árnyékolta.

   Újból fel kellett állnia, mert a zene a végére ért. Ismét odament a hifi állványhoz. Lemezt cserélt, és visszatért az íróasztalhoz. Nézte, és döntött. Túl sok munka van benne ahhoz, hogy kidobja. Messze nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Jókedvét elkergette a visszatérő rosszkedv, a letörtség, a kudarc íze. Elhatározta, hogy egy rémet formál belőle. Ilyen hangulatban nem lehet szépet rajzolni. Amúgy se lett volna szép, ha magát rajzolja le. Mindig is volt önkritikája, talán kicsit több is a kelleténél, de ennek nem sok jelentőséget tulajdonított.

   Most nem a régi szép emlékekre gondolt, hanem épp ellenkező dolgokra. Számos keserű emléket őrzött szíve mélyén, melyek a kudarc által sebesen törtek a felszínre.

   Megfogta a ceruzát, és munkához látott. Nem tervezte el előre, mit is fog alkotni, csak járt a keze megállás nélkül. A rém haját fehéren hagyta, így próbálta érzékeltetni, hogy a vállig érő frizura teljesen ősz, de azért normális, ápolt sérót rajzolt.

   A nyitott szájhoz egy kiöltött, kétágú nyelv tartozott. Ide elképzelt még a szájból áradó, kellemetlen, mondhatni bűzös szájszagot, de ezt nem tudta lerajzolni, így csak elméjében létezett. A villanyelvet girbegurba, töredezett, hézagos fogazat követte. A grafittal érzékeltette, hogy a fogak nem fehérek, hanem elszíneződöttek, igencsak ápolatlanok. Ránézésre úgy nézett ki, mintha minden fog szuvasodásnak indult volna. Vagy a hátulján az elszíneződés már átüt, és ettől szürkés kinézetűek. Az arcra millió ráncot húzott, öreg, kiélt ábrázatot alkotott, egy koravén képet. Olyant, mint akinek arca idő előtt megöregszik, fiatal kora ellenére. Ismer pár ilyen embert, ezért ezt a húzását nem tartotta túlzásnak. Az orrot porc, és bőr nélkül rajzolta meg. Csak a két lyuk, és a csonka kis orrcsontok látszódtak, ahogy egy koponyán, vagy egy elrohadt hullán.

   Minden szomorúság, és rosszindulat ellenére – mert a kudarc miatt jókora adag rosszindulat dolgozott benne -, úgy határozott, megadja a módját az alkotásnak, és akármennyire elcsúfította a portrét, rendesen beárnyékolja, kiemelve a domborulatokat, a fényhatást, mindent, ahogy kell.

   Észre sem vette, hogy már több mint egy órája nem gyújtott rá. Igencsak dolgozott benne a düh, aljas indulatok kerítették hatalmába, és ezt a sok negatív tulajdonságot mindet a rajznak szánta. A lapon születő alak egyre rondább lett, már-már kezdett félelmetessé válni. Ez tetszett neki, és újra mosolyogni kezdett. De ez most nem szívből jövő, jókedvű mosoly volt, hanem kárörvendő. Persze ezt is a gonosz gondolatai hozták elő belőle.

   Összeszorított fogakkal, gyöngyöző homlokkal rajzolt, szeretett volna minden rossz, negatív tulajdonságát, minden gonoszságot, ami lelke mélyén szunnyad, átadni a rajznak, a papíron megvalósuló karaktert felruházni velük. Végülis saját magát akarta lerajzolni, és teljesen más sikeredett belőle, és rosszabbnál rosszabb gondolatai ahogy, csapkodtak elméjében, úgy dolgozott azon is, hogy mi legyen a neve ennek a borzadálynak. Eszébe jutott néhány nem túl bizalomgerjesztő fantázianév, mert úgy gondolta, egy ilyen rémségnek nem lehet normális emberi nevet adni. Pillanatra abbahagyta a rajzolást, és félrenézett. Megpillantotta az asztal szélén a cigisdobozt. Ettől kis mosoly jelent meg arcán, és szinte ösztönszerűen nyúlt érte. Rágyújtott, közben úgy nézte eddigi alkotását, mint egy szakértő, egy képbecsüs, és mosolya szélesebbre húzódott, mikor megtalálta a megfelelő nevet. A rajz alá, a lap alsó szélére ezt írta: AGYSZÜLEMÉNY.

   Mire a cigit elszívta, az alatt a pár perc alatt ismét visszatért a jókedve. Jól sikerült az alkotás, tetszett neki. El tudta képzelni azt a gondolatot, ami a rajzolás elején fogant meg fejében, hogy ha nem sikerül, és rémség lesz belőle, jól mutatna egy zenekar lemezborítóján. Igen, egy metál zenekarnak ez a kép tökéletes borító lehetne. De hát Frank nem közismert személy, egy egyszerű proli, esély nincs rá, hogy rajzát némi honorárium ellenében értékesíteni tudná, a kigondolt célra. Nem is kell, nem ez volt a terve. A kép, annak ellenére, hogy nem saját maga lett, nagyon tetszett neki, és ebben kicsit közrejátszott az is, hogy mégiscsak a saját keze munkája. Mert ugye az ember néha kicsit elfogult magával.

   Nagyot slukkolt a cigiből, és a füstöt ráfújta a papírra. Mosolyogva nézte, ahogy a füst az íróasztal lapján fekvő rajzon szétterül körkörösen, minden irányba.

- Hello Agyszülemény! Isten hozott ebben a rothadó, önző világban.- üdvözölte művét. Ezeket a mondatokat nem tartotta túlzásnak, Frank mindig is borúsabban látta a világot, mint a többi ember, főleg a saját sorsát, pedig arról csak ő tehet, senki más. Nézte a keze által kreált grafikát, és valami különös érzés kerítette hatalmába. Nem utálta Agyszüleményt, de ellenszenvet kezdett érezni iránta. Valóban, szegény rajz nem valami bizalomgerjesztő, bár az ellenszenvet nem érdemelte ki, hisz még a légynek sem ártott, és nem is fog. Mert, hogy tudna egy rajz bárkinek is ártani, rosszat tenni? Sehogy. Frank érzett egy kis feszültséget, és azon a ponton volt, ha tovább nézi, valami butaságot fog tenni. Összegyűri, esetleg szét is tépi, és kidobja a kukába. Ezt nem akarta, inkább megfogta a lapot, és betette az íróasztal bal oldali fiókjába. Ott nyugodtan pihenhet az idők végezetéig, és majd egyszer, talán évek múltán, ha szanálni fogja feleslegessé vált dolgait, Agyszülemény is selejtezésre kerül. Mindent összevetve, a gondolatok, melyek fejében cirkáltak, úgy vélte, az ellenszenv elég minimális, inkább közömbösség, amit érez Agyszülemény iránt. Arra is gondolt, miért pont ezt a nevet adta rajzának. Lehetne Pokolfajzat, vagy Fattyú is, vagy esetleg Senki Fia. De ha már az Agyszülemény névre tette le voksát, marad amellett. Szerinte mindig az első gondolat a jó, ezért nem is változtatta meg. A rajz marad úgy, ahogy sikerült, és a név is marad az, amit az elején kigondolt. Innen kezdve nem is foglalkozott többet ezzel a témával. Órájára pillantott, majd mély sóhaj kíséretében odament a hifi állványhoz, kikapcsolta, és kisétált a konyhába.

   Kinyitotta hűtőszekrényt, elővett egy üveg üdítőt, és töltött magának. A szénsav önfeledten szabadult fel, millió apró buborék sorjázott felfelé a pohár belső falán, hogy aztán a felszínen halk zizegéssel, szapora pattogással megsemmisüljenek. Nagyot kortyolt a hideg léből, majd némi kaja után nézett. Szalámit, sajtot vett elő, és a konyhakredencen található kenyértartóból kenyeret. Vágott két vékony szeletet, megpakolta szalámival, sajttal, leült az asztalhoz, és nekilátott enni. Közben tervezgette a nap hátralévő részét. Várta az estét, mert barátnője most délelőttös, de tizenkét órás műszakban dolgozik, így este hatkor végez. Frank arra gondolt, este hét óra körül felmegy a nőhöz, akit annyira szeret, és ott is alszik nála. De aztán másnap reggel koránkelés, haza kell jönnie, és készülődni a munkába. Szerencsére nem lakott messze tőle a nő. Gyalog pár perc, Frank csak lesétál a sétányon, ami enyhe lejtéssel vezet a főtérig, és szinte már ott is van. A főtér után átgyalogol az út túloldalára, és célhoz is ért.

   Szerette ezt tenni. Menni imádott barátnőjéhez, ott aludni, reggel hazajönni a még sötét, hideg őszi reggeleken. Úgy gondolta, ennek is megvan a maga hangulata, és ő szerette ezt a hangulatot, korán, sötétbe, álmos fejjel sétálni, hogy aztán betoppanhasson a jó meleg lakásba, megkönnyebbülve, könnyes szemekkel, mely könnyeket az őszi hideg csalogat ki szeme sarkaiból.

   Ivott az üdítőből, és nekilátott a második szelet kenyér belapátolásának. Majd olyan fél hét felé elindul itthonról, útba ejt egy virágboltot, vesz egy szál sárga rózsát, meglepi vele kedvesét, akinek ez a kedvenc virága. Talán el is csalja egy kis esti sétára, bár ez az ötlet elég necces, mert a nő igencsak fázós típus, nem nagyon szeret hideg időben kint lenni, csak amennyit muszáj. De volt már rá példa, hogy elmentek céltalanul mászkálni hidegben, és persze a barátnő is tisztában volt vele, hogy néha kibírja a hideg sétákat, nem fenyegeti fagyhalál.

   Az evés végeztével a tálcáról lesöpörte a morzsát, a műanyag tányért elmosogatta, és rágyújtott. A füst lusta gomolygással szállt felfelé, majd néha irányt váltva lassú kúszással szennyezte be a konyha légterét. Frank nyugodtan ült az asztalnál, nem sietett, megadta a módját a dohányzásnak. Elve az volt, hogy a cigit csak nyugodt körülmények között lehet elszívni. Legalábbis így élvezhető igazán, már ha élvezni lehet azt, hogy az ember saját magát tudatosan mérgezi. Tisztában volt a dohányzás káros hatásaival, de különösebben nem foglalkozott vele. Tudta, hogy egyszer úgyis leszokik róla, de azt is tudta, hogy sajnos ez nem mostanában lesz, a kellő akaraterő hiánya miatt. Barátnője nem dohányzik, szeretné, ha Frank is felhagyna ezzel a káros szenvedéllyel, de úgy volt vele, inkább dohányozzon, mint alkoholizáljon. A cigitől nem lesz hülye az ember, mint a piától.

   A délután hátralévő részében semmi extra nem történt, mint ahogy eddig sem. Frank a zuhanyozás után lassan készülődni kezdett barátnőjéhez. Felső testét befújta azzal a kellemes illatú dezodorral, amit a nőtől kapott, majd pólót, arra inget vett fel. Belebújt farmernadrágjába. Kinyitotta a bárszekrényt, amit nem arra a célra használt, amit a neve mutat, és a benne lévő tükörben megfésülködött. Jól állt a frizurája. Bal fülébe betette fityegő fülbevalóját, bal kezének gyűrűsujjára felhúzta kedvenc ezüstgyűrűjét. Végül cipőbe, kabátba bújt. Pénztárcáját átnézte: személyi, jogosítvány, bankkártya, pénz, minden benne volt, ami kell.

   Kilépett a lakásból, bezárta az ajtót, és elindult kedveséhez. Millió csillag ragyogott a felhőtlen, sötét égbolton. Hideg volt a levegő, zsebre dugott kézzel ballagott a virágüzlet felé, ami kevéske kitérővel jár, de boldogan vállalta ezt a kis plusz távolságot. Szeretett örömet szerezni kedvesének.

   A virágboltban különös szag terjengett. A virágok illatát csak minimálisan lehetett érezni. Erősebb volt a zöldek, virágföldek szaga. Frank úgy gondolta, hogy ezeknek nem illatuk, hanem szaguk van. Kiválasztotta a legszebb sárga rózsát, ami még nem volt kinyílva. Így lesz az igazi, ha kedvese szobájában nyílik ki, pompázik napokig, aztán elhervad, és repül a szemétbe. Frank ezért nem szeretett virágot venni, mert csak kidobott pénznek gondolta. Néhány nap után úgyis a szemétben végzi. De azt nem tehette meg, hogy a barátnőjének, aki imádja a virágokat, ne vegyen, még akkor sem, ha valóban kidobott pénz. Egy szál rózsa nem nagy összeg, nem fog anyagilag tönkremenni, ha néha meglepi vele kedvesét.

   Az eladó szépen csomagolta be, tett hozzá pár szál zöldet is, átlátszó celofán ölelte körül a virágot, átkötve keskeny, színes, fénylő szalaggal, melynek mindkét szálát ollóval pödrötté varázsolt.

   Frank visszatért a sétányra, és most már semmi más dolga nem volt, minthogy kissé szaporázza lépteit, minél előbb szerelméhez érjen, és egy szép, romantikus estével zárják le a napot. Kellemes izgalmat érzett, mert tudta, hogy kedvese örülni fog a virágnak, és ez az érzés őt is boldoggá tette. Beleborzongott a gondolatba, hogy nemsokára érezheti a nő illatát, érintését, amire már nagyon vágyik.

   A lépcsőházhoz érve megnyomta a kaputelefon gombját, és pár pillanat múlva beleszólt az a kellemes, lágy, meleg, csodálatos hang, amit ő annyira imád. Az ajtó rekedt kerregéssel jelezte, hogy kinyitható állapotban van, és Frank habozás nélkül rontott be rajta.

   Kettesével szedte a lépcsőfokokat, a második emeletre igyekezett, és minél előbb fel akart érni. Tüdeje enyhe légszomjat jelzett, amit némi lihegéssel küzdött le. A virágot háta mögött tartva bekopogott.

   Nyílt az ajtó, és megpillantotta a világ legdrágább nőjét. Köszönés kíséretében szájon csókolták egymást, és Frank átnyújtotta a virágot szíve hölgyének, minek újabb csók lett az eredménye. A nő boldogan gyönyörködött a virágban, és már vitte is a nagyszobában található, kisasztalon álló vázába. Frank levette kabátját, cipőjét, és követte a nőt. A nagyszobába érve kibújt pulcsijából, és a fotel háttámlájára terítette. Odalépett a nő mögé, hátulról átkarolta, és sok apró csókkal kényeztette a bársonyos, illatos női nyakat. A nő felemelte kezét, hátranyúlt, és beletúrt a férfi hajába. Majd megfordult, és szenvedélyesen, türelmetlenül, mint a kamaszok, csókolózni kezdtek. Ezután elheveredtek a kihúzott, kétszemélyes ágyon, és beszámoltak egymásnak a nap történéseiről, elmesélték mi történt velük a nap folyamán.

   A vacsorát közösen készítették el a konyhában. Frank csak segédkezett, mert nem volt egy konyhatündér, a feladat oroszlánrészét a partnere végezte. Pár finom melegszendvics illatozott egy lapostányéron, és jó étvágyat kívánva egymásnak hozzáláttak vacsorázni. Közben kedvesen beszélgettek, csillogó szemekkel pillantottak egymásra. Tekintettükkel, mosolyukkal mindketten kimutatták, hogy örülnek egymás társaságának.

   Vacsora végeztével Frank besomfordált a szobába, a nőre hagyva a mosogatást. Ezt a dolgot soha nem szerette a férfi, mint általában a legtöbbször, most is tett róla, hogy megússza. Szerelme mindezt tudta Frankról, és fejcsóválással mosolyogva, elmosogatott, de nem tett semmi megjegyzést.

   Egymás mellett feküdtek. A tévé be volt kapcsolva, de nem nézték, csak néha vetettek egy futó pillantást a képernyőre. Beszélgetés közben simogatták egymást, néha elcsattant egy-egy csók, élvezték az együttlétet, turbékoltak, mint egy gerlepár. Kellemes estét szült együttlétük, hosszan, pislogás nélkül néztek egymás szemébe, majd szenvedélyekkel teli csókolózásba kezdtek, akkor, mikor Frank szobájában, az íróasztal fiókjában a papírlap zörögni kezdett, amire Agyszüleményt rajzolta.

   Pillanatok alatt elrepült a kora éjszakába nyúló csodálatos este. Sajnos így szokott ez történni, mikor boldog az ember, és jól érzi magát szerelme társaságában. A könyörtelenül, gyorsan felvirradó reggel az egész városra sugározta hideg leheletét. A fűszálakra dért, a fák ágaira zúzmarát varázsolt. A sötét reggelen fehéren pompázott a város, de hó nem esett.

   Frank felébredt, öltözködni kezdett, de nem kapcsolt villanyt, bár jól tudta, hogy kedvesének is fel kell kelnie, hogy kiengedje, és a távozása után bezárja az ajtót. Majd miután ő elment, a nő még visszabújhat a jó meleg ágyba, és alhat nyugodtan, mert ma szabadnapos.

   Álmosan, de szerelmesen köszöntek el egymástól. Máris hiányérzetük támadt, és nagyon várták az újabb találkozást. Frank magához húzta a nőt, és szorosan átölelte. Jól esett nekik a másik test közelsége. A férfi simogatta szerelme haját, hátát, amit a nő jólesőnek talált. Majd eljött a pillanat, tudták, nem állhatnak így az idők végezetéig. Több hatalmas csók csattant, majd Frank kilépett a lépcsőházba. A lépcsőhöz érve megállt, megfordult, integetett, a nő viszonozta, majd az ajtó becsukódott, és bezárult.

   A sötét, hideg reggelben magányosan nyújtóztak a kihalt utcák. Frank kissé dideregve iparkodott, kezei most is a zsebében voltak. Senki emberfia nem járt kint, csak egyedül ő. A járdáról még visszanézett, mosoly kíséretében nézte kedvese ablakát. Tudta, hogy ott pihen, alszik édesen az ő drága szerelme.

   A főtérhez érve, rátért a sétányra, pont most tart félútnál. Az iskola kerítése mellett haladva elnézett jobbra, ahol a parki játszótér szunnyadt néptelenül. Tekintetét visszafordította a sétányra, mikor egy gyors alak, halk surranással száguldott keresztül a játszótéren. Az egész egy pillanat alatt játszódott le, és nem is látta igazán, csak annyit, amennyit oldalsó látótere be tud fókuszálni, de teste megborzongott, mert amit így látott, mintha Agyszülemény rohant volna keresztül a parkon. Teljesen elképzelhetetlennek találta ezt a kóbor ötletet, de bárki is volt az, Franknak Agyszülemény jutott róla eszébe. Nem érzett félelmet, de kicsit szaporábbra fogta lépteit, hogy minél hamarabb hazaérjen. Még ment, néha oldalra, és hátra pillantott, nem-e követi valaki, de senkit nem látott. Minél közelebb ért otthonához, annál jobban fokozódott benne az izgalom, de félelmet továbbra sem érzett, bár úgy vélte, ha messzebb lakna, hosszabb utat kellene megtennie, akkor előbb-utóbb az izgalmat felváltaná a félelem.

   Nem szerette a lakótelepet, ezt a hűvös betondzsungelt, mindig is kertes házban szeretett volna lakni, de most örült, hogy hazaért, a betonfalak közé. Amint belépett a lakásba, becsukta az ajtót, és rázárta. Jólesően hatott rá a lakás kellemes melege. Kibújt cipőjéből, kabátját a fogasra akasztotta, majd mielőtt nekiállt volna készülődni, a számítógép elé ült. Bekapcsolta, és megnézte, írt-e neki valaki e-mailt. Ráért, még másfél óra volt hátra a munkába indulásig, és Frank a reggeli teendőeket negyed óra alatt elvégzi.

   Ahogy ült az íróasztalnál a monitor előtt, számított rá, hogy esetleg valaki hátulról megérinti a vállát. Nem tudja miért, de számított rá. Szerette volna kihúzni a fiókot, hogy megnézze a rajzot, de mégsem tette. Valami visszatartotta. Egy belső hang azt súgta neki, hogy nem szabad megnézni. Keze egyszer elindult a fiók felé, de nem húzta ki. Ahogy engedett fel teste a meleg lakásban, úgy távolodtak a képzelgések, a baljós, izgalomfakasztó gondolatok. Kezdett feledésbe merülni a parkon átsuhanó titokzatos alak, a rajz Agyszülemény portréjával, és elméjében lassan úrrá lettek a reggeli feladatok, a teafőzés, reggeli, ebéd bepakolása a táskába, megnézni a híreket, és az időjárásjelentést a tévében.

   Serény ténykedés közben jólesően gondolt a szerelmével eltöltött estére, éjszakára, minden csodás pillanatra. Valahol gondolatban újra átélte az egész együttlétet. Mindig is ilyen nőre vágyott, de sajnos kicsit későn találtak egymásra. Olyannyira, hogy már nem nagyon tervezhetnek gyereket, a házasság is felesleges így negyven felett.

   Gondolataival együtt készülődött. Szendvicseket készített, és tette bele táskájába, valamint egy almát, és egy narancsot. Nála nem volt divat a reggeli kávé, mivel soha nem kávézott. Örült is, hogy nem szokott rá. Egyedül csak a cigi a káros szenvedélye, de már azt is ezerszer megbánta.

   A fürdőszobában megmosakodott hideg vízzel, és fogat mosott. Lustán bámulta frizuráját a tükörben, átlagosan állt, ahogy szokott, bár most kissé kócosan. Megfésülte, és elhagyta a fürdőszobát.

   Közeledett az idő az induláshoz, emiatt apró gombóc volt a gyomrában. Jobban szeretett volna itthon maradni, és aludni. Lelkierőt gyűjtött, és elindult a nyolc órás műszakba.

   Frank szerelme még javában aludt, és valami szokatlan történt szobájában, amiről nem tudhatott álmában, és a távolból Frank sem sejthetett semmit. Agyszülemény állt az ágy szélénél, és csendesen figyelte az alvó nőt. Nem bántotta, nem állt szándékában, bár megtehette volna, úgy, hogy soha nem derülne ki az igazság, mi történt a nővel. Az egész úgy nézne ki, hogy a nőt álmában érte a halál. De nem akart ő ilyet tenni, még nem.

   Egy bizonyos dolog megszületett a fejében, de ennek megvalósításához Frank is kell. Mivel kérése nem mindennapi, számított rá, hogy a férfi nem akar segíteni neki, és majd ekkor jön a képbe a nő. Vele fogja zsarolni Frankot, hogy váltsa valóra óhaját.

   Örült, hogy létre jött, van, létezik, de ez az élet valahogy nem az igazi. Vannak dolgok, melyekre vágyik, és ezt csak Frank segítségével érheti el. Leült a fotelbe, és közben továbbra is nézte az alvó nőt. Tetszett neki, elismerte magában, hogy Franknak jó ízlése van. Nem izgult, teljesen nyugodt volt, a nő szobájában otthon érezte magát. Aztán ennél a szónál megállt. Otthon. Ilyen nincs is neki. Tényleg, hol az ő otthona? Franknál, mert ő általa jött létre? Vagy itt a nőnél? Nem, itt semmi esetre sem, bár el tudná viselni, hogy egy ilyen nővel éljen közös otthonban. Kint az utcán? Tereken, parkokban, mit egy hajléktalan? Többek közt ezt is tisztázni kell majd létrehozójával, aki nem is sejti, hogy rajza életre kelt. Nem három dimenzióban, és még egyelőre nem öltött testet, de ami késik, nem múlik, hamarosan mindennek eljön az ideje, szép sorban.

Tovább a folytatáshoz---katt.-->>>

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.02.23. 21:35 kuzmajulianna Kedves Edwin ! Azt hiszem akaratomon kívűl azt az írásod hagytam utoljára ami érzelmileg a legnagyobb hatásal volt rám,több okból is . Ezt az írásod bármikor beletudom illeszteni a valós világba ,attól függetlenűl hogy kétségtelenűl egy agyszüleményről van szó. Végig úgy próbáltam olvasni mint bármelyik izgalmas írásod , még is az motoszkált az agyamban hogy minden ember kettős személyiségként születik,hisz mindben ott a jó és a gonosz is. Hogy végűl milyenné válik ,az én elképzeléseim szerint attól függ melyik személyiség erősebb benne.  Az én olvasói szemszögemből ebben az esetben a főhőst egy gyenge pillanatában legyőzte a benne rejlő gonosz elpusztítva belőle a jót és ettől fogva még halvány árnyéka sem lesz régi önmagának , amit külsőleg a borzalmas kinézetű fej ,belsőleg a fejben megszülető szintén borzalmas gondolatok  jelképeznek. Ne haragudj lehet hogy túl elemeztem ezt az írást ,beleszőve a belőlem kiváltott gondolatokkal . Üdv : Juli