Mielőtt kikapcsolta volna a számítógépet, egy pillantást vetett a monitor jobb alsó sarkába. 23 óra múlt 3 perccel. Nagyot sóhajtott, és elkönyvelte magában, hogy a mai nap se ért semmit. Lenne dolga bőven, amit a számítógéppel kell elvégeznie, de a munka helyett csak szöszmötölt. Összevissza nézelődött, megnyitott mindenféle idióta, érdektelen oldalt, csak úgy kíváncsiságból. Vagy néha gondolt egyet, és nekiállt játszani az aknakeresővel. Ez már a sokadik nap hogy így tett, a munkája meg nem halad, és a tervei is csak tervek maradnak, ha így folytatja.

     Arnold ereje teljében lévő fiatalember, tele ötletekkel, tervekkel, de sokszor a lustasága győzedelmeskedik minden felett. Tudta jól, hogy nem mehet ez így hosszútávon, mert akkor hiábavaló mindenféle terv, és ötlet, de minden nap úgy ült le a gép elé, hogy ma utoljára még nézelődik a neten, játszik, és majd holnaptól végzi a munkáját. És ez így megy már hetek óta. Ebben talán nagyrészt közrejátszik, hogy egy hónapja temették el egyik unokatestvérét, aki csupán 37 éves volt. Élhetne még, de magának köszönheti, életvitele nagyban hozzájárult a korai halálhoz. Így érezte ezt Arnold, de mit sem számít, hiszen nagyon szerette a megboldogultat, együtt nőttek fel, rengeteget játszottak gyerekkorukban, állandóan egymás nyakán lógtak, szinte elválaszthatatlanok voltak. Minden nap gyötri a gondolat, hogy miért kellett unokatestvérének ily fiatalon elmenni, miért élt úgy, ahogy élt, miért nem tudott vigyázni magára, szervezetére, életére. Ezek olyan töprengések, és olyan miértek, melyekre soha nem fog választ kapni senkitől. Ezt a választ talán még a megboldogult sem tudja. Szegény Ghost magával vitte a sírba a választ, már ha saját maga tudta, miért élt önpusztító életet.

     A Ghost csak a beceneve. Az igazi, polgári nevét kevesen tudják. Imádta a horrort, és állandóan azon járt az esze, hogy tudna bárkit is úgy megijeszteni, hogy az illetőt az ideglelés kerülgesse. Volt egy időszaka, mikor a szellemes dolgok jöttek be neki. Nagy fehér lepedőből szellemruhát készített magának, és azzal riogatta az ismerősöket, haverokat. Ekkor ragadt rá a Ghost becenév.

     Arnold most sajnálkozva kalandozott egy kicsit a múltban. Eszébe jutott, hogy Ghost-tal tizenéves éveik vége felé eltervezték, hogy majd forgatnak egy rövidke, csupán pár perces amatőr horrorfilmet. Ötletük az volt bőven, már a kellékeket is elkezdték elkészíteni, de aztán valahogy ellaposodott a dolog, és az egészből semmi nem lett. Mindketten más dolgok felé kanyarodtak el, más lett az érdeklődési körük, majd a középiskolás évek, a felnőtté válás, a munkába állás elszakította őket egymástól. Ritkán találkoztak, és ha véletlenül összefutottak az utcán, akkor is csak pár szót váltottak. Érdekes módon, bármikor találkoztak, a filmforgatás terve állandóan szóba került, de soha nem teljesült be.   

     Mikor kikapcsolt a számítógép, és a monitor fénye is kialudt, kihúzta ruter dugóját a konnektorból, és elégedetlenül tolta helyére a széket. Úgy gondolta, itt az ideje lefeküdni, mert reggel korán kel, de szégyen, vagy nem szégyen, illik, vagy nem illik ilyet bevallani, rájött a nagy dolog, el kell mennie oda, ahová a királyok is gyalog járnak. Odalépett a könyvespolchoz, és levett egy novellásgyűjteményt. Szerette ezt a könyvet, régebben már kiolvasta, de ha vécére kellett mennie, mindig ezt vitte magával. Mert Arnold úgy szeretett trónolni, hogy közben olvas. Mindegy, hogy mi, újság, mesekönyv, szórólap, csak legyen valami, amin betűk vannak, amit olvasni lehet.

     Amint kialudt a monitor fénye is, teljes sötét lett a szobában, és az egész lakást sötétség borította. Nagy rutinnal botorkált el az illemhelyig. Egyik kezével a falat simítva pillanatok alatt megtalálta az ajtókilincset, és a villanykapcsolót. Leült, hogy elvégezze dolgát, és közben olvasni kezdett. Ebben a könyvben van egy pároldalas írás, ez a kedvence. Úgy döntött, most is elolvassa. A történet egy olyan idős férfiről szól, aki látja a halál angyalait akörül a személy körül, akivel épp beszélget, vagy akivel egy helyiségben van. Persze csak akkor látja, ha az angyal ott van. És ez rosszat jelent, mert az illető személy a közeljövőben, még aznap, vagy másnap meg is fog halni. Talán Ghost halálangyalát is látta volna, ha sűrűbben találkoznak, és akkor talán felhívhatta volna a fiú figyelmét, hogy vigyázzon, mert nagy baj lehet. De ez csak elmélet, Arnold jól tudta, hogy Ghost már annyira elzüllött, hogy hiába is látta volna a halálangyalát, a visszafordíthatatlant úgysem lehet visszafordítani.

     Annyira tetszett neki a történet, és úgy beleélte magát, hogy észre sem vette ha néha erőlködnie kellett a kemény széklet miatt. Már vagy öt perce trónolt, mikor hirtelen felkapta tekintetét a könyv lapjairól, és merev szemekkel bámult előre. Megriadt, levegőt sem mert venni. Csak nézett előre mozdulatlanul, mint egy szobor. Kintről, a folyosóról, ahol a hűtőszekrény áll, pont szemben a vécéajtóval, két gyors, hangos koppanást hallott. Nyelt egy nagyot, továbbra is a hang irányába nézve, majd nagyon lassan elkezdett levegőt venni az orrlyukain keresztül, szeretett volna minél láthatatlanabb maradni. Ő nincs itt, nem is létezik, bárki, vagy bármi is adta azt a hirtelen jövő, ilyesztő zajt. Először arra gondolt, hogy betörő. De ezt a gondolatot hamar elvetette, mert az ajtó már zárva, és ha esetleg egy illetéktelen behatoló kotorászna a zárban, egy darab dróttal, hajtűvel, tolvajkulccsal, vagy bármi más eszközzel, azt itt a vécén ülve kétségtelenül tisztán hallaná. Már csak azért is, mert ilyen későn már teljes nyugalom van, a kis zörejek is hangosnak hallatszanak, és a vécé, csupán két-három lépésre van a bejárati ajtótól.

     Mikor minden számítást átgondolt, hogy mi okozhatta ezt a zajt, erőt vett magán, igyekezett legyőzni váratlanul feltámadt félelmét, és azzal nyugtatta magát, hogy nincs kint senki a folyosón. Ha jól belegondol, ezek mindennapi dolgok. Az ember hall esténként ilyen hangokat, nem is érti, most miért ijedt meg annyira, hogy a félelem is hatalmába kerítette. Végül egy mosolyt eresztett meg, és visszabújt a betűk közé. Szemei szorgalmasan falták a sorokat, élményszámba ment minden egyes betű. Újra beleélte magát a történetbe, mintha ő is ott lenne a szereplőkkel, és talán már el is felejtette az imént keletkező, nem kis kellemetlenséget okozó zajt.

     Negyed óra biztos eltelt, mióta beült a vécére, de itt nem érzékelte az idő múlását, és nem is érdekelte. Teljesen mindegy volt mennyi az idő. Ha végez, már csak egy dolog van hátra, lefeküdni, elnyújtózni az ágyon, és aludni reggelig, míg a mobiltelefon ébresztőórája meg nem szólal a megszokott, de reggelente mégis fülsértőnek ható csengőhangon. Néhány hete, mikor a mobil ébresztőórájával bíbelődött, kissé gondban volt, milyen hangot is állítson be ébresztőnek. Kellemes, hangulatos zenét nem akart, mert Arnold szerint az nem passzol a az ébredéshez. Szíve szerint kakaskukorékolást, vagy régi vekkercsörgést szeretett volna, de ilyen hangok nincsenek a telefonján. Aztán nagy nehezen sikerült kiválasztania egyet, ami kissé nyugtalanító, de még az elviselhető kategóriába tartozó dallam.

     A rövid, kedvenc történetével végzett, talán a bélürítéssel is, de mivel imádta ezt a könyvet, és a benne szereplő írásokat, még üldögélt a büdös légterűvé változott kis helyiségben, és a novelláskötetet lapozgatta. Majd minden írásba beleolvasott egy kicsit, de egy újabbat már nem akart az elejétől elkezdeni.

     Még a könyvvel játszadozott, ismét hallatszott az a bizonyos hang. Két hangos, gyors koppanás, ugyanabból az irányból, mint az imént, csak most hangosabban. Megint mozdulatlanul kapta ijedt tekintetét a hang irányába, és most már a libabőr is kiverte alkarjait, úgy vélte, ez már nem lehet véletlen. Az előbb kizárta, hogy betörő lenne, és eszébe jutott egy újabb elmélet, ami az első zajnál nem jutott eszébe. Ha nem betörő, akkor csakis szellem lehet. Annyira valós, élő kopogás, mintha valaki állna folyosón, és két gyors mozdulattal ráütne a hűtőszekrény tetejére. Persze, ez csak szellem lehet, semmi más. Teljesen egyértelmű. Becsukta a könyvet, letette a földre, nekitámasztva a fűtéscsőnek, és azon volt, hogy minél előbb kijusson a vécéről.

     Amint kinyitotta az ajtót, bal keze azonnal kinyúlt, és felkapcsolta a folyosó lámpáját. Határozott mozdulattal, de testében félelemmel lépett ki a vécéről, és kis megnyugvást adott neki, hogy nem látott senkit. Se szellemet, se betörőt. De ez a hangyányi megnyugvás semmit nem jelentett, mert félelme egy cseppet sem enyhült. Sőt, amint forgatta a gondolatokat elméjében, a félelem egyre nőtt benne. Kézmosás közben közömbösen bámulta magát a mosdókagyló feletti tükörben. Meg akarta nyugtatni magát, hogy nincs itt senki, a félelem teljesen hatalmába kerítette, és másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy igenis valaki, vagy valami van a lakásban rajta kívül. Ahogy a tükörképpel szemezett, azon inádkozott, nehogy meglásson a tükörben egy alakot, a háta mögött állva. Esetleg hosszú fekete csukjás ruhában, kaszával a kezében. Szerencséjére ilyesmi nem történt, de a félelem újabb nyugtalan gondolatokat szült elméjében. Mi van, ha a szellem bement a szobába, és az ágyba bújva várja Arnoldot? Vagy esetleg a konyhában foglalt helyet az asztal mellett? Ezek a kérdések borzalmasan csapkodtak agyában, mert tudta, hogy még mennie kell a konyhába is, majd utána a szobába.

   Kilépett a folyosóra, és lekapcsolta a fürdőszobai világítást. Állt, és várt. Most a konyhába kellene menni, de nem mer. Fél. És ezt az utat úgy kell megtennie, hogy teljesen sötét lesz a lakásban, mert mielőtt útnak indul, a folyosó világítását is le kell kapcsolni. Állt és nézett előre, a szoba ajtóra. Szeretett volna erőt venni magán, de nem ment, mert a félelem uralkodott minden érzése, és vágya felett. Rendesen félt, és nem tudta mitévő legyen. Pedig nem állhat itt villanyfénynél az örökkévalóságig, vagy legalábbis reggelig, míg ki nem világosodik, és elindul az élet a lépcsőházban, az utcán, a városban.

     Hirtelen, váratlan már-már reflexszerű mozdulattal, mint egy meggondolatlan bűnelkövető, lekapcsolta a villanyt, és az ujjonnan támadó sötétségben, torkában dobogó szívvel, lüktető halántékkal elindult a konyhába. Minden pillanatban számított rá, hogy a sötétben összeütközik valakivel,  vagy valami elkapja a nyakát, haját, ruháját, és ő akkor biztosan infarktust kap. De ezúttal is szerencséje volt, bár ő nem tudott róla, hogy a nagy adag félelmen kívűl senki és semmi nincs a lakásban rajta kívül.

     Előre nyújtott jobb kézzel közeledett a konyha felé, hogy minél előbb elérje a kapcsolót, és világosság legyen, mielőtt belép a helyiségbe. Amint kígyúlt a fény, hűvös borzongás futott át testén, és minden porcikája beleremegett, mert az összes elképzelhető rosszra számított. A konyha üresen állt, itt sincs senki ember fia, és eltévedt lelkek sem piknikeznek a túlvilágról. A megkönnyebbülés legapróbb jele sem látszott arcán, csak az egyre növekvő félelem. Leült, és rágyújtott. Soha nem szokott remegni a keze, de most úgy reszket, csoda, hogy a cigaretta nem pottyan ki az ujjai közül. Nyugtalanul, sűrűn szívta a slukkokat, a füst már csípte a száját, és a nyelvét. Érezte, hogy ez a cigi most nem esik jól, csak a megszokott teendőjét végzi, mert minden este így zárja a napot, hogy lefekvés előtt még elszív egy szál cigarettát.

     Miközben ujjai közt lustán égett a dohánynemű, lassan gomolygó füsttel, agyában a félelem újabb elméletek gyártásába kezdett. Még egy hatalmas feladat hátra van. Teljes sötétségben el kell jutni a szobáig. Szerencsére az ajtaja nincs becsukva, résnyire nyitva áll. Ez jó, mert be tud nyúlni, villanyt kapcsolni, még mielőtt belépne. De mi van akkor, ha benyúl, és a kézfejét azonnal elragadja, letépi egy rossz szellem, vagy egy vad szörnyeteg? Keze úgy remegett, hogy a cigiről a hamu a konyha aljzatot borító linóleumra pottyant. Most ez volt a legkissebb baja, hogy feltakarítsa, így hát a papucsával széttaposta.

     Jobbnak látta, ha minél előbb túl van a már borzalmas, félelmetes feladaton, a cigit elnyomta a hamuzóba, és nem húzta tovább az időt. Ahogy a fürdőszobától elindult, most ugyanolyan hirtelen, gondolkodás nélküli hévvel vágott neki a szobába vezető útnak. Ismét számított rá, hogy útközben belebotlik egy idegen testbe. Tudta, hogy félúton balkéz felől található a cipősszekrény. Ezt ki is tapogatta a sötétben, és menet közben bal kezével rátámaszkodott. Onnan már csak két lépésnyire van a szoba. Amint odaért, úgy tett, ahogy a konyhában ülve eltervezte. Benyúlt az ajtórésen, és felkapcsolta a villanyt. A négyágú csillár millió irányba terítette szét fénysugarait, Arnold szemei elé tárva a szobát, mely teljesen üresen, békésen várta lakóját. Belépett, és még várt az ajtónál. Nézte a szobát, jól látta hogy üres, de a félelem miatt nem akart, és talán nem is mert újabb meggondolatlan, hirtelen mozdulatokat tenni.

     Ahogy tanácstalanul állt az ajtónál, újabb kegyetlen feladat elé állította a sors. Le kell kapcsolni a villanyt, és sötétben eljutni az ágyig. Sajnos ezt kell tenni, mert éjjeli lámpája nincs, amit felkapcsolhatna, a csillár leoltása előtt. Ha pedig égve hagyja a csillárt, és úgy fekszik le, akkor a villanyórája egész éjjel pörögni fog, és talán nem is tudna elaludni villanyfénynél. Ekkor eszébe jutott, mikor még kisgyerek volt, imádta a villanyfényt esténként, szeretett úgy tévét nézni. Mindezt már régen kinőtte, de most megint úgy érzi, ebben a felzaklatott, félős állapotban, hogy jó lenne ha fényárban úszna a lakás, ugyanúgy mint gyerekkorában.

     Örömmel könyvelte el, hogy üres a szoba, és az ágyában sem fekszik senki, de a félelem szűnni nem akarva jelen volt egész testében, és elméjében. Sovány vigaszt jelentett számára, hogy a második zörej óta nem történt semmi velőtrázó esemény, nem követte harmadik kopogás.

     Csak három méter az ágyig. Normál esetben, szokványos estéken ez a táv elenyésző, de most ezen a lidérces estén maratoni távnak tűnik. Csak három méter, ennyit kell még túlélni a győzelemig. Aztán már csak az elalvás lesz megoldandó feladat, hogy néhány óra múlva beköszöntsön a friss, üde reggel. Becsukta az ajtót, majd kezét a kapcsolóra helyezte. Nézte még pár pillanatig a világos szobát, majd egy mozdulattal sötétbe borított mindent. Megkezdődött a hatalmas derbi, legyőzni a félelmet, az időt, a távolságot, a végtelennek tűnő három métert. Meztelen talpa halkan csattogott a parkettán. Úgy érezte, a félelem most hágott tetőpontjára, és már-már kietlen űrben érezve magát, még ha örökkévalóságnak is tűnt, de elfogyott a végeláthatatlan három méter, és elérte a hőn áhított ágyat.

     Hanyattfekve helyezkedett el, betakarózott, és csak bámult a mennyezetre. Nem nagyon mert megmozdulni, fülelt, történik-e ismét valami oda nem illő zaj. Feje mozdulatlanul nyugodott a párnán, csak szemeit forgatta szünet nélkül körbe, egyfolytában pásztázta a sötét űrt, ami körbevett mindent, és amelyet maximálisan kitöltött a félelem. Reménykedett, hogy nem nyúl be egy kéz a paplan alá, hogy megcsavarja a lábujját, vagy hogy nem ugrik rá senki azzal a céllal, hogy elvágja a torkát, esetleg egy végzetes harapással szétmarcasngolja a nyaki ütőeret.

     A kopogásokra gondolt, és gondolkozni kezdett. Valahol halotta, hogy esténként ami zajokat hall az ember, az nem a véletlen műve. Ha reccsen a szekrény, pattan a tévé műanyag burkolata, annak mindnek oka van, hisz saját magától semmi, egyetlen tárgy sem képes hangot produkálni. Talán egyszer a tévében volt szó erről a témáról, ahol az okosabbnál okosabb Tudorok azt állították, hogy az ilyen esti, éjjeli, lakásokban hallható neszeket, zajokat szellemek okozzák. Nem tudta mit tegyen, higyje, vagy ne ezt a kétséges elméletet.

     A félelem miatt még sokáig ébren feküdt, nem kevés időbe telt, mire valahogy sikerült elaludnia.

     Másnap reggel 6 órakor ébredt fel. Már világos volt odakint. A fák ágain rigók fütyörésztek, és a reluxa lamellái között bekúszott a tavaszi reggel üde fénye. Arnoldnak eszébe jutott a borzasztó este, a  minden bugyrát átjáró félelemmel együtt. Elmosolyodott. Most nyugodtan feküdt hanyatt a puha, kellemes ágyban. Jól kinyújtózott, és mélyen magába szívta a bukóablakon beáramló friss levegőt. Örült, hogy túl van ezen a rossz estén. De spongyát rá, elmúlt a félelemmel együtt, itt az új nap, új reményekkel, új kihívásokkal.

     Felült az ágy szélére, álmos szemeit megdörzsölte, majd kipiszkálta a csipát. Felállt, hogy eltegye az ágyneműt, de amint az ágy felé fordult, megijedt. Valaki ott fekszik az ágyban. De nem idegen, nem betörő, nem is szellem, hanem saját élettelen teste. A döbbenet teljesen lebénította, hosszú másodpercekig csak állt, és nézte kívűlről saját magát. Majd egy kérdés hagyta el száját:

- Meghaltam?- hangzott a kellemetlen szó.

- Igen.- jött a válasz a háta mögül, de nem ijedt meg. Saját halott testének hátat fordítva megfordult, hogy lássa, ki válaszolt a kérdésre. Már nem félt, nem ijedt, és nem lepődött meg, már semmi váratlan dolog nem érheti. Szemei kissé csodálkozva nyíltak kerekre, Halott unokatestvére, Ghost állt előtte, teljes életnagyságban. Hirtelen nem tudta mit is kell tenni ilyenkor, aztán nehezen, még egy kérdést préselt ki magából.

- Hát te?- nézett kissé megszeppenve a váratlan jövevényre, de választ nem kapott.

- Mi történt? Meghaltam?- kérdezte újra.

- Igen.- felet Ghost. Néhány pillanatig méregették egymást, majd Ghost megszólalt.

- Segítségre lenne szükségem, ezért jöttem érted. Már nem vagyok tizenéves, kissé megkopott a fantáziám, és szükségem lenne egy ötletgazdára.- mondandóját befejezve oda lépett Arnoldhoz. Átkarolták egymás vállát, és mosolyogva útra keltek.

     Valami köztes űrbe érkeztek, ami átjáró a túlvilág, és a földi halandók világa között, mert teljesen üres minden. Nincsenek fák, épületek, járókelők, járművek, de még szellemek se szállnak a borús, kissé hűvös űrben.

- Este te hoztad rám a frászt a kopogásaiddal?- kérdezte Arnold.

- Igen.- felelt Ghost, majd rögtön visszakérdezett. – Megijedtél?

- Viccelsz? Még soha életemben nem féltem annyira, mint tegnap este.

- Szuper!- reagált nevetve Ghost.

- Szent egek! Hát te sose javulsz meg?

- Nagyon jól tudod, mindig is szerettem az emberekre ráhozni a frászt.- mondta Ghost mosolyogva, és izgalommal telve, kissé türelmetlenül folytatták útjukat a Túlvilág Filmstúdióba, hogy közösen egy profi, többórás horrorfilmet forgassanak.

                                                                             VÉGE.

                                                                         Edwin Chat
                                                       2011.04.20.

Súgó 3 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.04.24. 18:18 Joli Kedves Edwin! Csak ismételni tudnám az előtem szólókat... Nékem is nagyon tetszett ez a történeted, remekül megírtad! Őszinte szívből gratulálok! Szeretettel: Joli (....igaz most egy kicsit félek az estétől, mivel nálam is szokott lenni bútor reccsenéssel járó hang...)

2011.04.21. 09:29 Amarilla Egyetértek Julival, tényleg jó. Sikerült végig szoronganom az egészet...

2011.04.21. 00:35 kuzmajulianna Kedves Edwin ! Jó lett ,nagyon is jó ez a novellád. Az egész történetet úgy építetted fel hogy szinte végig vezetted az olvasót a félelem érzet minden testet ,lelket kínzó érzésén ,ami szinte fizikálisan érezhető volt . Kevés cselekmény de annál több idegekre ható érzelmeket előidéző leírás ,majd a végén hatalmas fordulat a tőled már megszokott ,még is mindig váratlan csattanó jellemzi ezt a jó kis novellát. . Nekem tetszett !                               Üdv : Juli     / de most kikellene menni a mosdóba .........../