Este volt, a sötétség beterített mindent. A nyári melegben szellő játszadozott a parki fák lombjaival, melyek szelíden suhogva fejezték ki örömüket a kellemes hűsítőnek. A pázsit millió tücsöktől volt hangos, néhány gömb alakú kandeláber hangulatos homályba öltöztette a parkot.

   Tommy az erkélyen állt, nézte az esti világot. Szívta a cigarettát, a füstöt egykedvűen fújta ki. Tudta, hogy akit keres, úgysem találja meg. Gondolatait a szobában megszólaló mobiltelefon szakította meg. Kellemes, dallamos zongorahangok szálltak ki a kis készülékből. Tommy rá se hederített, eszébe nem jutott, hogy bemenjen, és felvegye. Csupán csak egy kérdőjel alakult ki benne, vajon ki hívhatja ilyenkor. Továbbra is a parkot nézte, figyelte a nyári szellő szárnyain kecsesen mozgó, táncoló lombokat, faleveleket. Fanyar fintorral nyomta el a csikket, és szánalmasan nézte a világosszürke hamut, ahogy henger formája millió apró hamuszemcsévé válik.

   Visszament a szobába, becsukta az erkélyajtót, majd meggondolta magát, kinyitotta bukóra. Így jön be kellemes levegő, és talán a szúnyogok kint maradnak, legalábbis Tommy erre számított. Később észrevette, hogy számítása bejött, folyamatosan cserélődött a szoba levegője, de a szúnyogok nem találták meg a bukóra nyitott ajtó keskeny rését. Vagy ha meg is találták, nem vállalkoztak arra, hogy bemanőverezzenek rajta, és őrjítő döngicséléssel zaklassák a fiút.

   Leült, és kezébe vette az elveszett kisfiú fényképét. Jól ismerte, de már régen látta, és tudta, hogy soha többé nem fogja már látni, csak így, fényképen. Pár napja foglalkoztatja a gondolat, hogy ez a kisfiú miért, hogyan veszett el, lenne-e értelme a keresésnek. Elméletben minden működhet, a pozitív, negatív dolgok egyaránt, az eltűnés feltételeinek, okainak kinyomozása, a sikeres keresés, mely végén az elveszett kisfiú megkerül.

   Gyakorlatban… ennél a szónál mélyebben elgondolkozott. Pedig tudta, semmi értelme gondolkozni rajta, teljesen felesleges, mert gyakorlatban reménytelen minden.

   Ha kereső önkénteseket toborozna, ha értesítené a hatóságot, jönne a rendőrség, a polgárőrség, barátok, szomszédok, ismerősök, talán a honvédség is nagy erőkkel vonulna fel. Átvizsgálnák a város határát, átfésülnék a környező erdőket, településeket, benéznének minden bokor alá, barlangokba, gödrökbe, elhagyatott, bezárt bányák nyílásaiba,- ez mind-mind felesleges, hiábavaló idő, és energiapocsékolás lenne, ezt Tommy nagyon jól tudja.

   Itt, ebben az esetben csak elméletben lehet keresni a kisfiút, a gyakorlatban nem, arra semmi esély. Akkor miért keresi mégis? Jogos a kérdés. Azért, mert nagyon szereti ezt a kisfiút, és azt is szeretné, ha még élne. Ha még élne? Ez buta kifejezés, de elméletben megállja a helyét, a gyakorlatban nem.

   Csak ült, és nézte a képet. A kisfiú pedánsan foglalt helyet egy kicsi széken, ölében egy ponyvás, lendkerekes autót tartott. Rövidujjú piros ingben volt, fehér gallérja makulátlanul terült el nyakán, és a vállain. Az óvodában készült a kép, erről a kis piros ing, és a háttérben álló játékospolc árulkodik, melyen a babától kezdve az építőkockáig minden megtalálható.

   A kisfiú rövid, kese haja egyenesre fésülve mindenhol, a képet nézőnek akár az egyik Beatles tag is eszébe juthat erről a frizuráról. Viszont a kisfiú tekintete komoly, szemei szomorúak. Mintha nem örülne sem a fényképezésnek, sem az autónak, melyet két kézzel az ölében tart. Talán otthon rosszat tett, és megbüntették. Csak itt játszhat az oviban, ha haza viszik, sarokba kell állnia, vagy térdelnie. Minden bizonnyal voltak barátai az oviban, arca mégsem tükrözött semmiféle örömöt, mosolyt. Túl komoly ábrázattal meredt a fényképezőgép lencséjébe, de valahogy ez senkinek nem tűnt fel igazán. Nem foglalkoztak vele, hogy egy kisfiú, hogy lehet annyira komoly tekintetű, mintha már harminc éves élettapasztalattal rendelkezne.

   Tommy nézte a képet, és könny szökött a szemébe, majd rá nem sokra hosszú, keskeny csíkban sebesen folytak le arcán. Egy csepp a képet tartó kezére hullt, de nem foglalkozott vele. Most a kisfiú volt a legfontosabb, akit szeretne megtalálni. Mellkasa nagyokat emelkedett, és süllyedt, ahogy sírás közben sóhajtozva vette a levegőt. Az órájára pillantott, és megállapította, késő van már ahhoz, hogy elmenjen a rendőrségre, bejelentse a kisfiú eltűnését, és önkénteseket toborozva nekiálljanak a keresésnek. Majd holnap. Új nap, új remények.

   Lefekvés után, míg el nem aludt, számításba vette, kikre számíthat a keresésben. Minden bizonnyal nem sokan fognak habozni, ha megtudják, hogy egy ötéves kisfiú tűnt el. Ez a kisváros, ahol majdnem mindenki ismer mindenkit, ahol feltűnő, ha idegen érkezik, és jól szemügyre is veszik, nem sántikál-e valami rosszban, ahol mindenki tudja nagyjából a másikról, hogy ki fia-borja, az ilyen helyen, ha baj van, összekovácsolódik az amúgy sem laza kollektíva.

   A szomszédok minden bizonnyal jönnek. A barátok is, rájuk mindig mindenben lehet számítani, időtől, napszaktól függetlenül. Az ismerősök közül biztos nem jön el mindenki, de közülük is lehet számítani néhány személyre. Ezen kívül ott van a rendőrség, akik valószínűleg nyomkereső kutyákat is hoznak magukkal. A polgárőrök alapból segíteni fognak, főleg ha jó cimborák lesznek éppen szolgálatban.

   A gondolatok megálltak, a képzeletbeli film leállt, Tommy elaludt. Az utolsó csepp könnyek, melyek kibuggyantak, lefolytak a párnahuzatra, majd ott is, és a férfi arcán is lassú száradásnak indultak.

   Bevált a meteorológusok jóslata. A közeledő hidegfront elérte a kisvároskát. Éjszaka érkezett meg, erős szél kíséretében, ami kövér felhőket torlaszolt fel az égre. Reggelre majdhogynem őszi idő alakult ki. Érezhetően hűvösebb volt ez a reggel, mint a korábbiak. Sűrű pára lepte el az utcákat, hogy kényelmesen rá tudjon telepedni a pázsitra, a fák törzseire, koronáira, és mindent benyirkosítva megtréfálja a város lakóit.

   Tommy felébredt. Gyűrött arccal ült az ágy szélén, kisujjával a csipát piszkálta ki szemei sarkából. Csak pár pillanatig tudott nyugodtan maradni, míg fel nem ocsúdott teljesen, és eszébe nem jutott, mi is bántja, kínozza az ő lelkét. Kis éjjeliszekrényén ott állt a fénykép, melyről a kisfiú nézett vissza rá döbbenetes komoly babaarcával.

   Felállt, célba vette a fürdőszobát, hogy szalonképessé tegye magát, mielőtt kilépne az utcára. Végül döntött. Nem szabad hagyni, meg kell keresni ezt a kisfiút, bármi áron. Milyen dolog az, hogy tud egy kisfiú eltűnéséről, és csak ül otthon, senkinek nem szól egy szót sem? Ha utólag kiderülne, nem kétséges, hogy kapna valami büntetést, a miheztartás végett, és hogy kicsit észhez térjen. Tommy tisztában volt azzal, ha közúti baleset tanúja, állampolgári kötelessége a segítségnyújtás, a tőle telhető legjobb módon, de hogy egy gyerek eltűnésének bejelentése ide tartozik-e, arról fogalma nincs. Két okból döntött úgy, hogy mégis bejelenti az eltűnést. Az egyik, hogy szeretné megtalálni ezt a kisfiút. A másik, hogy fél a hatóság büntetésétől, hogy esetleg mulasztás miatt kell felelnie. Igen, már nem is lehet kérdés, egyértelmű, hogy bejelenti az eltűnést, most már csak az a kérdés, hogy mikor. Ez lehet kérdés? Nem az a fontos, hogy a kisfiút minél előbb elkezdjék keresni? Ezt viszont mérlegelni kezdte. Mindennek megvan a maga ideje. Vannak dolgok, melyek várhatnak, vannak, amik nem. Ez a bejelentés várhat egy kicsit, nagyjából fél napot.

   Elhagyta a fürdőszobát, de gondolatai továbbra is a bejelentés idejével játszadoztak. Felszisszent, két kezével fejéhez, a halántékához kapott. Egy kellemetlen, nyilalló érzés hasított bele. Néhány hónapja kezdődött ez a rossz érzés, de orvoshoz nem ment vele, mert évekkel ezelőtt is jelentkezett a nyilallás, majd hetek teltével elmúlt, egészen mostanáig. Ezért nem ment kivizsgálásra. Úgy gondolta, ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt, most is el fog múlni, csak hetek kérdése.

   Pár pillanatra leült, mert a nyilallást enyhe szédülés kísérte. Halántékának masszírozása közben elégedetlenül csóválta meg fejét.

   Ki kell innen törni…

   Unalommal indult munkában. Maga a hely jó, csak a munka nem a legjobb. Fred autószerelő műhelyében könyékig nyúlkálhat motorok belsejében, hegeszthet elrohadt, rozsdás kipufogókat. Jól keres, de a munka elég koszos. Körmei alatt örökké olajos, még a szemeit se tudja rendesen megvakarni, megdörzsölni, ha szükség lenne rá, mert könyékig olajosan csak jókora monoklikat húzna alájuk. Nem baj, erről is tesz, hogy ne így legyen.

   Kilépett az utcára, beült a kocsiba, ami az út szélén állt. Elindult. Pár percnyire volt a műhely, de míg odaért, néha meg kellett finoman dörzsölni halántékát, mert a nyilallás jelentkezett párszor. Azt viszont csak most vette észre, hogy munka közben nem jelentkezik ez a kellemetlen érzés. Még szerencse, mert ha odakapna, akkor is a fejéhez olajos kézzel, úgy nézne ki, mint az ördög. Még szerencse, gondolta magában, kis mosoly kíséretében.

   Átrágta magát a főút nyüzsgő forgalmán, majd lekanyarodott a poros mellékútra, ami a műhelyhez vezet. Már messziről látta az épület mellett tornyosuló sok roncsot, melyekre a forgalomból kivonva, csak alkatrészpótlás céljából volt szükség. A hosszú egyenes út porzott utána, ahogy közeledett. Sehol egy lélek, még nem nyitott ki az öreg Fred.

   Méterekkel állt meg a műhely előtt, kissé oldalt. Neki is volt kulcsa a műhelyhez, már régóta itt dolgozik, és Fred bízik benne. Sokszor volt rá példa, hogy Fred egy messzebben fekvő nagyvárosba utazott alkatrészért, amit nem tudott pótolni egyik roncsból sem, ilyenkor mindig Tommy nyitott ki, és nem egyszer ő is zárt be.

   Kiszállt a kocsiból, megállt mellette, és körülnézett. Furcsán érezte magát. Hirtelen álmosság tört rá. Ásított egy nagyot, majd gyomrához kapott, mert enyhe hányingert érzett. Lassan elindult a műhely felé, de érezte, hogy valami nincs rendben. Járása kissé bizonytalanná vált, úgy érezte, mintha folyamatos gyenge szédültség lenne jelen, és ennek hatására változott meg jellegzetes testtartása, járása.

   Kinyitotta a műhelyt, és belépett. A műhely olyan széles, hogy három autó be tud állni egymás mellé, a szerelőaknákra. Most épp a középső aknán állt egy kocsi. A sznob Gregg autója. Tommy arcára utálat ült ki. Nem szerette Gregget, és nem csak ő, hanem még sokan mások. Több pénze van, mint esze, most is nyaralni van valami puccos helyen, majd csak két hét múlva jön haza. Nélkülözhette az autóját, mert a nyaralásra repülővel utazott, és minden bizonnyal ott majd bérel egy autót, hogy még vécére se gyalog kelljen járnia.

   Odaállt Gregg kocsija mellé, és enyhén előrehajolva benézett az utastérbe. Az ajtók becsukva, de nincsenek bezárva, az első ablakok teljesen letekerve, a sebességváltó üresben, a kézifék nincs behúzva.

   - Hello!- hallotta a háta mögül. Kicsit megijedt, majd megfordulva meglátta munkaadóját.

- Szevasz Fred.- viszonozta a köszönést, és laza mozdulattal kezet fogtak.

- Készen állsz a munkára? Arra alkalmas állapotban vagy?- tette fel Fred derűsen a kérdéseket, melyeket nem gondolt komolyan, hisz jól látta, hogy Tommynak semmi baja.

- Hát, nem igazán- felelt bizonytalanul. – Kissé hasogat a fejem.

- Na gyere fiam, majd a munkától elmúlik.- mondta a főnök.

- Nem viccelek Fred, nem vagyok jól.

   Tommy elsétált a fal mellett helyezkedő satupadig. Nekidőlt, és karba font kezekkel némán állt. A satupadon rend volt, csak egy-két szerszám hevert rajta, amik nem lettek helyre rakva legutóbb. Egy kis pajszer, egy harmincas csillagvillás kulcs, és egy csavarhúzó készlet kiterítve.

- Nem tudnál legalább délig bent lenni?- kérdezte Fred, közben odasétált a fiatalemberhez.

- Ne haragudj, de nem. Egy fontos dolgot is el kell intéznem.- ezzel a kisfiú eltűnésének bejelentésére gondolt, de ezt nem árulta el.

- Viszont szeretnék egy kis előleget kérni.- mondta mindenféle gátlás nélkül.

- Mennyit?

- Száz dollárt.

Ki kell innen törni.

- Mennyit???- kérdezte elhűlő hangon Fred. – Az majdnem egy heti béred.

- Tudom, de szükségem van rá.- Ez most enyhén szólva füllentés volt Tommy részéről. Nincs szüksége előlegre, főleg nem ennyire. Maga sem tudta, miért is csinálja ezt az egészet, és míg ezen gondolkozott, ismét meg kellett masszíroznia a halántékát. Kézbe vette a harmincas kulcsot, és játszadozott vele. Szemeit nem emelte fel, a krómozott kulcson tartotta. Fred értetlenül nézett a fiúra, nem is tudta hirtelen, mit tegyen. Aztán hátat fordított neki, és beletúrt ősz szakállába.

- Tudod fiam…

- Nem kell a koszos pénzed!- tört ki Tommyból, majd hirtelen mozdulattal előre lendülve teljes erővel fültövön csapta az öreget. Fred azonnal hasra esett, közben felkiáltott. Tommy nyomban rávetette magát, és a kulccsal többször fejbe, tarkón verte kenyéradóját. Fred nem tudott védekezni, oly hirtelen történt minden. Mikor hasra esett, és Tommy rá vetette magát, esély nem volt a védekezésre. Fején csak úgy záporoztak az ütések, több helyen sikerült betörni a koponyacsontot, és a tarkóra mért ütésektől a csigolya is megrepedt.

   Tommy akkor hagyta abba az öldöklést, mikor az öreg már semmi életjelet nem mutatott, de azért a biztonság kedvéért meggyőződött róla, a nyaki ütőér kitapintásával.

   Odasétált a középső aknához, és a sznob Gregg kocsiját letolta róla. Visszament az áldozathoz, a hátára fordította, majd leguggolt mellé. Belenyúlt a kertésznadrág mellén található zsebbe, és kivette a köteg bankót, ami félbehajtva vastagította a zsebet.

- Mégis csak kell a koszos pénzed.- mondta a hullának, majd a pénzt nadrágja zsebébe gyűrte.

   Az áldozat két vállánál megragadta a ruhát, és elhúzta a középső aknáig. Homlokán izzadtságcseppek sokasága jelent meg. Valóban, meleg helyzet ez, amit tett. A hullát belökte az aknába, utána visszatolta rá a kocsit ugyanúgy, ahogy előzőleg állt.

   A műhely ajtajára belülre kiakasztotta a „Szabadság miatt zárva” táblát. Bezárt, és mint aki jól végezte dolgát, kocsijával elviharzott.

                                                Tovább a folytatáshoz--->>>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés