- Soha nem használtam a velőtrázó sikolyomat addig a napig. – Bossheld mélyet sóhajtott, olyat, hogy szinte belesajdult a szíve is. Mint mindig, most is barlanglakásában üldögélt az asztalnál, terebélyes fekete csuklyájában.

- Úgy látszik, ha ennek a városnak nincs baja, akkor keres magának. A közelmúltban újabb botrány történt. Sokan nem voltak tisztában a helyzet súlyával. Drága, nagyfejű városvezető politikusaink azt hitték, ők mindent el tudnak intézni. Nem tudhatták, hogy ide kevesek a jogszabályok, és a tettlegesség sem ér semmit. Arról végképp elfeledkeztek, hogy az erőszak csak újabb erőszakot szül. Főleg azoknál, akik ujjat mernek húzni a Százhorrorbattai Hordával. Talán nem is a botrány a megfelelő kifejezés. Mert ez is felért az évtizedekkel ezelőtti katasztrófával, mikor a város csaknem elpusztult a földből kiszivárgó vegyi anyagoktól. Igen, ez is katasztrófa volt. És ami még szomorúbbá teszi a történetet, hogy ember fordult ember ellen. – felállt, ezúttal is sóhajtott, de lényegesen kisebbet, mint mondókája elején. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és kinézett az utcára. Visszaballagott az asztalhoz, és rágyújtott, majd újra az ajtóhoz ment. Nézte az utcát, és látta maga előtt az akkor történteket.

   - Azt hiszem, ekkor úgy éreztem, hogy meg akarok halni. Aznap nem valami jól ébredtem. A közérzetem nem volt a topon, és éreztem, hogy valami fog történni. Valami rossz. Mert sajnos több évtizedes tapasztalat, hogy a rossz megérzéseim mindig valóra válnak. Azon a napon sem volt ez másképp. Talán a fiaimat kellett volna megmentenem. Itt a Hordára gondolok. Azt hiszem, ennyi idő, és ennyi szeretet után, ami kölcsönös közöttünk, tekinthetem őket a fiaimnak. De mint az életben mindig, itt is fordult a kocka. Ők mentettek meg engem. Olyan ez, mikor az anya gondoskodik a gyermekéről, de ahogy telik az idő, az anya megöregszik, a gyermek felnő, és utána az utód viseli a szülő gondját. Engem soha senki nem bántott a több mint száz év alatt. Azon a délelőttön autók álltak meg barlangom előtt, az út szélén. Három autó. Nagy pazarlás, ami mindig is jellemző volt a város vezetőire, a három autóból négy ember szállt ki. Ebben nincsen benne a három sofőr, ők a járművekben maradtak. A polgármester jelent meg két helyettesével, és a jegyzővel. Bájologva, mosolyogva álltak, és közeledtek az ajtómhoz. Bekopogtak. Természetesen ajtót nyitottam, de nem engedtem be őket. Megvallom őszintén, semmi bajom velük, de nem is rajongom értük. Érdekemberek. Soha nem látogattak meg a város vezetése részéről, most is csak azért jöttek, mert segítséget akartak.

- Kedves Bossheld. – kezdte nyájasan a polgármester. Világosszürke begombolt zakójáról majdnem lepattogtak a gombok a nagy hasán. – Szeretettel üdvözöllek. – és mosolyogva átnyújtott egy pazar virágcsokrot. Különböző színű rózsákkal, és több szál Kálával. Bevallom, tetszett, nagyon szép csokor. Kicsit meg is hatódtam, de ezt nem mutattam ki, mert én virágot még soha nem kaptam férfitől.

- A segítségedet szeretnénk kérni a város nevében.

- A város nevében? – kérdeztem vissza.

- Igen. – erősítette meg a polgármester.

- Akkor mondd, ne kímélj. – kértem őt. Ezen kissé meglepődtek, hogy letegeztem a város első emberét, de hát ő is letegezett engem. Persze egyikük se merte szóvá tenni. Részükről kínos néma másodpercek következtek. A polgármester csak állt, és bizonytalanul ide-oda kapkodta tekintetét, hol az egyik, hol a másik helyettesére. Még kora délelőtt volt, a Nap kellemesen sütött.

- Szóval… a Hordáról lenne szó. – bökte ki nagy nehezen.

- Igen? Milyen ügyben? – kérdeztem. Újabb kínos másodpercek jöttek.

- Talán nem így kellene beszélgetnünk. Ha esetleg velünk fáradnál a polgármesteri hivatalba, ott kényelmesen, nyugodtan, baráti légkörben társaloghatnánk.

- Baráti? – kérdeztem teljesen meglepetten. Ez a szó abszolút nem igaz ide. Mi soha nem voltunk, és nem is leszünk barátok.

- Igen, baráti. – ismételte meg a polgármester. - Természetesen a beszélgetés végén hazaszállítunk.

- Értem, de miről is lenne szó konkrétan? – kérdeztem, mert nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Bár mivel a Hordáról van, illetve lesz szó, kizárt dolog, hogy a város vezetősége jót akar. De valahol éreztem, hogy velük tartanék, mert mivel a fiammal akarnak valamit, csak úgy segíthetek szükség esetén, ha teljesítem, amit kérnek. Választ nem kaptam, mert váratlan dolog történt, szinte egy pillanat volt az egész. A semmiből Agyhalott, és Hazafi bukkant fel. Közös erővel, hatalmas üvöltések kíséretében a három autóból kettőt fejtetőre borítottak, majd ahogy jöttek, úgy el is illantak. Én is nagyon meglepődtem, az egész nem tartott tíz másodpercig. Azt hiszem, itt, és ekkor szabadult el a káosz.

- Mi volt ez? – kérdezte rémülten a polgármester, és világos nadrágján, lágyékánál egy sötét folt kezdett terjeszkedni. A két helyettese nem rezelt be ennyire. Azonnal elkaptak engem két oldalról. Nem kíméltek.

- Na, te vén múmia! Elég az illemből! A helyzet nem olyan, hogy megkívánja! Gyerünk!- üvöltötte az egyik, és a kocsi felé vittek, amit megkímélt a két Horda tag. Úgy tuszkoltak be, mint a rendőrök egy bűnözőt. Szinte megalázónak éreztem, de nem szóltam semmit. Tudtam, hogy nem én fogom a rövidebbet húzni. Összesen hatan voltunk az egy autóban. Eléggé nyomorogtunk, de nem volt más megoldás. Kibírtuk a polgármesteri hivatalig.

- Erről! Erről lenne szó! – üvöltötte útközben az egyik alpolgármester mérgesen. – Az állatcsordádról! – nekem ez rosszul esett, mert bár a Horda tagjai kinéznek úgy ahogy, de nem állatok. Ők is emberek, kinézetükről nem tehetnek, de ilyen politikusfélék sokkal inkább.

- Azt hiszem, a hivatalban vannak állatok, nem a Hordában. – közöltem nyugodtan, mire egy kézfej becsapódását éreztem az arcomba. A vér lassan kezdett szivárogni az orromból. A nyikhaj helyettesre néztem, aki megütött.

- Megütsz egy nőt? – kérdeztem tőle nyugodtan, komoly tekintettel.

- Te nem nő vagy! Ugyanolyan állat, mint a csordád! – kiabálta.

- Sajnálom a családodat. Élnek még? – kérdeztem, de nem kaptam választ. Az úton nem történt más, csak a vad lihegések hallatszottak, amiket a politikusok adtak ki félelmükben. És gondolom, ezek után még elvárják, hogy segítsek nekik. Pár perc alatt célhoz értünk. Engem a két helyettes kiráncigált a kocsiból, és az épületbe vezettek. Ez lenne az a nyugodt, baráti társalgás, amit a polgármester említett? – tűnődtem el, és a helyzet ellenére elmosolyogtam magam.

                                                              II.

   Egy üres irodába zártak be. Be van rendezve, de senki nem használja. Mégis tisztaság van, ezt is rendszeresen takarítják, mint a használatban lévő irodákat. Fehér falak, világosszürke padlószőnyeg, ugyanilyen színű bútorok. Az egyik sarokban, az ablak mellet legalább két méter magas zöld fikuszféleség. Elég sablonos berendezés, gondoltam magamban, a lakberendezőnek nem tengett túl a fantáziája. Az asztalnál foglaltam helyet egy széken. Csak merengtem előre, tekintetem az ablakon túli világra meredt. A Hordát nem féltem, teljesen máshol jártak gondolataim. Arra vagyok kíváncsi, a városi vezetőség hogyan fogja folytatni velem a baráti társalgást. Bármit tesznek, semmi meglepőt nem tudnak nyújtani. Nincs karórám, se mobiltelefonom, mégis tudom, hogy délelőtt tíz óra múlt hét perccel. Viszont olyan gondolat született elmémben, hogy borsot török a hivatal orra alá.

   Néztem a szép időt. Tavasz van, még nem az igazi jó idő, de süt a Nap, sehol egy felhő. Rengeteg tavaszt megéltem már, de ilyet még nem, köszönhetően a polgármester úrnak, és helyetteseinek. Na, de semmi baj, részemről meg lesz az arányos mérvű megtorlás. Persze nem olyan állat módon, ahogy ők tették. Ezen megint mosolyognom kellett. Ahogy Jézus mondta a kereszten: - Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják mit cselekszenek.

   Nyílt az ajtó, és a nyikhaj polgármester helyettes lépett be. Az első kép, amit meglátott, hogy ülök az asztalnál, és mosolygok.

- Még van képed vigyorogni? – förmedt rám haragosan. Úgy látszik, nem valami kötélidegzetű gyerek. Talán újra megütött volna mérgében, ha nem követi őt a másik helyettes, a polgármester, és a jegyző. Tehát a delegáció újra színen van. A polgármester már korábban könnyített pókhasán. Nem csak kigombolta a zakót, de le is vette. És úgy látom, nadrágot is cserélt. Rá is fért. Csendben jött oda az asztalhoz, és leült. A többiek állva maradtak, olyan alakzatot véve fel, ha esetleg szökni akarnék, meg tudják akadályozni. A mosoly folyamatosan jelen volt arcomon. Ők okozták, nem tehetek arról, hogy ilyen nevetségesen viselkednek, ők viszont nem tudnak róla. Talán azt hiszik, hogy keménylegények, mint valami FBI ügynökök.

- Kedves Bossheld! – kezdte a polgármester.

- Ez nem kedves! – tört ki a nyikhajból, de felettese egy kézjelzéssel nyugalomra intette. Kopogtak. Egy titkárnő lépett be, fiatal, csinos, karcsú alakkal. Kezében papírok.

- Mit óhajt? – kérdezte a polgármester.

- Ezeket legyen szíves aláírni. – kérte, és a papírokat az asztalra tette.

 - Mik ezek?

- A hókotró járművek nagyjavítására a megrendelés. – adta kielégítő válaszát a szépség.

- Értem. Már itt a jó idő, el lehet kezdeni a karbantartásokat, nagyjavításokat a gépeken, hogy mire újra tél lesz, minden rendben legyen, és tökéletesen működjön. – nyugtázta mosolyogva a polgármester, közben aláírta a papírokat. Mikor mindez megtörtént, a titkárnő megköszönte, és távozott.

  Újra én lettem a figyelem középpontja. A polgármester rám nézett, és a közepébe vágott.

- A Hordát szeretnénk megsemmisíteni.

- Micsoda? – kérdeztem meglepetten, és ez enyhe kifejezés. Még azt hittem, hogy nem tudnak semmivel meglepni. Sikerült.

- Nézd, kedves Bossheld, amit művelnek, az nem mehet. Nincs joguk ítélkezni senki felett.

- Ti talán most nem azt csináljátok? – kérdeztem támadólag.

- Mi nemes célt képviselünk. A várost, és a szomszéd településeket szeretnénk megvédeni ezektől az állatoktól. – magyarázta a polgármester.

- Állatoktól? Ők emberek!- álltam a Horda védelmére.

- Tévedsz. Igenis állatok. Ember nem tesz olyant, amit ők. Ne feledd, hogy öltek embereket. Sokat. Saját belátásuk szerint.

- Amiket tettek, az segítség volt! – érveltem.

- Segítség? Miféle segítség? Milyen segítség az emberölés? – kérdezte a polgármester.

- Nézd meg, kiket öltek meg! – ajánlottam vita alanyomnak.  – Bűnözőket, gyilkosokat. Csupa olyan embereket, akiket a törvény nem ítélt el, mert elmeállapotukra hivatkozva felmentették őket. Mert olyan országban élünk, ahol egy gyilkosnak jogai vannak! – magyaráztam dühösen.

- És ártatlan, beteg embereket! Emlékezz a főtéri karácsonyi ünnepségre!- a beszélgetés pillanatok alatt vitába ment át.

- Így van. De csakis olyanokat, akiknek megváltás volt a halál. Ha akkor ott nem végez velük a Horda, akkor is meghaltak volna, csak pár nappal később, hosszú szenvedések, fájdalmak után, vagy otthon, vagy kórházban. – a nyikhaj megint megütött, de semmit nem reagáltam rá, mintha semmi nem történt volna. Úgy voltam vele, hadd idegeskedjen, hogy levegőnek nézem. A polgármester felállt. Egyik kezével az asztalra támaszkodott, és közel hajolt hozzám.

- Nem érdekel a süket dumád! Mit képzelsz, nektek mindent szabad? Megöljük egytől egyik mindegyiket, ha tetszik, ha nem! És ebben segíteni fogsz! – úgy tettem, mintha gondolkoznék. Ujjaimat összekulcsoltam, és összeszorítottam annyira, hogy a vér kiment belőlük. Kicsit koncentrálnom kellett, majd kinéztem az ablakon. Az égen lassan sötét felhők gyülekeztek.

- Ha nem segítesz, neked is véged! – fenyegetőzött a pókhas. – Kapsz három órát, hogy gondolkozz, én dönts! – mondta majdnem kiabálva, majd a seggnyaló pincsijeivel együtt elhagyta a helyiséget. Halottam, ahogy kívülről rám zárják az ajtót.

   Lényegesen több idő telt el, mint három óra, mert kint már sötétedni kezdett, de senki nem nyitotta rám az ajtót. Lehet, hogy már nem is fogják, biztosan hazament már mindenki a hivatalból. Ezek a nem emberek is, akik most talán otthon bájolognak a családjuknak, hogy milyen jó apukák, tökéletes férjek, és igazi családfenntartó férfiak. Közben meg egy több mint százéves idős hölgyet sanyargatnak, fenyegetnek, bántalmaznak. Arra gondoltam, a szerelők vajon nekiláttak-e még a nap folyamán a hókotró járművek nagyjavításának. Remélem igen. Fontos dolog, hogy kifogástalan állapotban legyenek, ezért nagyon fontos a szerelés, a javítás, kérdés, hogy jókor teszik-e éppen, és újra mosolyogni kezdtem. Erős volt a gyanúm, hogy már itt maradok éjszakára, étlen, szomjan, de úgy döntöttem, még várok. Biztos ami biztos, az első fricskát majd csak holnap délben kapja meg tőlem a polgármester, és a társai. Aztán ha van egy csöpp eszük, talán elgondolkoznak. Most még nem késő. Csak rajtuk múlik, meddig fajul a dolog.

   Éjszaka nem sokat aludtam. Gondolkoztam, merengtem a sötét irodában, ahova kis fény beszivárgott a főtérről. A fiaimra gondoltam. Értük bármire képes vagyok, és azt hiszem, ők is értem. Nem adom őket. Inkább meghalok én, de a fiaimat megvédem akkor is. Éreztem mindegyiket. Nyugodtan ábrándozhattam az éj folyamán, mert tudtam, hogy egytől egyig mind otthon vannak, a téglagyárban. Nem is szeretném zaklatni őket. Amíg nem muszáj, nem éreztem velük, hogy baj van. Eléggé megviseli őket is az élet. Amit tesznek rendszeresen, igaz ritkán van, de ők is érző lények valamennyire, tettük megviseli őket lelkileg. Ezért is jó, hogy ritkán van munkájuk, mert rendbe tudják tenni magukat lelkileg, persze a maguk módján. Szóval úgy gondolom, pihenjenek csak nyugodtan. Nincs akkora vész, hogy szükségem lenne rájuk.

   Aztán gondolataim fiaimról egy aranyos, kedves barátnőre szálltak. Róla ábrándoztam, mert sajnos már nincs az élők sorában. Ő Jolán, akivel egyszer egy mezőn találkoztam, mikor épp füveket szedtem teakészítéshez. Ő ugyanezt tette. Találkozásunk érdekes volt, mert ő ismert engem. Beszélgetésünk során elmesélte, hogy látott már többször a városban. Akkor biztos én is őt, de sajnos már nem emlékszem rá. Említette, hogy van egy csodaszép felnőtt lánya, Rubinnak hívják. Idővel vele is volt szerencsém megismerkedni. Tünemény, aranyos hölgy mindkettő. Nagyon megszerettem őket. Utána már többször találkoztunk, igaz nem túl sűrűn. Jolánnak még lett volna ideje, de Rubinnak és nekem elég sűrű napjaink voltak. Rubin egészségügyi iskolákat végzett, így nem volt teljesen idegen számára a gyógyteafőzés, egyszerű, mezei füvekből. Imádta édesanyját, nagyon sokat segített neki. Jolán pici, aranyos hölgy volt. Arca és szemei állandóan mosolyogtak, ragyogtak. Élvezte az életet, és boldog volt, hogy van egy csodás lánya. Igyekeztek is mindent megadni egymásnak, határtalan szeretet lengte őket körül. Mikor Jolán elment, irgalmatlan bánat, gyász telepedett szívünkbe. Néhány embertől meg is kaptam, ha olyan nagy, híres varázsló vagyok, és bizalmas barátnők voltunk, akkor miért nem mentettem meg. Nem magyarázkodtam, kisebb bajom is nagyobb volt annál. Pedig régen többször említettem az embereknek, hogy bármi is vagyok, csodákra nem vagyok képes. Meg tudok gyógyítani egy sebesültet, esetleg egy beteg embert, de Isten nem vagyok. A halált nem tudom megakadályozni. Egyszer mindenkinek menni kell. Jolánnak akkor kellett mennie, az volt az ő ideje. Még nem volt idős, bőven élhetett volna. De sajnos Isten nem biztos, hogy mindig igazságos, a halál aztán meg végképp nem az. Ott voltam a temetésen. Nagyon megviselt engem is a gyász, nem is tudtam állni, le kellett ülnöm egy közeli padra. Szerencsére a Hordából eljött velem az egyik tag. Persze kisminkeltük erősen, és normális ruhát kapott, hogy az emberek ne vegyék észre, és ne riadjanak el. Ekkor láttam Rubin hatalmas fájdalmát, éreztem is. Igyekeztem belőle minél többet magamra vállalni, minél többet átszívni belőle saját magamba. Bárcsak az összes fájdalmát átvehettem volna. És amint jött át belőle a fájdalom, úgy küldtem a helyére szeretetet. Úgy vélem ott akkor ő érezte mindezt, mert egyszer megfordult, és az emberek válla, feje fölött megkeresett tekintetével, és rám nézett. Pár hosszú másodpercig néztük egymást. Ez volt az a pillanat, mikor biztosan tudtam, hogy érez mindent, amit tettem. Láttam könnytől áztatott szép szemeit, bánatos arcát, és egy enyhe mosolyt küldtem felé, hogy érezze, én mindig mellette leszek, számíthat rám, ha kell. Szerencsére ezt sikerült beszélgetés nélkül lekommunikálni vele. Szinte pár pillanat alatt. Jolán temetésén lányommá fogadtam Rubint. Persze nem hivatalosan, és neki sem említettem, csak úgy, ahogy a Hordát. Lányomnak tekintem őt, lányomként szeretem. Ő érte is bármire képes lennék. És azért is, hogy Jolán visszajöhessen közénk. De hát az élet… Nem ragozom tovább, úgyis mindenki tudja, mit szerettem volna mondani. Jolán elvesztése a mai napig hatalmas űr, több év elteltével is. De hatalmas szeretettel, mosolyogva gondolok rá, mert ő is ilyen volt. Mindig mosolygott, és az a mosoly, azok a szemek szeretetet árasztottak.

   Könnyeimet törölgetve tértem vissza a valóságba. Már kivilágosodott. A legjobbkor tértem észhez, mert hallottam, hogy nyitják az ajtót. A nyikhaj jött be, és kárörvendő mosoly ült arcára, mikor meglátta könnyes ábrázatomat.

- Na, vén szatyor! Rájöttél, hogy nem a tied a világ? – majd gyors léptekkel mellettem termett, és erősen hátba vágott. Fájt, de nem mutattam ki, nem szereztem meg neki ezt az örömet. Komolyan néztem a szemébe.

- Ha még egyszer hozzám érsz, megöllek! – fenyegettem. Majd szemeim egy pillanatra megvillantak hófehéren. Ekkor ő a szemeihez kapott, előre görnyedt. Nagyobb fájdalma volt, mint nekem az imént. Nyögött, jajgatott, lihegett, közben szemeit dörzsölte. Talán egy perc telt el, mire rendbe jött. Kiegyenesedett, nézett rám, de nem mert megszólalni.

   Amint lejátszódott ez a jelenet, jöttek a többiek is. A polgármester mosolyogva foglalt helyet velem szemben. A többiek megint ugyanúgy álltak, mint előző nap.

- Jó reggelt, kedves Bossheld. – köszönt.

- Jó reggelt polgármester úr. – viszonoztam. Ő sóhajtott egyet, ekkor a hasa még nagyobbra nőtt, mielőtt kifújta a levegőt.

- Őőőő… ne polgármester urazz. Szólíts nyugodtan a keresztnevemen.

- Köszönöm polgármester úr, de inkább nem. Semmi kedvem a bratyizáshoz.

- No, mi a baj? – kérdezte nyájasan, mintha tényleg a szívén viselné a sorsomat.

- Ti. Ti vagytok a baj. – ezen meglepődött. De hát, ő kérdezte, én csak válaszoltam.

- És miért? – tette fel az új kérdést.

- Fogalmatok sincs a város múltjáról, sorsáról, bajáról, és ti vagytok itt az istenek. – magyaráztam.

- Kedves Bossheld, hogyne lenne fogalmam, már tizenkét éve én vezetem ezt a várost.

- Hát épp ez az. Húsz évvel ezelőtt azt se tudtad, hogy ez a város létezik. Ha meghallottad volna a nevét, azt se tudtad volna, a térképen merre keresd. Bevándoroltál ide a sleppeddel együtt, és játszátok a nagy jampit.

- Megvannak a megfelelő iskoláim e munkakör betöltésére. – mondta vigyorogva, és ebben a vigyorban nem kedvesség volt, hanem kárörvendés.

- Igen, azt elhiszem. De soha nem lesz akkora tudásod, mint egy tősgyökeres battainak, aki itt született, itt nőtt fel, itt dolgozott világéletében, és itt is halt meg.

- Ha már ennyire okos vagy, hogy kioktatsz, légy szíves mondd el, mi lenne a megoldás. – kérte gúnyosan. Egy pillanatig nem haboztam.

- Rendben, elmondom. Titeket világgá kellene zavarni, és igazi városiakat, tősgyökeres battaiakat kellene a helyetekre tenni. Ők ismerik a várost, tudják mi a helyzet, merre hány méter. Nektek fogalmatok sincs. És ha már az iskolai végzettségeddel hencegsz, hidd el, tudok olyat kérdezni a várossal kapcsolatban, amire nem tudnál válaszolni. Úgyhogy, ha nem akarod magad kellemetlen helyzetbe hozni, most hagyjuk ezt abba. – válasza a nagy csend volt. Tudta, hogy igazam van. Gondoltam megkegyelmezek a szerencsétlennek, és segítek neki, megtörtem a feszült csendet, amire ő nem volt képes.

- Térjünk a tárgyra. A baráti beszélgetésre, amiért ide hoztatok. – közöltem vele, és most én vigyorogtam gúnyosan.

- Biztosan éhes vagy már. – vette elő megint azt az álszent mosolyát.

- Tévedsz, nem vagyok éhes. És szomjas sem, mielőtt ezt is megkérdeznéd. Sőt, nikotinhiányom sincs. – ez nem volt igaz, de nem kell mindent tudnia.

- Akkor, őőő… - mondta.

 -Térjünk a tárgyra. –juttattam eszébe.

- Igen. Szóval a Horda. – kezdte a szöveget. – Kártékonyak. Állatok. Veszélyesek.

- Mi a terve a város vezetőségének? – kérdeztem.

- Halál. Egyértelműen el kell őket intézni, és ledarálni kutyakajának. – magyarázta. Gyűlölettel néztem rá.

- Hogy mondhatsz ilyet? És még te nevezed őket állatnak? Nem szégyelled magad?

- Hölgyem! Nincs abban a helyzetben, hogy kérdőre vonjon. – váltott át hivatalos beszédre.

- Rendben. – hagytam rá. – Azt mondtad, halál. Hogyan képzeltétek. Mi a terv? – kérdeztem.

- Mérgezés. – jött azonnal a rövid válasz.

- Talán meghívod őket is ide egy baráti beszélgetésre, és belekevered a mérget a teájukba? – élcelődtem.

- Hááát… arra gondoltunk… itt szeretnénk a segítségedet kérni. Elcsalni őket egy olyan helyre, ahol nem tudnak elbújni. Ott mesterlövészekkel beléjük tudnánk lövetni a kellő mennyiségű, és minőségű dózist. – mesélte az elképzelését.

- Gondolod, feladnám a fiaimat? Egy gyilkosnak? – kérdeztem, és gyűlölettel néztem rá.

- Válogasd meg a szavaidat! Ez rágalmazás! Feljelenthetnélek érte! – fenyegetőzött.

- Tedd azt! De te hogy neveznéd azt az embert, aki közel egy tucat személyt le akar öletni? Mert nem azok lesznek a gyilkosok, akik végrehajtják az ítéletet, hanem az, aki ezt elrendeli, vagyis te!

- Nem érdekel a véleményed! – intézte el az egészet ezzel a kijelentéssel, mert látta, hogy nem tud megfogni.

- Add fel! Nincs esélyed! – tanácsoltam neki.

- Soha! Ha segítesz, ha nem, akkor is elintézzük őket. Ha kell, téged is megölünk! – adta tudtomra mindenféle érzelem nélkül.

- Megölsz? Hogyan? Nagyon kicsik vagytok ti hozzám, iskolai végzettség ide, vagy oda. – nevettem.

- Elég! – üvöltötte, és elviharzott. A pincsijei hűségesen követték. Újra fordult a kulcs a zárban kívülről, és én ismét egyedül, nyugalomba maradtam.

   - Megmondom őszintén, csalódtam bennük. Arról volt szó, hogy itt nyugodtan meg tudjuk beszélni a témát. Eddig közel sem történt ilyen. Néha beszaladnak, váltunk pár mondatot, majd eltűnnek, ez minden, csak nem beszélgetés. Azt hittem komolyabb ember a polgármester. Persze, biztosan ideges, mert nem igazán akarok segíteni neki. Hogy tehetném? Bármit tesz velem, a Hordát nem adom fel. Meg is ölhet, nem tud megijeszteni. Éltem már eleget, bár az igazat megvallva, kegyes, szép halálról ábrándoztam, nem pedig ilyen balfékek áldozata lenni.

   Éreztem, hogy közeledik a dél. Gondoltam, itt az ideje az első meglepetésnek, amit fogva tartóimnak szántam. Sajnos így kiszúrok a városlakókkal is, de meg kell tennem, hogy érezzék, hiába városvezetők, kevesebb a hatalmuk, mint nekem. Ujjaimat megint összekulcsoltam, és most olyan erősen szorítottam, hogy végeikből csöpögni kezdett a vér. Bevallom, fájt, de amint kinéztem az ablakon, örömmel vettem tudomásul, hogy tervem sikerült, és megérte a fájdalmat. Odakint szállingózni kezdett a hó.

   Az ajtó újra nyílt, és beléptek a baráti beszélgetésre érkezett személyek. Utánuk a csinos titkárnő, egy zsúrkocsit tolt be. Elhelyezkedtek a szokásos alakzatban, a polgármester pedig most is az asztalhoz ült, velem szemben. Közben a fiatal hölgy elém tette az ebédet a kocsiról. Húsleves gőzölgött egy tányérban. Egy másikon rántott hús, sült krumplival, majonézzel, savanyúsággal. Egy csésze kávé, és egy szál cigi, öngyújtóval. Milyen figyelmes a polgármester. Úgy látszik, nagyon kell neki a segítségem, hogy ennyire kitesz magáért. Elvettem a cigit, és elejétől a füstszűrőig lassan végigszagoltam. Nyugodtan állapítottam meg, hogy semmi tudatmódosító, esetleg mérgező szert nem kevertek a dohányba. Rágyújtottam. Közben feltűnés nélkül kinéztem az ablakon. A hó egyre jobban, egyre nagyobb pelyhekben esett.

- Kedves Bossheld! Jó étvágyat kívánok az ebédhez. Ha esetleg szükséged van még valamire, nyugodtan szólj. – mondta a polgármester.

- Köszönöm, rendben. – vettem tudomásul, de tudtam, hogy semmit nem fogok kérni.

- Szóval… meg kellene már beszélni ezt a Horda ügyet, mert eddig nem igazán sikerült. Elvégre emberek vagyunk, mi másért, ha nem azért, hogy segítsünk egymáson.

- Meséld el, mi a tervetek. - kértem tőle. Erre rövid szünet következett, látszott rajta, hogy minden pillanatban újra és újra fel kell készülnie erre a kényes, nem mindennapi témára.

- Azt szeretnénk, ha elcsalnád őket, ide a főtérre. Amint megérkeznek, mindenféle lehetséges menekülő útvonalat lezáratunk rohamrendőrökkel. A hivatal tetején mesterlövészek fogják várni a Hordát, és a megfelelő pillanatban beléjük lövik a végzetes szérumot. – mesélte, majd figyelte reakciómat, várta a véleményemet.

- Jó terv. – ismertem el. – De azt hiszed, sikerülhet?

- Igen, sikerülhet, persze csak a te segítségeddel. Csald őket ide a főtérre, csak ennyit kérek. – szólt kedvesen a polgármester.

- Más terv nincs? Muszáj őket megölni? – kérdeztem.

- De van. Nem kell ide csalnod, csak akkor azt áruld el, hol tanyáznak, hogy megtalálhassuk őket.  – ez megint olyan lehetőség, ami eleve bukott dolog. A cigit elnyomtam a hamuzóba.

- Köszönöm szépen az ebédet, de nem kérem. Sajnos elment az étvágyam, ami eddig se volt valami hatalmas. – a polgármester ebből azonnal leszűrte közömbösségemet, és azt, hogy nem segítek neki. Mérgesen pattant fel a székből.

- Elég! Azt hiszed, könyörögni fogok? Tévedsz! Megtalálom a gyenge pontodat, ne félj! – ordított, és kiviharzott az irodából. A többiek követték, de előtte az egyik visszapakolt minden ételt a kocsira, és elvitték azt is.

   Már kezdtem kissé nyugtalan lenni. Persze nem a Horda, és nem is magam miatt. Ezek miatt, bejönnek rövid időközönként, kóstolgatnak, megzavarják a nyugalmat, felidegesítik magukat, aztán itt hagynak egyedül. Ez már zaklatás, nekem annak tűnik, és nagyon örülnék, ha nem tennék, ha megszűnne már. Szeretem a nyugalmat, és most is azt szeretnék, nem pedig azt, hogy ezek kerge birka módjára ki-be szaladgáljanak.

   Az ablakhoz sétáltam, és a főteret néztem. Szép fehér a táj, de elég vékony még a hótakaró. Újra koncentrálnom kellett, és ismét áldozni néhány csepp vért, hogy amit akarok, az megtörténjen. Mint vén, rutinos, tapasztalt boszinak, ez a kísérlet is sikerült. Olyan sűrűn, és nagy pelyhekben kezdett esni a hó, amilyet talán még én sem láttam. És ha én nem, akkor senki.

   Rövid időn belül, negyed óra alatt legalább öt centit vastagodott a hótakaró. Ha ez így megy, egy-két óra alatt megbénul a város, és így fog menni, mert ezt akarom. Talán rájönnek, hogy nem kellett volna velem ujjat húzniuk, és még menthető a helyzet. De mindketten kitartunk érveink mellett, sok esély nincs az egyezségre.

   Bizonytalan ideig tartó nyugalmas időmet igyekeztem hasznosan tölteni. Fekete csuklyámat összehajtottam, majd az asztalra fekve fejem alá helyeztem, Rögtönzött párnám, és fejem közé tettem kezeimet, egyik lábamat felhúzva, hanyatt fekve bámultam a plafont abban a tudatban, hogy kint szépen esik a hó. Azt semmiképp sem szeretném, hogy a Horda tagjait megmérgezzék. De csak úgy tudnék segíteni rajtuk, ha most megszöknék, hazamennék, és itatnék velük valami ellenszérumot. Sajnos jelenlegi helyzetemben ez most nem kivitelezhető. Nem tudok mást tenni, csak várni, és imádkozni. A legrosszabb az egészben, hogy nem tudom mikor mi fog történni. Hogy ezek kegyetlen barmok mit fognak tenni. Azt már levágta a polgármester, hogy nem segítek neki, ezért fogalmam nincs, mire lesz képes a közeljövőben. Eddigi tapasztalataim szerint bármi rossz kegyetlen dolgot el tudok képzelni. De csak ezeket, jókat nem. És sajnos azt sem tudom, hogy a hatalmas mennyiségű hó, ami hamarosan megbénítja a várost, mennyire fog segíteni nekem, és a Hordának. Csak reménykedni tudok, hogy hasznunkra lesz, mert jelenleg semmi más megoldás nem jut eszembe. A hó arra biztosan jó lesz, hogy nem tudnak elindulni, felkutatni a Horda tanyáját. Járművel semmiképp. Gyalog meg csaknem öngyilkosság ilyen időben. Ez kis nyugalmat adott, de teljesen megnyugodni mégsem tudtam. Még nyugodtan feküdtem el itt az asztalon, de mostanra kissé felzaklattam magam, miközben a lehetőségeken agyaltam.

   Tudtam, hogy még itt vannak a hivatalban az alkalmazottak, mert a közeli irodákból zajok szűrődtek át. Hol egy székhúzás, hol egy-egy telefoncsörgés. Szóval még nincs fél négy, hogy hazamenjenek. Már ha haza tudnak menni ebben az időben. A közelben lakók biztosan elsétálnak majd a lakásukra, és olyanok is lesznek, akik itt rekednek. Felkeltem, elsétáltam az ablakig. Elégedetten néztem művemet. A hó legalább húsz centi vastag már, úgy saccoltam. Csak a városlakókat sajnálom, hogy velük is rosszat teszek. De ahogy jött ez a hó, úgy el is tud tűnni, ha akarom.

                                                       >>> folytatás<<<