1.

   A tizenötezer fős kisváros számára ez a tél más volt, mint amit az ember a természettől megszokhatott. Kezdődött azzal, hogy a novemberi, őszi idő sem decemberben, sem januárban nem fordult télire. Sőt, mintha a természet átugorta volna a telet, egész tavaszias idő szikrázott sok napsütéssel, csapadék nélkül. Ez annyiból volt jó az embereknek, hogy komolyabban tudtak spórolni a fűtésszámlán. A rossz viszont az, hogy fekete karácsonyt ünnepelt a város, aminek nem igazi a hangulata, a gyerekek nem tudtak örülni a tél nyújtotta örömöknek, szánkózásnak, síelésnek, korizásnak, hógolyózásnak, hóember építésnek. A másik rossz, és ez a komolyabb, hogy nem normális az ilyen idő télen, valószínűleg a globális felmelegedés tette tavasziassá, majd felejthetetlenné ezt a telet.

   A kertekben kirügyeztek, majd virágoztak a gyümölcsfák, orgonafák, és minden, aminek csak tavasszal, nyáron kellene virágba borulnia. A vándormadarak is megszédültek a szokatlan enyhe tél miatt. Visszatértek a gólyák, hattyúk, a fecskék szerencsére nem. Az autókból lecserélték a fagyálló hűtő és szélvédőmosó folyadékot nyárira, és a téli gumikat is pihenés várta a garázsok sarkaiban, polcain. Az idős emberek szenvedtek a szokatlan, hetekig tartó melegfront miatt, sajnos néhányan nem bírták, és elhaláloztak. A fiatalabbakat is megviselte az enyhe idő. Fáradékonyság, letörtség, aluszékonyság, rossz koncentráció jellemezte őket.

   Így ment ez hosszú heteken keresztül, mondhatni hónapokon át, mert ősztől egész február elejéig tombolt a kellemes tavaszias idő. A tél utolsó hónapjának elején már mindenki lemondott, hogy lásson akár csak pár hópihét, hacsak nem esik majd decemberben. Attól is féltek, hogy az idő megbosszulja magát, és tavasszal, vagy rosszabb esetben, még később fog beköszönteni a tél, ami eddig késett, nem is keveset. Féltek, hogy talán bokáig, vagy térdig érő hóban kell menni húsvétkor locsolkodni, hogy majd a termést a kései tél, a fagy tönkre teszi, és akkor sok élelmiszer ára az egekbe szökken. A város nagy része nem szerette a telet, a havat, a hideg időt, a fagyot, most mégis szinte minden este fohászkodtak magukban, hogy jöjjön már végre a hideg, és a hó, mert nem szeretnének akkor a tél áldozataivá válni, amikor már más évszak lenne soron.

   Imájukat, ha az utolsó pillanatban is, de meghallotta az Úr, mert február elején olyan zord tél köszöntött a városra, amilyenre még a legöregebbek sem emlékeznek. Mintha a természet az addig elmulasztott időt két-három hét alatt akarná bepótolni. Az addig megspórolt fűtéspénz rövid időn belül elfogyott, a költöző madarak egy része elhullott, megfagyott, a vonat, és buszjáratok napokra leálltak, az utak többsége járhatatlanná vált, így a boltok élelmiszerellátása is erősen akadozott.

   Csak február második harmadától enyhült annyit az idő, hogy ne zord, csak átlagos tél legyen. Ennek örült minden városlakó, és ha nehezen is, lassan helyre állt a megszokott élet. Alábbhagyott az aggodalom, a növények, az állatok, és az emberek is jobban érezték magukat, mint a nem normális, szokatlan nagy hidegben. A hó mennyisége minimálisan, elenyészően csökkent. A munkagépek letakarították az utakat, járdákat, kerékpár utakat, parkolókat. Ehhez nappali, és éjszakai hómunkásokra is szükség volt, ezért a vállalat hirdetést adott fel. Jelentkeztek is szép számmal, és senkit nem küldtek haza, hogy már vannak elegendően, mert minden segítő kézre szükség volt. Így hát a városlakók saját magukon segítve, összefogva, közös munkával megtisztították az utakat.

   A város két nagy dombra,- amit a lakók csak hegynek hívtak – és a közte elterülő völgyre épült. Az egyik hegyen állt a lakótelep, sok-sok emeletes házzal, ahol olykor igencsak nagy huzat tombolt, és szeles időben a szél erejét is erősebbnek lehetett érezni. A másik hegyen található az Óváros, de mindenki csak falunak, Ófalunak hívja. Ez a városrész régi jellegének köszönheti mai nevét. A legtöbb ház régi, vályogfalú, ahol az öregek őrzik a népviseletet, ahol még van hangulata a Karácsonynak, a Húsvétnak, és minden esedékes ünnepnek megteremtik a kellő, igazi hangulatot, a hagyományőrzésnek köszönhetően.

   A faluból hosszú egyenes, lejtős út vezetett le a völgybe, ahol egy széles, de nem mély patak szelte ketté a várost. Két híd feszült felette. Egy nagy, erős, az autósforgalomnak, és egy, néhány tíz méterre arrébb található függőhíd, a gyalogosforgalom számára.

   Szép volt ez az este, igazi téli hangulattal. Hófehéren virított a táj, a fák kopár ágain, vastagon állt a hó, a kandeláberek sárgás fénye, és a telihold üdítően világította be a téli világot. Csend honolt az utakon, sehol egy autó, egy járókelő, már mindenki otthon a meleg szobában nézte a tévét, vagy tette mindennapi, esti teendőit.

   Csupán egy lélek trappolt az esti hidegben. Gerard gyalogosan ballagott, talpa alatt ropogott a hó, ahogy szorgosan szedte lábait. Zsebre dugott kézzel, kissé előre hajtott fejjel igyekezett védekezni a hideg ellen, néha felemelte fejét, előre pillantott, nem jön-e szembe egy bicajos, mert a kerékpárúton haladt, nem a túloldalon található gyalogosok számára épült járdán.

   A hegyről, a faluból igyekezett haza, de nem tudta volna megmondani, kinél is volt valójában. Biztos egy barátjánál, vagy közeli rokonnál, nem emlékezett rá, de nem is ez járt a fejében. Közömbösnek tűnt számára, kinél is volt, és miért. Nem foglakozott vele, sőt, semmi nem járt a fejében, nem alkotott gondolatokat, csak ment előre.

   Leért a völgy aljára, itt már újra voltak épületek. Benzinkút, kocsma, butiksor, különféle üzletekkel, az egyik nyitva is volt, de Gerardnak eszébe nem jutott, hogy bemenjen, megigyon egy üdítőt, vagy egy forró csokit. Az üzletsor sem érdekelte, és a kocsma sem, mintha nem is léteznének.

   Hosszú percekig gyalogolt a nyílegyenes kerékpárúton, míg elért egy kis betonúthoz. Itt balra kellett fordulnia, hogy elérje a függőhidat. Ez a betonút is le volt takarítva, a hómunkások szorgos igyekezettel jó munkát végeztek a város minden pontján. Gerard ugyanúgy ballagott, mint eddig. Kezei zsebben, feje előre hajtva. Ismerte nemcsak ezt a környéket, az egész várost is, mint a tenyerét. Ha kicsit óvatosan is, de akár csukott szemmel haza találna. A hó nem esett, de gyenge kissé kellemetlen szél fújdogált, ezért haladt lehorgasztott fejjel. Sapkáját úgy a fejére húzta, ahogy csak lehetett, haja, fülei ki sem látszottak, csak az arca. Homloka is teljesen elfedve, a sapka széle egészen a szemöldökéig ért.

   A betonút végén, pár lépcsőfokon kellett lemennie. A lépcső alján egyenes betonjárda vezetett a függőhídra, melynek vasszerkezetét erős, vastag, magasból lenyúló drótkötelek tartottak. Amint rálépett a hídra, az fáradt nyikorgással jajdult fel testsúlya alatt. Ahogy haladt rajta, néha hallatszott egy-egy nyikorgás. Ez mindig is így volt, bárki, bármikor kelt át a hídon, az illető lépteit mindig nyikorgás kísérte.

   Mikor átért a túloldalra, kellemes látvány tárult a szeme elé. Négy hattyút pillantott meg, nem messze a járdától, az amúgy füves, gazos, de most havas terepen. Felemelte fejét, és a látvány mosolyt csalt arcára. Aztán elnézett messzebbre is, szemügyre vette a patakpartot, ekkor lepődött meg igazán. A járdától távolabb, a part tele volt hattyúkkal. Rengeteg fehér szárnyas lepte el a környéket, ami Gerard számára szokatlannak tűnt. Igaz, a városban vannak hattyúk, de nem ennyien, csak kettő, esetleg három darab, azok is lent a kis tónál. Most viszont itt vannak a folyóparton, és méghozzá rengetegen. Ha nem lenne tél, nem lenne a hó, a part akkor is fehérlene a sok hattyútól. Csendben voltak, nem káráltak, nem fújtattak az ember látványától, közelségétől, mindegyik csendesen tollászkodott, vagy egyedül, vagy a párjával. Gerard harmincöt éves, születése óta ebben a városban lakik, de ilyenre még nem volt példa. Télen, ennyi hattyú lepje el a patakpartot, ez minden képzeletét felülmúlta. Tény, és való, szokatlan jelenség volt ez, de szemetgyönyörködtető látvány, és a legzordabb ember arcára is mosolyt csal ez a nem mindennapi eset.

   Odaért az út széléhez. A hattyúk eddig terjeszkedtek, tovább nem. Átsétált az úton, a gyalogos átkelőhelyen. Itt, az út másik oldalán is voltak hattyúk, de lényegesen kevesebben, mint odaát, a parton. Ezen a részen csak elvétve akadt pár példány, és Gerard ahogy közeledett a parkhoz, úgy ritkultak a szárnyasok. A park szélénél már egyet sem lehetett látni. Innentől a hattyúkat más állatfaj váltotta fel.

   Megijedt, és ezzel egyidőben félelem költözött az addigi nyugalom helyére. A park szélén farkasok hevertek, nem voltak sokan, négy példány feküdt a hóban, egy kis dombocska tetején, és Gerardot figyelték. A fiatalember szeme sarkából lopva nézte a fenevadakat, és imádkozott, nehogy támadjanak. Későn vette észre őket, ha most pánikba esne, és menekülőre venné dolgot, az valószínűleg végzetes lenne számára. De aztán egy hangyányit megkönnyebbült, mert a farkasok nem morogtak, nem vicsorogtak, csak nyugodtan feküdtek, semmi jelét nem adták, hogy támadásba akarnának lendülni. Gerard arra gondolt, biztos bezabáltak a hattyúkból, hiszen van belőlük bőven.

   Félve, türelmetlenül szaporázta lépteit, de vigyázott, nehogy olyan mozdulatot tegyen, ami a farkasokat támadásra sarkallná. Tudta jól, ha most elkezdene futni, az egyenlő lenne az öngyilkossággal. Olvasott már ilyen esetekről, újságokban, könyvekben, ha az ember vadállattal, vagy kutyával találja szembe magát, nem szabad futni, ilyenkor fő a higgadtság, és csendesen, óvatosan, hirtelen mozdulatot nem téve, hátrálni kell. Próbált higgadt maradni, ha nehezen is, de sikerült neki.

   Mikor elérte az amúgy sem nagy park másik szélét, újra egy úton kellett átmennie. Még mielőtt áthaladt volna, visszanézett egy pillanatra. Ekkor úgy érezte, a vér megállt ereiben. A farkasok ott hagyták helyüket, és bizonyos távolságból követték. Most nem voltak annyira nyugodtak, mint az imént, ezt morgással, vicsorgással fejezték ki. Egymás mellett mentek, szemüket le nem vették az emberről. Gerard nagyon félt, reszketett, mint egy nyúl.

   Átment a gyalogos átkelőhelyen, és folytatta útját, higgadtan, ám félve. Mint mikor félni szokott, sűrűn forgatta fejét mindkét oldalra, hátra, és újabb kegyetlen látványban kellett részesülnie. A lakótelepi házak között, parkokban, a járdákon farkasok kóboroltak magányosan, lógó fejjel, és nyelvvel, mintha élelmet keresnének. Lompos farkukat húzták a hóban. Emberi ésszel felfoghatatlan volt számára mindez. Ahogy a partot elözönlötték a hattyúk, úgy vették birtokba a farkasok a lakótelep utcáit. Gerardnak nem volt más választása, minthogy folytassa útját előre, és reménykedni, hogy egy bestia sem fog rátámadni. Néha egy-egy vad rápillantott, ideges morgással, aztán elfordultak, és folytatták céltalan ténykedésüket.

   Amint feljebb haladt Gerard a járdán, mert ez az út vezet a másik dombra, illetve hegyre, ahogy a városlakók hívják, úgy nőtt fokozatosan a farkasok száma. Egyre többen, és többen voltak, mintha gomba módra nőnének ki a földből. Ahol útvonala enyhe kanyarhoz ért, ott állt egy pad a járda mellett. Itt a pad előtt két farkas egymással szemben állva, finoman harapdálták egymást. Nem marakodtak, épp ellenkezőleg. Mintha egyik a másik bundájából az élősködőket távolítaná el, vagy mintha szerelemesen turbékolnának. Teljesen szokatlan látvány ilyen ragadozóktól. Csupán ez a két példány volt nyugodt állapotban, és ezzel a viselkedéssel teljesen kitűntek a többiek közül. Gerardra ügyet sem vetettek, mintha ott se lenne. A férfi is úgy meglepődött, akár csak két kiskutya mellett sétált volna el.

   Szeretett volna valahova bemenekülni, elbújni, de semmi erre alkalmas hely, fedezék nincs a közelben. Ha felmászna egy autó tetejére, az semmit nem érne. A fára mászás se jöhet szóba, mert fa sincs a közelben, és ha a farkasok észrevennék mit művel, nem kizárt, hogy menekülésnek vennék, és támadásba lendülnének. Arra gondolt, hogy eddig megúszta, és ha azt nézzük, hogy a patak parttól ideáig a távolság nem túl nagy, de nem is csekély, akkor mindenképpen bravúrnak számít, hogy eddig eljutott. Imádkozott magában, néha sutyorgott, hogy maradjon is így, és egy se támadjon rá.

   Felért a főúthoz, ahol egy ABC állt. Itt már nyüzsögtek a vadak, legalább annyian voltak, mint a hattyúk a parton. Közülük jó néhányan egész közel mentek Gerardhoz, oly szorosan kerülgették, hogy nekidörgölőztek nadrágjának, közben szagolgatták. Nem tudott ellene mit tenni, továbbra is haladt előre, bár már nagyon lassan. A farkasoktól szinte alig lehetett lépni. Az utcák itt is ugyanolyan kihaltak, mint a faluban, sehol egy emberi teremtmény, csak ő. De honnan van ez a rengeteg farkas? Honnan, és mikor jöttek be a városba? Azt kikövetkeztette a dologból, hogy nagyon gyorsan, és rövid idő alatt lepték el a várost, de hogy honnan jöhettek, arról nem volt elképzelése. A város nem olyan területen fekszik, hogy a határban farkasok tanyáznának. Itt a legvadabb állat, amit eddig láttak, az nyúl, és őzike. Komolyabb vad, ami veszélyes lehet, és megtámadhatná az embereket, róka, farkas, vaddisznó, medve, nincsenek a határban.

   A főúton nem tudott átmenni, mert ott már annyi farkas tanyázott, ráadásul a hideg aszfalton fekve, hogy lehetetlen úgy elmenni mellettük, közöttük, hogy rá ne lépne némelyikre. Pedig ha átjutna a főút másik oldalára, onnan már nincs messze az otthona. Ha be tudna menni a lépcsőházba, biztonságba tudná magát, megkönnyebbülne, enyhülne a félelem, a pulzus, az adrenalin. De így a hideg mellett a félelem is remegtette testét, fogai összekoccantak, ahogy ajkai is reszkettek. Csak állt tehetetlenül, és lassan körbe forgatva fejét, szomorúan vette tudomásul, hogy a várost teljesen ellepték ezek a ragadozó dögök.

   Szemből egy közeledő, szigorú tekintetű, morgó, fogait kivillantó, nagydarab példányt vett észre. Minden kétséget kizáróan támadni fog, ha kellő közelségbe kerül, és Gerard sehogy nem tud ellene védekezni. Elmenekülni lehetetlen ennyi farkas elől, puszta kézzel szembe szállni megintcsak őrültség. Akárhogy ragozta, bármilyen eshetőséget számításba vett, akkor sem volt esélye a menekülésre, védekezésre, túlélésre.

   A termetes példány egyre közeledett, emberi tenyér méretű mancsai tompán puffantak a hóban, a morgás erősödött, a kivillanó fogakról csöpögött a nyál. Az utolsó métereket futva tette meg, és ahogy kellő közelségbe ért, a talajtól elrugaszkodva a férfinak ugrott. Gerard arca elé emelte kezeit, és kiabálás kíséretében, hanyatt esve, a rávetődő farkassal együtt elterült a hóban.

                                                                                      2.

   Lassan ébredezett. Először fel sem fogta, hol van, és mi történhetett. Hanyattfekve, szemei az égre meredtek, miből megállapította, hogy kezd világosodni. A hidegtől mindene elgémberedett, megpróbálkozott a mozgással, de tompának érezte magát, sejtette, nem lesz egyszerű eset felállni. Most nem fenyegette semmi veszély. Az óriás farkasnak hűlt helye, csend honol az egész környéken. Jobb kezére támaszkodott, egyik lábát felhúzta, a másikat kinyújtva hagyta a hóban. Felmérte magát, de nem talált semmiféle sérülést, vérfoltot, esetleg szakadást, marcangolást ruházatán. Úgy gondolta, épp itt az ideje már hazamenni. Felült, sapkáját megigazította, ám ekkor szokatlan hangokat hallott meg. Távolból jövő hangfoszlányok jutottak el hozzá. Mintha valaki messze üvöltene. Aztán még egy, és még egy ember üvöltése hasított a hideg reggelbe. Egyre többen, hangosabban, és minden új hang közelebbinek tűnt. Lelke nyugtalankodni kezdett, szíve szaporábban vert. Körülnézett, és amit látott, attól szóhoz sem jutott. A parkokban, útszéleken, járdán, mindenhol, ahol eddig farkasok voltak, most emberek kezdtek teremni. Pontosabban, a farkasok változtak át emberré. Eszébe jutott, hogy éjjel telihold volt. De ilyen éjszakákon vérfarkasokká változnak át az áldozatok, nem egyszerű farkassá, amik még nem is bántják az embert. Tisztában volt vele, őt csak azért nem bántották, mert valószínűleg bezabáltak a hattyúkból, máskülönben belőle is vacsora lett volna. Ez rendben van, szerencséje neki is lehet, de a telihold felett nem tudott napirendre térni. Hogy miért nem vérfarkasokká változtak az emberek, ezt sehogy nem tudta megérteni. Aztán leesett neki, miért volt annyi farkas az utcákon. Csak úgy hemzsegtek, mindent elleptek. Valószínűleg a város lakossága változott át farkassá a telihold miatt. Ezen az éjszakán, kivétel nélkül mindenkiből farkas lett. Illetve egy kivétellel, és ez az egy pont ő.

   Az átváltozás, pontosabban a visszaváltozás emberré, erős fájdalommal járt, a farkasok, és az emberek számára egyaránt. Először farkasüvöltés hasította ketté a reggelt, majd egy vegyesen keveredett hanggá változott, amit csak úgy tudna elképzelni az ember, hogy valami profi hangstúdióban hozták létre. Mikor ezek a hangok hallatszottak, akkor már a farkasok félig emberré alakultak, majd ahogy folytatódott az átváltozás, úgy változott a hang is, egyre emberivé. Borzalmas volt a látvány, és azok a hangok is felállították Gerard hátán a szőrt.

   Ahol eddig farkasok kóboroltak, ott most mindenhol félig ember, félig farkas kinézetű lény fetrengett, üvöltött, kapálózva vonaglott a fájdalomtól. Nem tudta, de most biztonságban volt, mert egy példány sem figyelt rá, mindegyiket elfoglalta saját kínja. Ez a pillanat alkalmas lehetett volna arra, hogy felálljon, és lépteit szaporázva hazamenjen, de a látvány, ami szeme elé tárult, és azok a borzasztó hangok teljesen lekötötték figyelmét, semmiféle gondolat nem juthatott eszébe. A félelmetes látvány blokkolta elméjét, és csak bénultan ülve nézte, mi megy végbe ezen a páratlan reggelen.

   Bénultságát egy morgó hang oldotta fel, amit a háta mögül hallott. Kezeivel megtámaszkodott, és felsőtestével hátrafordult. Amit látott, megnövelte eddigi félelmét. Egy bestia, ami még nem kezdett átváltozni, ott állt mögötte, talán tíz méterre. Szétterpesztett első lábakkal, feje előre hajtva, majdnem a földig, vicsorgó pofával morgott. Láthatóan nem érdekelte többi fajtársa sorsa, és vad agyában talán meg sem fordult, hogy nála is bármelyik pillanatban megkezdődhet az átváltozás. Továbbra is morogva, vicsorogva, hegyes fogait kivillantva nézte prédáját, viselkedésével igyekezett minél nagyobb félelmet kelteni. Sikerült is, Gerard már úgy félt, mint talán még soha, és fogalma sem volt, most mit tegyen. A vadállat tekintetében látta, hogy elkerülhetetlen a támadás, csak idő kérdése, mikor teszi meg. Próbált gondolkozni, hátha eszébe jut valami használható ötlet, de tudta, sorsa, élete az Úr kezében van. Egy régi olvasmány ugrott be neki, ami egy medvetámadásról szólt. Ott a férfi halottnak tettette magát, így a medve békén hagyta, és a férfi megmenekült. Ha ő is ugyanezt cselekedné, kétséges lenne a végeredmény. Nem tartotta valószínűnek, hogy a farkas beveszi ezt a trükköt. Lehet, hogy minden esetben támadni fog, ha halottnak tetteti magát, ha nem, és a fenevad elevenen felfalja.

   Tovább nem tudta latolgatni az esélyeit, mert a farkas támadásba lendült. Gerardnak még annyi ideje volt, hogy talpra ugorjon, és szemtől szembe várja a véget. A bestia futva közeledett, a morgást rekedt üvöltés váltotta fel. Pillanatok alatt odaért, és szeretett volna a fiúba marni. Gerard elkapta támadója nyakát, és vad tülekedés vette kezdetét. A farkas vadul morgott, az ellenállás meglepte, nem számított rá. Küzdelem közben Gerard térdre rogyott, de a bestia nyakát továbbra sem engedte el. Sikerült úgy tartania, hogy a hegyes fogak ne tudjanak húsába mélyedni. Minden erejét mozgósította, ösztönösen küzdött az életéért. A küzdelem nem tartott sokáig, a végzetes pillanat a farkas kárára vált. A birkózáshoz hasonlító küzdelemben adódott egy olyan szituáció, amivel Gerard élni tudott. Két kézzel benyúlt a vadállat szájába, egyik kezével alsó álkapcsát, másikkal a felsőt ragadta meg, és teljes erővel igyekezett minél jobban szétfeszíteni. Erőlködésének meglett az eredménye, az állkapcsok hangos recsegéssel szakadtak ki helyükről, hangos, fájdalmas üvöltés kíséretében. A végzetes mozdulat után Gerard ellökte magától az elernyedt testet, és megkönnyebbülve feküdt hanyatt a hóban. Mellkasa szaporán süllyedt, és emelkedett, ahogy mohón vette a levegőt. Ezt nem gondolta volna, hogy a támadásnak ez lesz a kimenetele, hogy le tud győzni egy farkast, és ezzel megmenti saját életét. Örült a sikernek, és remélte, több meglepetés már nem fogja érni, de tévedett.

   Az égen, a távolban néhány hattyút vett észre. Nem foglalkozott az átváltozó lényekkel, az égen repülő szárnyasokat figyelte. Azok is, ahogy közeledtek, számuk egyre nőtt, és egyre lejjebb ereszkedtek. Kis idő elteltével Gerard megállapította, hogy minden kétséget kizáróan ide tartanak. A hattyúk látványa megkönnyebbülő érzéssel árasztotta el, de azt furcsának találta, hogy épp ide tartanak, ahol nem mindennapi események mennek végbe. Nem normális dolog ez, hogy hattyúk ilyen helyre jöjjenek. Nekik félni kellene a farkasoktól, és minél messzebbre menni, hogy biztonságban érezhessék magukat. De nem ez történt, a hattyúk jöttek megállíthatatlanul, számuk ijesztően nőtt, és Gerard arra a megállapításra jutott, hogy a parton tanyázó összes szárnyas nagy valószínűséggel mind ide tart. Tudta, hogy a hattyútól nem kell tartania, nem jelent olyan nagy veszélyt, mint egy farkas, de ilyen nagy mennyiségben különösebb megerőltetés nélkül végzetesek lehetnek. Már csak az volt a kérdés, miért jönnek ide.

   Az átváltozás lassan, de a vége felé közeledett. A legtöbb lény testének már csaknem a kétharmada emberi volt, és a hangjuk is. Már emberi üvöltések, jajveszékelések, kiabálások töltötték be a légteret. Volt, ahol meztelenül fetrengtek összevissza, volt, ahol ruhában kínlódtak. Vitathatatlanul a város lakói azok, de Gerard akiket éppen látott, azok közül egyik sem volt ismerős számára. Az az igazság, nem is nagyon figyelte őket, figyelmét a hattyúk közeledése kötötte le.

   A szép, nagy madarak Gerardtól távolabbi helyeken landoltak, kiterpesztett szárnyakkal, suhogtatva a levegőt. Sorra érkeztek, akárcsak egy invázió, mintha soha nem akarna véget érni. A földet érő hattyúk nem álltak neki tollászkodni, vagy fészkelődni, hogy kényelmesen helyet foglaljanak. Csak álltak lúdtalpaikon, és komor tekintettel figyelték a földön fetrengő, szenvedő embereket. Folyamatosan érkező társaik ugyanezt tették. Landolás után mogorván, érzéketlenül, félelmet nem érezve, nem ismerve nézték a kínlódó embereket, mintha kárörvendést váltana ki belőlük a látvány.

   Gerard nem tudott napirendre térni a szokatlan esemény felett. Tanácstalanul, értetlenül nézte a hattyúk viselkedését, és érzéketlen, komor tekintetük döbbenetet csalt arcára.

   A hely, ahol a pokoli reggel játszódott, új arcot kezdett ölteni, eddigi kinézete teljesen megváltozott. A farkasok eltűntek, helyüket, szenvedő emberek, hattyúk sokasága váltotta fel. A döbbent szemlélő hitetlenül ült a földön, a farkastetem mellett, amit az előbb végzett ki. A hattyúk egyre jobban elárasztották a közterület minden pontját, egyre közelebb kerültek Gerardhoz. Jutott belőlük a hempergő emberek mellé, fejenként hét-nyolc példány. Mozdulatlanul, szigorú tekintettel nézték, ahogy az átváltozás utolsó pillanatait élik át hullámokban rájuk törő fájdalommal. Gerardot is körbe vette legalább tíz szárnyas, ami újabb félelmet indított el amúgy sem nyugodt lelkében. Ha megmozdult, valamelyik hattyú azonnal a kezébe, vagy a hátába csípett. Ilyenkor Gerard erősen felszisszent, és tudomásul vette, ha jót akar magának, jobb, ha nem ficánkol. Érezte, hogy ezek az amúgy szép, de most korántsem barátságos madarak rabul ejtették, ők diktálnak, mit lehet tenni, mit nem.

   A terület, ami Gerard látókörében elterült, nem állt másból, mint emberekből, és hattyúkból. Az arány toronymagasan a madarak felé billentette a mérleg nyelvét. Néhány ember próbált nyögdécselve felállni, de valami megváltozott bennük. Már mindegyik más volt korábbi énjüknél. Mozgásuk lassúvá, és darabossá vált, akárcsak egy rossz robot, ami igencsak olajozásra szorul. Végtagjaik hol engedelmeskedtek akaratuknak, hol nem. Ennek az volt az eredménye, hogy nem egyszer sikertelenül járt az igyekezet, hogy felálljanak, és tehetetlenül estek vissza a havas földre. Ilyenkor hangosan felkiáltottak fájdalmukban, attól függ, hol, és mennyire ütötték meg magukat. A történésektől a hattyúk nem ijedtek meg, mozdulatlanul, szemrebbenés nélkül nézték a szerencsétlenül jártak hiábavaló igyekezetét.

   Pár helyen fel tudott állni egy-egy ember, őket a hattyúk taszították vissza a földre. Nem tudták elképzelni, mi történik, talán fel sem fogták az abszurd állapotot, mindenki azzal volt elfoglalva, hogy végre felálljon, és hazatántorogjon. Fel sem mérték a helyzetet, egymással sem foglalkoztak, olyan közömbös, és érdektelen volt egyik ember számára a másik, csak saját magukkal törődtek. A hó a végtelenségig összetaposva, melyben volt egyaránt farkas, és hattyú lábnyom. Emberé is, de az csak itt-ott, elvétve.

   Mintha hangos, erélyes, határozott vezényszó hangzott volna el, akár egy katonai parancs, a hattyúk egytől egyig, kivétel nélkül, mind leült. Komor, barátságtalan, kegyetlen tekintetük eltűnt, és viselkedésük hihetetlennek tűnt az eddigihez képest, de elkezdtek békésen tollászkodni. Ügyet sem vetettek az emberekre, a Gerardot őrző egyedek is békésen tették dolgaikat, mindenféle ellenségeskedés nélkül. A városlakók továbbra is a felállással voltak elfoglalva, és így, hogy a hattyúk szinte varázsütésre megváltoztak, hogy nem lökik vissza őket a földre, egyre többnek sikerült talpra állni. Esetlenül, nehézkesen mozogtak, torkukat elégedetlen nyögések, panaszos hangok hagyták el. Némelyik pár lépés után elesett, tehetetlenül fetrengtek, mint egy hátára esett teknősbéka, aztán újra nekigyürkőztek, hogy felálljanak. Akiknek sikerült állva maradni, és néhány lépés után sem estek el, céltalanul csoszogtak, mereven néztek előre, görnyedt háttal, rángó kezekkel. Az átváltozás nem múlt el nyomtalanul, talán ezek a mellékhatásai.

   Gerard is felállt, de ő az eddig farkasként bóklászó emberekhez képest nikkelbolhaként ugrott fel, bár őt is gyötörte fájdalom, és fáradtság. Ez a mozdulata mintha jel lett volna a hattyúk számára, mert hirtelen hangos, vad, vészjósló kárálásba kezdtek. Felálltak, nyújtogatták nyakukat, szárnyaikkal őrülten csapkodtak, de a helyükön maradtak. Gerard újra ledöbbent, és az ijedtség kellemetlen érzése futott át testén, tetőtől talpig, szívét, gyomrát megremegtetve. Egy újabb hihetetlen, érthetetlen látvány, amit nem tudott hova tenni. Tudta, hogy amit a hattyúk művelnek, azt nem ok nélkül teszik, csak azt nem tudta, ennek az egésznek mi lesz a következménye. Ha bele láthatna primitív madáragyukba, ha tudna olvasni a gondolataikban, akkor egy lépéssel előttük járhatna, de mivel semmi fantasztikus képessége nincs, így csak állt, és félve, tanácstalanul nézte a semmi jóval nem kecsegtető helyzetet.

   Az átváltozott emberek is megijedtek, féltek, de továbbra is kitartóan lépdeltek, szerettek volna menekülni, ha ezzel a mozgással lehetne, így csak reménykedve tántorogtak, hogy talán hazajutnak, lehetőleg egyben, és élve. Néhányukat felborítottak a vadul csapkodó, hatalmas szárnyak, és nekik már nem volt több lehetőség, esély felállni. Ők fekve maradtak, és úgy is végezték be földi életüket, csak ekkor ezt még nem tudták. És Gerard sem tudta, hogy a halálos veszély, amit a farkasok keltettek, az szinte semmiség ahhoz képest, amit a hattyúk fognak nemsokára művelni. Túlélte a farkasinváziót, két közvetlen támadást, és mikor mindez már a múlté, akkor előáll egy olyan helyzet, hogy a szép, fehér hattyúk, amik normális esetben szeretetreméltó állatok, borzasztóbb, félelmetesebb szituációt teremtenek, mint a farkasok. Mert Gerard végigfuttatta magában az eddig történteket, és azt állapította meg, hogy bármennyire is félt, remegett a farkasok látványától, azok mégsem bántották, legalábbis nem estek neki azonnal, hogy széttépjék, és felfalják, csak az idegeivel játszottak, eltekintve attól a két példánytól, melyek rátámadtak. Viszont a hattyúk megérkezésük pillanatától agresszívak, emellett erőszakosak is, és most úgy bevadultak, hogy ember nem mondja meg, mi lesz még itt.

   Gerard eddigi rémálmaiban sem élt át még csak hasonlót sem, mint ami most szeme elé tárult. Elszabadult a pokol, borzalmas esemény vette kezdetét. A hattyúk fülsüketítő rikácsolásba kezdtek, hangjuk fájdalomról, feszültségről árulkodott. Lassan mind áldozatává vált a végbemenő változásoknak. Gerard kidülledt szemekkel, tátott szájjal, zaklatott lelkiállapotban nézte végig, ami szeme előtt végbe megy. Először csak pár hattyú feje torzult el, nyakuk összement, csónak alakú testük megnyúlt. Mindezt vad, dobhártyalyukasztó rikácsolás kísérte. Tollazatukat sötétszürke, vagy barnás szőrzet váltotta fel, farktollaik megnyúltak, egy darabbá álltak össze, és ezeket is sötét szőrzet borította be. Lábaik hátra csúsztak, meghosszabbodtak, végükön körmök nőttek. Szárnyaik lejjebb ereszkedtek, tömörebbé váltak, és azokon is szőrzet nőtt. Csőrük is megnyúlt, megvastagodott, hegyes fogak nőttek ki belőlük. A rikácsolásokat lassan rekedt üvöltések váltották fel, és Gerard szomorúan vette tudomásul, hogy amit lát, az nem más, minthogy a hattyúk farkasokká változnak. Fokozatosan egyre több szárnyas alakult át fenevaddá, mígnem mindegyikből az lett. A folyamat hosszú, végeláthatatlan percekig tartott, de mikor befejeződött, Gerard tudta, hogy innen már nincs menekvés, ez a vég. Azt viszont nem értette, hogy az őt körülvevő hattyúk miért nem változnak át. Igaz, békés viselkedésük elmúlt, és ugyanaz a komor, érzéketlen, vad tekintet volt ábrázatukon, mint amikor megérkeztek ide.

   A bukdácsoló, darabosan mozgó emberek, a város lakói nem sok jót éltek át, mondhatni semmit. A farkasokká változott hattyúk támadásba lendültek, és véres mészárlást vittek véghez. Egy embernek sem volt kegyelem, a farkasok kitartóan támadtak, morogtak, haraptak. Nem válogattak, martak mindenkit, akit értek, és mivel rengetegen voltak, egy emberre többen is jutottak. Akár egy piranha raj, pillanatok alatt végeztek egy áldozattal. Gerard szeretett volna segíteni a szerencsétleneken, próbálta elijeszteni a vadakat, hógolyót akart gyúrni, hogy azzal dobálja meg őket, de minden mozdulatáért erős csípést kapott lábszárára az őt őrző hattyúktól. Belátta, semmit nem tehet, végig kell nézni ezt a kegyetlen öldöklést.

   Egy magas, sovány, rövid hajú, kopaszodó férfit négy farkas marcangolt. Itt nem úgy viselkedtek a bestiák, mintha egymással küzdenének, nem toroknak ugrottak egyből. Megadták a módját a kínoknak, és lassan, tudatosan haraptak, hadd szenvedjen az áldozat. A férfi sírva üvöltözött fájdalmában, mikor a fogak combjába mélyedtek. Ezt követte, hogy az egyik vadállat leharapta váll alatt a karját. Teste remegett, ahogy az idegszálak rángatták, majd maga alá vizelt. A keze és a combja után a hasa következett. Egy erős, mély harapás felszakította ruhástól a bőrt, a hasfalat, és kihúzta a gőzölgő beleket. Ezután a nyak volt soron, egy kegyetlen harapás a nyaki csigolyát roppantotta szét, ez a mozzanat megváltás volt az áldozat számára, mert belehalt, nem kellett több fájdalmat, kínt átélnie, halálával megmenekült a további kínzásoktól.

   Egymás mellett sok ilyen csoport verbuválódott, ami egy szerencsétlenül járt emberből, és több farkasból állt. Egy másik áldozatnál a lábfejtől indultak a farkasok. A férfi lábfejét harapták le cipővel együtt. Másik két vadállat a fejénél szorgoskodott, egyik a fülét, másik az orrát tépte le egy mozdulattal. Az áldozat dadogva nyögdécselt, valószínűleg a sokkos állapot miatt. Védekezni nem tudott, nem csak a sokk, de a túlerő miatt sem, és ez minden társára vonatkozott.

   Gerard nem hallott mást, mint vad morgásokat, ijesztő vakkantásokat, emberek kiáltozását, nyögdécselését haldoklásuk közben, mohó csámcsogásokat, és ezek a borzalmas hangok millió helyről, millió állat, és ember torkából hangzottak. Az utca kezdett mindjobban vágóhídhoz, vagy inkább csatatérhez hasonlítani, amit vér, áldozatok tetemei, húscafatok, különböző leszakított testrészek borítanak el, ahol semmi esély az életben maradásra, garantált a halál. Néhány ember rúgkapálva, a farkasok fejét két kézzel püfölve próbált védekezni, esetleg szabadulni, de a menekülés ki volt zárva. Senki nem menekült meg.

   A csontig lerágott emberi tetemeket otthagyták a farkasok, és véres pofájukat nyalogatva nézték munkájuk eredményét. A széttépett, felzabált testek groteszkül feküdtek a vértől pirosló hóban, bőr, hús, és ruha csak elenyészve borította be az ép, vagy eltört csontokat. Felismerhetetlenségig szétmarcangolt koponyák néztek az égre, sok helyen végtagok, és felsőtest nélkül. A rengeteg megcsonkított emberi tetem, ez a ma reggel borzalmas, de intő bizonyíték arra, hogy az ember tehetetlen a természet, és az élővilág ereje ellen, legalábbis akkor, ha egyenlő módon kell szemtől szembe állnia.

   Farkasok a halott embereken taposva, átgázolva, egy helyen gyülekeztek, lassan, de szervezetten kezdtek egy nagy falkába verődni. Néha egy-egy bestia egymásnak ugrott, vadul haraptak, de nem végzetes csata volt, csak egy veszekedés, majd abbahagyták, és sétáltak tovább, mintha mi sem történt volna.

   Mikor a falka összejött, valamennyi vadállat Gerard irányába fordult, és szemüket le nem véve róla, lassan elindultak felé. A férfi csak állt mozdulatlanul, nézte a közeledő veszedelmet, és bár eddig mindig tévedett, most szentül meg volt győződve, hogy visszavonhatatlanul itt a vég. Fantáziájában el tudta képzelni, hogy a bestiák visszaváltoznak hattyúkká, és elrepülnek, így meg megmenekül a könyörtelen, kínos haláltól, de tisztában volt vele, hogy ennek esélye egyenlő a nullával. Kutakodott elméjében, megint egy használható ötletet keresett, hátha mégis van kiút ebből a reménytelen helyzetből, de semmi nem jutott eszébe. Agytekervényei jártak, zakatoltak, kutakodtak, mintha csak egy könyvet lapozna sebesen, keresgélt, talán a régebbi olvasmányaiból beugrik egy idézet, egy aprócska részlet, ami megoldást nyújt erre a kilátástalan helyzetre. A falka közeledett, a távolság egyre csökkent, a reményével együtt. Rátalált egy részletre. Arany János Toldija jutott eszébe, ahogy a nádasban vívja csatáját a farkasokkal. Tudta hogyan bánt el velük Toldi, de itt, ennyi farkas ellen ez lehetetlen. Tovább nem tudott keresgélni, mert a falka megvadulva, ordítva, vad rohanásba kezdett. Néhány elöl haladó falkatag gyorsabb volt a többitől, így ők jelentős előnyre tettek szert, társaik jóval lemaradtak mögöttük. Gerard egyre inkább érezte, hogy ereje elhagyja, mindjárt összeesik, és elájul. Csak nézte mozdulatlanul, bénultan, gyengén, tehetetlenül, félve a farkasok képében vészesen közeledő halált, és tudta, sehogy nem lehet ezt a helyzetet kivédeni. A hattyúk Gerard mellett csapkodni kezdtek szárnyaikkal, védekezően fújtattak, talán elszálltak volna, ha kicsit előbb fogják fel a bajt. Három bestia odaért eléjük. Gerard felemelt kezekkel elordította magát, mikor a farkasok feléje ugrottak. Semmit nem érzett, nem döntötték le a lábáról, nem érzett harapást, fájdalmat, viszont amit hallott azt látni is akarta, ezért leeresztette kezeit, és a látványtól teljesen elképedt. A farkasok nem őt támadták meg, hanem a hattyúknak estek neki. Talán ezt a kilátástalan helyzetet is túléli?

   Erre a kérdésre soha nem tudta meg a választ, mert felébredt. Megkönnyebbült, és örült, hogy csak egy rossz álom volt az egész. Örömét beárnyékolta az a kellemetlen érzés, amit ez a rémálom mély nyomként tudatában hagyott. Felült az ágyon, és rövid ideig csak bámult maga elé. A mobiltelefon után nyúlt, megnézte mennyi az idő. Még csak fél három van, és a telefon fél hatkor ébreszt. Még tud aludni három órát, de tudta, ez kevesebb lesz, mert most egy ideig nem mer vissza aludni, nehogy folytatódjon a rémálom. Már nem egyszer járt úgy, hogy egy rossz álomból felriadt, majd mikor újra elaludt, ott folytatódott az álom, ahol a felriadáskor félbe szakadt. Most nem szeretett volna így járni, ezért vagy fél órán keresztül csak forgolódott, és igyekezett ébren maradni.

   Ahogy telt lassan az idő, úgy könnyebbült meg lelke, és a rémálom egyre távolabb került. Kint a parkban, ahova erkélye, és szobaablaka néz, csendesen pihent a táj, a fehér hótakaró alatt. Fél óra elteltével Gerard már teljesen megszabadult a rémálom hatása alól, és örömmel hajtotta párnájára fejét, hogy elaludjon. Eközben kint a téli éjszakában, erkélye előtt farkasok gyülekeztek csendesen. Egyre többen, és többen…

                                          VÉGE.

                                     Edwin Chat

                                   2010. Március.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2011.02.03. 21:11 kuzmajulianna Szia Edwin ! Furcsa nem tudnám megmagyarázni, mert ugyan lerágtam a körmöm de még végig nem olvastan nem tudtam abbahagyni az olvasást. Izgalmas volt és ahogy azt tőled már megszoktam filmszerű . Annak örülök hogy nem éjjel olvastam , de ez most a maga rémségével eggyütt tetszett. Talán azért mert igaz hogy jelen voltak mint szereplők az emberek,de még is csak inkább állatok voltak a történet főszereplői , és az állatok gonoszságai valamiért másként hatnak  rám mint az emberi kegyetlenség. Üdv : Juli