Kellemes augusztusi levegő lengte be az estét. A húszezer fős kis városban nyugalom honolt, az utcák elcsendesedtek, minden városlakó otthon volt, nézték a tévét, házibuliztak, vagy talán párjukkal szeretkeztek éppen. Az ablakok nyitva, ahonnan kékes fény szűrődött ki, amint a televízió képernyője megvilágította a szobákat. A tücskök ciripelése mindenhova elért, bármerre is ment ezen az estén az ember, egyfolytában halotta őket. Néhol lézengett még az utcán egy-egy ember, kutyát sétáltató idősebb hölgy, néhány fiatal, akik éppen az egyik szórakozóhelyről tartottak a másikra, de az utakon már nem jártak a buszok, sem a távolsági, sem a helyi járat, és az autók többsége is már a parkolókban, garázsokban pihent.
Meleg volt ez az este, fuvallat, szél, semmi nem mozgatta a levegőt, nem esett az eső, igazi nyári este volt, és csodálatos hangulatú éjszakának lehetett elébe nézni.
De hiába volt együtt ezen az estén ez a sok szép dolog, Ralf nem igazán találta a helyét. Feküdt a szobájában, csak volt, nem tudott mit kezdeni magával, csupán a magány volt a társa ezen a csodás estén. Érezte, hogy tenni kellene valamit, de úgy igazán semmihez nem volt kedve. Az olvasást most abszolút nem kívánta, ugyanúgy, mint az internetet. Nem látta értelmét, hogy ide-oda ugráljon egyik oldalról a másikra, mert úgysem kötné le. A tévét sem kapcsolta be. Manapság amilyen gagyi filmek, és hulladék műsorok vannak, nem csoda, hogy ehhez sincs kedve. Néhány adót kimondottan utál. Minden nap ugyanazok a műsorok, ugyanabban az időpontban, nem is érdemes műsorújságot venni. Tényleg, az újságárusoknak van még munkájuk? Hát, ha ő rajta múlna, nem lenne. Nem azért, mert baja van velük, hanem azért, mert ő nem vesz semmiféle újságot. Ha minden ember, legalábbis a többség ilyen elven gondolkozna, akkor bizony szegény újságárusok lehúzhatnák a rolót.
Szóval, lényeg a lényeg, Ralf unta magát, nem tudott mihez kezdeni. Mehetnéke volt, de azt se tudta, hova, merre. Érezte, ha sokáig ül itthon tétlenül, előbb-utóbb megkukul, és ennek a kellemes augusztusi estének nehéz volt ellenállni. Érzett a levegőben valamit. Valamit, aminek szinte lehetetlen ellenállni, még akkor is, ha az embernek semmihez nincs kedve. Ez az este más volt, mint a többi, és páratlan meglepetést tartogatott Ralf számára.
Gondolt egyet, felállt az ágyról, magára öltötte szabadidőruháját, amit tavasszal vett egy nagy bevásárlóközpont butikjában, és a szekrényhez lépett. Kinyitotta a bárszekrény ajtaját. Ralf szobájában négyelemes, régi típusú szekrénysor állt, a bárszekrény ajtaja tele fa volt, nem üveges, és nem is azt a célt szolgálta, amit neve hordoz. Mivel ő antialkoholista, egy csepp pia nincs otthon. Bárszekrényében italok helyett pénztárca, pénz, ékszerek, a kocsi kulcsa, fényképezőgép, és egyéb dolgok kaptak helyet. Itt tartotta még régen, és rövid ideig használt karóráját is, amit még évekkel ezelőtt kapott nővérétől születésnapjára. Mikor Ralf megvette első mobiltelefonját, onnantól már nem hordta a karórát, feleslegesnek találta, mert a mobil is mutatja az időt, és a dátumot.
Kivette pénztárcáját. Ebben mindig benne volt a személyi igazolvány, jogosítvány, bankkártya, lakcímkártya, a kocsi forgalmi engedélye, és más fontos papírok. Némi pénzt is szokott tartani benne. Sehova nem szeretett pénz nélkül elindulni, még akkor sem, ha tudta, úgysem fog venni semmit. De pénznek akkor is kell lenni az embernél, nem tudni, mikor mi jön közbe.
A bukszát zsebre tette, becsukta a szekrényajtót, ami nyikorogva kattant a helyére. Picit gondolkozott, vigye-e magával a fényképezőgépet, de aztán úgy döntött, nem viszi. Terve az volt, hogy beül a kocsiba, és céltalanul bolyong egy kicsit a város utcáin, közben élvezi a kellemes nyári éjszakát, aztán ha megunja, hazajön, és lefekszik aludni.
Belépett a fürdőszobába. Kezet mosott, megfésülte a haját. Soha nem tetszett magának, de most elég tűrhető kép nézett vissza rá a tükörből. Így akár be is tudna csajozni ma este, ha találna az utcán céltalanul kóborló, korban hozzá illő nőt. Kezdett megjönni a kedve. El tudta képzelni, hogy belebotlik egy magányos nőbe, akivel megismerkedhet.
A pénztárcát, mobiltelefont, cigit zsebre vágta, és kilépett a lakásból. Mivel földszinten lakik, pár lépés után kint volt az utcán. A lépcsőház előtti nagy parkolóban állt az autója. Szerencsére pont a saját lépcsőháza előtt. Nem mindig van ott hely, de legutoljára mikor letette az autót, sikerült oda állnia . A nagy parkoló jól ki van világítva, a rengeteg kocsitól úgy néz ki, mintha autópiacon lenne az ember. Tetszett neki a látvány. A sok fényes kasznin megcsillanó lámpafény kellemes hangulatot varázsoltak a parkolónak.
Odasétált a kocsijához, egy mozdulattal kinyílt mind a négy ajtózár, a központi zárnak köszönhetően. Beült, bekapcsolta a magnót. Jó érzés volt most a kocsiban ülni. Nem volt benne az a dög meleg, ami napközben szokott lenni. A kaszni, és az utastér visszahűlt simogató, finom hőmérsékletre, ami az illatosítóval összekeveredve még varázslatosabbá tette ezt az amúgy is szép estét.
Becsatolta a biztonsági övet, e nélkül soha nem indult el. Mivel orral állt be, mindig is úgy szokott, nagy rutinnal kitolatott a két autó közül, melyek két oldalról mellette álltak. Letekerte az ablakot, hadd menjen be a finom nyári este illata, mámorító jellege .
Az éjjel-nappal nyitva tartó benzinkúton vett magának egy üveg üdítőt, majd kissé félre állt a kompresszorhoz, ahol a gumikat szokták felfújni, és elszívott egy cigit. Itt néhány fiatal lézengett, a kúton vettek piát, játszották a nagyot, hogy ők már felnőttek, mert elballagtak az általánosból. Fiúk, lányok egyaránt, ott hangoskodtak a kút melletti parkolóban, de nem negatív hangoskodás volt ez, csupán jókedv. Jól néztek ki a kislányok, de Ralf apja lehetne mindegyiknek a maga negyven évével. Nem ilyen nőkre gondolt, hanem igazi, érett, komoly nőkre. Azt is számba vette, aki érett, komoly nő, nem biztos, hogy éjnek idején sétálgat a város utcáin. Hacsak nem barátnővel, férfira vadászva.
A fiatalok egy sötétkék személyautó mellett álltak, iszogattak, de nem üdítőt. A kocsinak mind a négy ajtaja ki volt tárva, és hangosan szólt a zene. Ralf ezt a műfajt jó indulattal sem tudta zenének nevezni, de hát ízlések, és pofonok. Visszagondolt, mikor ő ennyi éves volt, a haverokkal majdnem ugyanezt tették, csak autó nélkül. Akkor kicsit más idők jártak, nem mindenki rendelkezett autóval. Nem úgy, mint most, hogy már a gyereket is azzal viszik óvodába, holott az ovi csak néhány méterre van a lakhelyüktől . Őt még gyalog, jobb esetben kerékpárral vitték oviba, a csomagtartón, vagy a vázon ülve.
Ült az autóban, szívta a cigit, néha ivott az üdítőből. Ő is kitárta, de csak a bal első ajtót. Vagányan ült, jobb lába a kocsi padlóján, bal lába a parkoló aszfaltján. Nézte az eget, sehol egy felhő, millió csillag pislákolt a végtelen égbolton . Volt, amelyik állandó fénnyel, de némelyik villogott, akár a karácsonyfaizzó. Ez a feldíszített, millió és millió ékszertől ragyogó égbolt tökéletesen illett a mai este vérpezsdítő hangulatához. Örült, hogy kimoccant a lakásból, jókedve megjött, és nem bánta hogy egyedül van. Dehogy van egyedül. Itt vannak a fiatalok, ők is embertársak, honfitársak, itt van a rengeteg csillag, az univerzum egyik meghatározó részei, és itt van előtte az ismeretlen mai este, éjszaka. Ki tudja mi vár rá, kiszámíthatatlan az előtte álló éj, még saját maga se tudja, merre fog menni, menni bolyong majd az utcákon céltalanul.
Egy új autó kanyarodott az egyik kúthoz. Motorja leállt, utána a féklámpája is elaludt. Egy csinos, Ralffal nagyjából egyidős nő szállt ki belőle. Nem rossz, jegyezte meg magában, de nagy reményeket nem fűzött hozzá. A nő kinézete, ruházata, az autó elárulta, hogy nincsenek egy súlycsoportban az anyagiakat illetően. Egy módos, tehetős nő, aki vélhetőleg nem igazán áll szóba Ralf féle férfiakkal. Sötétkék, szűk farmerben, farmerdzsekiben kívánatosan nézett ki. A farmerdzseki alatt valami vékony kreppféle anyagú, kis ing fehérlett. Ralf fantáziája ösztönösen beindult a látvány hatására.
A nő tankolás után irányba vette a shopot. A fiú mosolyogva legeltette szemét a kellemesen ringó fenéken, és sóhajtva fújta ki a füstöt. Kibékülne, és elfogadná a helyzetet, ha az éjjeli kocsikázás folyamán a sors az útjába ejtene egy ilyesmi kaliberű nőt. Arról nem beszélve, hogy a farmerruhás hölgy keblekkel is meg volt áldva rendesen. Csak egy dolog nem tetszett Ralfnak, a csutkára nyírt, zselézett haj. De hát ez legyen a legkevesebb. Sajnálatára, ilyen idők járnak, hogy a nők között is divat a rövidre vágott, agyonzselézett haj. Még ha egy tizenéves kamasz fiúnak van ilyen frizurája, az talán rendben van, de egy negyvenes nőhöz nem nagyon illik, legalábbis Ralf véleménye szerint.
A nő kijött az épületből, így a fiú szemügyre vehette, előröl is. Ez a látvány is tetszett neki. Pár pillanatra találkozott tekintetük, egymás szemébe néztek rövid ideig. Aztán a nő beült a kocsiba, és elhajtott. Ez mindent elárult Ralf korábbi feltételezéseiről. Ez a röpke idő, még egymást nézték, arról árulkodott a fiúnak, hogy jó a nőnél. Legalábbis jó lenne, ha nem ilyen kocsiban feszítene itt, amilyen van neki. De hát ez van, Ralf nem engedhet meg magának több milliós, komoly autót. Nagyot sóhajtva vette tudomásul a kellemetlen tényt, aztán nem is foglalkozott tovább a témával. Látta ezt a nőt, gazdagabb lett egy rövidke élménnyel, egy nem mindennapi látvánnyal, ennyi, de semmi több. Nem baj, majd talán nemsokára, kocsikázás közben talál valami aranyos teremtést.
A fiatalok még mindig ott hangoskodtak, nevetgéltek, ők így múlatták az időt. Ralf becsukta az ajtót, és elindult, maga mögött hagyva a kút benzinszagú, esti világát. Lassan kanyargott ki a főútig, nem is nagyon volt alkalma gyorsítani, a több kanyarral rendelkező, rövidtávon. Rápillantott a világító műszerfal alján lévő digitális órára. Huszonhárom óra múlt néhány perccel. Különösen nem izgatta, teljesen mindegy volt számára, mennyi az idő.
A főúton, ami a vasútállomástól a gátig vezetett, alacsony sebességgel haladt, ráérősen, élvezte a csepp szabadságot, a semmittevést, az egész éjszakát. A tücskök továbbra is szorgalmasan hegedültek, csupán egy hiba csúszott a képbe, hogy az utcán egy teremtett lélek nem volt. De nem csüggedt emiatt, még csak most kezdődött számára az élet, biztosan akad majd a későbbiekben egy nő, akit udvariasan leszólíthat, hogy együtt kocsikázzanak tovább.
Találomra befordult egy mellékutcába. Az autó fényszórói hosszan varázsolták sárgára az itt-ott olajfoltos, kis kátyúkkal tarkított aszfaltot. Egyirányú utcában haladt, jól ismeri a várost, tudta, hogy itt esély nem lesz nőt találni. De nem is ez volt a cél, hanem a kocsikázás. Ha esetleg találkozna egy unatkozó, magányos nővel, az csak hab lenne a tortán.
Némely portán egy-egy kutya ugatása hangzott, mintha fel lennének háborodva, mit keres itt ilyenkor egy autó, megzavarva az éji csendet. Ralf nem foglalkozott velük, továbbra is nyugodtan, jókedvűen vezetett. Az út végén elfordult jobbra, és a város központja felé vette az irányt.
Az út felívelt a gát tetejére, majd egy kereszteződésnél négy irányba lehetett tovább haladni. Ralf egyenesen ment át a kereszteződésen, majd pár méter után megállt a stop táblánál. Innen jobbra kanyarodott, az utcán egy lélek sem volt. Kicsit meglepődött, nem erre számított, de ezt sem tartotta elképzelhetetlen helyzetnek, csak kissé furcsállta az üres utcákat. Egy-két kóbormacskán kívül semmiféle élőlényt nem látott. Megbarátkozott a gondolattal, hogy ma éjjel nem fog becsajozni. A fák lombjain átlátszó kandeláberek fényei úgy hatottak, mint egy tűzijáték ezernyi szikrája. Élvezte a csendes éjszakát, a jó levegőt, és a ráérős kocsikázást. Egy újabb kereszteződésnél ismét jobbra fordult, amely lejtősen vezetett, enyhe kanyarral. Az út menti négyemeletes kockaházak ablakai teljesen sötétek voltak. Nem égett villany, a tévé se ment egy szobában sem. A több kockaház több száz ablakai mögött sehol nem volt életre utaló jel. Mintha áramkimaradás lenne. Ralf tudta, hogy ez nem lehetséges, mert az utcai fények világítanak. Látta már nem egyszer, ha a város valamelyik részén áramszünet van, nem csak az épületekben megy el a villany, az utcán is. Most, ez a helyzet már több mint furcsa volt számára. Kicsit vészjóslóan hatott az egész, de gondolataiban nem kereste az okokat. Csak ment céltalanul, és remélte, nemsokára olyan helyre ér, ahol van élet a lakásokban. Lát majd villanyfényt, a tévé fényét, mint normális estéken, s talán mégiscsak találkozik egy kellemes női teremtéssel, bár most ez a vágya nem tartozott a fontos dolgai közé. Nem csajozni indult ezen az estén, de ha esetleg bele botlik egy facér nőbe, élni fog a lehetőséggel. Bár egyedül volt az utcán, és az autóban, mégis jól érezte magát, mosolyogva vezetett.
A szalag lejárt a magnóban. A kazetta tompa csattanással kiugrott a fészekből, és megszólalt a rádió. Ralf gyorsan a pótméterhez nyúlt, és kicsit lehalkította, mert a rádió hangosabb volt, mint a szalag felvétele. Ahogy hirtelen odakapott, teljesen lenémította, aztán keze tehetetlenül eltáncolt a magnótól, mert közben az utat is kellett figyelnie. Már nyúlt újra a magnóhoz, hogy megfordítsa a kazettát, hangosabbra tekerje, mikor észrevett valamit. Kintről semmi zaj nem hallatszott. Hiányzott az éjszaka zaja. Távoli hangfoszlányok, kutya ugatás, tücsökciripelés. Először arra gondolt, talán a motor zúgásától nem hallja, meg a kissé leeresztett ablakon suhanó huzat miatt. Ezért úgy döntött, félreáll egy parkolóba, leállítja az autót, és fülelni fog.
Néhány percbe beletelt, mire eljutott a felső lakótelepre. Ezt a terepet szemelte ki magának. Itt, ha beáll a piactér parkolójába, hallhat sokmindent. Ezen a környéken több szórakozóhely is van, nem messze egymástól. Ha itt nem fog hangokat hallani, akkor sehol.
Amint befordult a betonpanel rengeteg közé, feltűnt neki, hogy ugyanaz a helyzet, mint amiket korábban tapasztalt. Itt sem szűrődött ki fény a lakások ablakán, csak az utcai kandeláberek világítottak. Ezt baljóslatú jelnek könyvelte el, de azért lassan csordogált tovább autójával, a kitűzött célig, hátha ott meghallja a hangokat, amiket hiányol, amiknek ott kellene lenniük az éjszakában . Lassított, áthaladt két fekvőrendőrön, a kaszni kényelmesen ringott keresztül a bukkanókon, majd egy balra kanyarral beért a parkolóba. A foghíjasan álló autók között kinézett egy helyet, majd rutinosan beállt két kocsi közé.
Nem szállt ki, az ablakot még lejjebb tekerte, és fülelt. Hiába, teljesen néma volt a környék. Kezdett félni, mert tartott tőle, hogy nem csak ez a környék, de az egész város néma. A parkolókban, utak szélén, kocsibejárókon, úttorkolatoknál álló autók arról árulkodtak, hogy a város lakossága itthon van. Legalábbis nagy része. De akkor miért nincs élet a lakásokban? Nem tudta elképzelni. Már nem csak izgalmas, de kezdett félelmetes lenni számára ez a kényelmetlen helyzet. Feltekerte az ablakot, bekapcsolta a magnót, és ahogy jött, úgy el is ment erről a helyről. Tisztában volt vele, bárhova is megy a városban, mindenhol ugyanezt fogja tapasztalni. Sehol egy lélek, sehol egy hang. A biztonság kedvéért bezárta belülről mind a négy ajtót. Bár menet közben nem lehet egy kocsit kívülről kinyitni, de így nagyobb biztonságban érezte magát. Továbbra is ráérősen kocsikázott, de útközben társa volt a félelem. Az önfeledt mosoly is eltűnt arcáról, ami az est első részében még megvolt. Szorongás bizsergette gyomrát, türelmetlen tekintettel nézte a házak ablakait, hátha valahol meglát egy kis fényt. De hiába, bármerre ment, kanyarodott, csak sötét ablakok néztek vissza rá.
Kissé letekerte az ablakot, és rágyújtott. A cigit gondosan kitartotta az utastérből, minél kevesebb füst jusson be. Látta, hogy nincs rendben semmi. Ilyen még soha nem történt a városban. Azon is agyalt, vajon mit csinálhatnak a lakók a sötét lakásokban. Jó, nagy része már biztosan alszik, mert igencsak elmúlt éjfél. De akkor is kellene lenni néhány ablaknak, ahonnan fény szűrődik ki. Biztos van olyan lakó, aki épp kimegy vécére, a konyhába inni, vagy a tévézéshez, az éjszakai filmhez bevinni egy kis kaját, piát. Egy pillanatra átvillant elméjén, hogy hazamegy, de aztán úgy döntött, bekocsikázza az egész várost. Hátha valamelyik városrészben mégis talál életre utaló jeleket, esetleg az utcán sétáló embereket. Reménykedett benne, hogy így lesz. Arra is gondolt, hogy ő most talán alszik, álmodik, és épp egy rémálom kellős közepén szereplő, esetleg főszereplő. De hát ez vicc, ő most a kocsiban ülve vezet.
Lement két mellékutcán, egyenesen, át egy kereszteződésen, majd pár száz méter után elérte a főutat. A gyomra megbizsergett, libabőr jelent meg kezein, ahogy a hideg átfutott a testén. Ezt az váltotta ki, hogy távolról hallott valamiféle hangot. Mintha valaki fűrészgéppel dolgozna. Kissé furcsa volt ez a hang, nagyon nem illett bele az éjszakába. Ahogy közeledett, úgy hallotta egyre tisztábban a fülsértő hangot. Abszurd az egész, nem tudott felette napirendre térni, de mégis örült, hogy hall végre valamit, és nagy valószínűséggel ember is van ott, mert egy fűrészgép nem működik magától.
A főútról lekanyarodva meglátta az éjszakai zajt hallató gépet, egy távoli kandeláber alatt, az út szélén. Lassan gurulva haladt abba az irányba, szemeit kissé erőltetve, próbálta kivenni, mi is lehet ott konkrétan. A saroktól a negyedik ház előtt állt a gép, egy ember guggolt mellette. Az alakot megismerte, az egyik kollégája az. Ezen meg is döbbent, hogy mit keres itt, hiszen a kolléga a szomszéd településen lakik, legalább tíz kilométerrel arrébb. Az egész látvány meglepő volt, nem csak a munkatársa jelenléte. Éjnek idején az út szélén fát vágni, kicsit szokatlan dolog, és akkor finoman fogalmazott.
A földön vastagon, legalább bokáig ért a forgács. Kollégája, akinek a munkahelyen csak Hódi a beceneve, a forgácsban térdelt, és fagerendákat vagdosott. Térdtől mellkasig ruhája csupa forgács, fűrészporos. Csendben tette dolgát, viszont a fűrészgép hasította az éjszakát, olyan hangosan visított.
Ralf amint odaért, megállt az út túlsó szélén. Leállította az autót, és kiszállt. Hódi egy pillanatra odanézett, majd újra a munkára koncentrált. Ruháját nem porolta le, csak a fát nyomta végig a gépen. Ralf átment az úton.
- Szevasz. Hát te?- kérdezte Hódit.
- Hello. Dolgozom.- kapta a tömör választ. Térdelve maradt, nem állt fel, hogy kezet fogjon Ralffal.
- Mit csinálsz?
- Ezeket kell összevágnom.- válaszolt, a gerendákra mutatva. Nem fejtette ki bővebben, hogy miért kell ezt csinálnia, és azt sem, hogy mi készül az összevágott gerendákból, Ralf meg nem kérdezte. Úgy gondolta, ha tudni akarja, majd megkérdezi. Hasonló felfogással gondolkozott Ralf is, mert benne meg az volt, nem kérdez, majd elmondja magától, ha akarja. Így aztán csendben voltak, csak a fűrészgép visítása hasította ketté az éjszakát, Hódi továbbra is dolgozott szorgalmasan, a forgácsban térdelve, Ralf meg csak nézte a hihetetlen látványt. Annyira meghökkent, nem is jutott eszébe megkérdezni Hóditól, hogy mit keres itt éjnek idején. Miért nem lehet ezt nappal csinálni. És az is meglepő volt Ralf számára, hogy egy szomszéd se reklamál a zaj miatt, hogy nem tudnak aludni tőle. Még gondolatai válaszok után kutattak, Hódi megszólalt.
- Akarsz látni valamit?- kérdezte.
- Mit?
- Menj ki a város szélére, a vasútállomás mellé. Találsz ott egy kör alakú udvart.
- Mi van ott?
- Csak menj, majd meglátod.
Ralf kissé meglepődött, de mosolyogva ült be a kocsiba. Mint már annyi dolgot, ezt is furcsállta a mai éjszakán. Kíváncsi volt, mi lehet ott azon a bizonyos kerek udvaron. Mi lehet, ami oly fontos, hogy meg kell nézni.
Végigment az utcán, majd a végén elfordult jobbra, az állomás felé. Már nem nézte a házak ablakait, de hiába is tette volna, itt is minden sötét, fénytelen, és Hódin kívül nem látott egy teremtett lelket sem. Bekapcsolta a magnót, a hangszórókból halkan áradt kifelé kedvenc zenekarának dalai.
Megállt, mert az út végén stop tábla állt. Körülnézett, majd egyenesen haladt tovább. Feltűnt szemei előtt az állomás. Ez is teljesen kihalt, de nem is csoda, ilyenkor már nem járnak vonatok . Egy hosszú, tartálykocsikból álló szerelvény árválkodott félig rozsdásan az éjszakában. Emberek, állatok nincsenek. A váróterem is üresen tátong, összefirkált falaival. Az apró murvás terepen millió csikk keveredett a murvaszemek közé, melyeket a vonatra várók dobálnak szanaszét.
Ralf elhaladt az állomás mellett, rátérve a földútra. A tonna feletti kombi személyautó hajóként ringott a göröngyös úton. Fényszórói ugrálva világították meg a terepet, ahogy a zökkenőkön fel-le bukdácsolt a kocsi. Ralf a megszokottól kicsit erősebben fogta a kormányt, így kapaszkodott, védekezett az egyenetlen úttesttel szemben. Nem volt annyira vészes az út, de tudta, ha gyorsabban haladna rajta, komoly károkat szenvedhetne a futómű, a lengéscsillapító.
Újra egy jobbos kanyar következett. Amint lekanyarodott a földútról, néhány méter után be is ért az udvarra. Megállt, és csak nézett. Az udvart nem kerítés vette körül, hanem vadon nőtt akácfák, bokrok, mindenféle gizgaz, dzsumbujt alkotva. Az udvar végén állt egy fából tákolt bungaló. Ajtaján lakat, a tetején hullámpala. Az udvar tele szeméttel. Mindenféle papírral, zacskók, pille palackok, sitt, egyéb háztartási szemét, törmelék. Valaki biztos ide hordja otthonról a szemetet. Vagy talán lakik valaki a bungalóban, és a keletkezett szemetet egyszerűen, igénytelen módra eldobálja az udvaron.
Kiszállt, tett néhány lépést. Visszanézett, autója az állomásról ideszűrődő félhomályban is szépen csillogott. Aztán újra maga elé nézett. Nem talált semmi különöset, nem értette, Hódi miért küldte ide. Kicsit félt, hiába volt egy kis félhomály, azért az éjszakai sötétnek így is volt tekintélye. Főleg egy ilyen elhagyatott, városszéli, koszos, szemetes udvaron . Tudta, hogy nem sokáig időzik. Fél perc alatt felméri a terepet, szemeivel végigpásztázza, aztán elmegy, vissza Hódihoz, megköszöni neki a nagy semmit, hogy potyára küldte ki ide, mert a szeméten kívül semmi látnivaló nincs ezen az udvaron.
Talán öt méterre állt a kocsi előtt. Fejét balról jobbra fordítva, lassan szemügyre vett mindent. Az akácsor tövében papírrengeteg halmozódott fel. Talán a szél szelektálta oda, végig, ameddig tart a fasor. A koszos papírok tetején behorpadt, rozsdásodó sörösdobozok, pálinkás üvegek, összegyűrt cigisdobozok, megfakult reklámszatyrok éktelenkedtek. Néhány elázott, behullámosodott napilap is hevert a földön, beletaposva a talajba, valószínűleg alján már vastagon áll a penész, mely mindenféle csúszómászó, és rovar édenkertje.
Nem egy felemelő, lélekmelengető az udvar látványa, ezért Ralf úgy döntött, jobb, ha megy innen. Nem is foglalkozott tovább a terep pásztázásával, megfordult, hogy odamegy a kocsihoz, de nem bírt. Lába földbe gyökerezett, a meglepődöttségtől talán a szíve is megállt egy pillanatra.
Autója, amit annyira féltett, vigyázott rá, tisztogatta rendszeresen, hogy mindig csillogjon, szépen nézzen ki kívül, belül egyaránt, most egy lepukkant roncsnak látszott. Az egész kaszni, ami gyönyörű metálszürke volt, most teljesen matt, mintha hosszú évek után került volna ide a roncstelepről. A csillogó fényezésnek nyoma sincs, ráadásul annyira bemattult az autó, mintha legalább fél centi por terítené be az egészet. Ehhez társul még a millió karcolás, melyek a küszöbtől, az ajtókon át a tetőig mindenhol megtalálható. Alul, középen, fenn, oldalt, hátul, elől, egyaránt. A karcolások több milliméter szélességben sértették meg a matt festést, erősen oxidálódva. Minden egyes karcolás tömény rozsdacsík volt. Az ablaküvegek maszatosak, koszosak, összekenve, de emberi kéznyom, ujjlenyomat sehol nem látható.
Ralf arra gondolt, hogy az a sejtelmes valami (mert valaminek történnie kellett a városban), ami a villanyfény nélküli lakások okozója, az autóját is rabul ejtette, bekebelezte, mint egy érzéktelen szörnyeteg az áldozatot egy horrorfilmben. Ma éjjel ebben a városban nem lehetnek fények a lakásokban, és ezek szerint az autó karosszériáján sem. Csak azt nem értette, az utcákon miért lehet fény. A kandeláberek bőszen világítanak, sárga világot varázsolva az útra, járdára, a levegőbe, ahol ezernyi apró bogár fürdik a fényben. Határozottan tudta, hogy történt valami, de hogy mi, fogalma sem volt róla, és arról sem, hogy mi az okozója ennek az áldatlan állapotnak.
Sírás fojtogatta, torka hatalmasakat lüktetett, ahogy nézte féltett, imádott autóját. Örök rejtély marad, mi történt vele alig egy perc alatt, amíg ő a terepet vette szemügyre. Erősen gondolkozott, próbált visszaemlékezni az elmúlt pár percre. Akárhogy is erőltette agyát, nem emlékezett semmiféle hangra, zörejre. Semmi olyanra, hogy esetleg jött volna valaki, vagy valakik, hogy autóját ily csúnyán elintézzék. Nem hallott emberi hangokat, csörtető, óvatos neszeket, sem fémes csikorgást, mikor a karcolások kerülhettek a fényezésre. Emberi hangfoszlányok, faág reccsenése, ahogy a tettes épp rálép, semmi nem rémlett neki. Azért, mert nem is történt semmi ilyesmi.
Döbbenetét fokozta, amint látta, hogy az autó lágyan rugózik, ring, mint hajó a vízen. Mintha egy pár szeretkezne benne. Az autó némán ringott, a lengéscsillapítók nem nyikorogtak, a kaszni sem ropogott, nem recsegett mozgás közben. Csak halkan ingott, mint szál virág a lágy tavaszi szélben, és kísérteties látvány volt ez a ronccsá változott kocsi a rejtelmes éjszakában.
Sovány vigasz számára, hogy legalább ennek utána tud járni, meg tudja nézni, mi okozza a kocsiszekrény mozgását. Nagy levegőt vett, melyet a félelem, az izgalom szippantott tüdejébe, és dupla pulzusszámmal, lassan, félve elindult autójához. Ahogy közeledett, a látvány ugyanaz maradt. Arra gondolt magában, nem bánná, ha valami gonosz démoni hatásra megváltozna az egész. Már csak azért, mert ennél rosszabb úgysem lehet, tehát ha változna, akkor csak jobb látványba, pozitív irányba tudna. De semmi ilyesmi nem történt, ez csak egy hiú gondolatmenet volt elméjében, még odaért a kocsihoz. Nem tudott nem foglalkozni a gondolattal, hogy mitől történhetett ez az egész, de semmi épkézláb érveléssel nem jutott eszébe. Talán nem is lehet. Amíg a félelem, és a döbbenet sokkolja az ember idegeit, igazán józan gondolatokra, amik ésszerűen hatnának, nem is képes.
Ott állt szorosan szeretett autójánál, pár centi híján hozzáért. Erre nagyon figyelt, nem akart neki érni a matt, rozsdacsíkokkal tarkított kaszninak. Pedig jól tudta, hozzá kell érnie, ki kell nyitni az ajtót, és hát előbb-utóbb be is kellene ülnie, ha el akar menni erről az átkozott helyről. Halvány tükörképét meglátta a maszatos üvegben. Körös-körül minden fekete a hűvösre fordult éjszakától.
Két kezét összecsukott ujjakkal napellenzőnek használva, benézett az utastérbe. Az üléskárpit összeszaggatva, mintha egerek, patkányok rágták volna szét, vagy hegyes bicska hasította volna fel az ülőkén, a hát-, és fejtámlán. Elől, hátul, mindenhol. Nem sok ép felület maradt a szürke, mintás kárpiton.
A levegő torkán szorult az újabb meglepetéstől. Az utastér üresen tárult szeme elé. Nincs benne se ember, se állat, semmi olyan, szabad szemmel látható, testet öltött lény, ami mozgathatná az egész autót. Nem hitt a szellemekben. Ezt a teóriát ki is zárta, hogy esetleg egy halott pár szellemei szeretkeznek az ő kocsijában . Vagy esetleg csak pajkos, rosszalkodó szellemek ugrálnak az üléseken, mint csintalan gyerekek a franciaágyon.
Nem tudta elképzelni, autója miféle erők áldozata lett, de az biztos, hogy akárki, vagy akármi is művelte ezt az egészet, nagyon csúnyán elbánt mindkettejükkel. Aztán jött a rengeteg miért kezdetű kérdés a fejében, melyeket nem tudott megválaszolni. Miért pont vele történt ez meg? Miért is kellett ma este beülni a kocsiba? Miért nem tudott otthon maradni? Miért hajtotta a menni akarás? Miért nem tudott ellenállni?
Szemeit összeszorította, és egy erős szisszenéssel elkergette a kellemetlen kérdéseket. Nem akarta, hogy kínozzák lelkét, szenved ő így is épp eléggé, kegyetlen kérdések nélkül is. Mivel az utastér üres, még egy hely lehet, ahol talán talál valakit, valakiket, valamit, valamiket. A motorteret egyhangúan kizárta. Nem létezik, hogy ott vert volna tanyát bármiféle élőlény. Van hely a motor körül, de elég keskeny, kizárt dolog, hogy ott egy ember meg tudna húzódni. Esetleg egy kölyökkutya igen, de az nem tud ringatni egy tonnán felüli autót.
Lüktető testtel lépdelt hátra a csomagtartóhoz. A látvány ott is ugyanolyan, mint a kocsi bármely pontján. Matt festés, rozsdás karcok tömkelege. Félve, remegő kezekkel csúsztatta a kulcsot a zárba. Próbálta számba venni, mi vár rá, ha felnyitja az ajtót. Valami azonnal a torkának ugrik, elharapva az ütőeret, és ő két pillanat alatt, kivérezve, tehetetlenül zuhan a szeméttel borított talajra. Esetleg egy őrült férfi ront neki, megpróbálja fojtogatni, de Ralf felveszi vele a harcot, megvédi magát. Az is lehet, hogy egy pszichopata lapul a csomagtartóban, előre szegezett, csőre húzott fegyverrel, és ha felnyílik az ajtó, egy lövéssel loccsantja ki az agyvelőt szerteszét, úgy, hogy a pillanat tört része alatt Ralf fel sem tudja fogni, mi is történt vele, és nagy valószínűséggel a fájdalmat sem érezné.
Bármi is lesz, egy biztos, védekezni csak két kezével, puszta erejével tud, semmi mással. Neki nincs fegyvere, egy bot, vagy bármely tárgy, vagy eszköz, ami súlyos testi sértésre, vagy emberi élet kioltására alkalmas, nem áll rendelkezésére.
Kilencven fokba elfordította a kulcsot, a zárral együtt benyomta, majd egy határozott mozdulattal felnyitotta a csomagtartó ajtaját. Amikre eddig gondolt, ahhoz képest kellemes látvány tárult szeme elé. Két dalmata kutya feküdt a csomagtartó mélyén, egymás mellett, orruk majdnem összeért. A váratlan látogató láttán maradtak tovább nyugodtan a helyükön, ártatlan szemekkel néztek Ralfra . Előttük egy barna lópokrócszerűséggel le volt takarva valami. A fiú megint megdöbbent, nem tudta elképzelni, hogy a két kutya mikor, hogyan kerültek kocsijának hátsó felébe. Csak nézte a kutyákat mozdulatlanul, reakció nélkül, és azok is bizakodva néztek rá. Farkukat nem csóválták, de nem vicsorogtak, nem is morogtak, ami Ralfot valamelyest megnyugtatta, hogy a két kutya nem fog támadni, legalábbis semmi jelét nem mutatják ilyesfajta szándéknak. A kutyák feküdtek, és nézték a fiút. Nem vártak tőle cukorkát, vagy bármi jutalomfalatot. Nyüszíteni se kezdtek el sóvárgó szemekkel, ahogy általában a kutyák pár finom falatot szoktak kikönyörögni gazdájuktól.
Az a bizonyos valami a lópokróc alatt lassan mozogni kezdett. Ralf megijedt, de nem lépett hátra. Arra gondolt, ha a kutyák nyugodtak, nem támadtak találkozáskor, akkor a pokróc alatti élőlény se lesz veszélyes. De azért a jobb félni, mint megijedni alapon, óvatosabb lett, számított minden váratlan dologra, amire csak lehet. A valami addig mozgott, míg egyik végtagja ki nem bújt a pokróc alól, és Ralf egy kisméretű emberi lábat pillantott meg. Megkönnyebbült, hogy nem egy mutáns dög, vagy egy vérszomjas szörnyeteg van a pokróc alatt, hanem egy ember, de még nem tudta milyen, ezért óvatosságát, éberségét továbbra is fenntartotta. A kutyák most hol a pokrócra, hol Ralfra néztek, továbbra is mindenféle veszélyt jelentő jelek nélkül. Jól láthatóan kicsit nyugtalanok, de eszük ágában nem volt támadni, vagy tekintélyes morgással elijeszteni Ralfot. Mindhármuk figyelmének nagy részét lekötötte a mozgó pokróc, Ralf már nagyon várta, ki fog kibújni alóla. A kíváncsiság furdalta oldalát, de nem sokáig. A pokróc egyre jobban mozgott, megjelent a másik láb is, majd heves rúgásokkal félre lökték a pokrócot. Ralf tanácstalanul nézte az ismeretlen embert, és ő is Ralfot. Alacsony, kilenc év körüli fiú bújt elő a pokróc alól, majd felült a kutyák előtt. Oly nyugalommal tette mindezt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy kisfiú kutyák társaságában alszik, ráadásul egy lepusztult autó csomagtartójában.
Meglepetten, kíváncsian méregették egymást. A kutyák továbbra is nyugton voltak, ugyanúgy feküdtek, mint eddig. Egyik sem közeledett a másikhoz, csak néztek egymásra. Kissé meglepő volt Ralf számára, hogy ennek a kilenc éves forma kisfiúnak teljesen ősz a haja. Ruházata csupán egy fehér alsógatyából állt. Bőre, szeme tiszta, talán a szíve, lelke is, Ralf semmi bántó szándékot, rossz tulajdonságot nem nézett ki belőle. Egyre nyugodtabb lett, érezte, most már kiengedheti a gőzt, ami eddig éltette a félelmet, a szorongást.
- Ki vagy te?- kérdezte Ralf halkan, értetlenül. Kissé abszurd volt számára ez a látvány, hogy egy kisfiú két kutyával az ő kocsijában. – Nem kellene otthon lenned, anyukád mellett?
- Anyám több mint harminc éve halott.- felelt a fiú.
- Tessék???- Ralf annyira elképesztőnek találta a választ. Legalábbis a fiú korához képest.
- Nem él már az anyám.
- Hány éves vagy?- tette fel az újabb kérdést Ralf, és közben alig észrevehetően csóválta fejét, hitetlenkedése jeléül.
- Ötvenkettő.
- Tessék???- Ralf újra csak ezt a kérdést tudta feltenni. Teljesen ledöbbent, agya blokkolt. Fejét lehajtva, behajolt a csomagtartóba, hogy a fiút közelebbről szemügyre vegye. Ekkor látta igazán, hogy a szemei körül visszavonhatatlanul ott vannak a szarkalábak, melyek az idő múlásának vitathatatlan tanúi, és a szemek alatt, az arcon is vannak nem mély, apró ráncok, melyek alapján hihetőnek tűnik a fiú, illetve a férfi kora. Döbbenetét nem tudta leplezni, ez a kellemetlen érzés megremegtette egész testét. A férfi tekintetén kíváncsiság ült, de belül teljes közömbösséget érzett Ralf iránt, ezért ő nem is tett fel kérdéseket, csak válaszolt.
- És hogy kerültél ide?- kérdezte Ralf. Számított rá, hogy megint egy olyan választ kap, mely hallatán újra ledöbben.
- Most ellettek a kutyák.- Ez már sok volt Ralf számára. Akármit kérdez, egyre döbbenetesebb válaszok érkeznek. Ajkai remegni kezdtek, homloka beráncosodott, és mikor a két kutya támadásba lendült, elordította magát.
Mintha áram rázta volna meg, olyan hirtelen ült fel. Homlokán gyöngyözött az izzadtság, közben hevesen lihegett, mohón kapkodta a levegőt. Pizsamája két felső gombja nem volt begombolva, így elővillant szőrös mellkasa, ahogy a paplan lecsúszott derekáig. Lassan felfogta, hogy csupán egy rossz álom volt az egész. Lélegzete, szívverése, szervezete lassan kezdett lenyugodni. Felvette az ágy melletti kisasztalról a mobiltelefont, megnézte mennyi az idő. 5 óra, 26 perc. Nagyon jó, gondolta magában, a telefon úgyis 5. 30-kor ébresztette volna kakaskukorékolással.
Lustán kikászálódott az ágyból, és elment vécére. Onnan a fürdőszobába vette az irányt. Megmosakodott, majd hosszan nézte magát a tükörben. Elmosolyodott. Csak egy rémálom volt, egy kellemetlen, rossz álom. Nézte az arcát, neki nem voltak szarkalábak, se apró, se mély ráncai.
Felnyitotta a franciaágyat, és elrakta az ágyneműt. Felöltözött, utána kiment a konyhába, de még előtte kinyitotta az erkélyajtót, hadd szellőzzön a szoba.
Megitta a szokásos reggeli kávéját, melegen, tej, és cukor nélkül. Rágyújtott. Úgy gondolta, egy ilyen nem mindennapi álom után ráfér egy jó cigi. Talán kettő is. Nem szeretett korán kelni, dolgozni járni, de most örült, hogy felébredt, örült a reggelnek, és nagyon várta, hogy már a munkahelyén lehessen, a kollégái között. Ott majd munka közben elfoglalja magát, nem gondol erre a rémálomra, és így könnyebben, hamarabb elfelejti. Türelmetlenül, mosolyogva vette vállára a táskát, melyben ott volt a reggelije, meg egy üveg tea. A kisebbik zsebben a pénztárca, cigi, öngyújtó.
Boldogan zárta be a lakás ajtaját, és indult dolgozni. A lépcsőházból kilépve, elsétált a parkolóig. Jókedve fokozatosan múlni kezdett. Messziről látta autóját, de valami nem stimmelt vele. A kandeláberek sárga fényei nem csillantak meg a fényezésen, sőt egész szürke, sötét foltnak tűnt a többi csillogó autó között. Rossz érzés kerítette hatalmába. Félelme beigazolódott, amint egyre közelebb ért a kocsihoz.
A kaszni teljesen matt, annyira, mintha fél centi por borítaná. Az eleje, hátulja, oldalai, teteje összevissza karcolva. A karcolások rozsdás csíkként éktelenkedtek a szebb napokat megélt autón. Ralf a hisztéria határán, zavarodottan keresgélte a kocsikulcsot táskájában. Nagy nehezen meg is találta, de keresés közben egy pillanatra sem vette le szemét a járműről. Lépteit egyre szaporázta, mígnem átváltott futólépésbe.
Mikor odaért a kocsi mellé, amit ő annyira szeretett, vigyázott rá, tisztogatta, hogy csillogjon, szép legyen kívül, belül, akkor vette csak észre, hogy az autó lágyan ring, mit hajó a vízen. Száját eltátotta, ordítani akart, de nem jött ki hang a torkán, és erőtlen kezéből a kulcs a parkoló aszfaltjára hullt.
VÉGE.
Edwin Chat
2009.08.17.-09.08.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Szia Edwin!
Ezzel az írásoddal most aztán megfogtál,olvasom és értem is ,hála az égnek felébredt.
És mikor azt hittem vége,itt maradt bennem egy óriási kérdőjel ?????????
mi történt????
Üdv Juli