Amint befejeződött a tévében a foci-összefoglaló műsor, Lionel üggyel-bajjal kikecmergett a fotelből. Minden mozdulatot óvatosan tett, a hét elején sikerült eltörnie a jobb lábán a kisujját. Szerencsétlen pillanat volt az egész. Reggel felkelt, tette a mindennapi dolgát, mint ahogy az ember munkába készülődik. Ébredés után pár perccel vette célba a fürdőszobát. Ekkor érte a szerencsétlen baleset. Egy óvatlan pillanat, egy rossz mozdulat, és meg is történt a baj. Lionel amint belépett a fürdőszobába, azzal a lendülettel belerúgott a mosógépbe. Persze nem direkt, de ez sovány vigasz. Hatalmas volt az ütközés, a mosógép pár centit arrébb is ment, de azt mindjárt, szinte abban a pillanatban vissza is húzta a helyére, nagy kínjában. Még a reccsenést is hallotta, és arra gondolt, ha most nem szenvedett csonttörést, akkor vasból van. Azonnal tudta, hogy nagy a baj. Mikor lenézett a lábfejéhez, megijedt. Kisujja kifelé állt oldalra, legalább harminc fokba. Bosszúsan, tűrve a fájdalmat, sziszegve betántorgott a szobába, a reggeli tisztálkodás átmenetileg elmaradt. Felhívta a főnököt, közölte vele a történteket, és azt, hogy pár hétre szerencsétlenül kivonta magát a forgalomból.
Ezért kell Lionelnek óvatosan, megfontoltan mozognia. Felpócolt lábát letette a földre. Finoman belebújt a papucsba, majd megfogta a műanyag tálat, amiben pattogatott kukorica volt, de már csak jó néhány ki nem pattogott szem zörög benne, és lassan kibicegett a konyhába. Három nap telt el a baleset óta, de semmi javulást nem érzett még. Sőt, úgy vette észre, mintha romlott volna. Ha lóg a lába, egy idő után feszül, és bedagad a lábfeje. Ha fel van pócolva, akkor megfájdul a hátsó fele, a dereka. Három nap után elért arra a pontra, hogy se ülve, se fekve nem jó. Utálta ezt az állapotot. Közben belegondolt, mit érezhet az a személy, akinek a lába van eltörve, és még rajta van a nehéz, több kilós gipsz is. Ő mennyit szenvedhet? Úgyhogy Lionel kisujja ahhoz képest semmiség, bár ez se a legkellemesebb állapot.
Felkapcsolta a villanyt, és belépett a konyhába. A tálat nem a mosogatóba tette, csak a pultra. Nagy valószínűséggel holnap is készít pattogatott kukoricát, arra a kis időre felesleges elmosogatni azt az egy szem edényt. Fogta a bögréjét, és a tűzhelyhez lépett. Töltött magának egy kevés teát, úgy gondolta, megiszogatja lassan, míg elszív egy utolsó cigit lefekvés előtt. A fényes teáskanna fémesen zörrent, ahogy visszatette a tűzhelyre. Ekkor halk hangot, vagy inkább neszt hallott a háta mögül. Biztos volt benne, hogy nem képzelődött, tisztán, jól hallotta. Mintha valami sziszegne, vagy egy kocsikerék eresztene. Lassan megfordult. Amúgy sem tudott volna gyorsan, törött kisujja miatt. Megdermedt, megijedt, és most hirtelen törött ujja lett a legkisebb gondja.
A konyhában, az ajtó melletti sarokban megpillantott valamit. Próbálta behatárolni, mi is lehet, de nem tudta. A valami úgy nézett ki, mint egy két kilós nyers kenyér. De ennek van négy lába is, és szája. Hatalmas, lapos, széles szája. Úgy néz ki, mint egy béka, csak nincs szeme, se orra. Háta fehérlik sűrű foltokban, mintha be lenne szórva liszttel, mint ahogy a nyers tészták általában. Lionel semmit nem mert tenni, csak mozdulatlanul állt, és bámulta a Valamit. Ez nem más, mint egy béka tésztából. Vagy egy nyers kenyér, aminek lábai nőttek. Most vette csak észre, eszmefuttatása közben, hogy a lábak aránytalanul kicsik a testhez képest. Biztos arányos volt valamikor, míg meg nem hízott ekkorára. De az abszurd az egészben az, hogy ez a Valami él. Hasa, és háta minimálisan süllyedt fel-le, ahogy vette a levegőt. Ez a levegővétel Lionelnek olyan embert juttatott eszébe, aki erősen túlsúlyos, és évtizedek alatt rommá füstölt tüdeje van. Az ilyen emberek vesznek szuszogva levegőt, még nyugalmi állapotban is, ugyanúgy, mint ez a sarokban lévő Valami.
Végül annyiban maradt, hogy ez a Valami, egy béka tésztából. Egy békatészta. Elég hülyén hangzik ez, jobb, ha a Valami elnevezésnél marad.
Csupán két lépésre van Lioneltől az asztal, és a szék. Lassan elindult, hogy leül, de közben szemeit végig a Valamin tartotta. Erre az volt a reakció, hogy a Valami kinyújtotta első lábait, így megemelve kissé a testét, és erőset fújt, mint egy macska, vagy mint egy hattyú. Lionel megijedt. Félt, és remélte, hogy ez a nyerstészta szerű massza nem lendül támadásba. Az túlzás, hogy lendülne, de azért felkészült mindenre. Az órára pillantott, mindjárt éjfél. Szerencsére most az időnek nincs jelentősége, mivel törött ujja miatt nem megy dolgozni reggel, pár hetet még itthon kell töltenie.
Lionel arra gondolt, ha a két lépéstől, és a leüléstől ilyen vadul fújt a Valami, akkor mi történik, ha esetleg nagyobb zajt csap. Ez miatt elbizonytalanodott, egyáltalán rá merjen-e gyújtani. Az sem jár nagyobb zajjal, mint a leülés, halkabbal sem. A füst kifújása megint halk tevékenység. És a teaivás? Úgy gondolta, az is halk. Érdekesnek találta, hogy a Valaminek nincs szeme, de mikor ő leült az asztalhoz, akkor mégis reagált rá, hangosan fújtatva. Mégiscsak látja őt, vagy ha nem is, valami módon érzékeli a hangokat, a mozgást. Lionel már sok olyan filmet látott, melyek tele vannak különböző lényekkel, amik nem látnak, mégis pontosan tudják követni az embert. Ez lehet hallás, szaglás, vagy a testhőmérséklet érzékelése, mozgás által okozott rezgések, légáramlatok keletkezése, és a jó ég tudja még mi minden, melyek alapján ugyanúgy tájékozódnak, mintha látnának. Elképzelni nem tudta mi módon tájékozódik ez a kupac tészta, komolyabb dolgok aggasztották.
Ivott kicsit a teából, majd lassan a cigiért nyúlt, közben szemei éberen figyelték a Valamit. Óvatosan kihúzott egy szálat a dobozból. Eddig oké, a Valaminek csak hátának, hasának süllyedése, és halk szuszogása van jelen. Úgy látszik, most nyugodt. Lionel szájába helyezte a cigit, és a gyufáért nyúlt. Még mindig minden rendben. Vagyis, dehogy van rendben, mindenestre a Valami nem fúj, nem sziszeg, és ez mindenképp siker. A gyufaszál erős sercegéssel lobbant lángra, ahogy a férfi végighúzta a doboz oldalán. Meggyújtotta cigit. A Valami ekkor ismét fújt, hosszan sziszegett, és nőtt. Lionel döbbenten fújta ki a füstöt, nem akart hinni a szemének. Ez a Valami kétségkívül nőtt. Ha nem is sokat, de szemmel láthatóan nagyobb lett, mint volt. Lionel most érezte azt, hogy eljött a végítélet napja. Még az hiányzik, hogy a Valami elinduljon, és megtámadja. Ez képtelenség, akár csak a növekedése. De ennek ellenére mégis megtörtént, így hát a támadást sem szabad kizárni. Egyáltalán semmit sem. Mindenre fel kell készülni, mindenre számítani kell, ami nem normális dolog, ugyanúgy, mint ez az elképesztő helyzet. Mert hogy a helyzet sem normális, ehhez kétség nem fér. Más ember nyugodtan alszik, vagy épp a párjával szeretkezik, ő meg itt ül, és nem tudja, mitévő legyen, mert a sarokban ott gubbaszt a Valami. Egy nagy adag nyers tészta, aminek béka alakja van, és a jó ég tudja mire vár, mi a célja.
Lionel mozdulatlanul ült, ha néha meg is mozdult, míg szívott egy slukkot a cigiből, vagy ivott egy korty teát, azt igyekezett nesztelenül, minél csendesebben, ha lehet, síri csendben tenni. És közben agya járt, zakatolt. Miféle lény ez? Hogy került ide? És mikor? Meg minek? És miért pont az ő konyhájába? Meddig lesz itt, vagy egyáltalán mit akar? Millió kérdés, válaszok nélkül.
Lionel tisztában van azzal, hogy valamit cselekedni kell, nem ülhet itt örökké. És hiába nem megy dolgozni, aludni mégis csak kellene. Bár most még nem álmos, csupán tíz perc telt el, mióta kijött a szobából, a mutatók is elhagyták már a tizenkettest a faliórán, de tétlenül nem ülhet sokáig. Megoldást kell találni erre az áldatlan állapotra, akármit, bármit, és minél előbb, annál jobb. A gondolatok szüntelenül cikáztak elméjében, melyek értelmetlen kérdésekből, hasznavehetetlen ötletekből állt. Két tippet tartott használhatónak, vagy ha annak nem is, úgy érezte, érdemes elgondolkodni a kivitelezésükön. Az egyik, hogy megeteti a Valamit, hátha akkor tovább áll. Talán csak azért van itt, mert éhes, és ha jól lakik, eltűnik végleg. De mivel etesse meg, és hogyan? Első ötlete újabb kérdéseket szült, melyekre ugyanúgy nem talált válaszokat, mint ahogy eddig egyikre sem. Ahogy jött ez a gondolat, úgy el is vetette. A másik lehetőség, hogy megöli. Itt is az a kérdés, hogyan. Egyáltalán meg lehet ölni két kiló élő nyers tésztát? Nyilván meg kell próbálni. És ha nem, annak milyen következményei lennének? Ismét csak kérdések záporoztak, válaszok nélkül. Legalább a teát ihatja, és cigarettázhat óvatosan, ezeknek nincs következménye. Ezekre a Valami semmit nem reagál. Lionel szája mosolyra húzódott.
- Most megdöglesz te hólyag!- jegyezte meg epésen, a Valaminek címezve, és közben gyűlöletet sütő szemekkel nézte. Amint kimondta rossz kívánságát, azonnal visszavett magából, mert a Valami megint fújt, sziszegett, és nőtt. Mérete már akkora, mint egy harminc kilós zsák krumplinak. „- Mi van itt, mi történik?”- tette fel magában a kérdést a férfi. Ott látott, halott mindent, ami történik, de mégsem jött rá, mi zajlik, és miért. „- Megölöm! Ha addig élek is, megölöm!”- gondolta, és elmosolyodott. Mosolyogni csak szabad, az nem jár hanggal, se zajjal. Eszébe jutott egy szerinte használható, kivitelezhető terv, ez volt a mosoly tárgya. Leakassza az egyik kredencajtót, rádobja a Valami hátára, majd ráugrik, és addig ugrál rajta, míg ez a hólyag palacsintává nem lapul. Már kezdte elhinni, hogy így megmenekülhet, és a Valamit a másvilágra küldheti, mikor egy újabb gondolat lehervasztotta arcáról a mosolyt, ami nem más, mint a szomorú valóság, hogy törött ujjal kissé bajos lenne ugrálni, csűrdöngölőt járni a kredencajtón állva a Valami hátán.
Lionel végképp elszomorodott. Semmi kiutat nem talál, és így a szobába sem mer visszamenni, hogy az ajtó melletti sarokban ott gubbaszt a Valami. Az mindenesetre bíztató, hogy egy ilyen ötlet eszébe jutott, és kivitelezni is tudná, ha az ujja nem lenne eltörve. Mindez azt mutatja, hogy van megoldás a problémára, a Valami elpusztítására, csak meg kell találni a megfelelőt.
Újabb cigire gyújtott. Ugyanúgy mint az imént, lassan, halkan, óvatosan. A gyufa sercenésére a Valami megint nőtt valamennyit, Lionelt kezdte aggasztani ez a növekedés, még akkor is, ha csak elenyésző mértékű. Ha minden gyufagyújtásnál nő egy picit, reggelre kihízza a konyhát. És érezte, hogy nem szabadna, de ebben a helyzetben, és lelkiállapotban biztos, hogy sűrűn rá fog gyújtani. Ekkor kipattant elméjéből az isteni szikra. Felállt, a tűzhelyhez lépett, és begyújtotta az egyik rózsát. Amint ez megtörtént, egyből takarékra tekerte, és visszaült. Ezzel megoldotta a rágyújtást, úgyhogy mostantól gyufasercegés kizárva. „- Na, ez már haladás.”- veregette meg gondolatban saját vállát dicséret gyanánt, és ismét mosoly ült arcára.
A Valami a sarokban nyugton volt, néha megmozdította egyik lábát, aztán a másikat, de ezen, és a szuszogásán kívül mást nem csinált. Csak ült, és várt. Semmitmondó élete, érzelemszegény lelkivilága lehet ennek a masszának, akár egy egysejtű, gondolta Lionel. Mégis sakkban, rettegésben, félelemben tartja őt, és ez így már elég ciki. Egy buta, tudatlan, egyszerű lény uralkodik a homo sapiens felett. Lionel ezt már megalázónak tartotta, ami csak tovább spannolta tenni akarását, és remélte, hogy előbb-utóbb rájön a megoldásra, amivel végleg elintézheti ezt a mocsadékot.
II.
Hirtelen felriadt, tekintete azonnal a Valamire esett, majd onnan a faliórára. Éjjel fél három van. Sikerült véletlenül elaludnia, és csaknem két órán keresztül húzta a lóbőrt. Felelőtlenség volt. És ha a Valami rátámad? Vagy a gáz berobban, mert meggyújtotta órákkal ezelőtt? Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, de sajnos más igen. Lionel szomorúan vette tudomásul, hogy a Valami nagyobb, mint elalvása előtt. Most már lényegesen nagyobb. Hirtelen nem is tudta mihez viszonyítani a méretét, aztán eszébe jutott a centrifuga. Igen, akkora, talán egy kicsivel nagyobb.
Rágyújtott a megszokott módon, de immár a tűzhelyen gyújtotta meg a cigit. Közben agya kereste a megoldást. Próbált rájönni, mitől nő ez a kórság, mikor semmit nem eszik. Gondolatban visszament az egész história elejére, onnan próbált mindent felidézni, ami eddig történt. Bejött a konyhába, a tálat a kredencre tette, majd fogta a bögrét, és teát töltött. Mikor a teáskanna zörrent a tűzhelyen, akkor hallotta meg a sziszegést. A növekedést még nem láthatta ekkor, ha volt, mert háttal állt a Valaminek. Aztán a gyufa sercegése, majd a beszéd, mikor mondta, hogy megdöglesz te hólyag. Később még kétszer volt gyufagyújtás, melyek szintén növekedést okoztak a Valaminél. Lionel tűnődve ült, fújta a füstöt, és maga elé suttogta a megoldást:
- A hangok…- Hát persze, csapott volna a homlokára, de az utolsó pillanatban megállította a kezét. Akkor itt kussban kell lenni, és még fingani se szabad, főleg nem ordenáré recsegőset, mert a Valami biztos attól a hangtól is nőne. Mindegy ennek milyen hang, azzal táplálkozik. A férfi most érezte magát igazán megfogva. Hogyan is tegyen bármit csendben, hangtalanul? Ez a kérdés még várhat a válasszal, mivel jelen pillanatban fogalma sincs, mit kellene tenni. Itt ül az éjszaka közepén, órák teltek el, és ugyanott tart, mint mikor kijött a szobából. Sehol. Azért egy hajszállal előrébb, annyit sikerült kiderítenie, hogy a Valami a hangoktól növekszik, és ez előrelépés még akkor is, ha per pillanat semmi hasznát nem veszi. Sőt, még inkább rosszabb helyzetbe hozta a tudat.
Felállt, a közel lévő, kétszárnyas ablakhoz lépett. Az utcai kandeláber megvilágította az udvart. Nedvesen csillogott a szépen lenyírt fű, enyhe köd homályosította fátyolszerűen a környéket. A sufni ajtó mellett falnak támasztva a vasvilla, és a gereblye. Ezeket elfelejtette eltenni. Még szerencse, hogy a kerékpárt eltette, és gondosan bezárta a sufni ajtaját. Minden csendes, kutyaugatás sem szűrődik be, szép, idilli őszi éjszaka van. Persze, már akinek, mert Lionel számára nem igazán. Egy dologban szerencsésnek érezte magát. Mindig azt az évszakot szerette, ami éppen van. Most épp az ősz nyűgözi le szépségével, tarka, színes világával. Nézte az udvart, és elmosolyodott. Ahogy a sufni falának neki van támasztva a gereblye, és a vasvilla, kicsit meghintve a gyenge köddel, igazi ősz éji csendélet.
Szinte beleszédült, ahogy fejbe vágta a felismerés. Gereblye? Vasvilla? VASVILLA! Innentől már semmiféle zaj nem érdekelte. A hirtelen jött ötlet teljesen jó, abszolút kivitelezhető. A bejárati ajtón nem tud kimenni, sőt, még a konyhából sem, a sarokban gubbasztó Valami miatt. Innentől felélénkültek a gondolatai, és folyamatosan cselekedett. Ha a házból nem tud kimenni, majd kimászik a konyha ablakon. Amint ezt végig gondolta, már cselekedett is. Elkapta a középen levő kilincset, elfordította, de az ablakszárny nem mozdult. Tény és való, nem mostanában volt kinyitva utoljára. Rángatni kezdte, ami zajjal járt, és a Valami, ami ebben a helyzetben Lionel háta mögött volt, fújtatni, sziszegni kezdett. Vadabbul, hangosabban, mint eddig. A férfi gondolta is, most biztosan fröcsögne a nyála, ha lenne neki.
- Nyílj már ki, te átkozott!- kiabálta az ablaknak, és szüntelenül rángatta. A Valami teljesen bevadult, és lassan, de fokozatosan növekedett, mint egy pumpálás alatt álló gumilabda. Lionel a kilincs cibálása közben egyszer hátranézett. Látta, hogy a Valami megállás nélkül nő, és már akkora, mint egy mosógép, és tudta, hogy gyorsnak kell lennie, mert lesz még nagyobb is.
Az ablak egy bizonyos ellenállás után megadta magát, és recsegve, nyikorogva nyílt ki a fehérre festett fakeret. Lionel azonnal nyitotta a külső szárnyakat is, gondolkozás nélkül lépett fel a párkányra, először a bal lábával. Majd még azzal a lendülettel, a jobb lábával is, de nem sikerült teli talppal a párkányra lépni, így lábujjai a törött kisujjal együtt meghajlottak. Fájdalmában felüvöltött, ami szintén táplálta a Valami növekedését. Kiugrott, és azonnal elterült a füvön. Még régebben sportolt, megtanult esni, ezért most mindenféle gond nélkül kigurult az esésből úgy, hogy semmi baja nem lett. Sziszegve felállt, és erősen bicegve elindult a sufnihoz a vasvilláért. Hallotta a Valami vad sziszegését, de nem foglalkozott vele.
- Sziszegj csak te szemét! Úgyis mindjárt megdöglesz!- kiabálta, és céljától tántoríthatatlanul haladt a sufnihoz.
- A vasvillára böklek, és beváglak a sütőbe! Megsütlek, megeszlek, megdöglesz! Nálam rossz lóra tettél, kishaver!- fenyegetőzött, közben elérte a sufni falát. Megmarkolta a vasvillát, és azonnal indult is vissza. Még mindig erősen bicegve, sérült lábát igyekezett kímélni, de fájdalmán ez nem enyhített. Jól esett neki a hűvös éjszakai, őszi levegő, főleg így, hogy amióta balesetet szenvedett a fürdőszobában, három napja, ki se tette lábát a házból. Remélte, hogy csak álmodja ezt az egészet, de reményei hamar szertefoszlottak, mert az előbb felébredt, és a Valami ott van, létezik, él, növekszik. Nagyon is valóság minden.
Visszaérve a konyha ablakhoz, a vasvillát a párkányhoz támasztotta, és igyekezett bemászni. Nem ment olyan egyszerűen, ahogy elképzelte. Most próbált jobban vigyázni sérült ujjára, ami így erősen gátolta a mozgásban. Jobb lábát átvetette a párkányon, de nem ért le a konyha kövére. Ahogy a párkány a lábai közé került, két kézzel megkapaszkodott benne, és ülepét lassan csúsztatta, hogy jobb lába talajt érjen. Ez kis időbe telve sikerült is neki úgy, hogy teli talppal ért le. Ekkor még óvatosan ráhelyezte testsúlyát, majd a bal lábát belendíteni már nem okozott nagy gondot. Nem nézett körbe, nem mert, félt. Kinyúlt a vasvilláért, és behúzta azt is. Két marokra fogta, és csak ekkor merte szemrevételezni a helyiséget.
Egy világ dőlt össze benne. A végső terve, ami használható volt, most szertehullott. Szeretett volna rágyújtani, nyugodtan, békésen elszívni egy szál cigit, úgy, ahogy azt kell. Megadni a módját. Kényelmesen elhelyezkedve, nyugalommal szívni a slukkokat, jólesően fújni ki a füstöt, élvezni minden egyes pillanatát. De sajnos nem lehet, mert a cigit az asztalon hagyta, és az asztal eltűnt. A szék is. Lionel remegve vette tudomásul, hogy a Valami kifejlett birka méretűre nőtt, és minden bizonnyal megette az asztalt, cigistől, gyufástól, székestől. Mert sajnos a szék is eltűnt, és erről árulkodnak a Valami tésztapofája szélébe ragadt apró dohánydarabkák. A másik szomorú tény, hogy egy ekkora dögöt már nem tud felbökni a vasvillára. De ha tudná is, a sütőbe úgysem fér be, lehetetlen. Ha esetleg kettévágná, akkor fel tudná bökni, és betuszkolni a sütőbe, de így egyben nem. A konyhában a legnagyobb kés is csak kenyérszeletelésre alkalmas, egy hatalmas test kettévágására nem. Viszont ha lenne egy pallos, egy jó nagy bárd, amivel régen az embereket lefejezték, az igen, azzal egy suhintással ketté tudná vágni.
Itt ért véget minden ábrándozás, és megkezdődött a küzdelem az életben maradásért, mert a Valami egy hatalmasat sikított, olyan magas hangon, hogy Lionel majd megsüketült, és a villát ösztönösen vágta a tészta hátába. Az eredménye egy még hangosabb sikítás lett, majd a Valami megindult a férfi felé. Iszonyú lassú tempóban, majdnem mint egy csiga, úgy húzta dagadt, szétfolyt tésztatestét. Lionel gondolta, kipróbálja egy korábbi tervét. Leakasztotta az egyik kredencajtót, és a Valami hátára dobta. Semmi nem történt, a különleges lény ugyanazzal a lassú tempóval haladt előre, közben folyamatosan sziszegett, és nőtt. Megállíthatatlanul nőtt. A férfi igyekezett józanul, higgadtan gondolkozni. Úgy vélte, nem kellene a Valami hátán ugrálni, mert az is zajjal jár. Inkább meghúzódik az egyik sarokban, csendben, némán, akkor hátha ez az állat is lenyugszik, és olyan csendes lesz, mint mikor még a konyhaajtó melletti sarokban pöffeszkedett. Így is történt, Lionel bekuporodott a Valamitől legtávolabbi sarokba, és csendben várt.
A tésztalény megállás nélkül haladt az ember felé. Mint egy torpedó, amit célra lőttek ki. Lionel próbált észrevétlen lenni, lélegzetét is sikerült csodával határos módon lehalkítani, ami eddig igencsak hangos, és ziháló volt. Aztán megkönnyebbült, mert bár nem akart hinni a szemének, de a Valami megállt. Sőt, szeretett volna visszafordulni, de ezt lehetetlenné tette a tohonya, dagadt, szétfolyt teste, ezért nekiállt tolatni. Lionel tágra meresztett pupillákkal nézte a hihetetlen eseményt, és hiába látta mi történik, mégsem hitt a szemének. Távolodik a Valami, ez nem igaz. Nem akarja megtámadni, nem akarja megenni. Lionel örült, de megszólalni, nevetni, hangot adni nem mert. Most nem is cigi után epekedett, sokkal inkább egy pohár jó hideg vízért. A nyitott ablakon jött be friss, hűvös levegő, ez kellett is, éberen tartotta a testileg, lelkileg fáradt férfit. Abban viszont nagy a szerencséje, hogy az ablakon át csak a levegő áramlik, éjszakai zajok nincsenek. Kint is oly csend honol, akár egy kriptában. S hogy ne legyen minden ilyen örömteli, arról a Valami gondoskodott. Nem a régi helyére ment vissza, hanem az ablak melletti sarokba. A vele átlósan, a legmesszebbi szegletben kuporgott Lionel. Gondolta is, milyen agyafúrt ez az átkozott dög, az egyetlen menekülési útvonalat is elzárta. Így már arra sincs esély, hogy a férfi egy hirtelen pillanatban kiugorjon az ablakon.
Mikor a Valami érezte, hogy hátsó fele a saroknak ütközött, megállt. Lionel figyelte, és várta mi fog történni, de a Valami csak halkan szuszogott, és semmi nem történt. A férfi, akit most már hívhatunk akár áldozatnak is, észrevette a végzetes, mindent eldöntő, kegyetlen tényt. Olyan csend van, hogy a légy zümmögését is hallani lehetne, ha lennének még ilyenkor legyek. Sőt, mintha megszűnt volna a világ, a csend már nyomasztóan hatott, és Lionel a nagy csendben már hallotta a saját fülzúgását is. Ahhoz pedig tényleg síri csend kell. Az meg is van itt most, mindezek ellenére a Valami még mindig folyamatosan növekszik. Gyorsabban, mint eddig, szinte másodpercenként, vagy még attól is gyorsabban. A férfit a sírás fojtogatta, és fogalma nem volt, mitől nő ez a megnevezhetetlen akármi ily rohamosan. Állapota izgatottabbá válik, érezte, hogy szíve is egyre hevesebben ver. Nem volt elég energiája, sem figyelni, az okot keresni, mégis egyik pillanatról a másikra beugrott neki. A Valami hallja az ő szívverését. Vagy érzékeli, valami módon. És minden egyes szívdobbanásnál növekszik valamennyit. Lionel még számba vette a következményeket. Ha nem tesz róla, hogy a Valami ne hallja a szívverését, és ilyen tempóban növekszik továbbra is, akkor ő már nem éli meg a reggelt. A faliórára pillantott. Mindjárt negyed öt. Szép kilátások. De hogyan is tudná elhallgattatni a saját szívét, hogy ne hallja a Valami? Ahhoz meg kellene halnia, azt meg nem szeretné. Viszont ha így marad minden, akkor a tészta akkorára fog megnőni, hogy egyszerűen agyon nyomja Lionelt. Őrjítő volt ez a gondolatmenet, és az egész helyzet. A Valami csak nőtt, és nőtt megállíthatatlanul. A férfi úgy gondolta, nem várja meg, míg beteljesedik a sorsa, elébe megy a dolgoknak. Saját magát megkímélve a szenvedéstől, azon igyekezett, hogy minél előbb bevégezze. Feltérdelt a sarokban, és üvölteni, csapkodni, zörögni kezdett.
- Te mocskos dög, hízz már! Még jobban, gyorsabban! Ilyen lassú vagy? Te tohonya disznó! Gyerünk már! Nyomj agyon, hadd fulladjak bele a tészta testedbe!
Lionel elérte, amit akart. A Valami iszonyú tempóban hízott növekedett, negyed óra sem telt bele, kihízta a konyhát. Mikor már egész közel került hozzá, és lehetetlen volt elkerülni a testi kontaktust, Lionel egyszerűen beleugrott a Valami nyitott szájába. Ott hanyatt esve ragadt bele a lény belső felébe, ami kelt tészta jellegű volt. Aztán fejére, hasára, lábaira, folyós tésztadarabkák csöppentek, mint mikor az ember nokedlit szaggat. Lionel keze, lába járt, ösztönösen próbált szabadulni, kikecmeregni a Valami tésztagyomrából, de úgy bele ragadt, hogy soha többé nem állt lábra. Minden igyekezetét, kínlódását nehezítette még a felülről aláhulló ragacsos tésztacseppek. A férfit lassan beborította a híg, ragacsos massza, törekvései megcsappantak, végtagjai egyre lassultak. Egész testét befedte a tészta, még rövid ideig mozgott alatta, tán addig, míg tartott tüdejében a levegő, végül abbamaradt minden.
A Valami oldala kifolyt a nyitott ablakon. Lionel megszűnt szívverései után az első kakasszó táplálta tovább, majd a második, és a többi a folyamatos növekedését. A folyós tésztatest egyre nagyobb területet terített be az udvaron. Megszólaltak a kutyák, a reggel éledező város zajai tökéletes feltételei voltak a Valami megállíthatatlan, terjeszkedő növekedésének. A kerítések recsegve, ropogva adták meg magukat a több tonnás túlsúlynak. A tészta kifolyt az utcákra, befolyt az udvarokba, lefolyt a csatornákba. Kifeszített, szétfeszített, eltört, letarolt mindent, ami útjába került, és gátat próbált szabni neki. Kifolyt az országhatáron, pánikot, káoszt, természeti, ipari, és mindenféle katasztrófát okozva. Ki a kontinensről, hogy bekebelezze az egész világot. Nincs mitől tartania, bőven van mivel táplálkoznia.
VÉGE.
Edwin Chat
2013. November 3.-4.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Itt jártam és olvastam nagyot mosolyogtam és izgultam eszembe jutott a kása mese, meg régen olvastam egy növénny erőszakos terjedéséről. De én szegény lábujjadra gondoltam nagyon fáj, hogy ilyesmiket tud kihozni belőled? Jó volt ügyes vagy Gratulálok.
Kedves Gyöngyi!
Olvasd el a NE HAGYD MAGAD... című írásomat. Épp abban írtam azt, hogy az ember a sötétben óvatosan, botorkálva közlekedik, nehogy belerúgjon valamibe. Amint ezt megírtam, rá két napra rúgtam bele a mosógépbe, és eltört a kisujjam. Ha ez így megy, legközelebb a lottó ötösről fogok írni. :) Köszönöm, hogy itt jártál, gyere máskor is.
Üdv: Edwin.