Az út közepén találta magát, mikor észhez tért. Lassan ocsúdott fel, hunyorgó szemekkel pásztázta körbe a terepet. Ismerős volt neki minden, csak teljesen más, mint amilyennek lennie kellene. A város, ahol él, most is azt látja, csak mintha visszament volna az időben vagy harminc évet.

   Komótosan állt fel, fájt mindene. Tenyereit összeverve leporolta, majd hátra simította haját. Azt a szőkésbarna, rövid frizurát, amire úgy buktak a nők. Ami néha bele lógott égkék szemébe, melyekkel ha egy nőre nézett, az nyomban elolvadt. Vékony kockás inge kigombolva lengedezett rajta, szabaddá téve kockahasát. Lassan ment, fejét minden irányba forgatta, de egy lelket sem látott sehol. És azt sem tudta elképzelni, hogy került ide, illetve ő mindig is itt volt, de hogyan változott meg a környezet, arról fogalma nem volt.

   Próbált emlékezni, mi történt, mit csinált, mielőtt megváltozott a város, de semmi nem ugrott be neki. Arra sem emlékezik, reggel hány órakor kelt fel. És valójában milyen nap, és hányadika van? Semmire nem emlékszik. Azt viszont tudja, hogy soha nem esett még ilyen helyzetbe, hogy minden aznapi dolog, amit tett, kiessen az elméjéből. Csodálva nézte a tájat, és nem tudta, hogy örüljön, vagy búsuljon. Gyermekkorára emlékezteti minden, amit lát. Akkor nézett ki így a város, mint ahogy most látja. Elmélkedni kezdett. Ha valóban visszament az időben valaminek a hatására harminc évet, akkor ő miért maradt felnőtt? Miért nem lett gyerek, mint a régi szép időkben? Mindez rejtély volt számára, de bízott benne, hogy előbb- utóbb találkozik valakivel, és ésszerű magyarázatot kap a nem mindennapi változásokra.

   Amint haladt az út közepén, erőltette agyát, hogy mit is csinált a ma reggeli ébredéstől mostanáig. Felkelt, ez egészen bizonyos. De mikor? És utána hova ment? Valószínűleg a vécére, fürdőszobába, konyhába. Ez így nem megy. Mindenki ezekre a helyekre megy, mikor felébred. Erősebben kell emlékezni, és a mai dolgokat feleleveníteni, nem szokványos, mindennapi teendőket felsorolni. Na igen, ha az olyan könnyen menne. Talán elesett? Beverte a fejét, és annak köszönhető az emlékezetkiesés? Ezekre a gondolatokra azonnal a fejéhez nyúlt, és két kézzel alaposan végigsimította. Utána megnézte kezeit. Nem véres, és a feje sem fáj, semmiféle sebet nem talált. Nyugtalanította, már- már idegesítette ez az áldatlan állapot, hogy semmire nem emlékszik, bárhogy is szeretné. Mintha totális agymosást kapott volna. Azt viszont örömmel könyvelte el magában, hogy a fájdalmai fokozatosan enyhülnek. Mikor észhez tért azon a bizonyos ponton, ott az út közepén ülve, akkor még minden porcikája sajgott. Most már egyre jobb a helyzet, és ha így halad, perceken belül kutya baja se lesz. Csak csupán egy probléma marad, hogy mit is csinált ébredéstől mostanáig. Kínozta a tehetetlenség, Leblokkolt agyáról azt hitte, hogy teljesen üres.

   Befejezett mindenféle gondolatmenetet. Előre nézve, az úton messze, egy alakot pillantott meg. Ő is az út közepén haladt, vele szembe. Bizakodva szaporázta lépteit, hogy minél előbb találkozzon a közeledő személlyel, bárki is az. Minél közelebb kerültek egymáshoz, annál jobban ki tudta venni az ismeretlen alakját, külsejét, ruházatát. Itt ma téboly van, gondolta, és hunyorgó szemekkel, komolyan mérte fel az idegent, akit már teljesen tisztán látott. Először megdöbbent, majd megkönnyebbült, és elnevette magát.

   Az út közepén találkoztak, köszöntek egymásnak, és kezet fogtak. Berci egy régi ismerősével találkozott most, Attilával. Egyidősek, Berci csupán két nappal fiatalabb Attilától. Egy suliba jártak annak idején, osztálytársak nem voltak, csak évfolyamtársak. Nem is barátkoztak soha, de ismerték egymást, és ha az utcán találkoztak, mindig köszöntek egymásnak. Folyamatosan nevetett, örült, hogy találkozott Attilával. Így most már fény derült mindenre. Álmodik. És még azt hitte, hogy az agyával van valami baj. Persze hogy álom ez, nem is lehet más. Mindezt abból szűrte le, hogy Attila hat évvel ezelőtt meghalt, és az életben nem találkozhat vele, csakis egy álomban.

- Min nevetsz annyira?- kérdezte Attila.

- Úgy örülök neked. Már azt hittem, hogy az agyam tropára ment.

- Miért is?- jött az újabb kérdés.

- Mert fogalmam sem volt hol vagyok, de hogy most találkoztam veled, ebből tudom, hogy álmodom. Ezért kietlen itt a táj. Sehol egy lélek.

- De igen, én.- válaszolt Attila.

- Ezt hogy érted?- kérdezte Berci, és arca komolyra változott.

- Azt mondtad, sehol egy lélek. Erre mondtam, hogy de igen, van itt egy lélek, én.

- De te nem lélek vagy, hanem személy.

- Sajnos nem. Én évekkel ezelőtt meghaltam. Nem személy vagyok, hanem lélek.

- Az álmokban is számít ez?- kérdezte Berci.  - Hiába haltál meg, egy álomban te is személy vagy. Nem?

- Álmokban?- kérdezett vissza Attila.

- Igen, az álmokban.- erősítette meg Berci.

- Ki beszél itt álomról?

- Hát én.- felelt Berci mosolyogva, és bizalmasan vállba csapta Attilát.

- Ez nem álom.

- Tessék?- döbbent meg Berci.

- Ez nem álom. Nagyon is valóság.- jött a rideg válasz, melybe Berci beleborzongott.

- Hogy érted ezt?- kérdezte, és már előre rettegett a választól.

- Ez nem álom. Valóság. Te is meghaltál.- magyarázta Attila. Berci képtelen volt felfogni ezeket a súlyos, kegyetlen szavakat.

- Meghaltam?

- Igen.- kapta a választ, őszinte sóhaj kíséretében. Berci egész teste zsibbadni kezdett, és érezte, ha most nem ül le, összecsuklik, akár egy rongybaba.

- De hát…- mondta, de többre nem volt képes. Tekintetét a földre szegezve forgatta a fejét, aztán leült az aszfaltra. Attila ugyanezt tette. Szemben ültek egymással, de Berci csak forgolódott, képtelen volt bármiféle kommunikációra. Attila csak nézte, és türelmesen várt, míg régi ismerőse újra észhez tér. Berci ismét próbált emlékezni, de hiába, most sem derengett neki semmi. Szeretett volna rágyújtani, de semmi nincs nála. Csak kétségbe esetten tapogatta magát, a zsebeit, de egy árva gyufaszálat, semmit nem talált.

- Tudsz adni egy cigit?- kérdezte Attilát.

- Itt nincs semmi káros dolog.

- Hol az az itt?- és Berci érezte, most sok kérdést fog Attilára zúdítani.

Az „A” dimenzióban.

- Hol?- kérdezte újra. Oly képtelen választ kapott, de Attila megint csak ugyanazt felelte:

- Az „A” dimenzióban.

- Miért, van „B” is? És mire jó ez az „A” dimenzió?- a kérdések hallatán Attila megeresztett egy halvány kis mosolyt, és tudta, eljött az idő, mikor fel kell világosítani az új jövevényt. Már csak azért is mosolygott, mert mindenki ezeket kérdezi, ha megérkezik ide, és ő évek óta szinte ugyanazokat a mondatokat feleli.

- Láttad az asztalt?- Berci erősen gondolkozott, és így hogy Attila segít neki emlékezni, csak csak bevillannak képek.

- Igen…- felelt a végtelenségbe tűnődve. – És a fehér ruhás embereket is. Aztán valami hatalmas huzat berántott egy csatornába. Onnantól már semmit nem láttam. És enyhe, meleg szellő vett körül. Hanyatt fekve vitt a huzat, fejjel előre. Utána itt az út közepén tértem észhez.

- Igen, megérkeztél az „A” dimenzióba.

- De mi ez az „A” dimenzió? Elárulnád?

- Persze, mindent elmagyarázok, mi hogyan működik.- felelt Attila.

- Az jó lesz, mert én semmire nem emlékszem, és szeretném tudni mi történt, hol vagyok. Még azt hittem, hogy az agyam mondta fel a szolgálatot. Bár ez történt volna. Jobb, mint a halál.

- Még nem biztos.

- Micsoda?

- Hogy meghalsz.

- De hát az előbb azt mondtad, hogy meghaltam.- értetlenkedett Berci.

- Bocs, kissé nagyvonalú volt az a válaszom. Itt, az „A” dimenzióban derül ki minden, hogy meghal-e az illető, vagy sem.

- Akkor még visszatérhetek az élők közé?- reménykedett Berci.

- Igen. De az is lehet, hogy nem.- válaszolt Attila.

- És ez lenne a Mennyország?

- Dehogy.- mosolygott Attila. – Mint már mondtam, ez az „A” dimenzió. Nincs Mennyország, se pokol. Csak dimenziók vannak. Különböző szintek. Van az „A”, a „B”, és a „C”.

- Nahát…- hüledezett Berci. – És melyik mire jó?

- Itt dől el, hogy visszatérsz-e, vagy sem. Illetve nem mi döntjük el, hanem ez csak egy várakozási hely. Amíg a klinikai halál állapotában az orvosok küzdenek érted, addig itt kell várakoznod. Ha sikerül megmenteniük, visszatérsz az élők közé, ha nem, akkor megyünk a „B” dimenzióba.   

- Akkor semmi nem igaz azokból, amiket az élő ember hisz a halál utáni életről?

- Semmi.

- Nincs alagút, a végén csodás fénnyel, nincs Mennyország, nincs pokol.- sorolta Berci, és valahol csalódottnak érezte magát. Ő is abban a hitben volt eddig, hogy ezek a dolgok léteznek.

- Pontosan, ahogy mondod.- szólt Attila. – Mint idejöveteledkor láthattad, egy csatornában utaztál, nem alagútban, melynek végén fény van.- Berci még az átélt események, és a tudtára hozott tények hatása alatt van, millió kérdés cikázik agyában, de sejti, mindre nem kap, vagy nem kaphat választ. Eszébe jutott valami, és csillogó szemekkel, reménykedve szólalt meg:

- Találkozhatok édesanyámmal?

- Nem.- ez a felelet a porba sújtotta egész lényét.

- De miért nem? Ő is meghalt három évvel ezelőtt, és nagyon hiányzik.- hangja gyenge, kissé remegő.

- Még nem biztos, hogy meghaltál. Amíg ez el nem dől, addig nem találkozhatsz senkivel. Itt kell maradnod, és várnod.

- És hol van most édesanyám?- kérdezte Berci.

- Ő a „C” dimenzióban van. A szüleivel, akik a te nagyszüleid. Mivel anyai nagyapád a te születésed előtt meghalt, nem ismerhettétek egymást. Itt találkozhatsz vele, és megismerheted, de csak aztán, ha már meghaltál. És édesanyád testvérei, a te nagybátyáid, is mind ott vannak együtt.- magyarázta Attila. Berci érezte, hogy elsodorja ez a sok kemény válasz, jobbnak érezte, ha tart pár perc szünetet, mielőtt bármit is kérdezne újra.

   Nem érezte az időt, valószínűleg itt az örökkévalóság van. Még azt nem értette, akik nem haltak meg, és visszatértek az élők közé, miért fényes alagútról számoltak be, és a végén lévő fényről. Ezt szerette volna tudni, és még oly sok minden mást. Nem is próbálta gondolatait rendezni, ez a hirtelen változás, a zord valóság eléggé összecibálta lelkét, elméjét. Még jó, hogy itt van Attila, ő segít, választ ad mindenre, így Berci megmenekül az őrülettől.

- Attila…

- Mondd.

- Kicsit sok volt ez nekem hirtelen.

- Megértem. De nyugi, nem kell félned semmitől. Látod, a halál se oly szörnyű így, hogy már benne vagy. Az ember fél, még él, de ha idekerül, itt már nincs mitől félni. Ha tényleg meghalsz, itt maradsz, de fájdalmad nem lesz. És akkor én átvezetlek a „B” dimenzióba.

- Ott mi vár rám?- kérdezte Berci.

- Szeretnéd tudni?

- Szabad tudnom?- kérdezett vissza Berci is.

- Igen.- mosolygott Attila.

- Akkor légy szíves, meséld el, szeretném tudni.

- Rendben.- válaszolt Attila. Látta, hogy Bercit kicsit jobban megviselte ez a dimenzióutazás, mint általában a többi embert. Mindketten csendesen, nyugodtan beszéltek. Bár Bercinek még új, és idegen ez a világ, érezte, hogy nem szabad hangoskodni. Mintha csak egy orvosi rendelő előtt várna a sorára.

- Sajnos a halál is része az életnek. Pontosabban az élet vége. Azzal tisztában kell lenni, aki megszületik, meg is fog halni. Tetszik, nem tetszik, sajnos ez van, nincs mese. Te még szerencsés helyzetben vagy, mert ide kerültél. Van esélyed, hogy visszatérj. De akik egyből a „B” dimenzióba érkeznek, azok örökre itt maradnak. Ez azt jelenti, hogy ők azonnal meghaltak, számukra nem adatott meg az esély, amit a klinikai halál nyújt. Látod, ha így nézzük, a halál is tud kegyes lenni. Persze a földi életben ez elképzelhetetlen, és a többség haragszik a halálra,  gyűlöli. De mikor itt vagy, és velem beszélgetsz, sorolod a kérdéseket, hallgatod a válaszaimat, a magyarázataimat, akkor látod meg, és jössz rá igazán, hogy a halál nem mindig kegyetlen. Most ezt magadon is tapasztalod. Itt vagy, nem a „B” dimenzióban. Nem mondom, hogy ne reménykedj, azt se, hogy igen, de veled valahol kegyes volt a sors.

   A klinikai halál is érdekes dolog, ha belegondolsz. Ez mindenkinek jár, még annak is, aki azonnal meghal, persze ilyen esetben a klinikai halál csak elméletben létezik. Mert azzal is tisztában kell lenni, hogy nem akkor hal meg valaki, mikor a szíve megáll, hanem akkor, mikor beáll az agyhalál.

- Értem, és köszönöm ezt a tartalmas tájékoztatást. De annyi ember meghalt már, hogyhogy csak ketten vagyunk itt?- kérdezte Berci.

- Mint mondtam, ez az „A” dimenzió. Mint egy váróterem. Akik már meghaltak, azok rég a C-ben vannak, vagy épp a B-ben.

- És te mi vagy itt, és miért?

- Én fogadom a klinikai halálban lévőket, és világosítom fel, mint ahogy most téged is.

- Nem unalmas ez a foglalkozás?

- De igen.- mosolygott Attila. – De melyik munka nem unalmas. Ne hidd azt, hogy itt minden rózsaszín. Itt is megvan mindenkinek a maga dolga. Én itt bolyongok, járőrözök, és ha találkozom valakivel, teszem a dolgom.

- Ha még nem biztos hogy meghaltam, miért nem gyújthatok rá?- kérdezte Berci, mert nikotinéhsége egyre erősödött.

- Mert itt nincsenek ilyen szerek. Itt nem szabad mindent. A rossz, káros dolgokat semmiképp.

- Mesélnél a „B” dimenzióról is? Ott mi fogadja az embert?- érdeklődött Berci.

- Ott is van egy olyan lélek, mint én, aki várja az érkezőket, és tájékoztatja őket, csak épp más dolgokról, mint én itt. A „B” dimenzióba tisztán kerülsz, bűntelenül, ártatlanul, de korlátokat szabnak.

- Miféle korlátokat?- lepődött meg Berci.

- Nem léphetsz kapcsolatba az élő hozzátartozóiddal. Innen láthatod őket, amikor csak akarod, de nem tudsz velük kommunikálni, és segíteni sem. Csak nézheted őket, és reménykedsz, hogy minél később kerüljenek ide. Azért egy rokonod sem fog meghalni, mert nagyon hiányzik neked. Mindenkinek megvan az ideje, mikor kell jönnie.

- Az enyém most van?- kérdezte Berci izgatottan.

- Nem tudom. –felet Attila. – Én csak egy vezető vagyok itt az első szinten. Nem az itt lévők döntenek életről, halálról, hanem az Úr. Mi is csak tesszük a ránk szabott dolgunkat, mint az élő emberek, csak kicsit másképp.

   Szóval a „B” dimenzióban közlik veled a megváltozhatatlant, hogy meghaltál, és örökre itt maradsz. Aztán az ottani vezető, végigkísér az úton a „C” dimenzióhoz. Ott is van egy rövid beléptetési tortúra, és utána találkozhatsz korábban elhunyt szeretteiddel, legyen az rokon, vagy barát.

- És ha én úgy döntök, hogy nem akarok feléledni a klinikai halálból, mert szeretnék édesanyámmal találkozni?

- Azt nem te döntöd el. Ilyen nincs, hogy mindenki kénye- kedve szerint döntsön, hogy élni szeretne, vagy meghalni. Ha például egy személy úgy dönt, hogy önerővel véget vet az életének, és felakassza magát, vagy felvágja az ereit, akkor se biztos hogy meghal. Ha az Úr úgy akarja, hogy éljen, időben rátalálnak a szerencsétlen flótásra, és meg tudják menteni. Érted? Így működnek itt a dolgok. Gondolj bele, ez itt egy komoly hivatal, nem kívánságműsor.

- Mióta vagyok itt? Még nem telt le a klinikai halál?

- Itt nincs idő. Se napok, se dátum. Itt az örökkévalóság van. Nem eszünk, nem iszunk, mert nem szomjazunk, nem éhezünk. Nem fáj semmink, és nem hiányzik semmi. Nem emberek vagyunk, nem testek, hanem lelkek.

- Azt lehetne, hogy belátogassak a második, és a harmadik dimenzióba?- kérdezte Berci.

- Nem. Most mondtam, ez nem kívánságműsor. Itt minden szigorú szabályokkal történik. Ez nem egy liget, vagy park, ahol tetszés szerint csavaroghatsz.

- És ha most kivételt tennél, és megszegnéd a szabályokat?- próbálkozott Berci.

- Na még csak az kellene, semmi más. Annak súlyos következménye lenne.- magyarázta Attila.

- Micsoda?

- Örökre kizárnak innen. A lelked soha nem fog nyugodni, és a dimenziókon kívül bolyongasz, céltalanul, nyughatatlanul, és a helyed soha nem fogod megtalálni. Örökre egyedül maradsz a hűvös sötétségben. Ott ordítozhatsz, mert a kóbor lelked fájni fog, de megnyugvást, és helyet soha nem találsz. Még a remény sem lesz veled, csak a kínzó tudat.- Bercit ez a magyarázat teljesen lesújtotta, jobbnak találta, ha felhagy kéréseivel. Volt benne még kérdés, és nem félt feltenni.

- A „C” dimenzióban mi vár rám? Gondolom, ott is vannak szabályok.

- Bocs haver, itt az idő. Menni kell.- szólt Attila, és felállt. Berci nem tudta ezt mire vélni, és elképzelni, hogy most mi van, milyen idő jött el, de közben ő is felállt.

   Meleg fuvallatot érzett, aztán megint az a kissé barátságtalan, de nem hideg huzat. Felragadta, ugyanúgy utazott, mint idefele. Hanyatt, fejjel előre. Újra körülvette a langyos szellő, és érezte, hogy minden porcikája sajogni kezd, egyre jobban, egyre erősebben. Kezével kapálózott, szeretett volna valamibe belemarkolni, hogy megakadályozza a visszatérést, se a kietlen űrben ez lehetetlen próbálkozás.

- Sikerült! Itt van!- hallotta maga mellől a hangot. Kinyitotta a szemét, és körbeforgatta. Fehér ruhás alakok vigyorogtak rá. Berci csalódottan nézte az arcokat, majd szemeiből könnyek folytak le arcán, a nyakára. Hanyatt fekve nézte az alakokat, valószínűleg innen indult el az „A” dimenzióba. Egyre zaklatottabbnak érezte magát. Hirtelen felüvöltött:

- Attila!- az egyik fehér ruhás alak levette a száját, orrát eltakaró fehér védőszűrőt, mely mögül csak szemei látszottak ki.

- Szevasz, Berci!- köszönt Attila mosolyogva. – Isten hozott a „B” dimenzióban.

                                                      VÉGE.        

                                                Edwin Chat

                                             2013. Május 19.  

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés