Reggel 5 óra 30 perckor megszólalt a mobiltelefon ébresztője. Dylan keze tapogatózni kezdett, míg meg nem találta a készüléket. Egy mozdulattal kinyomta, a szaggatott sípolás elhallgatott, bár tudta, 5 perc múlva újra ez fog történni. A telefon megszólal, ő újra tapogatózik, és ismét kinyomja. Így megy ez minden reggel, 6 óráig, vagy 6 óra 10 percig.

   Miután elhallgattatta az ébresztőt, hamar álomba zuhant. Peregtek a képek, nem volt valami túl kellemes álom, de mindenképp érdekes. Ez is egy olyan álom, amire ébredés után nem fog emlékezni, csak agyal rajta, mi lehetett, és csupán néhány foszlány az, ami megmarad emlékezetében.

   Eddig kocsival járt dolgozni, az amúgy sem messze lévő munkahelyére, de mióta bejött a jó idő, kerékpárral jár, így is beér 10-12 perc alatt. Nem is bánja, ennyi mozgás igazán kell, és egész kellemes érzés reggel taposni a pedálokat. Sokkal jobb, mint az autó gázpedálját nyomni. Ezért úgy döntött, ezen túl végleg kerékpárral jár be munkahelyére. Csak akkor használja majd az autót, ha esni fog reggelente, mert nem szeretné úgy kezdeni a napot, hogy bőrig ázik.

   Sokat álmodott, hosszú volt az álom, egy hosszú, érdektelen történet. A telefon ébresztője ismét megszólalt. Dylan érezte, hogy sokat aludt, már csak az álomból is, és úgy ugrott fel, mint akit áramütés ért. Azonnal a telefonért nyúlt, és kikapcsolta az ébresztést. Aztán megnézte az időt. Már 6 óra 35 perc van. Eszeveszett kapkodásba kezdett. Ilyenkor már bent szokott lenni a munkahelyén, az öltözőben. Az ágyat nem vetette meg, ezzel is nyert egy kis időt. Rohant a vécére, majd a fürdőszobába. Egy villámgyors fogmosás után megmosakodott, úgy ahogy megfésülködött. Aztán nyomás vissza a szobába, felöltözött, ebédet nem is csomagolt magának, erre már nem volt idő. Induláskor megnézte még, mennyi az idő, a telefon kijelzője 6 óra 43 percet mutatott. Ha kissé odalép a pedáloknak, gyorsabban teker, mint szokott, akkor jó esetben 50-re beér a munkahelyére, 10 perc meg bőven elég, hogy átöltözzön.

   Mivel a város szélén lakik, hamar kiért a lakott területről. Szerencsére az úttal párhuzamosan egy kerékpárút is vezet munkahelyéig, így nyugodtan tekerhet, illetve ma nem teljesen nyugodtan, de száguldozhat, ahogy akarja, mivel igencsak késésben van. Az út feléig könnyű a dolga, odáig lejtős rész van, majd a lovardánál éri el a völgy alját, onnan már tekerni kell, mert bár enyhe, de hosszú emelkedő következik. Mikor kerékpárral kezdett járni, az első napokban mindig erősen megszomjazott, mire beért a munkahelyére, és úgy érezte, soha nem fogy el a hosszú emelkedő. Aztán idővel hozzászokott, mára mindenféle gond, fáradtság, és szomjúság nélkül legyűri a bő 10 perces utat.

   Nem egészen volt nyugodt, és nem csak a késés miatt. A lovardánál kutyák is vannak. Dylan mindig is félt a kutyáktól. Már nem egyszer történt vele, hogy egy-egy kóbor eb megkergette, de szerencsére még soha nem harapta meg egyetlen egy sem. Itt a lovardánál sem találkozott még kutyával. Úgy látszik, éjjelre bezárják őket, vagy megkötik, mert reggelente egy sincs kint a kerékpárút szélén, hogy a bringásokat megtámadják, megkergessék. Ez a félelme soha nem fog elmúlni, de úgy gondolja, jobb félni, mint megijedni.

   Adrenalinja fokozatosan nőtt, ahogy közeledett a lovardához, és a kormányt is egyre erősebben markolta. Mindenre felkészült, és érezte, ha esetleg egy kutya neki szeretne rontani, ott a völgy alján, teljes erőből beletekerve el tud menekülni előle.

   A kerékpár gumijai halkan surrogtak az aszfalton. Közben Dylan visszagondolt egy régi, még tizenéves kori esetére, mikor kutya támadta meg. Egy nyár este történt. Dylan feje fájt, jó idő volt, úgy gondolta, sétál egyet, kiszellőzteti fejét, hátha akkor elmúlik a fájdalom. Már majdnem az utcasarokhoz ért, mikor befordult a járdán, egy nagytestű kutya. Dylan ismerte ezt az állatot, az egyik szomszédjáé, de hiába kötötték meg, ez a nyüves dög mindig el tudott szabadulni. És ebben a pillanatban Dylan nem tudta mi lesz, mert se védekezni, se menekülni nem tudott. A kutya, amint meglátta az ifjút, azonnal vadul csaholva, futni kezdett feléje. Mikor odaért, Dylan annyit tudott tenni, hogy a kutya felé rúgott. Ezt kikerülte az állat, közben mindketten megfordultak, egymással szemben. Egyikük sem mozdult, csak nézték egymást. A kutya morgott, ugatott. Dylan is ezt tette, és néha megpróbált egy támadást, de ekkor a kutya mindig hátrébb lépett. Látva, hogy az ember nem adja olcsón a bőrét, az állat nem mert támadni, csak ugatott. Dylan állt, figyelt, és ő is folyamatosan morgott. Végül a kutya unta meg ezt az adrenalin emelő helyzetet, megfordult, és elkullogott. Ekkor komoly esélye volt Dylannak, hogy megszerzi élete első kutyaharapását, de szerencsére megúszta a helyzetet.

   A völgy aljához érve, ahol pont a lovarda bejárata van, nem látott egy házőrzőt sem a kerítésen kívül, sőt, az udvaron sem. És nem is hallott mozgolódást, morgást, ugatást, de jobbnak vélte, ha úgy viselkedik, mintha támadás érné, és tiszta erőből tekerni kezdett. Amúgy is edzett fickó, egy ilyen tiszta erőből tekerés enyhe emelkedőn nem okoz neki nagy gondot. Ezt már csak azért is tartotta jó taktikának, mert ha kicsit később veszi őt észre valamelyik lovardás kutya, és esetleg utána eredne, akkor Dylannak már tekintélyes előnye lenne. A kutyának esélye nem volna utolérni a kerékpározó embert.

   Megkönnyebbült, mikor túl volt ezen az egészen, és megúszta az út kritikus részét. Most már tudott az előtte emelkedő, hosszú útra koncentrálni. Felvett egy folyamatos, monoton tempót, és azt tartva, kitartóan tekert. Úgy érezte, nem tudja tartani a tervezett időt, még jobban késésben van. Hiába teker fanatikusan, lehetetlen behozni. De talán nem olyan nagy katasztrófa ez, esetleg kap majd a főnöktől egy kis fejmosást. Túléli.

                                                         II.

   Már a telep utcáján gurult, ahol sorra állnak az egyforma épületek, mindegyik egy-egy cégé. Kicsit érdekesnek találta, hogy a telep elején lévő őrbódé teljesen kihaltnak tűnik. Pedig ilyenkor kint szokott állni az őr, még köszönnek is mindig egymásnak. Ha a fiatalabb, ha az idősebb van, akkor is. Dylan az idősebb őrt személyesen is ismeri, még a régi szép időkben kollégák voltak egy állami cégnél. De most sehol senki. Se őr, az épületek előtt se parkolnak autók, pedig ekkorra már sokan a munkahelyükön vannak. Dylan érdekesnek találta ezt a szokatlan látványt. Sehol senki, és semmi? Nem értette.

   Befordult két épület közé, melyek közül a jobb oldali az ő munkahelye. Itt is elcsodálkozott a látottakon. Sehol egy autó, céges kocsi, amikkel a kollégái járnak. Elment az épület végéig, ahol a kétszárnyas nagykapu van, de ezt is zárva találta. Teljesen kihalt minden. Kerékpárját sztenderre állította a nagykapu előtt, és kotorászni kezdett a zsebében. Kis nyűggel előhúzta a telefont. Megnézte mennyi az idő, ekkor teljesen elképedt. 6 óra lesz 7 perc múlva. Nem győzte szidni magát. Csúnyán elnézte az időt ébredéskor. Most kiderült számára, hogy időben ébredt fel, egy cseppet sem volt késésben. Sőt, egy órával előbb ért be, mint kellett volna. Abszurdnak érezte az egész helyzetet. Nem ez az első eset, korábban járt már így egyszer, igaz, akkor pár méter kerékpározás után rájött a hibára, és visszafordult. De most már itt van a munkahelyén. Ha hazakerekezne, rá nem sokra újra indulhatna vissza, ezért úgy döntött, kivárja itt a nagykapu előtt azt a bő fél órát, mire megérkezik a főnök, és a kollégák.

    Rágyújtott, és odasétált a kapu végéhez, amivel merőlegesen fut egy magas betonfal, kerítés gyanánt. A fal, és a kapu által bezárt sarokban van valami ismeretlen, keskeny, magas bokor, belül, a telepudvaron. Dylan soha nem tudta miféle növény lehet. Nincs virága, termése, csak egyszerűen van, létezik, de szinte semmi haszna. Rágyújtott. Egyik kezét zsebre dugta, a másikban a cigi füstölög. Állt szemben a kapuval, és az udvart bámulta. Teljesen üres, ritkán látja így, hogy egy céges kocsi se áll bent. Mert mire ő megérkezik, persze nem úgy, mint most, hanem időben, addigra befut néhány autó a kollégákkal. Bámulta az üres udvart, egészen elbambult, néha szívott egy slukkot.

   Háta mögül lépteket hallott, de nem szokványosat. Mintha körmök kopognának a félig aszfalt, félig betonúton. Hangerejéből ítélve úgy mérte fel, akármi is közelít, még nincs túl közel. De persze sejtette, tudta, hogy mi lehet az. Megfordult, és nem csalódott. Egy koromfekete, hatalmas testű kutya közeledett felé. Még ez hiányzott, semmi más. Nem elég ez a rosszul indult nap, az ébredés, a kapkodás, a száguldás a bicajjal, a több mint fél óra várakozás, mire jön valaki, most még ez a kutya is. Amint egymásra néztek, a váratlan, hívatlan jövevény azonnal futásnak eredt, vadul ugatva. Dylan egy pillanatra megrémült, majd a cigit eldobva, felkapaszkodott a nagykapun, és a betonkerítésen. Nehézkesen húzta fel magát, mert a sarokban álló bokor ágai nehezítették mozgását. Gyomra remegett, és szívével együtt a torkában lüktetett. Nincs mit szépíteni, nagyon félt. Hiába nőtt fel, elmúlt a gyermekkor, de a kutyáktól való félelem nem. Dylan az utolsó pillanatban fordult át a kerítés tetején, be az udvarra, mert a kutya amint odaért, lendületből ugrott. Sikertelenül huppant vissza a földre, közben Dylan már bent az udvaron, a bokorral viaskodva igyekezett kiszabadulni. Szerzett néhány sérülést, arcát itt-ott, és kézfejeit összekarmolták az ágak, minek hatására vékony, hosszú vércsíkok jelentek meg a sérült felületen. Görnyedve mászott ki a sarokból, a bokor alól, hangos sziszegések közepette. Újra szemben állt a nagykapuval, de ezúttal már bent az udvaron. Megkönnyebbült, itt már biztonságban érezte magát, de a kutya jelenléte, és viselkedése nyugalomra nem adott okot. Vadul ugatott, rohant neki többször is a nagykapunak, mintha be akarná törni, amit Dylan kizárt dolognak tartott.

- Takarodj, de sátánfajzat!- üvöltött mély, öblös hangján, de a kutyát nem ijesztette el, inkább még idegesebb lett tőle. Még néhányszor nekirohant a vaskapunak, majd látva sikertelenséget, a kudarcot, Dylan kerékpárját vette célba. Egy ugrással leterítette, az első kereket azonnal a szájába vette, és cibálta kegyetlenül, mintha csak egy csibészkar lenne. Dylan hallotta, amint a gumiból hangos sziszegéssel kimegy a levegő. A kutya elengedte a kereket, majd egy újabb fogást keresett, ezúttal a küllőkön. A vékony fémpálcák pengő hangon szakadtak ki a helyükről, és Dylan kezdett egyre jobban félni. Ha ez a kutya a kerékpárt percek alatt szétszaggatja, mint egy rongyot, lehet, hogy a nagykaput is be tudná törni kellő kitartással. Nem tudta mit tegyen hirtelen. Félt, ijedten keresgélte zsebeiben a telefonját, majd szomorúan vette észre, hogy az ott fekszik az úton, a kerékpár mellett. Minden bizonnyal akkor esett ki a zsebéből, mikor átmászott a nagykapun. Eddig minden rosszul sült el a mai napon. Vajon most hogyan tovább, és ha van terv, ötlet, mit is tegyen a továbbiakban, az is kudarcba fullad, mint ahogy eddig minden a mai nap folyamán? Ösztönei diktálták, hogy beljebb kell menni az udvaron. Elbújni, eltűnni a kutya szeme elől, akkor talán rövid idővel tovább áll. Nem is habozott, szép lassan hátrálni kezdett, de a szemeit nem vette le a kutyáról, ami még mindig a kerékpárral bajlódott. A fék, és váltóbowdenek összevissza lógtak, szétszaggatva, a lánc leesett a helyéről. Letörtek a lámpák, a prizmák, a pedálok. A kerekekből csaknem az összes küllő kiszakadt, az ülés is viharverten éktelenkedett a vad harapások után.

   A koromfekete kutya megállt, abbahagyta a tépázást, és az emberre nézett. Látta, hogy az lassan hátrál, menekülőre fogja a dolgot. Ezt sokkal jobb prédának találta, mint a kerékpárt. Morgott, üvöltött, ugatott, és újra meg újra a vaskapunak rohant, mely hangos, fémes csattanással himbálózott befelé, de egy ponton a lakat megállította, amivel be van zárva. Arról a pontról visszafelé mozgott, de a kutya ismét nekirohant, szüntelenül, többször. A sokadik ütközés után összerogyott, de felállt. Nyüszített egy kicsit, vélhetően feje belefájdult a kapu ostromolásába. Ismét hátrálni kezdett, majd nekifutott, de most nem csapódott a kapunak a feje, hanem egy nagy rugaszkodással felkapaszkodott a tetejére. Dylan teljesen elképedt, és arra gondolt, ha esetleg messzebbről fut neki, és jobban elrugaszkodik, át is ugrotta volna a kaput. Míg a kutya hátsó lábaival kapálózva küzdött, hogy leküzdje az akadályt, addig Dylan eltűnt az épület mögött.

   A megvadult, vagy tán veszett állat bejutott az udvarra. Várakozással telve toporgott, hatalmas, koromfekete fejét mindenfelé forgatva körbenézett. Sok mindent nem látott. Előtte, a nagykapuval szemben egy dohányzóhelyiség, tőle jobbra az épület tűzfala. Lihegve, nyáltól habzó szájjal beljebb ment. Amint elérte az épület sarkát, elé tárult a hosszú, keskeny udvar. Ezer dolgot pillantott meg, különböző konzolokat, szerkezeteket, alkatrészeket, szerszámokat, elektromos ipari gépeket, melyek számára ismeretlenek, és nem is érdeklik. Csak az embert nem látta sehol, aki miatt átverekedte magát a magas nagykapun.

   Dylan az udvar közepe táján elhelyezkedő hosszú vasállványra mászott fel. A cég ezen az állványon tárolja a hosszú szál csöveket, zártszelvényeket, különböző átmérőjűeket. Savállót, szénacélt, alumíniumot, horganyzottat, egyszer alapmázoltat, és rozsdásat is. Látta a kutyát, és azon imádkozott, nehogy észrevegye őt, mert akkor mindennek vége. Innen nehéz lenne menekülnie. Míg ezen filozofált, talpa alatt megmozdult egy nagyobb átmérőjű cső, minek hatására ereiben meghűlt a vér, úgy megijedt. A zajra a kutya azonnal odanézett, és gondolkozás nélkül futásba kezdett. Dylannak fogalma nem volt, most hogyan tovább. Oly hirtelen, gyorsan történik minden, nem is tud szinte gondolkozni, előre tervezni pedig lehetetlen. Jószerivel egyetlen fegyvere van, az se túl sok, amit épp az ösztönei diktálnak. Egy polccal feljebb mászott, így feljutott az állvány tetejére. Ott fél lábbal átlépett rajta, de közben a kutya odaért. Másik lábával megrúgta a csövet, ami az imént megmozdult talpa alatt. Elérte a célját, mert a cső leesett a helyéről, hangos robajjal csapódott a földnek. A hatalmas állat megijedt, néhány métert el is hátrált, ezzel Dylan nyert egy kis időt. Annyit, hogy az állvány tetején el tudta kapni az üvegszálas előtető szélét, amely befedi az udvar egy részét hosszában. Igyekezett minél előbb feljutni rá, a kutyát nem látta hol van, és nem is akarta ezzel saját idejét rabolni. A cél hajtotta, felmenekülni az épület lapos tetejére. Nyögve, sziszegve küzdötte magát egyre feljebb, ha nagy nehézségek árán is, de sikerült feljutnia a tetőre. Szinte itt is az utolsó pillanatban, mert a kutya is felmászott az állvány tetejére, és állkapcsa Dylan bokája mellett csattant. A férfi hanyatt feküdt az előtetőn, betűrt pólója kicsúszott nadrágjából, de ezzel nem foglalkozott. Arra se tudott gondolni, mi lesz, ha megérkeznek a kollégák. Jól tudja, fél hét körül jön az egyik, aztán a főnök. Őket így egyesével simán le is tudná vadászni a kutya. Valahogy értesíteni kell őket. Ha tetőn átmegy az épület túlsó szélére, onnan majd le tud nekik kiabálni, hogy üljenek vissza a kocsiba, és hívjanak egy sintért, vagy egy vadászt.

   Dylan majd szívbajt kapott, és vagy fél métert megemelkedett, majd visszaesett a tetőre. A kutya feljutott az állványra, és egy hatalmasat fejelt alulról az előtetőbe. A férfi rémülten hátrált feljebb ültében, megállapítva a szomorú tényt, ha ez a kutya szétkapta a bicajt, és a kaput is majdnem betörte, akkor ez a vékony, gyenge tető ne jelenthet neki akadályt. Amint ezt a feltételezést végigfuttatta, megismétlődött az iménti jelenet. A kutya fejelt, Dylan meg zöttyent újra fél métert. Ha itt marad, van esélye, csak fel kellene állni, ha esetleg a kutya betöri a vékony tetőt, akkor azonnal fejbe tudja rúgni, vagy visszataposni a tető alá. Ha esetleg Dylan átmegy az épület lapos tetejére, hogy értesíteni tudja az érkező kollégát, kollégákat, a bestia könnyűszerrel feljut a tetőre, és akkor már tényleg nincs menekvés sehova. Nem túl magas az épület, ha Dylan kellő pillanatban leugrana, megmenekülhetne, de minden bizonnyal a kutya utána vetné magát. Szóval hiába próbálná menteni a bőrét, sokra nem menne vele. Ott lenn az utcán viszont végképp utolérné a vég. Az a legjobb, ha itt marad az előtetőn. Csak meghallja a kocsi zúgást, ha megérkezik a kolléga, és egy jó hangos kiabálással talán figyelmeztetni is tudná.

   Csörömpölés állította meg gondolatait. A kutya alatt is megindultak a csövek, ezúttal több szál, és tehetetlenül, nyüszítve zuhant a földre. Egy rövidebb cső az oldalára csapódott, mitől vadul, hangosan nyüszíteni kezdett. Hangosan, hosszan, szünet nélkül. Dylan reményei kezdtek visszatérni. Talán megsérült ez az átkozott, vagy úgy megijedt, hogy elmegy. A nyüszítés fokozatosan halkult, majd egy- két percen belül teljesen elmúlt. Dylan fülelt, de semmit nem hallott. Hosszú percek teltek el így, de semmi hang, semmi neszezés, ami arra utalna, hogy a kutya még ott van az előtető alatt. Biztos elpusztult, agyonütötte egy cső, reménykedett Dylan. Mivel percek óta semmi nem történt, hiába fülelt mozdulatlanul, felállt, és az épület lapos tetejére lépett. A tető szélén, kis betonkockákon villámhárító futott végig. Ezeken átlépve, félve, zihálva, idegesen körülnézett, majd elindult a tető szélén, hogy körbejárja, abban a reményben, hátha meglát valakit. Ahol épp halad, azt az utcát látja, amin bejött a nagykapuhoz. Lassan ballagott, de senkit nem látott. Kiért az épület sarkához, ahonnan már többet lát, de nem azt, amit szeretne. Elnézett jobbra, majd balra. Sehol senki. Újra jobbra nézett, abba az irányba, ahonnan jött reggel, hátha felfedez egy mozgó autót, vagy kerékpárost. Sajnos reményei nem váltak valóra. Aztán hirtelen rémület futott át agyán és gyomrán. Bevillant neki az iménti kép, amit akkor látott, mikor először elnézett balra. Most újra abba az irányba fordult. Remegett, és pánikba esett. Tőle a harmadik épület előtt az út közepén ott feküdt az őr széttépve. Nem volt túl messze, tisztán látta, hogy vége, és azt is látta, hogy az idősebbik őr az, aki annak idején közel tíz évig kollégája volt. Dylant vad sírás rázta, és türelmetlenül várta, hogy végre jöjjön már valaki. Tehetetlenül fordult meg, és lassan kezdett visszaballagni arra a helyre, ahol felmászott az előtetőre. Közben próbált gondolkozni, mit is tegyen. Legalább ennek meglett az eredménye. Zaklatott lelke ellenére eszébe jutott egy ötlet, ami talán kivitelezhető is. A kutya most bent van az udvaron, és reményei szerint megdöglött. Le kellene mászni a tetőről, vagy leugrani, ki az utcára. A nagykapu előtt ott hever a mobiltelefon, ha sikerül megszerezni, akkor tudna segítséget hívni. Megtörölte szemeit, és új reményekkel folytatta útját, már a tető végéhez, ahol a nagykapu van.

   Reményeit egy éktelen nagy zaj foszlatta semmivé. A kutya hatalmasat fejelt az előtetőbe alulról. Dylan majd kiugrott a bőréből, úgy megijedt. Hát ez a terve is füstbe ment, könyvelte el magában szomorúan, és újra kitört belőle a sírás. Gondolkozás nélkül ment vissza arra a pontra, ahol a kutya ostromolja az előtetőt. Mikor odaért, leült, és lassan az üvegszálas hullámlemezre ereszkedett. A kutya ismét fejelt, minek következtében a tető majd kiszakadt a helyéről. Dylan két kézzel kapaszkodott a háta mögött futó ereszcsatornába, és ülve, kinyújtott lábakkal várt.

- Gyere, te bestia!- suttogta. – Gyere!- újabb fejelés rázta meg a csendet. Dylan tisztán látta a kutya szándékát. Ki akarja törni a hullámlemezt, hogy feljuthasson a tetőre. Le akarja őt vadászni, de ez kölcsönös, mert Dylan is szeretné levadászni ezt a megvadult dögöt. Nincs mese, kettőjük közül valamelyiknek el kell pusztulnia.

   Újabb fejelés érkezett, ezúttal sikeresen. A vékony, áttetsző lemez tehetetlenül adta meg magát a hatalmas erőnek, és kiszakadt. A lyukban feltűnt a koromfekete fej. Dylan azonnal rúgott, egymás után többször is.

- Nesze! Nesze, te rohadék! Hogy dögölnél meg!- üvöltötte. A kutya vadul morogva, hörögve állta a hirtelen jövő, váratlan rúgásokat, majd védekezésképpen kihúzta fejét, és visszahúzódott a tető alá. Ismét fémes zajok hallatszottak, ahogy a kutya egyensúlyozott a vasállványzat tetején. Néhány cső mozdult meg, de nem estek le, csak elhelyezkedtek.

   Dylan szerette volna tudni, mennyi az idő, de teljesen elveszítette ezt az érzékét. Neki úgy tűnik, mintha már órák óta tartana ez az áldatlan állapot. Már biztos van fél hét, az első kolléga bármelyik pillanatban megérkezhet. Bármily helyzetbe is került, a szertefoszlott remény mindig visszatért belé. Muszáj, kell a remény, ha túl akarja élni ezt a pokoli reggelt. Per pillanat semmi használható ötlet nem jutott az eszébe, a telefon az jó ötlet volt, de meghiúsult. Most csak egy dologra szabad koncentrálni, figyelni a lyukat az előtetőn, és ha a kutya megjelenik, rúgásokkal, ha kell, foggal, körömmel megakadályozni, hogy feljusson a tetőre. Jelenleg nyugalom van, lehet, hogy a bestia is valami ötleten töri veszett agyát. Dylan felnézett az égre. Amerre ellát, végig be van borulva. Majdnem olyan az idő, mintha esteledne. Ez nem újdonság, csaknem egy hete ilyen pocsék, esős idő van. Csak most ne essen, legalább addig, ne, míg legyőzi az ellenséget, és biztonságba kerül. Persze tudta, ezt nem ő dönti el, hogy mikor essen, mikor ne, ebben is csak reménykedni tudott, hogy megússza égi áldás nélkül.

   Újabb hatalmas robaj következett, Dylan először azt hitte, az ég dörög, de tévedett. Bár csak azt történt volna. A kutya ismét támadásba lendült, ezzel az ugrásával sikerült tágítania a lyukat, és most már nem csak a feje, a fél teste is a tető fölé került. Dylan lábai nyomban munkához látta, de azt vette észre, ez nem veri vissza a támadást, csak még jobban felbőszíti a már amúgy is megvadult állatot. Ez nem tántorította el tervétől, lábai, mint a motolla, úgy jártak, hangos szitkok közepette.

- Takarodj te tetves dög!- üvöltötte. – Megdöglesz!- válaszul fenyegető morgást, és ugatást kapott. A kutya küszködve kapálózott, és tehetetlenül állta az újabb rúgásokat. Két hátsó lába még a vasállványzaton kapálózott, a két első már kint a tetőn. Az ég hangosat dörrent, és lustán csepegni kezdett az eső. Már csak ez hiányzott Dylannak, bár szerette volna, hogy most az eső legyen a legnagyobb gondja.

- Megdöglesz!- üvöltötte újra, és lassan kezdett hátra húzódzkodni, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a kutya rövid időn belül feljut a tetőre, hiába kapja a sorozatos rúgásokat. Dylan ülő helyzetből átfordult négykézlábra, majd a vízszintesen futó villámhárítón keresztülmászva az épület lapos tetejére juttatta magát. Még visszanézett, rémülten látta, hogy a kutya, ha küszködve is, de üggyel, bajjal feljutott a tetőre. Dylan felállt, és szaladni kezdett, hogy majd az épület sarkánál leugrik, ki az utcára, reményei szerint a nagykapu elé, ahol a telefonja fekszik az úton. A kutya sem tétovázott. Miután sikerült kimásznia a lyukból, Dylan után eredt. Még az előtetőn futva, hatalmas súlya alatt beszakadt az áttetsző lemez, a férfi ezzel nyert egy kis időt, de nem eleget. A bestiának csak az egyik lába szakadt be, fájdalmában felnyüszített, de könnyűszerrel kihúzta végtagját a csapdából. Az egész két pillanat alatt történt. Dylan lassan látta bevégezni sorsát, de bízott benne, hogy eléri a sarkot, és le tud ugrani az utcára.

   Félelemben, rémületben szaladt, közben lihegett, köhögött, krákogott, sírt. Nem nagy távról van szó, csupán húsz méter a sarokig, de ez most hatalmas távnak tűnik. Nyomában egy fenevad, ami az életét akarja. Már átkozta magát, hogy miért nem autóval jött ma be, főleg így, hogy tudatában az volt, késésben van. A másik ok, amiért autóval jöhetett volna, hogy eléggé esőre áll az idő. Csupán a szerencse műve, hogy az eddigi reggeleket megúszta eső nélkül. De teljesen felesleges ezeken bánkódni, helyzetén semmit nem változtat. 

   Nem mert hátra nézni, jól tudta, hogy nyomában van a kutya, hallja a lihegését, morgását. A cél viszont már nagyon közel, még pár méter, és ugorhat. Nem tudni, mi lesz aztán, de egy újabb esély a menekülésre. Amint ezt elgondolta, előre esett, hasra, és tekintélyes súlyt érzett a hátán. Mintha két zsák cementet tettek volna rá. A bestia utolérte az utolsó pillanatban, és még mielőtt Dylan ugorhatott volna, az ugrott rá a férfira.  

   Hangos puffanással ért földet, illetve tetőt a két test. Mindketten morogtak, Dylan ordított, a kutya ugatott. A vérengző állat a férfi tarkójába harapott, majd az áldozat egy hirtelen mozdulattal átfordult, sikerült a hátára feküdnie. Nyomban két sor hosszú, hegyes fogakkal találta szembe magát. A rémisztő állkapcsok Dylan nyakát vették célba, de sikerült időben elkapni a kutya grabancát. A pofáját két oldalt, és Dylan olyan erősen szorította, ahogy csak tudta. A dög morgott, hörgött, nyüszített. Idegeit spannolta, hogy itt a zsákmány a karmai között, ezért többszörözött erővel próbálta tervét véghezvinni. Dylan érezte, hogy a kutyának nagyobb az ereje, mint neki, de nem adta fel. A bestiának fájt a férfi szorítása, ettől még vadabb lett. Borzalmas erejével rázni kezdte magát, testét, fejét egyaránt. Mintha fürdés után most jött volna ki a vízből. Dylan egyre nehezebben tartotta az állat fejét, érezte, ujjai egyre mélyebben nyomódnak a fekete bundába, közben kezei fáradnak. Jobb kezével elengedte, majd nagy lendületet véve, teljes erőből pofán vágta támadóját. A váratlan esemény megtette hatását, a kutya visszahátrált, ez idő alatt Dylannak lehetősége adódott kicsit kifújnia magát, erőt gyűjteni. Fel kellene állni, lazítani a végtagokat, az izmokat, kicsit gimnasztikázni, de nem tornaóra ez, hanem harc a túlélésért.

   Kapkodva, esetlenül sikerült felállnia. Terpeszbe állt, lábait berogyasztotta, hátát domborította. Két kezét széttette, mint egy cowboy a vadnyugati párbajnál.

- Gyere!- üvöltötte. A kutya morogva figyelte prédáját. – Gyere! Itt vagyok! Tépj szét, ölj meg, zabálj fel!- ordította Dylan, aki idegronccsá vált a küzdelmes percek alatt. Hangja, teste, végtagjai remegtek, a félelmet, és a pánikot rémület váltotta fel, most tudatosult benne igazán, hogy az életéért küzd, és szomorúan döbbent rá a kegyetlen valóságra, hogy nem ő az esélyesebb. Testtartását őrizve, aprókat lépdelt hátrafelé. Reményei szerint, ha a dög újra támad, ugrik, akkor mindketten hanyatt lerepülnek a tetőről. Ekkor bármily viadal is alakul ki, Dylannak lesz esélye megkaparintani a telefont.

   Az ég hatalmasat dörrent, mindketten összerezzentek egy kicsit, majd a kutya támadást indított.

- Ez az, gyere!- ordított Dylan, és képén zavart vigyor jelent meg. Bízott benne, hogy a zuhanás szerencsés lesz, és miután földet érnek, megkaparintja a telefont.

   Reményei ma már sokadszor foszlottak semmivé. A kutya támadt, de nem úgy, ahogy Dylan elképzelte. Nem ugrott, és nem döntötte fel, hogy a mélybe zuhanjanak, hanem a férfi bal bokáját vette célba. Irtózatos harapást mért rá, Dylan felüvöltött, és elterült a tetőn. Hihetetlennek tartotta, hogy semmi nem jön össze, bármit is tervez el, hogy ez a szemét dög is túl tud járni az eszén, mintha gondolatolvasó lenne. Újra dörgött az ég, és esni kezdett. Kiadós nyári zápor kerekedett. Ömlött a víz, mintha dézsából öntötték volna, és az égdörgés is csaknem folyamatossá vált, a tetőn pedig megindult az utolsó menet.

   Dylan mindkét keze, mint a cséphadaró, ütötte-verte a kutyát, ahol érte. Magában elismerte, jó házőrző lenne, mert bármi is éri, a fogásból nem ereszt. Majd egy váratlan pillanatban mégiscsak engedett, és a férfi kezét kapta el. Fejét rázva tépázta az emberi végtagot, egyre mozgásképtelenebbé téve. Dylan egyik lába már használhatatlan, és bárhogy is szeretné megakadályozni, most ugyanilyen sorsra jut a keze is. Egyelőre csak az egyik, aztán ki tudja a későbbiekben mi fog történni. A bestia ismét új fogást keresett, ezúttal ugyanazt a kart ragadta meg, más ponton, a könyök, és a váll közötti részt. A férfi folyamatosan üvöltött, még volt benne egy halovány remény, hátha meghallja valaki, de ebben az ítéletidőben jelenleg csak ők ketten tartózkodtak a szabad ég alatt, no meg a széttépett őr, valahol az út közepén, de ő már nem tud segíteni. A támadó állat egyre biztosabban érezte fizikai fölényét, amitől új erőre kapott. Bár eddig nem túl sok sérülést okozott neki áldozata, de még nincs lefutva ez a küzdelem. Dylan érezte, hogy ereje fogytán van a sérülésektől, és egyre jobban fárad. Tisztában volt vele, ha hamarosan nem jut valami használható ötlet eszébe, akkor vége mindennek. A kutya már magabiztosan marcangolta a testet, ott, és akkor, amikor csak akarta. Eképp történt, hogy az egyik harapást Dylan jobb oldalának célozta, és kiharapott belőle egy darabot. A férfi dobhártyaszaggatóan üvöltött fel, majd hirtelen ellenkező irányba kapta a fejét. Ekkor látta meg a vízszintesen futó villámhárítót, amelyet néhány méterenként kis betonkockák tartanak. Minden erejét összeszedve kinyújtotta a még ép kezét, és próbálta elérni a legközelebbi kockát. Persze ez nem az ő napja, nem érte el, hiába nyújtotta ki kezét. De nem adta fel, ebben látta az egyetlen, és utolsó esélyét a menekülésre. Erőn felül teljesítve nyújtózott, ezer sebből vérzett, és mindene fájt, de mindezt leküzdve igyekezett megnyúlni, mint egy gumibábu. Az sem érdekelte, ha esetleg izomszakadást szenved, az se fájhat jobban, mint a kutya okozta marások.

   Szinte nem is érezte a fájdalmakat, annyira koncentrált az életmentő feladatra. És az sem érdekelte, hogy a dög alsó végtagjait harapdálja. Szemét le nem vette a kis betonkockáról, amit úgy mért fel, ideális darab arra a célra, hogy a kutya fejét betörje vele. Hanyatt fekve nyújtózott, mindene megfeszült, és érezte, mintha kicsit odébb csúszott volna a nagy erőfeszítésben. Talán egy pillanatra megpihent, majd újra nekifeszült a feladatnak. Adott bele lendületet, már amennyit tudott, és keze sikeresen rámarkolt az egyik betonkocka tetején kiálló vasra. Dylannak szerencséje volt, e vasdarab tetejéről régen lerohadt a kis bilincs, ami a villámhárítót stabilan tartotta, köszönhetően az időnek, és az enyészetnek. A kutya a férfi jobb térdét harapdálta. Dylan egy pillanatra odanézett, közben a betonkockából kiálló vason keresett minél jobb fogást. Eddig sikerült a terve, de még egy feladat hátra van, ami szintén nem könnyű. Nagy lendületet kellene venni, és egy erős hajítással meglendíteni a betonkockát, úgy, hogy betörjön a bestia koponyája, és az agya kiloccsanjon. Az eső egyre csillapodott, bár már mindketten csurom vizesen küzdöttek, és a tetőn is néhol nagy tócsákban állt a víz. A felhőzet erősen felszakadozott, lassan előbújt a Nap korongja, és üde, friss, esővíz illatú levegő lengte be ezt a reggelt. Dylan nézte a tisztuló, egyre jobban napfényben úszó eget, és arra gondolt, miért kell egy ilyen borzalmas kutyatámadástól szenvednie, ezen a reggelen, ami úgy néz ki, hogy egy csodás nap fog követni. Szíve, lelke egyaránt fájt, minden porcikájával, és tépett sebeivel együtt. Nem tudta lesz-e annyi ereje, hogy ellendítse a betonkockát, de ha már eddig eljutott, hogy a kezében tartja, akkor megpróbálja. Ez már mindenképp siker, mert nem nagyon hitt benne, hogy egyáltalán tud ekkorát nyújtózni. De sikerült. És akár a lendítés is sikerülhet. Száján vér buggyant ki, amitől fuldokolni kezdett, és vad hörgés, köhögés tört rá, de a betonkockát nem eresztette, arra vigyázott, tisztában volt vele, hogy most az az élete. Az eső teljesen elállt, madárdalok töltötték be a már napfényes reggelt. Dylan lelke egyre jobban sajgott, nem ilyen szép napon szeretett volna távozni az élők közül. Hanyatt fekve bámulta a csodás, tiszta, azúrkék eget. Egy halvány, fáradt mosolyt megeresztett, közben erőt gyűjtött a mindent eldöntő, legutolsó mozdulatra. Egyik pillanatról a másikra arcáról eltűnt a mosoly, véres szájából üvöltés szabadult fel, és minden erejét beleadva, fordulás közben meglendítette a betonkockát. A kivitelezés tökéletesre sikerült. Rögtönzött önvédelmi fegyvere telibe találta az állat fejét. A betört koponyacsont hatására a bestia hangos nyüszítésbe kezdett, és azonnal elkullogott a megtépázott testtől. Néhány méterre távolodott el, fülét, farkát behúzva éles, magas hangon, folyamatosan nyüszített. Hátsó lábai megrogytak, testtartása úgy nézett ki, mint a hiénáké. Kínjában forogni kezdett, majd elterült a tetőn. Vonaglott, rugdalózott, de felállni nem bírt. Nyüszítése szaggatottá vált, mintha most ütötte volna el egy autó, vagy egy busz. Aztán a hang egyre gyengébbé, és halkabbá vált, végül teljesen elnémult. Teste még remegett, és lábai is meg-megrándultak, de felállni, és újabb támadásba lendülni már nem tudott.

   Dylan megkönnyebbült, nem gondolta volna, hogy sikerül. Elégedett volt magával, de ez a fájdalmait nem enyhítette. Csak feküdt, lihegett, és néha vért köpött. Nem érzett annyi erőt, hogy fel tudjon állni, de nem is kart, jól esett neki ez a fekve pihenés.

   Autózúgásra kapta fel a fejét. Most lehet fél hét, vagy talán el is múlt néhány perccel, gondolta. Biztosan a kollégák jönnek. Az érkező autó leparkolt az épület mellé, de fiatal vezetője értetlenül nézte a kapu előtt fekvő, ronccsá pusztított kerékpárt. Szigorú tekintettel, ráncolt homlokkal szállt ki az autóból. Míg bezárta az ajtókat, szemeit le nem vette a bicajról. Odaérve azonnal felismerte, hogy ez Dylan kerékpárja, de elképzelni nem tudta mi történhetett, és hogy hova tűnt kollégája. A telefont is megtalálta. Felvette, és zsebre tette. Odalépett a kapuhoz, zsebéből elővette a kulcsot. mikor a kulcsot a lakatba dugta, két autó fordult be a kis utcába. Az első egy személyautó, amivel a főnök közeledik, mögötte egy hatszemélyes kisteherautó, a többi kollégával. Tony kinyitotta kaput, és az útból félrehúzta a Dylan kerékpárját. A főnök szintén az épület mellé parkolt le, a kisteherautó bekanyarodott az udvarra. 

   Dylan hallva az a gépi, és emberi hangokat, próbált életjelet adni magáról, de már annyi ereje nem volt, hogy füttyentsen egyet.

- Tony… Tony…- suttogta erőtlenül. Igyekezett minél hangosabban megszólalni, de suttogásnál erősebbre nem sikerült.

- Mi van itt?- kérdezte a főnök.

- Nem tudjuk. Mi is most érkeztünk, akárcsak te.- felelt Tony. Közben a kisteherautó utasai is odamentek hozzájuk.

- Mi van?- kérdezte Joe, és csodálkozva nézte Dylan kerékpárját.

- Történt itt valami, csak nem tudni, hogy mi.- mondta Tony.  – Látjátok, a bicaj itt van, sőt, megtaláltam Dylan telefonját is, de ő nincs sehol.- magyarázta, és közben elővette zsebéből a telefont, és megmutatta a többieknek.

- Rejtély.- mondta a főnök.

- Érdekes.- szólalt meg valaki Joe mögül. Dylan fenn a tetőn tisztán hallott mindent. Egy pillantást vetett a kutyára, aminek az agya nem loccsant ki, de úgy néz ki, sikerült végzetes csapást mérni a nagy fejére.

- Itt vagyok… itt vagyok…- suttogta ugyanolyan erőtlenül, mint az előbb. Köhögni próbált, hogy megszabaduljon a fullasztó vértől, ami a szájában gyülemlett fel, de nem sikerült neki. Ekkor nagy nehezen oldalára fordult, és az életet jelentő piros lé kifolyt a szájából, a torkából, szabaddá téve a légutakat.

- Na jó, menjünk be, aztán kiderítjük mi folyik itt.- szólt a főnök. kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett az épületbe. Az alkalmazottjai követték.

- Itt vagyok.- suttogta Dylan, és újabb erőfeszítések árán, mely hatalmas fájdalommal járt, azon mesterkedett, hogy leguruljon a tetőről. Időbe telt, mire odaért a villámhárítóhoz. A nap folyamán talán először szerencséje volt, épp hogy elfért a vízszintesen futó fémszál alatt. Onnan már csak fél méter a tető széle, de neki ilyen állapotban ez is tekintélyes táv. Tompult körülötte a világ. A nagy fájdalmaktól és a vérveszteségtől kábán feküdt, mint aki félájult. Beszéde, hallása erősen megromlott, minden hang távolinak, életlennek tűnt számára.

   A kutya kinyitotta szemeit, és felemelte sérült fejét. Ő is kába volt a hatalmas ütéstől, de messze nem annyira, mint Dylan. Erőtlenül, lassan tápászkodott fel, szemeit az emberen tartva. Halkan mozgott, mint egy igazi ragadozó, ami a prédát szeretné elejteni.

   Dylan átküzdötte magát a villámhárító alatt, és bár kockázatos vállalkozásra szánva el, egy utolsó mozdulattal levette magát a tetőről. Mikor az utolsó kollégája is belépett az épületbe, akkor ért földet hangos puffanással. Még az ajtó se csukódott be, mikor mindez történt. Mindenki megállt.

- Mi volt ez?- kérdezte a főnök, de már fordultak is meg, és kimentek az udvarra. A látványtól kivétel nélkül megrémültek. Dylant hanyatt fekve találták, esővíztől átázva, ruhája, teste mindenhol tiszta vér.

- Dylan! Mi történt veled?- guggolt le hozzá a főnök. – Azonnal hívjatok mentőt!- adta ki az utasítást. Tony nyomban előkapta telefonját, és hívta is őket.

- A kutya…- mondta Dylan. Arcán szenvedés, szemeiben fájdalom ült.

- Mi van?- kérdezte a főnök.

- A kutya.- ismételte Dylan, de senki nem értette mit mond. Beszéde halk, és zavaros volt.

- Értitek, mit mond?- kérdezte a főnök, de mindenki nemmel felelt.

- Dylan, tarts ki, mindjárt itt az orvos.- bíztatta a főnök. mindenki látta, hogy súlyos állapotban van, igencsak legyengülve. Az összes kolléga ott guggolt körülötte, és sajnálkozóan, rémült szemekkel, tehetetlenül nézték.

- Tessék, igyál.- kínálta Tony. Egy pohár vizet hozott, és Dylannak sikerült is egy- két kortyot lenyelni.

- Mi történhetett?- kérdezte Joe, és mint rögtönzött nyomozó. próbált rájönni az igazságra. – Elütötte valami? De hát még az előbb nem volt itt. Most meg a semmiből, egyik pillanatról a másikra előkerült. Különös.- fejezte be mondandóját elgondolkozva.

- A kutya.- mondta Dylan újra, de megint csak eredménytelenül. – Fenn… a tetőn… vigyázzatok!- a kollégák értetlenül néztek egymásra. Nem tudták kivenni, mit mondott a sebesült. Viszont ezt pozitív tényként fogták fel, hogy legalább tud beszélni, még ha érthetetlenül is, és a legfontosabb, hogy magánál van. Ha nem is úgy, ahogy kellene, de érzékeli a külvilágot, a körülötte zajló eseményeket, és személyeket.

   A tetőn a bestia némán állt. Korántsem szerzett annyi sérülést, mint áldozata, és messze nem olyan súlyosakat. Egyedül a fejsérülése számottevő, de annyira nem, hogy ez bármiben is gátolja. Nagy termetének, erős fizikumának köszönhetően, jól tűrte a szerzett sebek által érzett fájdalmakat. Lassan elindult előre, és célba vette a tető szélének azt a pontját, ahol Dylan eltűnt a szemei elől.

   A mentő szinte rekordidő alatt érkezett ki az orvossal, ha azt nézzük, hogy a városból az út idáig még autóval is több, mint öt perc. Szirénázva fordult be, és hirtelen fékezve állt meg a nagykapuban. Két betegszállító azonnal hordágyat vett elő, közben az orvos odasietett a földön fekvő beteghez. A kutyát idegesítette a mentőautó szirénája, ezért egy hosszú, mély vonyítást eresztett meg, mintha csak a Holdat ugatná. Dylan körül az emberek a hang irányába kapták a fejüket. Merev szemekkel kémlelték a tetőt, de nem láttak semmit. Aztán nem is foglalkoztak vele, de egy adag szorongás maradt mindenkiben. Közben odaért az orvos, ő nem foglalkozott a velőtrázó vonyítással, mielőbb szerette volna ellátni a beteget. A kollégák utat engedtek neki, a guggoló kör kissé szétnyílt, hogy a doki hozzáférjen a sebesülthöz. Leguggolt ő is, és azonnal munkához látott.

   A kutya elérte a tető szélét. Lógó nyelvvel nézett lefelé, figyelte az emberkupacot. Mint minden vadállat, ő is ősi szokás szerint jár el támadáskor. Mielőtt támadásba lendül, az utolsó pillanatban ordít, üvölt, morog, vagy ugat egy szívdermesztőt minden ragadozó, attól függ, milyen állatról van szó. Ez azért kell, mert így a kiszemelt préda a váratlan hangtól egy pillanatra megrémül, leblokkol. Ezt a pillanatot kihasználva veti rá magát a támadó vad. Most a bestia is ezt tette. Egy darabig nézte az embereket, akik ott lent Dylan teste körül fontoskodnak. Majd egy borzalmasat üvöltött. Ebben a pillanatban mindenki rémülten nézett fel, a hang irányába. És pont akkor, mikor minden rémületben fürdő tekintet felfelé szegeződött, a bestia hatalmas teste közéjük csapódott.

                                                 VÉGE.

                                            Edwin Chat

                                      2013. május 29-31.                                                                                 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés