Tudom, nem szép dolog, de loptam. Ne képzeljen senki pitiáner tolvajnak, bűnözőnek. Nem Melba csokit loptam a sarki kisboltból, nem autót, vagy pénztárcát egy járókelő zöldségekkel megrakott kosara tetejéről. Nem pénzt loptam egy butik pillanatra ott hagyott kasszájából, nem ruhaneműt, vagy lábbelit egy bevásárlóközpontban. Nem is iratokat, vagy műszaki cikket. Akkor vajon mit lehet még lopni? Az időt a munkahelyen, de én ezt sem szoktam.
Ez a bűncselekményem sok embernek feltűnt, észrevették, mégsem kerültem a rendőrségre, sittre. Akik tudnak erről a lopásról, közülük sokan pozitívan fogadták gaztettemet. Szerencsére nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen dolgot művelt. Nagyon sokan vannak még rajtam kívül, és én ennek nagyon örülök. Nélkülünk talán kicsit szegényebb lenne a világ, szürkébbek a napok, ha nem is minden emberé, a sajátunk biztosan. Most sokan kérdezhetnék, miért lenne szegényebb a világ tolvajok nélkül. Megmondom. Mert nem mindegy, mit loptak. Amit én nyúltam le, az pozitív tolvajlás, legalábbis szerintem. És ilyen tolvajokra gondolok, amilyen én is vagyok.
Egy testet loptam. Sokféle test van a világon, a környezetünkben, körülöttünk, de én egy emberi testet loptam. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy éjjel kimentem a temetőbe, és kiástam egy sírt. Élő embert tulajdonítottam el. Pontosabban csak kölcsön vettem egy időre. Nem vagyok emberrabló, még soha nem csináltam ilyent, csak most az egyszer. Négy évvel ezelőtt történt ez a dolog, ha jól emlékszem, tavasszal, vagy a nyár elején. Szükségem volt erre a testre, hogy létezni, érvényesülni tudjak. Kiválasztottam magamnak egy egyszerű, hétköznapi, unalmas személyt, akinek nem igazán volt hobbija, így a délutánjai, szabadideje nagy részét az unalom töltötte ki. Mikor elloptam őt, még jó ideig minden a régi volt számára, élte szürke hétköznapjait, de jelenlétemmel semmi gondja nem volt, talán örült is, hogy beléptem az életébe.
Talán nekem is szükség volt egy kis időre, hogy megszokjam, megismerjem a lopott testet. Mert nem mindegy, az ember milyen testben éli az életét. Ha már itt tartunk, találhattam volna szebb, jobb testet is, de úgy gondoltam, annyira nem rossz ez sem, hogy ne tudnék élni benne pár hónapig, pár évig, esetleg évtizedekig. Választáskor az is fontos szerepet játszott, hogy az illetőnek, vagy nevezhetjük áldozatnak is, milyen az érdeklődési köre, milyen filmeket, műfajt szeret, ki a kedvenc írója, satöbbi. Az én munkásságomhoz nem felelt volna meg például egy női test, aki a romantikus, sírós filmeket szereti. Semmi bajom ezzel a műfajjal, bár nem is rajongok érte. Jobbnak láttam, ha mégis egy férfi testet választok magamnak.
Először furcsa érzések keveredtek mindkettőnkben, egymás társasága miatt, de nem történt semmi konfliktus. Sőt, én örültem a testnek, és szerintem ő is örült nekem.
Jó két és fél évnek kellett eltelni ahhoz, hogy elképzeléseimet megvalósíthassam a lopott test által. Mikor bele költöztem, pár hónap eltelt az ismerkedéssel, és hogy megszokjuk egymást. Aztán egy napsütéses délutánon, otthon ültünk, és láttam rajta, hogy megint unatkozik. Gondoltam itt az idő dolgozni, talán hagy érvényesülni. Megfogtam a kezét, hogy lásson munkához, és próbálkozásom sikerrel járt. Nagyon örültem neki. Amint a kezét megfogtam, elővett egy füzetet, tollat, és írni kezdett. Szorgalmasan vetette papírra elképzeléseimet. Egy hosszú történet volt az elmémben, azt szerettem volna megírni a test segítségével. Úgy tűnt, közös vállalkozásunk sikerrel fog járni. Én fogtam a kezét, ő meg csak írt, írt, sorra születtek az oldalak. Aztán egy nap nagyon elszomorodtam. Fogta a füzetet, és bevágta az íróasztalfiók mélyére. Hiába fogtam a kezét, nem akart írni. Úgy véltem, ha nem akarja, nem kell erőltetni, ekkor elengedtem a kezét.
Bő két és fél év telt el, mire a füzet előkerült a fiókból. Addig ez az idő csendben, nyugalmasan telt. Ő tette a saját dolgait, kötelességét, én meg csak úgy voltam. Ott pihentem a kölcsöntestben, és nem csináltam semmit. Mint egy csendestárs, elvoltam szerényen, észrevehetetlenül. Ő talán el is feledkezett rólam, nem szólt hozzám, nem kérdezte, mikor írunk újra, nem hiányzott neki az írás, sem én. Talán aludtam is egy jó nagyot, egy-két évet, szinte nem is éltem, ha az intenzitást nézzük. Nem is agyaltam újabb történeteken, úgy voltam vele, majd ha észreveszem rajta, hogy van kedve dolgozni, újra megfogom a kezét. Ilyen lappangási időszak volt ez a két és fél év, Talán szükség volt rá, hogy eggyé tudjunk válni, összeérjünk.
Majd később, az idő múltával láttam rajta, hogy újra bevethető elképzeléseim megvalósításához. Kicsit félve, de újra megfogtam a kezét, nagy reményekkel. Ezúttal már nem okozott csalódást. Ismét előkerült a füzet a fiók mélyéről, és írt, mint aki soha nem akarja abbahagyni. Kellet is, mert már rengeteg ötlet, terv volt a fejemben. Közben míg a test dolgozott, szorgalmasan írta le elképzeléseimet, örömmel nyugtáztam magamban, hogy mégiscsak jól választottam testet. Ez a második nekifutás már jóval sikeresebb lett, mint az előző, amivel pár éve próbálkoztam. Mikor másodszor is elővette a füzetet, napokon keresztül írt. Általában esténként, hétvégeken napközben is, és addig nem tette le a tollat, míg az első, hosszabb írás el nem készült. Úgy vettem észre, most már neki is tetszik ez a dolog, ő is akarja, nem csak én. Ez újabb örömmel töltött el, mert tudtam, így könnyebb lesz együtt dolgoznunk, terveim biztos napvilágra kerülnek.
Miután elkészült az első írás, szinte szünet nélkül jött a második. Én kitaláltam a történeteket, ő meg leírta. Csak annyi dolgom volt, hogy fogjam a kezét, ő pedig szorgalmasan, lankadatlanul vetette papírra gondolataimat. Észrevettem rajta, hogy már élvezi is, amit együtt produkálunk. Rövid időn belül szinte eggyé váltunk, és sorra születtek az újabb és újabb írások.
Ezt követően nagyon termékeny időszak következett. Írtunk több rövid, és néhány hosszabb terjedelmű művet. Szűk két év alatt közel húsz írás született. A minőségén lehet vitatkozni, volt akiknek tetszettek, voltak, akiknek nem, vagy nem annyira, de hát az ember nem felelhet meg mindig mindenkinek. És szerintem ez így van jól, semmi probléma nincs vele.
Azon a bizonyos napon, mikor megtaláltam a testet, nem volt számítógépe. Ezért kezdtünk el spirálfüzetbe írva dolgozni. Majd bizonyos idő után az egyik legjobb barátjától kapott egy régi írógépet. Volt öröm, ezután már ezen a készüléken dolgoztunk tovább. Az élet és a jó szerencse úgy hozta, hogy egyre több írnivaló akadt. Ennek nagyon örültünk, de sajnos egy kis szomorúság is eltöltött minket. Esténként, néha éjjel is szerettünk volna dolgozni, de az írógép ilyenkor már túl hangos. Nem lehet vele este írni, mert olyan hangosan csattog, mint egy rossz vonat. Ekkor döntött úgy az általam kiválasztott, ellopott test, hogy kell egy számítógép. Annak a billentyűzete nem hangos, azon bármikor lehet dolgozni. Rövid időn belül be is lett szerezve az áhított készülék. Ekkor már nem volt akadály előttünk, dolgoztunk, írtunk amikor akartunk. Már nem az idő, a napszakok döntötték el, mikor írhatunk, hanem mi magunk. Függetlenek lettünk minden addigi zavaró tényezőtől. A számítógép beszerzése azért is volt jó ötlet, mert itt ha egy betűt mellé ütött az általam fogott kéz, egy pillanat alatt ki lehet javítani, ami az írógépen körülményesebb.
Szóval, jól elvagyunk ketten, bár néha makacs ez a test, lusta, rájön olyan időszak, mikor nem érdekli semmi, nem foglalkozik az írással, de hála a jó égnek, ilyen ritkán van, és akkor is rövid ideig tart. Volt persze olyan eset is, hogy megakadtam, egyszerűen semmi elképzelésem nem volt, hogyan folytatódjon az elkezdett írás. Ekkor két hónapig tétlenül ültünk, pihentettük a dolgot. Ezt azért mondtam el, mert nem csak a lopott test bizonyos időszakonkénti kedvtelensége miatt áll az írás, néha miattam is, de nálam ez nem tudatos.
Mára teljesen összeszokott páros lettünk. Nemcsak írásokon dolgozunk, hanem azok minél jobb szerkesztésén, grafikáján. Tervezzük, hogy az elkészült írásokhoz szintén közösen kitalálunk képeket, melyeket szigorúan mi magunk fogunk elkészíteni. Nem szeretnénk sehonnan, senki képét ellopni. Már loptam egyszer, és ebből nem szeretnék rendszert csinálni.
Itt van ez a test, jól érzem magam benne, tesszük a közös dolgunkat, nekem ettől nagyobb öröm nem kell. Én függök tőle. Mert hiába fogom a kezét, ha neki nincs kedve írni. Egyszer, a kapcsolatunk elején megtapasztaltam ezt a kellemetlen érzést.
De ahogy a dolgok jelenlegi állását nézem, a jövőben nem kell hasonlótól félnem. Azért egy bizonyos fokú félelem állandóan itt lappang bennem. Mi lesz, ha egy idő után végleg elmegy a kedve az írástól? Mi lesz, ha leteszi a tollat, és soha többet nem veszi kézbe? Keressek, és lopjak megint új testet? Nem lehet. Túl sok időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni. Különben is, úgy érzem, már ennek a testnek a része vagyok, nem tudok innen kiszabadulni, kitörni. Jó, a jelenlegi állás szerint nem is akarok. De mi lesz,ha…?
Távlati terveim elég gazdagok, de sajnos vannak bizonyos tényezők, melyek miatt nem írhatunk mindig akkor, amikor akarunk. De igyekszünk az írásra rendelkezésre álló időt minél jobban kihasználni. Vannak több éves tervek is, amihez még hozzá se nyúltunk, mert közben valami új, frissebb, talán jobb történet jut eszembe, és inkább azt írjuk meg melegében.
Írás közben teljesen elvagyunk, nem veszekszünk, nincs vita. Olyan történt már, hogy ha nem az igazi, amit megírtunk, kitöröljük, és újra fogalmazom, majd a lopott test újra írja, de az ilyen esetek is simán, mindenféle nézeteltérés nélkül szoktak lezajlani.
A megszületett írások nemcsak nekem, a kölcsönvett testnek is tetszik általában. Nem mindegyik, de a többsége igen. Van köztük olyan, ami kimondottan kedvenc írás számunkra. Itt most nem sorolom fel a címeket, hogy melyek azok, azért bizonyos titkaink nekünk is vannak. Ugyanez vonatkozik a tervekre, ötletekre. Azokat is csak egy-két, legbizalmasabb barátainknak szoktuk elmesélni, felvázolni. Néha kapunk tanácsokat, akár a történettel, akár az írással, fogalmazással kapcsolatban. Néha felhívják figyelmünket bizonyos hibákra, melyek rögtön orvoslásra kerülnek. Azért ez jóleső érzés, hogy vannak olyan emberek a közelünkben, akik önzetlen, szíves segítségére számíthatunk, mert nekik is fontos, és nem mindegy számukra, hogy van megírva, elkészülve az általam, és a test által produkált mű. Azt hiszem, ezek nélkül jóval nehezebb dolgunk lenne. Meg tudnánk birkózni a feladattal, de talán egy írás nem olyan lenne, mint amilyen valójában lett.
Ezt a pár oldalt azért találtam ki, és írtuk meg, mert be szerettem volna mutatni, születésemet, létrejöttemet. Most teljesen rendben van minden, ami az írást illeti. Szeretnék ebben a testben hosszú ideg dolgozni, évtizedekig ténykedni, csak az a bizonyos félelem ne lenne. Tudom, semmi nem tart örökké, egyszer minden jónak vége szakad, de mégis félek. Nem szeretem, ha a jó dolgok elmúlnak. Mert itt köztünk, ha elmúlnak a jó dolgok, akkor én is elmúlok. Ha ez a test úgy dönt, hogy elege van az írásból, többet nem teszi azt, amit szeretnék, akkor nem születik több új írás, a fejemben lévő ötletek, tervek elenyésznek, és én, Edwin Chat úgy megsemmisülök, mintha soha nem is léteztem volna. Mivel a testből kitörni már nem tudok, benne fogok megsemmisülni, megszűnni, testi fájdalmak nélkül, de annál több lelki fájdalommal. Nem szeretném ezt. Létezni akarok, még akkor is, ha csak egy kitalált, kreált figura vagyok. Jogom van az élethez, még akkor is, ha csak egy lopott test által tudok érvényesülni. Jogom van írni, amit lassan már kötelességemnek érzek, mert még nagyon sok történetet szeretnék írni. Mert írni AKAROK. Mert írásaimmal örömet szeretnék szerezni másoknak. Mert szeretném, ha mások borzonganának, félnének, amit némely írásom vált ki belőlük.
A kölcsönvett test megengedte, legalábbis semmi kifogása nem volt ellene, hogy a közösen megírt művek az én nevem alatt jelenjenek meg. Ezért az egész úgy tűnhet, hogy én egy hús-vér ember vagyok, de sajnos nem ez a helyzet. Engem csak kitaláltak, és lopnom kellett egy testet, hogy létezhessek, hogy észrevegyék, itt vagyok, létezem. A kérdés csak az, hogy meddig. Tudom, egyszer én is elmúlok, de nem szeretném, ha ez idő előtt bekövetkezne. Még rengeteg történetet kell megírnunk. Nem szeretnék előbb megszűnni, mint a test, melyben élek, és alkotok.
VÉGE.
Edwin Chat
2008.11.02.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
