Iparkodott, ahogy tudott. Néha félve kapkodta ide-oda fejét a hűvös éjszakában. Léptei élesen kopogtak a hűvös eső áztatta út kövén. Szerencséjére már nem esett, legalábbis már nem olyan intenzíven, mit negyed órával ezelőtt. Jó indulattal is már csak szitálásnak lehetett nevezni az eső gyenge munkáját. Egy teremtett lélek nem járt az utcán, csak ő. Munkából siet haza éppen, ezen a héten délutáni műszakos. Szapora léptek közepette felemelte kezeit, és lopva az órájára pillantott. Este fél tizenegy van, lesz majdnem tizenegy, mire hazaér. Soha nem szeretett egyedül hazamenni, ilyen sötét estéken. Meglett férfi létére, a természet megajándékozta egy kis galamblélekkel is. Fizikuma is megvolt, magas termetéhez a kellő súly, és az izomzat. Nem az a termet, akibe bárhol, bármikor, bárki belekötne. Ő mégis félt az ilyen barátságtalan, nem túl sok jót sejtető estéken, főleg, ha egyedül kellett hazamennie, mint most is.
Mikor a szupermarkethez ért, kicsit megkönnyebbült, mert itt fényárban úszott a környék. A parkolóban, és az üzlet épülete körül kandeláberek sokasága szórta sárga fényét. Ennek ellenére sűrűn kapkodta fejét oldalra, minden apró neszre odafigyelt, mint egy félős kisgyerek. Talán rossz beidegződés volt ez nála, talán a megszokás miatt, nem tudni, de a lényeg, hogy félelmét a kandeláberek fényei sem tudták eloszlatni.
Az épület mögött ment el, arra közelebb, így nem kell megkerülnie az egész üzletet. A kamionok is ide szoktak állni, mikor árut hoznak. De most se híre, se hamva kamionnak, se egy emberi léleknek. Az épület végénél műanyag konténerek sorakoztak rendezetten egymás mellett, szelektív hulladékgyűjtés céljából. Az üzlet mögötti úton itt-ott néhány kartondoboz maradvány az esőtől átázva vizesen tapadt az aszfalthoz. Az út szélén, a padka mellett fél kiló kenyér ázott péppé, amit száraz formában akár a madarak, akár a hajléktalanok is szívesen fogyasztanának. De így, vizesen, kinek kell? A szél egy nylonzacskót csörgetett, amely beleakadt az egyik kis tuja ágába, és kiszolgáltatottan vonaglott a természet ereje által.
Hirtelen hátra fordította fejét, aztán megkönnyebbült, hogy senki nem követi. Nem tudta miért van ez, világéletében így viselkedett, főleg akkor, ha egy horrorfilm után kellett hazamennie hasonló napszakban, hasonló körülmények között. Jelenlegi állapotában sovány vigasz volt számára, hogy még soha semmi baja nem történt. Lehetett bármilyen sötét, kihalt az utca, akárhogy félhetett, még senki nem követte, nem támadták meg. Ha így nézzük, talán felesleges minden félelme, de ő bizonyára másképp látja. Lehet, hogy azért fél, mert jobb félni, mint megijedni.
Amint közeledett a konténerek felé, az egyik nyílásán egy macska ugrott ki, leült a tetejére, és mozdulatlanul nézte a közeledő férfialakot, közben barátságtalan morgást adott ki magából. Abszolút nem úgy viselkedett, mint a kóbormacskák többsége. A legtöbbje nyilvánvalóan elszaladna, ha egy embert látnának közeledni, de ez nem. Ez ott ült, büszkén, komolyan, morcosan, barátságtalanul. Csapzott szőre csomókba állt össze, néhol egy-egy üres, kopasz folt éktelenkedett bűzös, tetves bundáján, melyeket vélhetőleg élelemszerzési csatában szerzett, más girhes dögöktől. Ő is olyan volt, akárcsak a közeledő férfi, de csak termetre. Testméretei, súlya nagyobb, mint az átlag macskáké. Könnyen elképzelhető, hogy egy tacskó kutyát legyőzne, ha kutya-macska harcra kerülne a sor.
De most csak ült, és várt. Agresszív hangulatát korgó gyomra váltotta ki, mert már napok óta nem evett. Hiába csövezett, guberált az üzlet mögötti kukákban, egy falatot sem talált mostanában, és a konténer is tök üres, amiből most kászálódott ki. A kóbormacskaságot semmiért nem adná fel, mert szereti a szabadságot, de ilyenkor, mikor gyomrában megszólal az a szörnyű, mennydörgésszerű kegyetlen hang, szívesen lenne inkább szobacica valamelyik lakásban, egy jó meleg szobában, ahol a konyha kövén neki is van két külön tányérkája. Egyikben finom falatok, macskáknak való szaftos hús, a másikba meleg tejecske. Le lenne a gond a nehézségekről, és nem fájna a feje, hogy mit eszik holnap, vagy holnapután, már ha éhen nem döglik addig, és belőle válik macska, vagy kutyakaja, vagy csak egyszerűen bűzölögve elrohadt valami füves terepen.
Száját eltátotta, nyelvét kinyújtotta, majd alul, felül megnyalta szőrös pofáját. Mindezt csukott szemmel tette, majd mikor végzett, mint egy éber őrszem, szemeit a férfira szegezte, és várt türelmesen, bár gyomra egyre türelmetlenebbül, és egyre gyakrabban kordult meg.
Kissé különös, de ő is egyedül volt. A többi macskának se híre, se hamva. Pedig elég elit hely ez. Itt általában szoktak kaját találni, legalábbis addig, míg be nem vezették a szelektív hulladékgyűjtést. És bagzani is itt szoktak, ha már van kaja, összekötötték a kellemest a hasznossal. Nincs is annál jobb, hogy vacsora után egy jót bagzani, az éjszakába kurjongatni azokat az artikulátlan hangokat, majd utána megint zabálni egy jót. Erre legalkalmasabb helynek az üzlet mögötti kukák, konténerek bizonyultak. A többi kóbor dög biztos elment más hely után nézni. Nem várhattak tovább, az éhség útra szólította őket, így maradt itt egyedül ez a termetes példány.
A férfi nem is igazán vette észre a konténer tetején várakozó állatot. Teljesen mással volt elfoglalva. Sűrűn nézett hátra, mert hát fényár ide, vagy oda, a szupermarket mögött csak két kandeláber állt, amik nem igazán adtak elegendő világosságot. Itt sötétebb volt a kelleténél, ezért az ijedt pillantások többször fordultak elő.
Hatalmas kövér cseppek kezdtek aláhullni az égből, hangos csattanással értek földet, fokozatosan, egyre sűrűbben. Hatalmas, vastag, hosszú villám világította meg a környéket, fülsüketítő dörgés, recsegés kíséretében. Szerencsétlen férfinak megremegett a szíve, ahogy az ijedtség végigvonult gerince mentén, és izgatott félelem öntötte el egész testét. Ekkor vagy az ijedtségtől, vagy a félelemtől, vagy a rossz beidegződéstől ismét hátra nézett, és mikor a villám kettéhasította az eget ágyúszó kíséretében, a macska támadásba lendült. Ő nem ijedt meg. Születése óta kóbor életet él, kitapasztalta, kiismerte már a természet eme szeszélyes játékát.
Nagy lábaival úgy rugaszkodott el, mint egy párduc, és métereket repült a levegőben, kitátott szájjal, hosszú, hegyes fogai agyarként ágaskodtak, közben rekedtes, éles hangot hallatott. A férfi egyik ijedtségből a másikba esett. Amint visszafordította fejét, máris kaphatta abba az irányba, ahonnan a fülsértő vernyákolás hallatszott. Most hatványozottan tört rá a félelem sziporkázó kellemetlen érzése, teste minden porcikája megremegett az ijedtségtől. Két kezét üvöltve emelte arca elé, de a támadó dög megtréfálta. Nem a férfi testére ugrott, hanem a földön landolt, közvetlen a remegő lábak mögött. Tétovázás nélkül kapta el a férfi bal lábát, hatalmas fogait a bokájába mélyesztette, közben szüntelenül vadul nyivákolt. Az egyik agyarszerű fog a bokacsont mellett húzódó főeret szúrta át. A prédává vált ember ösztönösen dobta magát a földre. Lábával rugdalózott, szerette volna a macskát elrúgni minél messzebbre, de a fogak, és a koszos, baktériumoktól szennyezett karmok mélyen vájódtak a bőrbe, a húsba, az izomzatba. Hiábavaló rugdosás volt csupán, semmi más. A pórul járt ember nem tudta, hogy nem a macska ellen küzd, hanem haláltusáját vívja.
Támadójáról példát véve, a férfi is szüntelenül üvöltött, megállás nélkül, azt hitte, ezzel talán elijeszti a macskát. Kézzel is odacsapott néha, de a nagy test meg sem érezte, és ebben a pánikhelyzetben nem is sikerültek olyan nagyra ezek az ütések, hogy a macska menekülőre fogta volna a dolgot. Épp ellenkezőleg. Még vadabbul harapott, és mart, a karmok, fogak marcangoltak, téptek, mint egy rossz, életlen kés, a bőr, a hús szakadt nadrágszárral, zoknival együtt.
Hirtelen ötlettől vezérelve a férfi abbahagyta bal lábával a kapálózást, és taktikát váltott. Jobb lábbal kezdte rugdosni a dögöt, ütötte-vágta, ahol érte. Ez meghozta eredményét, a macska nem számított erre, teljesen váratlanul érte, és a néhány jól irányzott rúgástól, melyek hátát, fejét érték, elengedte a zsákmányt, és véres pofával, fújó torokkal meghátrált. Kicsit távolabbról figyelte az embert, mint aki csak a kellő pillanatra vár.
A férfi kissé megkönnyebbült, sérült végtagjából erősen tört elő a vér, de most nem volt ideje ezzel foglalkozni. Reszketve ült a vizes úton, és érezte, hogy cselekedni kell, az állattal végezni, vagy elkergetni. Semmi nem volt nála, még az esernyője sem. Mire ezeket a gondolatokat végigfuttatta fejében, még jószerivel nem is tudta átgondolni rendesen, a macska újra vad támadásba lendült. A férfi két kézzel hátul támaszkodott, és már emelte jobb lábát, hogy egy jól irányzott rúgással visszaverje a támadást, de a félelemtől, ijedtségtől, fájdalomtól reszkető lába elvétette a rúgást. A macska könyörtelenül kapta telibe a férfi fejét, és kardfogait arcába mélyesztette, persze mint az első támadásnál, most is használta éles, mocskos karmait. Az áldozat kétségbe esve kapta el két kézzel a hatalmas szőrös testet, próbálta letépni magáról, de a karmok, és a fogak oly mélyen kapaszkodtak, hogy amikor húzni kezdte a macskát, fájdalmai többszörösére nőttek. Kénytelen volt engedni, nem húzta az állatot, de nem is engedte el. Viszont ekkor meg a macska végezhette végzetes marásait. Megragadhatta volna a bestia torkát, talán meg is tudta volna fojtani, de ebben a helyzetben képtelen volt gondolkozni, mi lenne a helyes, hogy megmeneküljön, hogy az életét meg tudja menteni. Csak üvöltött, kezei tartották a macskát, de nem bántotta.
Pár pillanat elteltével szemei alatt, mindkét arcáról csontig lekarmolva a bőr, az izmok, és a kegyetlen fogak az orrát kezdték lerágni. A véráramlat a testében szorgosan szállította a nyílt sebek felé a vért, és csak percek kérdése volt, meddig él még.
Talán a hangokra, talán a vér szagára, egyre több szempár kezdett villódzni a sötétben. Innen-onnan kóbormacskák bújtak elő, és lassan közeledtek a haldokló férfi felé. Türelmetlen, szapora léptekkel, ég felé ágaskodó farkakkal szorgalmasan igyekeztek a prédához. Pofájukon ellentmondást nem tűrő tekintet ült, és várakozással telve várták, hogy végre ehessenek már. A nagy dög, amely leterítette az áldozatot, ügyet sem vetett rájuk. Engedte őket közeledni, tudta jól, egymagának úgyis sok ez a rengeteg hús.
A férfi még kiabált, de lényegesen gyengébben, és ereje is vészesen fogyott. Mikor már egy egész falka csámcsogott testén, akkor már csak nyöszörögni tudott.
- Neeeh… ne zabáljatok… meg… Büdös dögökh… ezh fáj…- a szavak nem találhattak meghallgatásra, csak a kín mondatta vele ezt a mondatot. Aztán csendbe maradt, próbált pihenni, erőt gyűjteni, hogy ki tudjon préselni magából egy újabb mondatot, vagy egy-két szót, mintha olyan nagy jelentősége lenne. Tudta, hogy felesleges, és azzal is tisztában volt, hogy nemsokára bevégzi sorsát, de másra nem volt képes, csak gyenge hangon felesleges szavakkal fenyegetni a mohón zabáló, véres pofájú macskákat.
- Neeh… hagyjatok…- aztán feladta. Lemondott a hiábavaló kínlódásról, szenvedésről. Vérvesztesége, és fájdalma eljutott odáig, mikor a szervezet azt mondja: vége.
A miszlikbe szaggatott ruházatban fekvő, széttépett test nem látszott ki a macskakupac alól. Csak az elégedett csámcsogások töltötték be a szupermarket mögötti világot. Az egyre fogyó test körüli vércsíkokat, tócsákat csendes zizegéssel, intenzív munkával mosta el az eső, mint egy jó háziasszony, aki elmosogat vacsora után.
VÉGE.
Edwin Chat
2010.02.12.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
(esetleg befogni
)
Kedves Edwin!
Most már biztosan tudom hogy képzelő erődnek nincs határa !
Ezt összahozni egy ártatlan délutános műszakból haza siető ember és egy kukázó macskából.......!!!!
Műfajához hű és ezen belűl szerintem jól megírt történet.
Üdv : Juli
/ szerintem ne írd át , kitudja mit tudnál még kihozni ebből az éhes ,vérszomjas macskából ,és mit kellene elszenvednie az áldozatnak....hagyd így , jó ez ! ./