„ Libricz Majának, aki azt mondta, tudok romantikus is lenni.”
(Edwin Chat)
Hiába nézte a tévét, nem tudta gondolatait elterelni, pedig szerette volna. Egy romantikus filmet sugároztak, és Aaronnak ez a műfaj nem tartozott a kedvencei közé. Főleg így, ilyen zaklatott lelkiállapotban most ez a film csak olaj volt a tűzre, inkább felállt, és kiment a konyhába rágyújtani.
A konyha a kisszoba mellett helyezkedik el, amint kilépett a szobából, csak balra kellett fordulnia, és máris a konyhaajtóban állt. Vele szemben az ablak, melyen függöny, és az esti, éjszakai időszakokra reluxa akadályozza meg, hogy az utcáról belássanak. Ahogy állt az ajtóban, szeme elé tárult a parkoló, és a túloldalán elterülő park. Szép hely ez nyáron, sok gyerek játszik, rosszalkodik, csinos anyukák felügyeletével, és kutyákat is hordanak ide, pedig ezt jogszabály tiltja. A nagy zöld területet mesterségesen dimbes-dombosra alakították még jó néhány évvel ezelőtt, és két játszótér is található rajta. Az egyik fenn, a dombos részen, a másik lenn, a park túlsó végén. Összeér a kettő, úgy is fogalmazhatunk, hogy az egész park egy nagy játszótér, befüvesítve, különböző fákkal telepítve, precízen lerakott, keskeny, kanyargós járdákkal.
Most néptelen a park, sehol egy lélek. A tél vicsorogtatja fogait, túl hideg van a kinti játékhoz. Aki mégis kimerészkedik a meleg lakásból, az nem a játszótérre jön, hanem inkább a lakótelep széli nagy domboldalra szánkózni, gyerekestől, családostól, mindenestől. Aaronnak így is tetszik a táj, mikor a hótól szép fehér minden, de ez sovány vigasz számára. Ő már soha nem lesz boldog, nem nevethet önfeledten, nem élhet egy hű társsal békességben, örömben, boldogságban.
Leült az ablak alatti kisszékre, a mellette levő kisasztalról cigit vett keze ügyébe, és rágyújtott. Próbált nem gondolni a kínzó, fájdalmas valóságra, jobban szerette volna, ha a régi szép emlékek jönnek elő, melyekkel együtt alszik el minden este, álomba sírva magát. Keze egyfolytában babrált valamivel nyugtalanul. Egyikben a cigi füstölgött, másikkal az öngyújtott forgatta céltalanul.
Nem ezt érdemelte volna, amit kapott az élettől, de az élet nem mindig igazságos, és nem válogat. Megy minden a maga útján, hogy néha a kegyes, olykor kegyetlen sors lecsaphasson hol ide, hol oda, nem figyelve, hogy az illető személy épp megérdemli-e az igazságtalan sorscsapást. Hat évvel ezelőtt ő volt a soron, neki mért az élet egy olyan kegyetlen dolgot, amit akkor se tudna kiheverni, ha kilenc élete lenne, mint egy macskának. Fáj ez neki, de orvosság nincs rá, ezt még az idő sem tudja begyógyítani. Ekkor veszítette el imádott barátnőjét, élete társát, akivel jóban-rosszban együtt volt hosszú évekig. Csodálatos napokat töltöttek közösen, megértésben, nem valami fényűzően éldegéltek, de boldogok voltak. Rengeteget kirándultak, nyaraltak, sétáltak. Tavasztól őszig eljártak a szomszédos településeken tartott különböző rendezvényekre, vettek részt erdei túrán, amit csak úgy maguk rögtönöztek. Kéz a kézben sétáltak a kellemes, romantikus nyári estéken, amit általában hangulatos vacsora, és forró éjszaka követett. Felhőtlen volt számukra az élet, mert bár voltak mindennapi nehézségek, de tettek róla, hogy az ő kapcsolatuk minél harmonikusabb, gondtalanabb legyen. Soha egy hangos szó, veszekedés nem hangzott el, ha mégis történt köztük félreértés, ami vitát szült volna, inkább csendben maradtak, és órákig nem szóltak egymáshoz. Aztán persze az egyikük szíve mindig meglágyult, és odament a másikhoz hízelegni, hogy minden újra a régi legyen. Mindketten olyan munkahelyen dolgoztak, ahol a másik nem is képviseltette magát, de soha eszükbe nem jutott félrelépni, megcsalni a másikat, esetleg elhagyni egy harmadik személy miatt, mert mindketten hűséges típusúak, és tudták, hogy jobbat úgysem találnak. Nem is akarnak, tökéletesen boldogok együtt, és minden téren igyekeznek örömet szerezni a másiknak. Kapcsolatuk tökéletes, és irigylésre méltó volt. Nem akarták megváltoztatni egymást, de mindketten hajlandóak voltak kompromisszumokra, és ez a taktika működött. Aron nem a legszebb férfi, de ő belül jó, a szíve, a lelke. Linda szép nő volt, az alakja is szuper, és szegény így is hagyta itt a párját. Egyiküknek sem volt olyan szenvedélye, amely a kapcsolatot tönkre tehette. Linda néha morgott, hogy Aaron dohányzik, de ez nem jelentett akkora problémát, hogy szakítson vele. Alkoholt nem ittak, csak Linda kávézott, ezt meg párja tette szóvá, mivel ő nem élt a fekete, keserű löttyel, de ahogy a nő eltűrte a dohányzást, úgy Aaron is szemet hunyt a kávézás felett. Egyszerűen csak emberként éltek, igyekeztek stresszmentes kapcsolatot létrehozni, és amint ez sikerült, vigyáztak is rá, hogy ne romoljon el. Aaron kilógott a legtöbb férfi közül. Nem járt focimeccsekre, vagy bárokba, haverokkal megnézni egy kupadöntőt, és közben vedelni a sört. Azt az időt, amit ilyenekre elfecsérelt volna, inkább szerelmével töltötte. A nő fontosabb volt neki, mint a pia, vagy a meccsek, vagy bármelyik haver. Ha munkahelyén céges bulit rendeztek, arra se járt el, munka után igyekezett haza, hogy minél több időt tölthessen szerelmével. Linda is ugyanilyen felfogással élt, Aron volt neki az első, és egyetlen férfi szívében. Sokszor meglepték egymást apró ajándékokkal, akkor is, ha semmi alkalom nem volt éppen. Csak egy kis figyelmesség, egy szál virág, egy szelet csoki, egy kis kulcstartó, nem nagydolog, de érezteti a szeretetet, a fontosságot.
Elszívta a cigit, szomorú ábrázattal nyomta el a hamuzóban. Pár pillanatig még ült a kisszéken, majd felállt. A tévében épp menő romantikus film hangjai tisztán kihallatszottak. Az ablak felé fordult, és a havas parkot nézte. Kezdett volna elmerengeni, mikor szemei előtt hihetetlen, és nem mindennapi dolgok mentek végbe. A parkoló túloldalán elterülő parkban, az egyik fa előtt Linda teste kezdett kirajzolódni. Aaron először azt hitte, csak képzelődik, vagy káprázik a szeme, aztán rájött, hogy amit lát, az valóban ott van, most zajlik, és teljesen ledöbbentette. Linda már teljes életnagyságban állt a fa előtt, meleg kabátban, pont szemben Aaronnal. Mosolyogva nézte az ablak mögött álló férfit. A függöny ott lógott előtte, mégis olyan tisztán látták egymást, mintha semmi nem takarná a tökéletes kilátást az ablakon. Aaron szíve nagyot dobbant, és szeretett volna kimenni, megérinteni, szorosan magához ölelni élete egyetlen szerelmét, de tudta, hogy ez lehetetlen, mert Linda már nincs az élők sorában, és a fa alatt álló alak csak a nő szelleme. Nem hitt ebben, egészen eddig a pillanatig. Nem tudott mást tenni, csak tehetetlenül állt, és szíve majd megszakadt. Csak nézte a világ legszebb, legcsodálatosabb nőjét, kinek arcán ott volt az az aranyos, tüneményes mosoly, amit mindig is annyira imádott.
- Szia drágám.- szólt Linda szelleme. Aaron szeméből könny csordult ki, de szája mosolyra húzódott.
- Szia egyetlenem.- köszönt vissza. Különös volt a helyzet, mert a nő legalább ötven méterre állt tőle, és a jól szigetelő thermoüveg is közöttük volt, mégis olyan tisztán, jól hallották a szavakat, mintha egy lépésre állnának egymással szemben.
- Hogy vagy?- kérdezte a szellem.
- Nélküled pokol az élet.- jött a válasz.
- Ne mondj ilyet drágám. Az élet szép, örülni kell neki. Élvezd minden pillanatát.
- Hogyan? Hogyan is tudnám élvezni, örülni neki nélküled?- kérdezte Aaron, és elsírta magát.
- Figyelj édes.- szólt Linda. Hangja lágy volt, és simogató. Arcán még mindig ott tündökölt az a kedves, szép, csodálatos mosoly, amely a legkeményebb szíveket is meglágyította.
- Élj úgy, ahogy annak idején velem. Keress egy társat, és tegyétek hasznossá a szabadidőtöket.
- Nekem nem kell más, csak te. Hiányzol.- ment a könnyekkel átitatott válasz.
- Az még korai szívem.- jött a szelíd felelet. – Még nem találkozhatunk. A te időd még nem érkezett el, és még sokáig, évtizedekig nem is fog. Még sokat kell rám várnod, és nekem is rád. Engedj el, és élj.
- Nem megy. Hat éve próbálom, de nem megy. Olyan, mintha csak tegnap mentél volna el. Az idő semmit nem gyógyít.- mondta a férfi, és megtörölte szemeit. Érezte, hogy a sírás múlik, és nem fog a későbbiekben visszatérni.
- Megértem, de lépj tovább. Az élet nem állhat meg.- felelt Linda. Közben Aaron pár pillanatra csendben maradt, és figyelt. A tévéből kiszűrődő hangokra koncentrált, és észrevette, hogy ugyanazt beszélik ők is, ami a filmen megy. A nő csak állt a fa előtt, mosolyogva, türelmesen várt, és nézte a férfit, akit imádott földi élete során.
- Drágám…- szólalt meg Aaron.
- Tudom, a tévében a film.
- De hát…- nyögte ki elképedve.
- Hihetetlen? És az, hogy én itt állok, és beszélgetünk?- kérdezte a nő.
- Igen. De nagyon szeretném, hogy igaz legyen.
- Sajnos ez a vágyad nem tud teljesülni.
- Akkor hogy lehet? Látlak, hallak, de hogyan?
- Mert ezt szeretnéd. Annyira erősen szeretnéd, hogy megelevenednek a vágyaid. Csupán a képzelet játéka.- magyarázta Linda.
- De nem alszom. Ébren vagyok, itt vagy, és látlak, és…- annyi mindent szeretett volna mondani, de képtelen volt érthetően elmagyarázni. Linda e nélkül is tudta, miről van szó, mit szeretnének közölni vele.
- Figyelj drágám-, vette át a szót a férfitől. – Még soha nem volt ilyen eset. Ez az első alkalom, hogy megjelentem számodra, azért, mert annyira akartad már, szerettél volna látni, hogy valóra kellett válnia. De a kép kissé csalóka. Teljesült a vágyad, de ez nem valóság, csak a képzeleted vált láthatóvá.
- Nem érted szívem.- kezdte Aaron, és ismét sírással küszködött. Linda most minden eddiginél tüneményesebben mosolygott. Imádta ezt a férfit, aki néha akaratos volt, mint most is, és tudott úgy viselkedni, mint egy gyerek. Olyan is volt, mint egy nagy gyerek, akinek még szüksége van az oltalmazó anyai szeretetre, melyet az ő esetében Linda töltene be.
- Most látsz, és örülsz neki, és azt szeretnéd, ha soha se múlna el.
- Igen.- lehelte a választ a férfi.
- El fog múlni, mert nem állhatok itt örökké, de ígérem, megjelenek neked, eljövök bármikor, amikor csak akarod.
- Megtennéd? –kérdezte Aaron, és újból kitört belőle a sírás.
- Persze drágám. Érted bármit.- felelt Linda szelíden.
- Úgy örülök- hallatszott a két szó intenzív zokogás közben.
- Én is örülök, hidd el.
- Mikor jössz legközelebb? Ma jössz még?- kérdezte az ablaknál álló férfi. Linda mosolygós szája kinyílt, de válasz soha nem érkezett. Teste halványodni kezdett, lassan, fokozatosan tűnt el szem elől.
- Ne! Maradj még!- üvöltött Aaron. – Nagyon szeretlek! Annyira hiányzol!- és kezét a park felé nyújtotta. Szeretett volna kinyúlni az ablakon, megérinteni az imádott nőt, de minden szertefoszlott, mikor megszólalt a csengő.
Linda úgy el volt mélyedve gondolataiban, hogy megijesztette a csengőszó. Pár pillanatig nézte még a havas parkot, a néma, üres tájat. Sehol egy lélek, békésen pihen a természet. Egy kis mosolyt eresztett meg, majd megtörölte könnyes szemeit, és lerázta magáról az ábrándozás minden apró pillanatát. Sóhajtava ment ajtót nyitni. A postás hozott neki egy táviratot, amit személyesen kell átvennie, és aláírni egy füzetet, ezzel elismerve az átvételt. Kicsit meglepődött, mert egy teljesen új, idegen kézbesítő volt szolgálatban, de különösebb jelentőséget nem tulajdonított neki. Az ajtót rázárta, és kezében a levéllel bement a szobába. Arra gondolt, megírja ezt a szép látomást, a romantikus képzelgést. Odalépett a szekrényhez, és levette a könyvek tetején szunnyadó naplóját.
Leült a földre, a napló az ágyra került, a távirat mellé. Először az imént átélt jeleneteket akarta bejegyezni a naplóba, amíg frissen él elméjében. Úgy gondolta, a sürgöny várhat még pár percet, majd a naplóírás befejeztével elolvassa. Kinyitotta a megfelelő helyen, a tollat párszor tétován megcsattogtatta ujjai között, és nekifogott az írásnak:
2007. Február 03. Szombat:
„Drága Szerelmem!
Ma egy különös dolgot szeretnék elmesélni neked. A konyha ablaknál állva figyeltem a parkot. Ma hat éve, hogy itt hagytál. Rád gondoltam, és elképzeltem egy beszélgetést, ami szerepcserével hangzana el. Ha te élnél, és én lennék halott, s ha újra találkoznánk. Tudom, ez őrültség, mert lehetetlen hogy találkozzunk, de mégis eljátszadoztam a gondolattal. Szinte még meg se született benned az első mondat gondolata, máris megjelentem, és rád köszöntem. A fa előtt álltam, tudod, amelyiknek az ágai annyira lenyúlnak, hogy el kell hajolni előlük, hogy a járdán el lehessen menni. Megható volt ez a rövid, de isteni párbeszéd, és megígértem, hogy eljövök bármikor, amikor csak akarod. Mindketten megtudtuk, hogy pokolian hiányzunk egymásnak, és arra kértelek, engedj el, keress társat magadnak. Tudtam, hogy képtelen lennél erre, és én se tenném meg a helyedben. Kérdezted, mikor jövök legközelebb, hogy újra láthass, de sajnos már nem kaptál választ, mert csöngettek, és az egész látomás úgy eltűnt, mintha nem is lett volna. A postás hozott egy táviratot. Nekem, érted, aki még soha nem kapott semmi sürgős levelet. Azt hiszem, mint életem első táviratának, a vitrinben lesz a helye, bármit is tartalmaz a szövege. És képzeld, majdnem elfelejtettem mondani, hogy egy vadidegen postásunk van. Ma kezdhetett, mert tegnap még Karesz rótta az utcákat. Tudod, az a pénzéhes magyar, aki mindig elvárja a borravalót.
Ezt az egészet azért írtam le, mert úgy döntöttem, meg kell osztani veled ezt nem mindennapi eseményt. Légy jó, és gyere mindig, amikor csak látni szeretnél, ahogy a képzeletemben megegyeztünk. Soha nem felejtelek el.
Szerelmed: Linda.”
Arra ébredt, hogy mindkét lába elzsibbadt, ahogy a földön ülve elaludt. Kint már besötétedett. Nyögdécselve, sóhajtozva tápászkodott fel, és nagy nehezen az ágyra ült. Megnyomogatta elgémberedett végtagjait. Mikor érezte, hogy visszatért beléjük a keringés, és a milliónyi tűszúrás is elmúlt, megdörzsölte szemeit. Álmos pillantása a naplóra, és a mellette lévő táviratra tévedt. Eszébe jutott minden. Mosolyogva nyúlt a táviratért, és izgalmában felállt. Hiába forgatta a borítékot, feladót, és pecsétet nem talált rajta. Míg kibontotta, elsétált a szoba közepéig, és megállt. Kihajtogatta a levelet, és olvasni kezdte:
„Édes Szerelmem! Este legyél a konyha ablaknál. A parkban a fa előtt foglak várni. Tudod, amelyiknek az ágai úgy lelógnak, hogy el kell hajolni, hogy a járdán el tudj menni. Szerelmed: Aaron.”
Linda kezéből falevélként hullott ki a gépelt papír. Szíve az ijedtségtől azonnal megállt, és mire előre esve nagyot koppant a szoba parkettáján, addigra halott volt.
A férfi ott állt a parkban a fa előtt, és a nő örömmel, türelmetlenül szökellt felé, azzal a tüneményes mosolyával, amivel a legkeményebb szíveket is meglágyítja. Odaérve szerelméhez oly szorosan ölelkeztek, mintha soha nem akarnák elengedni egymást. És ez így is lesz. Kéz a kézben fordultak meg, hátat fordítva a konyha ablaknak, nincs már szükségük rá, sem holmi táviratokra. Önfeledt mosollyal, határtalan örömmel, mint egy lágy fuvallat, emelkedtek el a talajtól. Itt hagyva a földi életet, minden keserűségével, gyötrelmeivel, ami csak pár röpke évet adott nekik. Mert repül az idő, ha boldog az ember. És most ők is repülnek az idővel, mert újra boldogok. Egyre magasabbra, és magasabbra, messzebbre úsztak, hogy örökké együtt lehessenek, békében, boldogságban, szerelemben, az idők végezetéig.
VÉGE.
Edwin Chat
2011.01.04.-05.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Érdekes történet...alapjaiban jó..de szomorú.......egy szerelmes történet így érjen véget:( ?Ilyenkor nagyon el tudok szomorodní ...kell ,hogy legyen jobb vég az életben....
Kedves Ildikó!
Örülök a hozzászólásodnak. Biztos van jobb vég is az életben, de nem lehet a világot örökké rózsaszínben látni. Köszönöm szépen, hogy itt jártál, gyere máskor is.
Edwin.