Isten velünk van. Ő mindenről tud, Ő mindent tud. A Mennyben lakik, és a halál után örök életet ad fényes országában hű híveinek. Irányít minket, a körülöttünk zajló dolgokat, életünket. Róla tudjuk, hogy jóságos, megbocsátó, igazságos. Néha úgy érezzük, elhagy, magunkra maradunk nélküle, de akkor is szemmel követi tetteinket. Lát minket, akkor is, ha nem figyel, ha nem is sejtjük. Ez mind szép, és jó dolog, mert szükségünk van rá. Kell a remény, a hit, melyeket csak ő tud megadni nekünk, senki más.
De mi a helyzet örök ellenfelével, a gonosszal, vagy másik nevén, a Sátánnal? Róla mit tudunk? Hol lakik, hol tartózkodik? A pokolban, vágná rá sok ember a választ. De hol van a pokol? Tudja valaki? Talán a föld mélyén? A világ peremén? Ezt senki nem tudja, mert nem érdekli ez a téma, nem kíváncsiak a Sátánra. Senki nem kér belőle, nem akarják, hogy ő is velünk legyen, mint Isten, és ez teljesen érthető. A rossz nem kell senkinek. A Gonosz semmi olyat nem tud nyújtani, amire szükségünk lenne, de néha ő is eljön hozzánk. Ha akarjuk, ha nem…
1.
Végre eljött ez a pillanat is. Deodát fáradtan feküdt be az ágyba, és élvezettel húzta magára a paplant. Háton fekve hatalmasat nyújtózkodott, halk, elégedett nyögés kíséretében, majd oldalára fordult, és elaludt.
Közeledett az éjfél, de most nem a szokványos módon. Odakint feltámadt a szél, vadul inogtatta a fákat, hordta a leveleket, és fütyült a rossz illesztésű nyílászárókon keresztül. Talán itt, és így juthatott be Deodát szobájába. Nesztelenül lopózott, hangtalanul, mintha ott se lenne. Nem akarta az alvó férfit felébreszteni. Vagyis akarta, csak nem hanggal, különböző zajokat csapva, hanem a puszta jelenlétével.
Deodát alacsony termetű, köpcös kis figura. Dús, erős, drótszerű haja sokszor úgy áll, mit a madárfészek. Ezzel nem tud mit tenni, és a fodrászok se nagyon. A városban kevés is az a fodrász, aki elvállalja erős hajának vágását. Fekete dús bajusza Charlie Chaplin-re emlékeztet. Egyedül él, ezzel a külsővel még nem igazán tudta meghódítani a szebbik nemet. Általában visszahúzódó, nagyon kevés barátja van, és nem jár el sehova szórakozni. Sokszor a kollégákkal szervezett brigádbulikat is ki szokta hagyni, de egy párszor azért elment.
Mindene egyszerű. Kinézete, ruházata, semmi extra nincs a pasin. Sőt, kicsit mintha átlagon aluli lenne, minden téren. Sokan szeretik, de van néhány ember, aki flúgosnak, bolondnak tartja. Mindezt puszta kinézetével váltotta ki, ami valóban nem valami bizalomgerjesztő.
Egy ipari szolgáltató cégnél dolgozik, mit raktáros. Anyagvételezéskor, kiadáskor mindig fontos embernek tartja magát, és ezt ilyenkor ki is mutatja viselkedésével. Céltudatosan jön- megy a kezében tartott papírokkal, mert ő most hivatalos ügyet intéz, és hangja, beszéde is megváltozik kissé. A kollégák csak mosolyognak rajta, és még teszik is alá a lovat, minek hatására Deodát még fontosabb, nélkülönözhetetlenebb személynek érzi magát.
Azon a kevés brigádbulin, amiken részt vett, mindig bepróbálkozott valamelyik hölgynél. Tény és való, hogy a cégnél nagyon csinos adminisztrátor, és könyvelő hölgyek vannak. Szeretik is Deodátot, beszélgetnek, viccelődnek vele, kedvesen fogadják a bókjait, de egyikük se tudja elképzelni, hogy ezzel a férfival a munkatársi viszonyon kívül bármi más komoly, házas, vagy élettársi kapcsolat legyen. Ennek több oka is van. Az egyik, és a legfontosabb, hogy mindegyik hölgynek van családja, férje, gyereke, a másik, nincs mit szépíteni, Deodát nem a zsánerük. Ezért mikor a férfi bepróbálkozik náluk, a vége az, hogy finoman, tapintatosan kosarat adnak neki, függetlenül attól, hogy Deodátnak ez nem esik jól. Persze addig erőszakoskodik, míg az ügy lezáratlan marad, és reményeit megtartva, álomvilágban élve, tovább ostromolja a kolleginákat, munkaidőben is. Néhány férfi munkatársa megjegyezte, hogy ez a szerencsétlen flótás nem kell még az ördögnek sem.
Most jobb oldalára fordulva alszik, egy kifakult, függőlegesen kék- fehér csíkos pizsamában, aminek szárai bokáig sem érnek, és úgy néz ki, mint a rabruha. Egy átlagos ember fel se venne ilyet, már rég kidobta volna, de Deodátnak ez tökéletesen megfelel, mi több, ez a kedvenc pizsamája. Egyenletes szuszogását horkolás váltotta fel. Úgy horkantott, akár egy vaddisznó, néhol meg medvemorgásra emlékeztető hangokat adott ki. Jobb is, hogy egyedül él, így nem sok nőszemély tudna mellette aludni. Hirtelen megrándult egész teste, és a horkolás megszűnt, visszatért az iménti nyugodt szuszogás. Átfordult a másik oldalára, és csendesen aludt tovább.
A kint tomboló szél egyre vadabban adta elő süvítő munkáját, agresszívan száguldozott a fák lombjai, és az épületek között. Szűnni nem akarva, mint egy eszelős, visszatarthatatlanul, üvöltve járta be a város utcáit, tereit, minden apró szegletét.
Deodát szeme kinyílt, és lassan felfogta a kintről jövő hangokat. Nem örült neki, reménykedett reggelre elmúlik, hogy ne ilyen bolond szélviharban kelljen mennie dolgozni. Ágya felett a falon egy éjjeli lámpa szunnyadt csendesen. Ritkán használta, jóformán csak azért vette, mert jól néz ki, és jelentősen le volt árazva. A lámpa felett egy feszület helyezkedik el, mióta az eszét tudja, ez megvan. A feszületre egy rózsafüzér van ráterítve, szépen, szabályosan. Végül a feszület felett egy nagy, téglalap alakú festmény díszeleg, egy szentkép. Szűz Máriával, Józseffel, és a kis Jézussal. Régimódi, ám annál szebb cifrára faragott fakerete aranyszínűre van festve. Ez a szentkép még apai nagyapjától maradt itt, akár egy örökség.
A szél visszább vett, de még így is erősen hallatta magát, és Deodátot rossz érzés kerítette hatalmába. Az ablakon a redőny teljesen le van engedve, semmi fény nem jön be rajta. Bár éjszaka nincs is sok fény, ám pont az ő ablaka alatt van egy utcai kandeláber, de a redőny annyira tökéletesen sötétít, hogy annak fényei se tudnak beszűrődni. A férfi csak pislogott, de az orráig sem látott, olyan sűrű sötétség borította be a szobát. Rossz érzése azt sugallta, hogy nincs egyedül a szobában. Valaki, vagy valami van itt. Félt, mert sok éves tapasztalata, hogy a rossz érzései mindig bejönnek. Szemeit akárhogy erőltette, nyitotta tágra, csak a nyomasztó, koromfekete sötétség volt, semmi más. Ilyen sötétet még soha nem látott. Vagy ha látott is, nem tulajdonított neki jelentőséget, ezért nem maradt meg benne. De most, hogy rossz előérzet aggasztotta, így a sötétség is sötétebbnek látszott, és úgy gondolta, ennél sötétebb nincs is a világon.
Átfordult a másik oldalára, egy rövidke ideig oldalt, majd a hátára feküdt. Aztán meggondolta magát, újra az oldalára fordult, és csak nézett előre. Nem tudott vissza aludni, most már nem csak a szél miatt. Hatalmába kerítette a sötétség, és ezzel foglalkozott. Ezen kívül itt van még a rossz előérzete, ami most, hogy eszébe jutott, nőni kezdett benne a félelem. Egyre apróbbakat, és egyre halkabban szuszogott. Nem mert megmozdulni, igyekezett észrevétlen maradni, mintha nem is lenne itt, mintha nem is létezne.
Egy távolinak tűnő hang törte meg a szoba csendjét. Sejtelmesen, halkan suttogott, kissé elnyújtva az „á” betűt: „- Deodááát… Deodááát…”- a férfit teljesen lebénította a félelem. Rossz érzése beigazolódott, és már tudta, hogy a Gonosz van itt a szobájában. Ahogy oldalán feküdt, mozdulatlanul nézett előre merev szemekkel a hang felé. Semmit nem látott, csak néha hallatta magát a Gonosz hangja: „- Deodááát… Deodááát…”- a lassú, suttogó hang kezdett őrjítő lenni, mintha az lenne a célja, hogy az ágyban fekvő ember lelkét elrabolja. Deodát semmit nem tehetett, akár válaszolhatna is a hangnak, vagy felkelhetne, villanyt kapcsolhatna, talán akkor megszűnne ez az egész, de félt tőle, hogy ezek akármelyikét tenné, végzetes is lehetne számára. És amúgy sem mer megmozdulni, már- már levegőt se nagyon mer venni, így hát csak félt, tűrt, és várta, hogy jöjjön a reggel, elmúljon az éjszaka ezzel a kísérteties hanggal együtt.
Tudta, hogy élete leghosszabb éjszakáját éli át, és reményei a reggel eljövetelének most fényévnyi távolságnak tűnt, holott csak pár óráról van szó. Azt hitte, rosszabb nem jöhet, de tévedett. Az irány, amerre nézett, ahonnan a hang szűrődött, ott most egy, a szobánál is sötétebb doboz rajzolódott ki. Deodát úgy vélte, minden oldala, és a magassága is egy méter körüli lehet. Egy szabályos kocka, ami oly pokoli fekete, hogy látható az amúgy is koromfekete szobában. A férfi ezt már teljesen hihetetlennek tartotta, mert az előbb úgy vélte, ami sötétség belepi a szobát, attól sötétebb már a világon nincs. És most saját szemeivel látja, hogy mégis van. Már nyelni se nagyon mert, csak ha már nagyon muszáj volt, annyira hangtalan akart maradni. Merev, üveges szemekkel bámulta a pokolfekete dobozt, és várta mi történik. Ezt a szót, hogy pokolfekete, most találta ki, mert valahogy el kellett nevezni azt az észvesztő, félelmetesen sötét doboz színét.
A Gonosz feltette az I-re a pontot. A pokolfekete doboz felső részének közepén két sárga szem kezdett világítani. Egyenesen a férfira szegeződve. Fénye nem vakított, bár világított, mégis úgy hatott, mintha csak vízfestékkel lenne odafestve. És újra megszólalt az iménti hang, ugyanúgy lassan, suttogva: „- Deodááát… Deodááát…”- a sárga szempár nem pislogott, csak szigorú tekintettel nézett. Deodátnak úgy tűnt, mintha egy macska szemei lennének kicsit nagyobb kivitelben, pedig jól tudta, hogy a dobozban a Gonosz van, és ő les onnan kifelé. A szempár megjelenésének ellenére Deodát állapota nem rosszabbodott, mert márt nem volt hova. Teljesen padlóra került lelkileg, már nem gyártott elméleteket, örült, hogy még egyáltalán életben van. Csak arra összpontosított, hogy minél észrevétlenebb maradjon, és várta a reggelt. Még egy reménye maradt, feje felett a falon a feszület, a rózsafüzér, és a szentkép. Ha ezek nem mentik meg a Gonosztól, akkor semmi. Ez minden, amit tehetett. Farkasszemet nézett a dobozzal, a Gonosszal, miközben a hang kis szünetekkel, de folyamatosan szólogatta: „- Deodááát… Deodááát…
2.
Szemei riadtan pattantak ki, mint akit áramütés ért, és azonnal, reflexszerűen nyúlt a kis éjjelilámpa kapcsolójához. A szoba fénybe borult, és csendesen mutatta meg magát. Deodát körülnézett. Sehol senki, minden rendben van. Nincsenek hangok, nincs pokolfekete doboz a szobában. Felállt az ágyra, és megpuszilta a falon lévő feszületet, majd hálát adott az Úrnak. Megnézte mennyi az idő. Még fél órát aludhatna, de számára örömteli a reggel, nekiállt munkába készülődni.
Még fújt a szél, ahogy gyalog nekivágott a munkahelyre vezető útnak, de korántsem hasonlított éjszakai önmagára. Már nem csavarta eszeveszetten a fák lombjait, nem száguldozott, mint egy ámokfutó, csendesen, ám kellemetlenül fújdogált. Jelenlétével csípőssé tette a reggelt, és Deodát arcát pirosra festette. Még kevés élet van az utcákon, most ébredezik a város, de Deodát már rója a maga szokásos, minden hétköznapi útját, és a tömegközlekedés járatai is úton vannak. Megnézett minden járművet, amik néha elhaladtak az úton, a gyér forgalomban. Egy csuklós busz haladt el abba az irányba, amerre Deodát is tart. A hatos busz. Kevesen, csupán pár ember ült rajta. A busz után jó öt- hat percre egy villamos érkezett zörögve, szemből. A férfi ezt is megnézte. A hatos villamos. Ezen is kevesen utaztak, akárcsak a buszon. Menet közben szemügyre vett még néhány személyautót, és csak úgy szórakozásból megfigyelte színüket, típust, és a rendszámot. Tette mindezt unaloműzésként, és úgy is vette észre, hogy ezzel a kis elfoglaltsággal jobban telik az idő a monoton úton. Egy troli érkezett halkan surrogva. Ezt is megfigyelte, ez a hatos troli. Mosolyogva haladt előre, tudta, már nincs messze a munkahely, ahol várja őt saját birodalma, a kellemes meleg raktár, ahol átmelegedhet, és eltűnik arcáról a piros folt, amit a hideg szél rajzolt rá.
Odaért a sarokhoz. Itt kell befordulni abba a mellékutcába, ahol a munkahelye található. Az utca reggeli forgalmába egy hangos, hosszú dudálás hasított bele. Deodát megfordult, hogy megnézze a hang okát. Egy fekete személyautót látott, benne egy kopasz, agyontetovált fejű figura. Ez szokatlan volt számára, ilyen alakokat csak a tévében látott, kiknek a fejük bőre is tele van tetoválással. A kocsit vezető férfin fekete ujjatlan póló van, ami kilátszik alóla, nyaka, válla, felkarja, mind- mind tele van tetoválva, egy tiszta felület nem látható. Szigorú szemekkel, vicsorogva Deodátra vigyorgott. Elővillanó fogai kivétel nélkül mind hegyesen csillogott. Deodát megijedt, és újra félni kezdett. Félt, hogy ezen alak személyében a Gonosz öltött testet. Majd rossz előérzete ismét beigazolódott, mikor visszagondolt a tömegközlekedési járművekre. A busz, a villamos, a troli. Mindegyik a hatos számot viselte. Három hatos. 666, a gonosz száma. Közben a fekete autó a tetovált fejű vicsorgó kopasz alakkal eltűnt. Deodát félelme folyamatossá vált, pedig olyan szépen indult ez a reggel. Legalábbis az éjszaka átéltekhez képest mindenképpen. De ezzel még nem ért véget a nap, sőt, csak most kezdődött, és ugyanúgy, mint az éjszaka, a nappal is tartogat még számára kellemetlen meglepetéseket.
Az ébredés utáni öröme szertefoszlott az utcán átéltek, és tapasztaltak után. Kabátja ujjába bele gyűrte sapkáját, és morcos kedvvel akasztotta a fogasra. Kis raktára a lakatos műhely végében található, erős ráccsal elválasztva. Bekapcsolta a rádiót, de nem igazán figyelt rá. Azon volt, hogy munkatársai lehetőleg semmit ne vegyenek rajta észre, és igyekezett elhessegetni a gondolatot, de az mégis befészkelte magát tudatalattijának legmélyére. Próbálta lekötni magát, elővette a leltárlapot, és a tegnap délután érkezett anyagokat vette leltárba. Hallotta egyik kollégája epés megjegyzését. „- Na, megérkezett ez az undorító féreg is”- de nem foglalkozott vele, elengedte a füle mellett. Most komolyabb dolgok aggasztották, mint holmi kis megjegyzések.
Valami szokatlan, rossz érzés kerítette hatalmába, ami cselekvésre késztette. A jegyzettömbből letépett egy lapot, egy három számjegyből álló számot, és három szót írt rá. Majd mint egy misztikus jelenségként ez a kis négyzet alakú lap elkezdett szállni, mintha lágy fuvallat kapta volna fel, és ringva, mint a hulló falevél, a leltárlapokat tartalmazó dossziéba csusszant bele. Legfelülre, ha bárki kinyitja a dossziét, azonnal ott legyen szem előtt. Történt mindez úgy, hogy közben Deodát különös állapotba került. Tekintete kimerevedett, mint aki nem is tud magáról, és arról sem, hogy mit tesz. Mint aki el van kábítva, és akaratán kívül cselekszik. Az egész nem tartott két percig, majd amilyem hirtelen jött, olyan gyorsan, szinte varázsütésre múlt el Deodát irányíthatatlan cselekvőképessége, és mintha mi sem történt volna, folytatta munkáját. Minden kis dobozt felnyitott, átszámolta a benne lévő anyagokat, hogy stimmel-e a rendelt darabszámmal, majd elkönyvelte a leltárba. Miután végzett, a dobozt visszazárta, és következett az újabb doboz. Felnyitás, számolás, könyvelés, visszazárás. Újabb doboz, felnyitás, számolás, könyvelés, visszazárás. Így ment ez három órán keresztül, csaknem délig. Már az utolsó doboz tartalmát számolta, mikor megjelent a főnök.
- Deodát, a legfelső polcon lévő anyagokat is leltárba vetted?- a raktáros felnézett a polc tetejére, dobozok halmaza sorakozott egymás mellett.
- Melyikeket?- kérdezett vissza.
- Ott, azok a fehér dobozok.- mondta a főnök, és közben ujjával odamutatott.
- Azokat még nem, nem is tudtam róla.
- Igen, tegnap akkor érkeztek, miután te már elmentél, én vettem át őket. A dekádosok hordták be.
- Oké főnök, kösz hogy szóltál, ebéd után megteszem.
- Rendben, köszönöm.- szólt a főnök mosolyogva, és elment. Deodát nézett utána, látta, hogy nem az irodába ment, hanem az udvarra. Aztán hallotta, amint a kocsi kimegy a telephely udvaráról. „- Na, ez ebédelni ment. De jó neki, nem kell megvárni a delet. Én meg itt ülhetek éhesen, még el nem érkezik a megfelelő időpont.”- gondolta a raktáros. És csendben másra már nem gondolva hallgatta a rádiót.
Mikor belépett a konyhába, kollégái már ebédeltek. – Jó étvágyat!- kívánta nekik, és a hűtőhöz ment.
- Köszi, neked is!- válaszolták a többiek, majd Deodát kivette a kajáját a hűtőből. A műanyag, mikrózható edény fedelét levette, és két percre betette melegedni. Rizseshúst hozott ma ebédre. Nem egy fejedelmi lakoma, de nem fog éhenhalni a következő étkezésig. Mohón, csámcsogva evett, mindig így szokta, nem vette észre, hogy zavaró, számára ez természetes. Kollégáit zavarta, de nem mertek szólni neki. Mindig ez van, minden egyes ebédnél, Deodát csámcsog, mint egy disznó. És még ez akar az irodista csajokkal összejönni. Nevetséges. Evési stílusa kiváltotta kollégáiból az utálatot, ami mindig is megvolt bennük, de pár epés megjegyzés kivételével nem adták tudtára, most sem. Csak magukban gondolták, és a pokolba kívánták Deodátot. Miért nem tud a raktárban ebédelni?- alakult ki minden kollégájában a kérdés. Ott is van asztal, le tudna ülni, csámcsoghatna kedvére, böföghetne, és ha kedve úgy tartja, még finghatna is evés közben. Sőt, ha a kávéjába nem jutna sűrített tej, akár a faszát is beleverhetné. Ilyen gondolatok cikáztak a kollégák agyában, miközben szerencsétlen Deodát csámcsogva csillapította éhét.
- Deodát, volt valami éjjel?- kérdezte az egyik kolléga azzal az elgondolással, hogy amíg Deodát beszél, addig se csámcsog. A raktáros kezében megállt a kanál, és szája is abbahagyta a rágást. Megijedt.
- Mire gondolsz?- kérdezte óvatosan.
- Tudod te azt. Kúrtál az éjjel?
- Ja…- könnyebbült meg Deodát. – Hát persze. El se tudod képzelni, milyen éjszakám volt.- válaszolt, és magában megjegyezte, hogy az éjszaka az nem kúrás, hanem rákúrás volt, de nagy.
- Na, mesélj!- kérte a kíváncsi kolléga.
- Á, bocs, de ez tabu téma.- válaszolt mosolyt erőltetve az arcára.
- Olyan izé vagy!
- Nem baj, akkor sem mesélek.
Ebéd után kiment az udvarra. A többi munkatárssal ő is elszívott egy cigit, közben beszélgettek, jókat röhögtek, majd szétszéledt mindenki a dolgára. Deodát is visszaballagott a raktárba, és nekiállt, hogy leltárba vegye a fehér dobozok tartalmát, amit kért a főnök ebéd előtt.
Mindenképpen létra kell a művelethez. Amúgy sem egy magas teremtés, de ha az is lenne, akkor is szükség lenne rá, mert a polc teteje magasan van. A raktár sarkából elővette a kis alumínium létrát. Nem nagy, csupán négy foka van, de ez tökéletesen megfelel, így már kényelmesen el lehet érni a legfelső polcot is. A létrát a szerkezetnek támasztotta, egyik kezében a leltárlappal, a másikkal kapaszkodva felmászott a létrafokokon. Most vagy leveszi a dobozokat egyenként, vagy megszámolja a tartalmát, lemászik, elkönyveli, de ez így nem fog menni. Egy kézzel kapaszkodni, a másikkal dobozt bontani, számolni, írni, elég nehéz feladat. Arra gondolt, szól egyik munkatársának, jöjjön, segítsen neki, és kezdett lemásznia a létráról, mikor félre lépett, egyensúlyát veszítette, a létra is dőlni kezdett oldalra, és Deodát leesett. Oly szerencsétlenül ért földet, hogy jobb bokája azonnal kifordult a helyéről, és pillanatok alatt többszörösére dagadt. Hatalmasat üvöltött fájdalmában, mire minden kollégája pillanatok alatt ott termett.
- Mi történt?- kérdezték.
- Leestem arról a rohadt létráról.- válaszolt a fájdalomtól sziszegve.
- Oké, nyugi. Elviszünk az üzemorvoshoz. Ne izgulj, minden rendben lesz.
Így is történt. Deodátot elvitték a orvoshoz, aki visszatette bokáját a helyére, miközben Deodát vért izzadt a fájdalomtól. Kapott rá kenőcsöt, és ellátták jó tanáccsal is, hogyan kezelje a bedagadt végtagot.
A leltározást másodmagával fejezte be. Deodát ült az asztalnál, és csak az eredményt írta a leltárlapra, amit a létrán álló kollégája diktált neki.
- Vigyázz azzal a rohadt létrával, nehogy te is úgy járj, mint én!- figyelmeztette a kollégáját.
- Köszi, hogy aggódsz, nem szeretnék úgy járni, vigyázok.- jött a felelet.
3.
Munkaidő végén Deodátot hazavitték autóval, hogy ilyen sérült lábbal minél kevesebbet kelljen gyalogolnia. A fuvart megköszönve bebicegett a lakásba, és azonnal le is feküdt, hogy pihentesse sérült végtagját. Aludni nem akart, nem is tudott volna, annyira fájt neki, ezért bekapcsolta a tévét, és ott válogatott az adók között. Közben elgondolkozott. Totál egyedül van. Nincs senki, aki segítene neki, ha kellene egy pohár víz, ha bármit szeretne, saját magának kell megoldani. Fájós lábbal felkelni, kibicegni a konyhába, persze amennyire lehet, kímélni a lábát, ezzel erőltetve a másikat, hát nem egyszerű dolog. Elesettnek érezte magát, de ami akadály elé állította sérülése, megoldotta őket, lassan, de ügyesen. Rádöbbent, hogy az ember hiába fiatal, életerős, elég egy rossz mozdulat, és egyik pillanatról a másikra teljesen kiszolgáltatottá válik. Most ő ilyen helyzetbe került, és azzal is tisztában van, hogy nem két nap alatt fog meggyógyulni. Most nem volt eszében a Gonosz, nem is gondolt rá, hogy a baleset esetleg az ő műve lehet, és a reggeli járművek, a három hatos, a fekete autót vezető tetovált fejű kopasz sem jutott eszébe. Gondolatait teljesen lekötötte sérülése, és bosszankodott, magát hibáztatta, hogy lehet ilyen szerencsétlen. Már milliószor megmászta a polc tetejét azzal a kis létrával, soha semmi baj nem történt. Persze egyszer minden jó sorozatnak vége szakad. Baleset bárkivel, bármikor megtörténhet, aki dolgozik. Az biztos, egy ideig nem lesz gondja ilyenre, néhány napig, esetleg hétig itthon kell nyomnia az ágyat, mire rendbe jön a bokája. Öröm lesz egyedül tévézni, olvasni, esetleg rejtvényt fejteni, aludni, tiszta unalom az egész. Az idő nem fog menni, pedig a gyógyuláshoz idő kell. Most inkább szívesebben dolgozna, szeret itthon maradni, de nem ilyen áron.
Azt vette észre, hogy hiába nézi a tévét, azt se tudja, miről szól a műsor, annyira fáj a bokája. Előre félt az éjszakától, nincs kizárva, hogy át kell virrasztania a fájdalom miatt. Járt már így nem egyszer, fiatalabb korában. Volt mikor a foga miatt nem aludt néhány éjjel, mire rászánta magát, és elment fogorvoshoz. Más alkalommal szánkózás közben sérült meg, egy vas szánkó csapódott a térdének. Szerencséje volt, megúszta a dolgot törés nélkül, de a csont nagy ütést kapott, ez miatt is volt pár álmatlan éjszakája. Abból a szempontból nem jelentett neki gondot, hogy betegállományban volt, így bármikor virraszthatott, vagy aludhatott. Akkor megtette azt, ha már nem tudott aludni, kiment az udvarra havat lapátolni, és bár a fájdalmat nem csökkentette, de addig is lekötötte magát valamivel.
De most itt van a jelen, és ugyanúgy kínlódik, mint húsz évvel ezelőtt, csak a fájdalom a régi, semmi más. Most ha tél lenne, nem volna kedve kimenni havat lapátolni, több okból is. Semmi kedve nem lenne hozzá, és a bokája is annyira fáj, és meg van dagadva, hogy a járás is nehezére esik. Forgolódott, pakolgatta lábát ide- oda, eredmény nélkül. Bárhogy helyezkedett, és tette a lábát, mindenhogyan fájt neki. Ha nem megfelelően helyezte, a fájdalom még erősödött, ezért inkább igyekezett úgy tartani sérült végtagját, hogy minél ideálisabb legyen. Végül is semmiféle pózban nem volt jó, de azon volt, hogy legalább úgy nyugodjon, hogy a fájdalom ne nőjön.
Kínlódva, küszködve, nagy fájdalom kíséretében, csigalassúsággal jött el az este. Rendesen fáradt volt már, és álmos is, amihez valószínűleg nagyban hozzájárult a baleset, ezért feléledt benne a remény, hogy hátha tud aludni éjszaka. Megnézte az esti híradót, jól kibosszankodta magát a pofátlan politikusok szemétségein, majd megnézte az utána következő filmet is. Érdekes módon, a műsor most sokkal jobban elvonta figyelmét a fájdalomról, nem úgy, mint délután. Talán azért, mert ilyenkor jobb műsorokat, vagányabb filmeket sugároznak. Napközben sokan dolgoznak, este viszont már a legtöbb ember otthon van, ez lehet a jobb műsorok oka ilyenkor. A filmet egy újabb követte, de ez már másik adón. Ezt is megnézte, majd kikapcsolta a tévét, mert elmúlt éjfél. Gondolta, megpróbálkozik az alvással. Úgy ahogy kényelembe helyezte magát, de lábával ugyanaz volt a helyzet, mint eddig. Bárhogy rakta, tartotta, a fájdalom erősen kínozta. Végül talált egy olyan pózt, ami tűrhetőnek tűnt, de csak pár pillanatig. Feladta, hogy lábának jó helyet találjon, befejezte a helyezkedést, és álomra hajtotta fejét.
Az alvás persze nem jött össze, csak csukott szemmel feküdt, és igyekezett nem gondolni semmire. Ezt szokta is tanácsolni ismerőseinek, barátainak, ha nem megy az alvás, legalább csukott szemmel feküdjenek, ez is több mint a semmi, és mégiscsak pihen valamennyit a szervezet.
Dühösen kászálódott ki az ágyból, és kisántikált a vécére. Elvégezte kisdolgát, majd bement a fürdőszobába kezet mosni. Visszabicegett a szobába, és bemászott az ágyba. Még ez is komoly feladat számára, majdhogynem meg kell terveznie a lefekvést. Nem mindegy melyik lábát hova teszi, hogyan helyezi testsúlyát, és bár még csak pár órája van ebben a szerencsétlen helyzetben, már nagyon tele van vele a hócipője. Visszagondolt arra, amit az orvos mondott, hetekbe telik, mire a bokája rendbe jön. Ez a gondolat még rontott amúgy sem csodás kedvén, és közben sikerült elterülnie az ágyon. A lábának teljesen mindegy, bárhogy helyezi, akkor is fáj, nem is kicsit, ezért úgy helyezkedett el, hogy legalább a testének kényelmes legyen. Bosszankodni kezdett, mert ha már kint volt, eldöcöghetett volna a konyhába, elszívni egy cigit. De most nem kel fel ezért, majd ha újra ki kell mennie, akkor rágyújt. Jobb oldalára fordult, sérült lábát a másikon pihentette. Erősen fájt, lüktetett, van rajta borogatás, de eddig nem sok haszna. Pár nap, vagy egy hét múlva biztos jobb lesz, és lába pillanatról pillanatra gyógyul, csak lassú a folyamat. Választása nem lévén, tehetetlenül, dühösen feküdt.
Nem érdekelte semmi, csak a lábára tudott koncentrálni. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy létezik ekkora fájdalom. Szemhéjai elnehezültek, háta is sajgott a fáradtságtól, de elaludni nem tudott. Már két dolog kínozta, a fájdalom, és az ébrenlét. Így nyűgnek érezte saját létét. De bízott benne, hogy ettől nem fájhat jobban a bokája, reggelre biztos jobb lesz, estére még jobb, és így tovább.
Mobiltelefonján megnézte, mennyi az idő. Másfél órával ezelőtt volt kint vécén, bár neki ez az idő örökkévalóságnak tűnt. Úgy gondolta, elérkezett az alkalom, hogy kimenjen a konyhába rágyújtani. Flegmán dobta le magáról a paplant, és nehézkesen kikászálódott az ágyból. Óvatosan belebújt a papucsába, érezte, hogy a balos igencsak szűk a bedagadt boka, illetve lábfej miatt. Mint aki tojásokon lépked, úgy tipegett ki, vigyázva, óvatosan, amennyire tudta, kímélte, tehermentesítette sérült végtagját. Úgy érezte, most jól jönne legalább egy mankó, nagyban megkönnyítené számára a közlekedést.
A konyhaajtóhoz érve felkapcsolta a villanyt, és belépett. A nem túl nagy helyiségben egy kicsi asztal állt, három székkel. Az ijedtségtől bele is huppant az egyikbe, mert ami szeme elé tárult, az mellett eltörpül a fájdalma. A kis asztal túlsó oldalán a kopasz, tetovált fejű alak ült, akit reggel látott a fekete kocsiban. Annyi különbséggel, hogy most két szarv is díszelgett a fején, a fekete ujjatlan póló nem volt rajta, izmos teste tetőtől talpig látszott, mert teljesen meztelen. Deodát szólni nem tudott, csak ijedten nézett, tekintete tele volt félelemmel.
- Deodááát… Deodááát…- szólalt meg a tetovált fejű. A hang most nem suttogó, hanem a lény kinézete ellenére magas, csaknem női, gyors, hadaró, idétlen hang. Deodát meglepődött, arra számított, hogy egy ilyen testből férfiasabb hang jön ki.
- Deodááát… Deodááát…- ismételte a lény, akit a házigazda hirtelen nem tudott beazonosítani.
- Múlt éjjel te voltál a dobozban!- állapította meg.
- Hihi, igen, én voltam. Hihi…- jött idétlen hangon az idétlen válasz, miközben fejét türelmetlenül fel- le, jobbra-, balra ingatta, mint egy nem normális idegbeteg.
- Ki vagy te?- kérdezte Deodát, pedig a kinézet alapján volt tippje, ki is lehet ez a gusztustalan lény. Nem volt büdös, mégis valami kellemetlen, orrot irritáló szag terjengett róla.
- Te az ördög vagy.- jelentette ki Deodát.
- Igen, az. Én vagyok a Gonosz, hihi…- jött az újabb kiherélt hangú válasz, fejtekergetés közben. Barnás, agyontetovált testét sűrű, vastag szőrzet borította mindenhol. Vérben álló szemei nem különböztek egy átlag emberétől. Hosszú, nyílhegy alakban végződő farkával szüntelenül az asztal alatt csapkodott. Csontos, meglepően hosszú ujjain a körmök hegyesen nyúltak előre. Vigyorgás közben jól láthatóvá váltak fényes, hófehér, hegyes fogai. Meglepően szépek, eltekintve attól, hogy hegyesek. Deodát elgondolkozott. Ahogy méregette a Gonoszt, irigyelt tőle néhány tulajdonságot. Például az izmos testet, a kockahast, a férfias szőrzetet, és a teljesen ép fogazatát. Neki dagadt teste van, szőrzete gyér, hasa is olyan, mint egy hordó, puha és hájas. Fogai fehérek, de már néhány hiányzik, pedig ápolja őket rendszeresen. Végül a hatalmas nemi szerv, ami nem tudta elkerülni Deodát figyelmét. Hosszúsága van vagy negyven centi, vastag, és úgy áll, hogy hihetetlen. Az erek vastagon düllednek ki rajta, boldog lehet az a nő, akinek a párja ilyen szerszámmal rendelkezik. És persze az a férfi is biztosan boldog, akinek ilyen tekintélyes nemi szerve van.
- Deodááát… gyere velem odaát… hihi… - mondta a Gonosz a tőle megszokott, idétlen módon. A férfi elképzelni nem tudta, mit jelenthet ez. Hova kell menni a Gonosszal? Mi az az odaát? A másvilág? A pokol? Míg ezeket a kérdéseket tette fel magában, a Gonosz megismételte mondókáját:
- Deodááát… gyere velem odaát… hihi…- Deodát érezte, hogy kiszolgáltatott helyzetében teljesen padlóra kerül. Lelkileg összetört, semmi kiutat nem látott, ami módon meg tudná úszni az örökkévalóságnak tűnő jelent.
- Mit akarsz tőlem?- kérdezte félve. Annyit sejtett, bármit is akar tőle a Gonosz, az nem lesz jó.
- Gyere velem odaát. Hihi.- jött a felelet.
- Hova odaát?
- Az én világomba. A pokolba.- mondta a Gonosz, fejét ingatva, vihorászva.
- Mit akarsz tőlem? Nem ártottam senkinek!- kelt ki magából Deodát.
- Csak egyszerűen elviszlek. Kell a lelked. Hihi.
- De hát miért?- kérdezte Deodát, és azon a határon volt, hogy elsírja magát.
- Emlékezz vissza a barátságtalan kollégáidra, akik epés megjegyzéseket tesznek a hátad mögött, és az sem érdekli őket, ha meghallod.
- Na és? Én nem foglalkozom velük, akkor neked mi közöd hozzá?
- Ó, nagyon is sok közöm van hozzá… hihi… Lehet hogy azt a megjegyzésüket épp nem hallottad, de egyszer azt mondták, olyan szerencsétlen vagy, nem kellesz még az ördögnek sem. Hát most mi bebizonyítjuk nekik, hogy tévedtek. Igenis kellesz az ördögnek. Hihi…
- Ehhez nincs jogod!- háborodott fel Deodát. Erre a Gonosz villámgyorsan felpattant, és mire Deodát egyet pislogott, már ott is állt előtte. Tenyerét a férfi homlokának nyomta, néhány pillanatig ott tartotta. Majd pár másodpercig farkasszemet néztek. A Gonosz szigorú tekintettel, komoly pofával szemlélte áldozatát. Deodát szemeiből félelem tükröződött, könyörületre váróan tekintett a vérben forgó pokoli szemekre. A feszültség lassan enyhült, és a Gonosz visszaült a helyére. Deodát ujjbegyeivel végigsimította homlokát. Ahol a Gonosz hozzáért, enyhén meleg, és száraz volt. Óvatosan simogatta, és kitapogatott valamit. Homlokán a bőrfelület több helyen érdes volt, és azt meg tudta állapítani belőle, hogy a Gonosz valami jelet sütött rá. Tovább tapogatta, igyekezett kiolvasni, mint egy vak ember a Brai- írást. Mintha csiszolóvászonból vágtak volna ki három egyforma jelet, olyan érdesnek érezte. Kis időbe telt, mire felismerte a jelet. Három darab hatos, a Sátán száma. Az ördög, a gonosz… Deodát innentől már tudta, meg van jelölve, nincs menekvés, csak idő kérdése, meddig marad még itthon.
- Minek neked a lelkem?- kérdezte.
- Jaj, lelkem… hihi…- kezdte a választ a Gonosz. – Nekem az nagyon kell. Attól élek. Tudod, nekem az emberi lélek olyan, mint az embereknek a levegő. E nélkül nincs lét, nincs élet.
-De miért pont az enyém?
- Végül is teljesen mindegy kié. Most te vagy a soron, már csak a kollégáid miatt is. De ha nem így lenne, talán most épp másvalaki lelkét rabolnám el, de túl nagy jelentősége nincs, egyszer mindenki sorra kerül. Előbb- utóbb hozzád is eljöttem volna. Ha nem most, akkor később.
- És hogy veszed el a lelkemet? Nem tudod megfogni.
- Ti emberek sem tudjátok megfogni a levegőt, mégis palackokba, tartályokba zárjátok, különböző technológiákkal. Pumpáljátok, nyomatjátok, szívatjátok, fújjátok. Hidd el, nekem is megvan a módszerem. A jól bevált módszerem. Hihi. De nem azért jöttem, hogy itt szakmai órát tartsak neked, úgyhogy legyünk túl rajta, és induljunk.- mondta Gonosz.
- Csak még egy kérdés. A testemmel mi lesz?
- Jön az is. Ne félj, mert elveszem a lelkedet, nem fogsz meghalni. A lélek nekem kell, azzal jó ideig tudok lélegezni, a tested meg dolgozni fog nekem, ameddig akarom. Egy, öt, tíz, száz, ezer évig.
- Ezt nem teheted…- képedt el Deodát. Évtizedekig, esetleg századokon át dolgozni, lenn a pokolban? Megállás nélkül? Szolgálni a Gonoszt? Volt sejtése a pokolról, de ennyire borzasztónak, kegyetlennek nem képzelte. Ő úgy gondolta, akit elvisz az ördög, azt klasszikus módon megfőzik abban a hatalmas nagy kondérban, mely alatt ég a tűz, és ezzel bevégzi a szerencsétlen áldozat. Na de ilyet, hogy szinte az örökkévalóságig dolgozni…
Tovább nem tudta vezetni gondolatmenetét, mert a Gonosz odalépett hozzá, és munkához látott. Akaratát rávitte az áldozatra, minek hatására Deodát szája kinyílt, és úgy is maradt. A Gonosz közel hajolt hozzá, és erősen lassan, enyhe szívással kezdte belélegezni a számára életet jelentő energiát. Deodát lelke világos szürkéskék ködcsík formájában, halk surrogással, mint egy gyenge szellő, szállt át a Gonosz testébe. Az egész talán két percig tartott.
Ezután a Gonosz elégedetten felállt, és a férfihoz szólt.
- Deodááát… gyere velem odaát…- Deodát lelketlen teste üveges tekintettel, érzéstelenül állt fel, tekintete a semmibe révedt. Teljesen hatalmába kerítette a Gonosz. Gondolkodásra, önálló cselekvésre már soha nem lesz képes, csak arra, amire a Gonosz utasítja.
- Menjünk Deodááát…
- Mehetünk…- hallatszott a gyenge, üres reakció, Deodát engedelmesen, lassan felállt, és egyik pillanatról a másikra kámforrá váltak. Az üres lakáson kívül semmi nyom nem maradt utánuk.
A cégnél mindenki tette a dolgát, valamelyest örültek, hogy nincs Deodát, mert nem fog csámcsogni ebéd közben. De valahol sajnálták is szerencsétlent, mert nem elég neki a maga baja, a nevetséges, szánalmas külsővel megáldott lénye, most itt van még ez a sérülés is. A raktári munkákhoz is mást osztottak be. Szerettek volna érdeklődni lebetegedett munkatársuk állapotáról, de hiába hívták mobiltelefonján, nem vette fel, pedig többször is próbálták.
A főnök lépett a raktárba, és elkérte a Deodátot helyettesítő személytől a dossziét, melyben a leltárlapok vannak.
- Főnök, van egy kis gond.- szólalt meg az ideiglenes raktáros.
- Éspedig?
- Deodátot hívtuk telefonon, de nem veszi fel, pedig kicsörög.
- Biztos alszik. Próbáljátok később.
- Ez itt a gond, legalább négyszer hívtuk már, de semmi. Ezért arra gondoltunk, ketten beülnének az egyik céges kocsiba, és elmennének megnézni, mi lehet vele.
- Rendben, semmi gond, csak előtte légy szíves gyere, segíts nekem.- mondta a főnök.
- Oké, megyek. Mit kell tennem?
- Ezeket a lapokat kellene beszkennelni a gépbe. Nem nagy ügy, pár perc az egész.
- Meglesz.- szólt a raktáros, és be is mentek az irodába. A főnök átnyújtotta a dossziét.
- Akkor parancsolj, tiéd a pálya.
- Oké, főnök.- mosolygott a raktáros, de arcáról lefagyott a mosoly, mikor kinyitotta a dossziét.
- Főnök… ezt nézd meg…- motyogta erőtlenül. A kinyitott dossziéban a leletárlapok tetején egy négyzet alakú kis jegyzettömb lap feküdt, minden kétséget kizáróan Deodát kézírásával. Három szó, és három betű állt rajta. A főnök arcára döbbenet ült ki, mikor meglátta, és elolvasta:
„Már nála vagyok
666”
VÉGE.
Edwin Chat
2012.02.16-17
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
