I.
Kíváncsiságtól hajtva
Úgy érzem, nehéz feladat elé állítom magam ezzel az írással. Nem lesz könnyű valamivel több, mit húsz évre visszaemlékezni, lehetőleg időrendi sorrendbe, de igyekezni fogok, hogy emlékeim minél jobban tükrözzék a valóságot, a múltban történteket. Már sok történetet írtam eddig, közel ötvenet, de néhány nem került soha a nyilvánosság elé. Ez a Véres sztori című írás lesz a harmadik olyan munkám, amiben semmi fantázia nincs, az egész megtörtént eseményeket mutat be. Nem erről vagyok híres, de a véradás terén, és az életben is most értem el egy olyan ponthoz, ami arra késztet, hogy leírjak mindent.
Miről is van szó? Véradásról. Bár abban az időben már nagykorú voltam, de a mai eszemmel azt mondanám, hogy mégis gyerek. Sok minden foglalkoztatott, egyedül csak a véradás nem. Több dolgot kipróbáltam életemben, de akaraterő híján szép sorban abba is hagytam mindegyiket. Most ezekre nem térek ki, hogy mik voltak, mert ezzel az írásommal nem ez a cél.
A Véres sztori című írással a véradásokon szerzett tapasztalataimat, átélt élményeimet szeretném leírni, valószínű, hogy semmit nem érek el vele, de annyit biztosan, hogy az emlékeket megörökítem, és ha egyszer eljutok abba a korba, mikor már erősen feledékeny az ember, sokszor kihagy az agya, nem kell félnem, mert csak előveszem ezt az írást, és a véradásaim emléke újra feléled.
Talán nincs ember a Földön, aki még soha életében nem volt kíváncsi. Én is bele estem ebbe az érzésbe. Nem is egyszer. De a véradás nem szerepelt benne. Hallottam a véradásról, tévében, rádióba, ha az utcán mentem, láttam a plakátokat, melyeken hirdették, újságokban is találkoztam ilyen felhívásokkal, de nem érdekelt. Tehát tudomásom volt erről, hogy létezik egy ilyen megmozdulás, egy ilyen esemény, amit elég sűrűn, akkoriban háromhavonta szerveztek, és tartottak, de nem ragadott magával. Közömbös maradtam iránta. Aztán persze az idő múlásával a véradás iránt is felébredt a kíváncsiságom. Játszadoztam a gondolattal, hogy vajon milyen lehet, de nem tudtam elképzelni, hogy valaha egyszer én is elmenjek vért adni, és ezt hangoztattam is. Én, vért adni? Soha! Komolyan, ez így volt, ezt mondtam. Kollégákkal, barátokkal, ha szóba került ez a téma, én mindig hangoztattam, hogy soha nem fogok vért adni. Oka nem volt, nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért nem, de hála Istennek nem is volt rá szükség, mert soha senki nem kérdezte, miért döntöttem így.
Persze sok más minden mellett a kíváncsiság is nagy úr, ha nem is állandóan, és nem is mindig, de néha igen, és engem is elkezdett piszkálni. Egyre többször jutott eszembe a véradás, és gondolkoztam el rajta, hogy milyen lehet. Maga az érzés, és az utána következő idő. Hallottam már, hogy emberek rosszul lettek a véradástól, colostokként csuklottak össze utána, nem bírtak felkelni az ágyról, és hasonlók. Tehát hiába volt bennem a kíváncsiság, az idő múlásával egyre erősebben, ezek a negatív történetek visszatartottak, bár nem nagyon kellett, mert továbbra is azt vallottam, hogy nem adok vért soha, csupán csak a kíváncsiság kínozott. Eljutottam odáig, hogy foglalkoztam a témával, játszadoztam a gondolattal, de részvevője nem akartam lenni. Nem tudom, a családban van, vagy volt-e véradó, de egyet biztosan tudok, apám rosszul lesz a vér látványától. Szerencsére nekem ilyentől nem kell félnem, én bírom, semmi bajom nincs tőle.
1991 év elején jött el az, amit nem gondoltam volna. Mesélték nekem, milyen a véradás, hogy zajlik, mit tesznek, de hiába, ez csak az elméleti része, ettől még nem tudom meg, hogy valójában, fizikálisan milyen érzés. Azt hiszem ez volt a döntő pont, hogy győzött a kíváncsiság, és én az addigi stabil, elbizonytalaníthatatlan érvemet, hogy soha nem adok vért, egyszerűen felrúgtam, porba tapostam, megszegtem. A kíváncsiság ekkor már vadul tombolt bennem, de sajnos társult mellé egy másik érzés is, a félelem. Igen, tizenkilenc éves kölyök voltam, és féltem. Végül mégis kikötöttem egy véradáson. Hogyan? És miért? A válasz egyszerű, a kíváncsiság legyőzte a félelmet, de annyira nem, hogy elmúlt volna. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a kíváncsiság, nagyobb, és erősebb volt bennem, mint a félelem. Szóval ekkor félve, de nagyon kíváncsian indultam el, életem első véradására. Akkor még nem gondoltam, és talán nem is hittem volna, hogy az elsőt még több tíz fogja követni. Azért vigyázni kell a kíváncsisággal, de így utólag azt mondom, hogy nem bánom, hogy annak idején legyőzte a félelmemet. Örülök, csak egy bánatom van, hogy az a kíváncsi kölyök már húsz évvel idősebb.
II.
Az első véradás
A nagy nap: 1991. február 21. Az első véradás időpontja. Négy nappal a tizenkilencedik születésnapom előtt. Akkoriban itt Százhalombattán, az erőműben dolgoztam. A hegesztő műhelyben voltam, ív- és lánghegesztő. Sok erőműves kolléga is járt vért adni, tőlünk is, és más osztályokról is. Volt, akit ismertem, volt, akit nem. De akit nem ismertem személyesen, ott a véradáson azokról is tudtam, hogy erőművesek. Abban az időben a véradások nagy részén az erőműves dolgozók vettek részt a legtöbben. A gyár üzemeltetett egy művelődési házat az ERBE telepen, ott rendezték azt a véradást, ami nekem az első volt. Mint már korábban említetem, félve mentem el, és álltam sorba az adminisztrációnál. Itt kiállítottak egy kartont a részemre, ráírtak minden fontos dolgot, nevemet, adataimat. Megkérdezték hány kiló vagyok, és milyen magas, ez-e az első véradás. Miután megtörtént az adatfelvétel, pohárban, melyben víz is volt, lázmérők sorakoztak. Ki kellett venni egyet, megmérni a lázat, megmutatni az adatfelvevő nőnek, végül visszatenni a pohárba. Kaptam egy lakmuszpapírt, azzal el kellett vonulni a vécére, szépen levizelni, majd visszajönni, és az elszíneződött papírcsíkot is be kellett mutatni. Mikor azt mondták rá, hogy jó, rendben, akkor lehetett kidobni a kukába. Aztán lehetett tovább haladni, leülni egy székbe, ahol bal kezem vénájából vettek mintát. Ezután néhány perc várakozás következett, meg kellett várni, hogy az eredmény megszülessen. Mikor ez is megvolt, ezt az eredményt is ráírták a papíromra, és mehettem a belgyógyászhoz. Ott derékig kellett vetkőzni, sztetoszkóppal meghallgatta az orvos a mellkasomat, és a hátamat, megkérdezte, hogy érzem magam, felsorolt pár betegséget, hogy ezek közül volt-e valamelyik az utóbbi időben, és vérnyomást mért. A vizsgálat befejeztével ő is felírta a megállapított eredményeket a papíromra, alkalmasnak talált a véradásra, és mehettem abba a terembe, ahol megcsapolják az embert.
Nem volt mese, innen már nincs visszaút. Belevágtam, ha eddig eljutottam, már végigcsinálom, bármi is lesz a következménye. Egy asztalhoz kellett menni, ott kaptam meg a zacskókat, a csöveket, meg mindenféle dolgot, ami a vér levételéhez kell. Itt, az első véradáson tudtam meg, hogy 0 Rh+ vérem van. Előtte sokáig abban a hitben voltam, hogy negatív. Többek között erre is jó a véradás, hogy az ember megtud magáról olyan információt, amit eddig nem tudott. Esetleg betegségek is kiderülhetnek.
Eljött a pillanat, sorra kerültem, be kellett feküdnöm az egyik ágyba. Az ápolónő betakart egy fehér lepedővel, gondolom azért, ha valami gond adódik, ne legyen véres a ruhám. Feküdtem, pislogtam, és közben néztem, mit tesz. Rutinosan toldotta össze a csöveket a zacskóval, összerakta úgy, ahogy kellett. Akkor ijedtem meg igazán, mikor a cső végén megláttam a tűt. Hosszú volt, és vastag. Lényegesen nagyobb, mint amilyennel általában a doktor bácsik, doktor nénik a szurit adják. Azt hittem, itt is egy olyan, normál méretű tűt böknek belém. Nem. Egy akkorát, ami lovakhoz való, nem emberekhez. A hatás nem is maradt el, pedig nem néztem oda. Fájt, ahogy belém szúrta az ápolónő, és még a könnyeim is kibuggyantak. Miután ez megtörtént, megkért, hogy a kezemmel pumpáljak, folyamatosan csukjam, nyissam az ujjaimat. Mivel első véradó voltam, végig ott ült mellettem, figyelt, és néha megkérdezte, hogy érzem magam. Mindig azt válaszoltam, hogy jól, de ahogy fogyott belőlem a vér, éreztem, hogy valami nem olyan, mint eddig volt. Mintha nagyon enyhe kábaság, vagy zsibbadás jött volna rám, vagy valami ehhez hasonló. Mindegy, nem szóltam, a kérdéseire tovább is igent válaszoltam. Időbe telt, mire lefolyt a négy deci vér. Tíz perc biztos kellett hozzá. Miután végeztem, az ápolónő két kis kémcsőbe vett még mintát, majd kihúzta belőlem a vastag tűt, és a helyét nyomókötéssel leragasztotta. Szerettem volna felállni, de nem engedett. Az a szabály, hogy aki először ad vért, annak öt percig feküdnie kell. Rendben van, szót fogadtam, betartottam amit mondott.
Mikor végre felkelhettem, talán jobb szerettem volna még feküdni. Ekkor kerített hatalmába igazán a félelem. Mi lesz, ha felkelek az ágyból, és elindulok? Szédülni fogok? Úgy megyek majd, mint egy részeg? Esetleg pár lépés után összeesek? Egyáltalán lesz erőm kikelni az ágyból? Ilyen kérdések kínoztak, és növelték bennem a félelmet. Az ágyból sikerült felkelnem, az ápolónő segített. Aztán felálltam. Féltem. A lábam nem remeg. Jól van, még mindig állok. Nem csuklottam össze rongybabaként. Még nem. Újabb komoly feladat jön. El kell indulni, nem állhatok itt a következő véradásig. Sőt, haza is kellene menni valahogy. Elindultam. Mint egy kisgyerek, aki élete első lépéseit teszi, én úgy számoltam a lépteket. Pár lépés után még talpon voltam, és egyenesen mentem, nem kacsázva. Azon vettem észre magam, hogy kimentem a teremből, és nem szédültem, nem estem össze, nem lettem rosszul. Örültem, de nem tudtam, hogy fogok-e máskor is vért adni. Meglátogattam a büfét, ahol kaptam két szendvicset, és választhattam sör, vagy üdítő között. Mivel nem iszom alkoholt, az üdítőt választottam. Leültem, bekajáltam, megittam a bambit, elköszöntem, és hazamentem. Az igazi érzés másnap fogott el. Olyat éreztem, amit még soha. Mintha újjá születtem volna. Tombolt bennem az erő, az egészség, kicsattantam a jókedvtől, tele voltam vidámsággal, életkedvvel. Az egész olyasmi érzés, mint mikor ébredéskor nyújtózkodik az ember, és a vér megpezsdül az ereiben. Ezt az érzést kell elképzelni legalább ezerszeresen. Csodálkoztam is, hogy ilyen szuperül érzi magát az ember véradás után? Akkor a következő véradásra is elmegyek. Ezért kellett a kíváncsiság, mert ezt az érzést nem lehet elmesélni, csak átélni. Aki nem élte át soha, egy érzéssel szegényebb. És a félelem is teljesen elmúlt, amit a véradás gondolata váltott ki belőlem. Pozitív dolgokat éltem át, semmi okom nem volt tovább a félelemre, és tudtam, hogy ott leszek a következő véradáson, mert újra szeretném érezni ezt a szuper érzést, ami olyan, mintha újjá születtem volna. És nem csak eldöntöttem, hogy megyek a következő véradásra, de vártam is, hogy legyen már.
III.
Plazmapheresis
A plazmás véradásaim Jani bácsinak köszönhetőek, és talán kicsit nekem is, mert én döntöttem úgy, hogy kipróbálom ezt is. Természetesen kíváncsiságból. Jani bácsi is erőműves volt, valamelyik osztályon dolgozott egy irodában. Kollégáim elmondták hol van az iroda, és én elmentem jelentkezni. Jani bácsit megtaláltam, és mivel addig nem ismertük egymást személyesen, bemutatkoztam neki. Előadtam jöttöm okát, aminek ő örült, és fel is írt a névsorba, azok közé, akik a következő alkalommal mennek Gödöllőre plazmát adni. Akkoriban Gödöllőn volt a Pest megyei vértranszfúziós állomás, a központ. Mikor rendes véradást rendeztek itt a városunkban, akkor is mindig a Gödöllőiek jöttek. Jani bácsi elmesélte a plazmás véradás menetét, majd elmondta, hogy ekkor és ekkor az egyes portán lesz egy busz, az visz le minket Gödöllőre, természetesen ő is jön velünk.
Mikor eljött a nap, én ott voltam reggel az egyes portánál, de buszt sehol nem láttam. Reggel hétkor indult a busz, ezért én már negyed órával előtte ott voltam a portánál. Vártam, de busz csak nem jött. Talán negyed nyolc lehetett, mikor meguntam a várakozást, és hazamentem. Másnap Jani bácsit felkerestem, elpanaszoltam neki, hogy ott voltam, de a busz nem, csak a parkolóban állt a kocsik mellett egy kisbusz. Ekkor az öreg közölte velem, hogy az volt a busz. Sajnos félre értettem a dolgot, én egy rendes nagy buszra számítottam. Ez a próbálkozásom nem sikerült, de megbeszéltük, hogy egy hónap múlva, ismét ott leszek az egyes portán hét órára. Mert az erőműtől havonta ment kisbusz Gödöllőre, szállította a dolgozókat plazmás véradásra.
Második nekifutásra már sikerrel jártam. Ott volt a kisbusz, ott voltam én is, és végre elindultunk. Nyolc óra után értünk le. Az ottaniak Jani bácsit úgy fogadták, mint aki hazajár. Itt is elvégezték azokat a vizsgálatokat, amit a rendes véradáson, és újra alkalmas voltam, mint előtte.
Egy szobába kellett befeküdni. Szinte olyan volt, mint egy kórterem. Fehér minden, ugyanolyan vaságyak, a négy fal mellmagasságig fehér csempével borítva, az egyik sarokban, fenn magasan tévé, amit szinte minden ágyról lehetett látni. Elkezdődött a művelet. Itt megint belém bökték azt a vastag, hosszú tűt. Ez a véradás annyival különbözött a rendestől, hogy itt dupla mennyiségű vért vesznek le, nyolc decit. Ezután a tűt az ember karjában hagyják, a végéről leveszik a zacskó vért, egy palack infúziót tesznek rá, és a palackot felakasszák egy állványra. Ekkor a vért elviszik, kicentrifugázzák belőle a plazmát, addig a donor kapja az infúziót.
Még soha nem kaptam infúziót, ez volt az első alkalom. Furcsa is volt számomra, mert a víz amint elérte a vérkeringésemet, éreztem, hogy hideg, és majdnem fáztam tőle. Csak feküdtem, mint egy fadarab, bámultam mozdulatlanul a mennyezetet, a fehér falakat, közben jött belém a hideg víz. Ekkor elgondolkoztam, hogy mit élhetnek át idős nénik, bácsik, akiknek kórházban fekve már csak ennyi az életük. Hogy magatehetetlenül fekszenek, meg se mozdulnak, és csak a falakat, a mennyezetet látják egész nap, semmi mást. Beleborzongtam a gondolatba. Aztán igyekeztem elmémet másfelé terelni, néztem a tévét. Egy darabig, mert annak ellenére, hogy jött belém a hideg víz, elálmosodtam. A következő tervem az volt, hogy alszom egy jót, míg csöpög az infúzió. Persze nem sikerült, mert ötpercenként ott termett egy ápoló, felrázott, és megkérdezte, jól vagyok-e. Ez megtörtént kétszer- háromszor, és utána feladtam az alvást.
Visszahozták a vért, ami így plazma nélkül csaknem felére csökkent. Újabb fázis következett, az állványról levették a vizespalackot, és a véres zacskót tették a helyére. A plazma nélküli vér ugyanúgy csöpögött vissza a szervezetembe, mint előtte a víz. Már pontosan nem emlékszem melyik mennyi időt vett igénybe, de órákig tartott. A vér centrifugázásához kellett talán egy, vagy háromnegyed óra. A plazma nélküli vér is, közel négy deci, de lehet kicsivel több, vagy kevesebb, annak is kellett vagy két óra, mire szép lassan visszacsöpögött belém. Tehát elejétől a végéig három órába telt egy ilyen plazmás véradás. A munkahely fizette ezt a napunkat, mintha dolgoznánk, és kaptunk még egy plusz nap csúszót is, amit elvileg rögtön másnap ki kellett volna venni, hogy pihenjünk. De ezt szinte soha nem tartottam be, én szépen összegyűjtögettem a pluszba kapott csúszókat. Mivel itt dupla mennyiségű vért vesznek le, ezért a véradó kiskönyvbe is két pecsétet kaptunk érte. Egy plazmás két rendes véradásnak felel meg. Egymás után hat alkalommal mentem Jani bácsival, és a kis busszal Gödöllőre plazmás véradásra.
IV.
Elismerések
Azt hiszem ez a fejezet nem lesz hosszú, bár az eddigiek sem voltak azok. Jól éreztem magam így, hogy rendszeresen jártam véradásra, minden rendben volt, sok kollégával találkoztam, szinte családias volt mindig a légkör. Egyik év novemberében meghívást kaptam egy véradó bulira. Csodálkoztam rajta, nem tudtam, hogy ilyen is létezik. Jani bácsi beszélt velem személyesen is, elmondta, miért lesz ez az összejövetel, és kérte, hogy menjek el, melynek eleget tettem.
Az Ifjúság útján volt akkoriban a cég klubja, ebben az épületben rendezték meg ezt a bizonyos összejövetelt. Rengeteg erőműves jelent meg, köztük jó páran a kollégáim. Akik személyesen ismertük egymást, egy kupacba ültünk le az asztalhoz, amin üdítők, sörök, szendvicsek, sütik, hidegtálak sorakoztak. Elkezdődött a ceremónia. Átadták az elismeréseket, a 20, 40, 60, 80, 100, 120- szoros véradásokért. Én ekkor a hússzoros emléklapot kaptam meg. Az emléklapok mellé mindenki kapott egy ajándékcsomagot, a nők egy szál szegfűt, a férfiak egy üveg pezsgőt. Ja, és a véradások számától függően valamennyi pénzjutalom is járt. Én akkor a húsz véradásért nyolcszáz forintot kaptam. A százszoros, és az a feletti véradók tortát is kaptak. Nem egy szeletet, rendes, igazi, kerek, egész tortát. Végül is ennyi elismerést tudok felsorolni, többet nem. Az első véradáson kaptam egy emléklapot, ma már megdöbbent a dátum az alján. A hússzoros véradásért is kaptam egy emléklapot, egy kis vércsepp alakú jelvénnyel. Mindkettőt a vitrinben őrzöm. Nem nagy dolgok, de nekem fontosak, és szeretem őket, és jól esett, amikor kaptam.
Meg kell említenem Zolit. Sajnos már nincs köztünk. Tudni kell róla, hogy a koránál fogva apám lehetett volna, mégis tegeződtünk. Tanult ember, két vagy három diplomás igazgató létére, és úgy, hogy osztálykülönbségek voltak köztünk, szóba állt a magamfajta egyszerű melóssal. Mindenkivel udvariasan viselkedett, intelligens, okos, művelt ember. Sajnos valami betegség folytán vérre volt szüksége, és kapott is. Ezt persze akkoriban elmesélte nekem. Mikor megkaptam a hússzoros véradásért az emléklapot, megmutattam neki. Kezet fogott, gratulált, és közölte velem, hogy én ezt elképzelni se tudom, mit, és mennyit jelent, hogy járok vért adni. Mert ő tudja, hiszen ő kapott, szüksége volt vérre. Csodálattal nézett rám, és kivívtam minden elismerését. Nekem ez a legnagyobb elismerés, amit ott, akkor szóban kaptam a Zolitól, nem az üveg pezsgő, és a nyolcszáz forint.
V.
Összefoglaló
Mielőtt leírnám további terveimet a véradással kapcsolatban, néhány dolgot szeretnék összefoglalni. 1991 év elejétől járok vért adni. A kilencvenes években nagyon aktív voltam, és sajnos a jó mellett láttam szomorú dolgokat is. Mikor a Gödöllőre jártam havonta plazmát adni, a szokásos vizsgálatoknál ott is volt lakmuszpapír, amivel a vizeletet nézték meg, de minden lakmuszcsík hosszában félbe volt vágva, hogy legyen belőle elegendő. Aztán idővel, szép lassan eltűnt ez a színes, hosszúkás papírcsík. Majd idővel a lázmérők is eltűntek. Mi véradó donorok láttuk, minden egyes véradáson, hogyan szegényedik el az egészségügy, és a Vöröskereszt. Véradásaim elején mindig kaptam születésnapomra, karácsonyra képeslapot a Vöröskereszttől. Sajnos ma már ez sincs. A vér leadása mellett még úgy próbáltam segíteni, hogy a jegyet, amit kaptam, nem váltottam be üdítőre, szendvicsre, hanem hazafelé menet kidobtam egy kukába. Úgy voltam, ha ennyire szegény az egészségügy, akkor ne engem etessen, itasson, hanem vegyen olyan kellékeket, melyekre szükség van.
Volt egy nagy vágyam. Mindig azt szerettem volna, hogy jöjjenek értem, vigyenek el egy közúti balesethez, és ott az árokparton fekve adjak vért a sebesült személynek. Ilyenre nem került sor, és a mai eszemmel azt mondom, ne is kerüljön, viszont egyszer a postás hozott nekem egy levelet. Egy körlevél volt a Karolina úti kórházból. Az állt benne, hogy egy betegnek a műtét alatt folyamatosan biztosítani kell a vérellátást, ezért számítanak a megjelenésemre. A nagy nap előtti estén elmentem a törzshelyemre, és a barátoknak ismerősöknek, megmutattam a levelet, eldicsekedtem a nagy hírrel. Úgy gondoltam erre inni kell, hiszen nem minden nap kap az ember ilyen levelet. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel mindent elrontok. Jöttek a sörök egymás után, korsószámra. A vége az lett, úgy berúgtam, mint a csacsi. De ezzel még nem volt vége. Reggel felkeltem, hogy megyek a Karolina úti kórházba, de ahogy kikeltem az ágyból, és elindultam a fürdőszobába, szomorúan vettem észre, hogy még dülöngélek. Így hát itthon maradtam, elpuskáztam ezt a lehetőséget, hülye voltam. Ilyen körlevelet azóta se kaptam.
1991- től mostanáig 21 év telt el. Ez idő alatt 44-szer adtam vért, ebbe már bele vannak számolva duplán a plazmás véradások is. A 21 év alatt 1 évet ki kellett hagynom, mikor katona voltam. Ott is rendeztek véradást a gyengélkedőn, de mindig pont akkor voltam szolgálatban. Ez a 44- es szám már akár háromjegyű is lehetne, de sajnos nem mindig jártam rendszeresen. Voltak kisebb- nagyobb szünetek. Eddig minden alkalommal egészséges voltam, és megfeleltem, hogy adhassak vért. Soha nem lettem rosszul, nem kellett felmosni a csapolás után. Ma már talán mondhatom, hogy rutinos öreg róka vagyok a véradásban. Egy szomorú adat, a 21 év alatt 2 véradót sikerült toboroznom. Sovány eredmény. Amit a legelső fejezetben írtam, hogy azért megyek el másodszor is vért adni, mert ismét szeretném átélni azt a szuper érzést, mintha újjá születtem volna, tévedtem. Sajnos soha többé nem éreztem, csak akkor, az első véradás után.
Vannak terveim. Szeretnék legalább egyszer találkozni egy olyan emberrel, aki kapott a véremből. Tudom, ez szinte lehetetlen, mert szigorú szabályok tiltják. És olyan is csak filmeken létezik, hogy a beteg annyira hálás, hogy mindenáron kinyomozza a donort, és felkeresi.
Szeretnék elmenni minden véradásra, amit szerveznek városomban. Amíg a jó Isten erőt, és egészséget ad hozzá, megyek is, ha időm engedi. Örülök ennek a 44-es számnak, bár tudom, több is lehetne. De ígérem a jövőben ez a szám nőni fog. Szomorú is vagyok, mert eltelt 21 év. Jó lenne még mindig 19 évesnek lenni. Annak a kelekótya kölyöknek, aki azt se tudta mit tegyen, mikor felébredt benne a kíváncsiság. Akkor még nem tudtam, hogy eljutok idáig, amit nem is bántam meg.
Szeretnék üzenni azoknak, akik még soha nem adtak vért, főleg a fiataloknak. Menjetek el, adjatok vért! Mert a mai bizonytalan világban két dolog van, ami teljesen biztos: ha vért adsz, SEGÍTESZ BETEG EMBERTÁRSAIDON, és EGÉSZSÉGES VAGY. És ettől nagyobb kincs nincs a világon.
VÉGE.
Edwin Chat
2012.02.19.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
