Minden adott a lefekvéshez. Dante túl van a tusoláson, fogat is mosott, már az ágy is megvetve várja a szobában, és kései az idő, így éjfélhez közel. A nehéz, hosszú nap is eltelt, amit maga mögött hagyva igencsak elfáradt a végére, úgy érezte, ma este sem kell elringatni, bár el tudná viselni. Fényárban úszott a szoba, a tévét kikapcsolta, és örült, hogy végre pihenhet. Örömét csak tetézte, hogy most cserélik az utcai kandeláberek kábeleit, így teljes a sötétség odakint. Ennek már csak azért örült, mert a reluxa résein nem jön be fény, végre nem félig világos szobában kell aludnia.
Még utoljára el akart szívni egy cigit a konyhában, ami nála már menetrendszerinti szertartás lefekvés előtt. Régebben egyik barátja megjegyezte, hogy miért gyújt rá fogmosás után, de Dante ezt nem tartotta olyan nagy bűnnek, hát nem is foglalkozott vele. Sőt, ivott ő már nem egyszer cukros üdítőt is fogmosás után. Úgy gondolta, az a lényeg, hogy a fogak között ne maradjon ételmaradék, az károsítja igazán a fogakat, nem a cigifüst.
Lekapcsolta a villanyt a szobában, aztán a következő pillanatban már kapcsolta is vissza. Olyan sötétség van, az orráig sem lát, kénytelen magához venni a kis rúdlámpáját, hogy a konyhába ki tudjon menni. Így is tett. Miután a rúdlámpát már bekapcsolva tartotta kezében, újra lekapcsolta a villanyt, ezúttal már végleg, és kiment a konyhába.
Ott két kapcsolás következett, a kis rúdlámpa ki, a konyhai villany fel. Leült az asztalhoz, a rúdlámpát a szódásüveg mellé állította. Rágyújtott, és gondolatai azon jártak, milyen kellemes érzés lesz elterülni az ágyban, miközben élvezettel szívta a slukkokat. Felállt, kinézett az ablakon. Ritkán borul ilyen sötétségbe a környék, nyugtázta magában, és mosolyogva ült vissza az asztalhoz. Néhány emlékkép cikázott gondolataiban a mai napról, és közben vágyott az ágyba, várta a jóleső pihenést. Reggel korán kel, az éjszaka hamar eltelik, de nem lesz probléma, mert mire ő felébred, addigra világos lesz odakint, nem kell sötétben a kis rúdlámpa után tapogatóznia. A cigit elnyomta, majd egy mély sóhajtással felállt. Karjait kinyújtotta a mennyezet felé, kissé hátra dőlt, és egy hatalmasat nyújtózott, amitől egész teste megfeszült, egy nagy ásítás kíséretében.
A szobába érve felkapcsolta a villanyt, és a rúdlámpát visszatette oda, ahonnan nemrég elvette. Utána nem foglalkozott semmivel, lekapcsolta a villanyt, és azonnal rájött, ez nem volt valami jó ötlet. Most tök sötétben botorkálhat az ágyig. De nem csinált belőle nagy ügyet, tett ilyet már nem egyszer. Már majdnem odaért az ágyhoz, mikor eszébe jutott, hogy nem nyitotta ki az erkélyajtót. Éjszakára mindig nyitva hagyja, legalábbis a nyári napokon. Csendes az este, kellemes idő van kint, ezért elindult, hogy kitárja a nyílászárót. Lassan haladt, aprókat lépdelve, egyik kezét előre nyújtotta, azzal igyekezett tapogatózni, nehogy nekimenjen valaminek. Jól tudta a szobában mi hol helyezkedik el, de nem árt az óvatosság, ebben a végtelen sötétben.
Maximálisan meg volt győződve, hogy egyenesen halad, ezért érte is nem kis meglepetés, mikor nekiment a tévéállványnak, és bal keze a tévének ütközött. Kicsit jobbra vette az irányt, és a jól bevált módszerrel, a lassú, apró léptekkel, és az előre kinyújtott kézzel haladt tovább. Kicsit élvezte is ezt a vakon tapogatózást a sötétben, olyan izgalmasnak találta. Eszébe nem jutott félni, nem is volt mitől. Azért eljátszadozott a gondolattal, hogy biztos vannak olyan emberek, akik ilyen helyzetben bebeszélnek maguknak mindent. Például azt, hogy valami szellem, vagy rosszindulatú alak, akár egy mumus van ott valahol a sötétben, és csak arra várnak, hogy elkapják az illetőt. De Dante nem ilyen, ő tudta, hogy nincsenek éjszakai lények, amik a sötétben lapulnak, prédára várva, úgy vélte ez kisgyerekek félelme, semmi más.
Továbbra is lassan haladt, és kissé csodálkozott, hogy még nem érte el az ajtót, pedig úgy érezte, már megtette azt a távot. De semmi probléma, még néhány lépés, és biztosan célba ér. Miután a tévét, és az azt tartó állványt elhagyta, tudta, hogy már semmi nincs, aminek nekimehet, csak a fal, ami előtte van, amit még nem ért el. Már az ágyat is elhagyta, ami jobbkézfelől helyezkedik el, a tévével szemben. Ennek tudatában bátrabban haladt, megnyújtotta lépteit, elől lévő bal kezével félkör alakban kaszált egyet a biztonság kedvéért, de semmibe nem akadt bele. Nem is akadhatott, hisz ott már nincs berendezés, csak a hatalmas fekete űr. Lábizmai megfeszültek, és ő mosolygott a sötétben, úgy élvezte a nem mindennapi szituációt. Még mindig nem érte el az erkélyajtót, pedig már ott kellene lennie ennyi idő alatt, ennyi út megtétele után. Kezdte átkozni magát, amiért nem ment el a kis rúdlámpáért, rég túl lehetne az egész ajtónyitási procedúrán. De mikor útnak indult, úgy gondolta, felesleges, mert a kis lámpa messzebb volt tőle, mint az erkélyajtó, ezért döntött így, hogy nekivág a sötét szobának. Persze ha tudta volna előre, hogy hosszúra nyúlik a pár méteres út, akkor nem indul neki lámpa nélkül. Most már mindegy, nem tehet mást, mint haladni tovább előre, és reményei szerint bármelyik pillanatban elérheti az ajtót. Ott van előtte, csak még egy lépés, és eléri. Kissé lelankadt a kedve, mikor a megtett lépés után keze még mindig csak légüres térben kaszált. Nem tudta elképzelni, mi van most. Túl lassan halad? Vagy talán megnyúlt a szoba? A második kérdést lehetetlennek találta, de kezdett kicsit aggódni. Ennyi lépéssel már a kocsihoz is kiért volna a parkolóba, ha az ellenkező irányba indul el. A mosoly lassan eltűnt arcáról, és az eddig élvezetes séta kezdett idegesítővé válni. Hol van már az az átkozott ajtó? Próbált higgadt maradni, türelmetlenséggel, idegesen semmire nem megy. Eltervezte, megpróbálja kicsit feldobni ezt az unalmas, monoton totyogást a sötétben. Arra gondolt, míg el nem éri az ajtót, addig gyárt néhány versikét.
Oh, Kislány!
Halld meg imám,
És adj végre pinát.
Ha odadod a csöcsöd,
Megkapod a pöcsöm.
Mindketten jól megleszünk,
Ha meztelen szeretkezünk.
Újra mosoly jelent meg arcán, tetszett neki a hirtelen kreált versike. Látta, hogy abszolút nem szalonképes, de mégiscsak saját szerzemény. Ismételgette magában az új költemény sorait, így kicsit jobban telt a tapogatózás, de újabb vers nem született. „Oh, Kislány! Halld meg imám…”- mormolta magában, és igyekezett dallamot adni a szavaknak, mintha csak egy zenekar nótáját énekelgetné. Szüntelenül ismételgette az első két sort, és azt vette észre, egyre ingerültebben szólalnak meg a hangok, mert az ajtót még mindig nem érte el, pedig számítása szerint már percek óta lépdel előre. Ennyi idő alatt már a sarki boltba is elért volna.
- Mi történt itt villanyoltás óta?- tette fel magának a kérdést. Választ nem kapott, az nincs, és nagyon úgy tűnik, hogy erkélyajtó sincs. Mintha eltűnt volna fallal, ablakokkal együtt. Most mit tegyen? Forduljon vissza? Megint tapogatózzon hosszú pecekig, mire eléri az ágyat, vagy a kis rúdlámpát? Nem lehet, már biztosan itt van az erkélyajtó, tényleg csak egy- két lépés.
- Oh, Kislány! Halld meg imám…- kezdte újra az éneket. Teljesen tanácstalan volt, a versike első két sorát is csak kínjában ismételgette, amit fanyar ízű csalódottság kísért. Párszor még elismételte a saját szerzemény elejét, aztán elment tőle a kedve. Nem kell neki most a Kislány, inkább az erkélyajtó kellene, de már nagyon.
Hirtelen megállt, csaknem a szíve is. Előre nyújtott karjára kezek fonódtak, de nem bántóan, csak lágyan simogatva. Lába földbe gyökerezett, szinte levegőt sem mert venni. Csak állt, és várt, hogy mi fog történni. A lágy simogatásokat hangok kísérték. Női hangok. Több nő beszélt hozzá egyszerre.
- Gyere hozzánk… mi adunk neked csöcsöt… és mindent, amit szeretnél… nálunk kipihenheted magad… és teljesülnek a vágyaid…- Dante teljesen maga alá került lelkileg, de megmozdulni, megszólalni nem mert. Sokkolóan hatott rá, mikor tudatosult benne, hogy a hangok gazdái nem mások, mint régebbi szerelmei közül néhány nő.
- Gyere Dante… nem bánod meg…- csábították a lágy, kellemes hangok, de mégis olyan hátborzoló volt a helyzet. Tudta, cselekedni kell valamit, ezért lassan hátra lépett egyet, és előre nyújtott kezét is kezdte visszahúzni. Semmit nem látott, de érezte, hogy a simogató kezek nem ragadják meg, és nem rántják a sötétség mélyére, engedik, hadd menjen. Dante lelkében remény csillant, de nem mert sem örülni, hogy megúszta a helyzetet, sem kapkodni, nem tudhatta milyen következményekkel járna. Alkarjáról lassan csúsztak le a simogató kezek, mindenféle erőszak nélkül, de a hangok továbbra sem adták fel, hogy elcsábítsák a férfit.
- Gyere Dante… hidd el, jó lesz…- Dante nem hallgatott rájuk. Amúgy felismerte a hangok gazdáit, jól tudta mely régi szerelmei hívják most őt. Hárman voltak, és Dante beismerte, mindhárom jó anyag, el tudna velük hancúrozni még egyszer, de a normális életben, nem egy ilyen kísértetszobában.
Hatalmas kő gördült le szívéről, mikor bizonyossá vált, hogy megszabadult a simogató kezektől. S csak most kezdett el játszadozni a gondolattal, mi lett volna, ha enged a kísértésnek. Könnyen lehet, hogy a hölgyek bevadulnak, és szétszedik, széttépik őt, mint egy ócska rongyot. Különben is, mit keresnek itt, hogy kerültek ide? Ez valami szellemvilág olcsó játéka, mivel a kezek is inkább olyan légneműnek hatottak, nem valódiaknak. Nem is lehetett az, a három hölgy nem volt itt jelen a szobában, csak valami hatására, kísértetként jöttek létre.
Tett még pár lépést hátrafelé, majd megfordult. Elindult visszafelé, de már nem tudta mi céllal. A történtek után félt, hogy semmit nem fog a szobában találni, amit szeretne. Főleg így, hogy a kitűzött cél előtt ilyen váratlan események gátolják, és hozzák rá a frászt. A taktika ugyanaz, mint az imént. Apró léptek, tapogatózó kéz, óvatos járás, lassú, de biztos haladás. Talán ötöt léphetett előre, ismét nekiment a tévének. Megijedt, de valahol örült is. Elképesztő a helyzet, mert sokkal később kellett volna elérni a tévét, legalább is, amennyit ment az ajtó felé, most ilyen rövid idő alatt nem lenne szabad itt lenni a tévének. Persze ez a normális, hogy itt van néhány lépés után, de tudta, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Viszont most arra a következtetésre jutott, ha itt van a tévé, akkor pár lépéssel mögötte ott van az erkélyajtó, amit az imént lehetetlen volt elérni. Elbizonytalanodott. Mit tegyen most? Forduljon meg, és megint menjen, hogy kinyissa az ajtót? És ha újra percekig fog gyalogolni? Ha megint rá fonódnak a kezek? Esetleg valami rosszabb történik? Nem, nem érdekelte az erkélyajtó. A tévé előtt állva csak el kellett volna balra dőlnie, és beesik az ágyba, de úgy döntött, inkább eltántorog a rúdlámpáért, majd felkapcsolja a nagy villanyt, mert már nagyon kíváncsi a szobára, szeretné látni mi történik, mi folyik itt. És kezdett félni, hogy egyhamar nem fekszik le aludni. Állt még néhány pillanatig, erőt, bátorságot gyűjtött, majd rászánta magát, és elindult, reményei szerint a szekrények felé, melyek ebben az esetben jobbkéz felől helyezkednek el. Lépkedett, tapogatózott, haladt, és bízott benne, hogy pár lépés után eléri célját, terve valóra válik. A szobában csend honolt, az iménti simogató kezeket kísérő női hangok már sehol nem voltak. Eszébe jutott nemrég költött saját versikéje, és ismét énekelni kezdte halkan az első sorokat: - Oh, Kislány, halld meg imám…- majd arra gondolt, kitalálhatna még egy verset, csak úgy unaloműzésképpen.
A mindenit,
Mi van ma itt?
Úgy aludnék,
Már ha tudnék.
Semmi köze a költészethez, de látta, hogy ez minden, csak nem vers. Ugyanúgy, mint az első. De egy magafajta, hétköznapi prolitól többet nem is nagyon lehet várni. Ő nem művészlélek, csak egy ember a sok közül, akinek soha nem volt semmi köze semmiféle művészethez. Tudta, hogy e vers sorait nem fogja dudorászni, inkább a kislányost, az jobbra sikerült.
Számításai szerint most tart valahol a szoba közepén. Ha kinyújtja oldalra jobb kezét, ott kell állnia a szekrénynek, melynek felső polcán a rúdlámpa van. Így is tett. Keze lassan elindult oldalra, de nem találta, csak a koromfekete semmit markolászta. Nagyon megijedt, de az iménti erkélyajtó kudarc után valahol lelke mélyén számított egy ilyen újabb elképesztő eseményre. Ahogy az ajtót nem, úgy a rúdlámpát se fogja elérni soha. Tett egy lépést oldalra, hátha csak eltávolodott kissé a szekrénysor mellől. Miután ezt megtette, ismét hadonászni kezdett oldalra jobb kezével, de hiába. Legalább tudatosult benne a szomorú, kegyetlen valóság, hogy a szekrényeket se találja. Szerette volna tudni, mi okozza ezt, de csak tippjei voltak. Kitágult a szoba? Megnyúlt? Eltűntek a falak? Vagy talán az egész szoba, berendezéssel együtt? De akkor most ő hol van? És ő miért nem tűnt el? Félelem költözött testébe, és ordítani akart, hogy a szomszédok felébredjenek, és akkor minden rendben lesz, ha lejönnek hozzá bekopogni, hogy legyen már csendben, mert vannak lakók, akik pihenni szeretnének. Hát persze, ő is pihenni szeretne, de nem tud, mert a szoba, vagy valami, őrült játékot űz vele. Még óvatosabbá vált, nagyon kicsiket lépett, és nagyon lassan. Szemeit úgy kidüllesztette, hogy szinte már fájt neki, szeretett volna látni valamit, de ebben a sötétben ez lehetetlen.
Míg eseménytelenül haladt előre, azt próbálta megfejteni, miért pont az a három barátnője volt az imént, és mi célból. Sorra vette őket, próbált valami közöset találni bennük. Ez meg is van, mindhárom nagyon csinos. Aztán más pozitívumot egyikről se tudott mondani. Lenni kell valami más közös dolognak, valami oknak. Vagy egész csupán a véletlen műve? Lehet, de nem valószínű. Dante mindig is azt gondolta, véletlenek nincsenek, semmi nem történik csak úgy, ok nélkül. Közben haladt előre, de mindhiába. A szekrénysor nem volt sehol.
Az első nővel azért lett vége a kapcsolatnak, mert a szülők nem szimpatizáltak gyermekük választottjával, ez mindkét fél részéről kölcsönös volt. Persze ezek még a régi szép időkben, közel húsz éve történtek. A másodiknál a nő fiútestvérei ellenezték a kapcsolatot, nem bírták Dante képét, pedig nem adott rá okot, hogy ellenszenvet vívjon ki maga ellen leendő sógoraiból. A harmadiknál szintén a nő szülei ellenezték. Lassan, de összeállt a kép. A három kapcsolat közül egyik se a saját szakításukkal végződött. Nem ő, vagy a nő lépett ki, hanem mindig egy harmadik, vagy több személyek ellenezték. Szóval ez lenne a közös? Ezért akarták az előbb elcsábítani, mert még ennyi idő után is vágynak Dante után? Képtelenség, hisz mindegyik nőnek van már családja. Vagy talán a beteljesületlen vágy után érzett ragaszkodás miatt szerettek volna Dante mellett még egy utolsó, búcsúéjszakát eltölteni? Talán. Eddig nem is gondolt erre, hogy a három kapcsolatnak a megszűnése végül is közös. Mindegyiknél a tiltás volt a főszereplő, vagy így, vagy úgy. Persze miért is gondolt volna ezekre. Vége lett, ha nehezen is, de túltette magát mindegyiken, és ennyi idő után már szinte el is felejtette. Oka nem volt rá eddig, hogy átgondolja, megvizsgálja a kapcsolatok végét.
Az okfejtések után a tapogatózásra koncentrált, és csalódva vette tudomásul, hogy elvileg, és nagyon úgy néz ki, hogy gyakorlatilag is a szoba falai közül kettő eltűnt. De jó lenne látni most a szobát. Ha valami fényforrást be tudna üzemelni, más lenne rögtön a helyzet. Vagy talán jobb, ha nem látja a szobát? Ezt a kérdést nem tudta, és nem is akarta megválaszolni.
Megrémült. Olyan pontra ért, ahol érezte, hogy valami nagyon puha van a talpai alatt, és lassan süppedni kezd bele a talajba. Mintha egy hatalmas, vastag, puha szivacsra lépett volna. Próbált kilépni belőle, sikertelenül. Egyik lábát magasra emelte, mintha csak egy sekély gödörből szeretne kilépni, de nem ment. Továbbra is süllyedt lefelé. Földszinti lakás lévén, az egész alatt pince van. Számításai szerint oda fog most lekerülni, de elképzelni nem tudta, mi vár rá. Kezek kapták el jobb lába szárát, és segítettek neki a süppedésben, közben itt is hangokra lett figyelmes, ezúttal férfihangokra. Női is volt köztük, de kevés, a férfihangok voltak többségben.
- Mit akartál a húgomtól, te tróger? – Addig hagyd békén a nővéremet, míg jókedvemben találsz! – Nem értesz a szóból? Elmondtam már egymilliószor, hogy nem hozzád való a kislányom! Eredj, keress magadnak mást! – Itt is azonnal felismert mindenkit. A régi szerelmek testvérei, és az egyiknek az anyja. Hát igen, ilyeneket kapott ő annak idején. De mit akarnak most vele? Miért húzzák lefelé? Bosszút állni, Megverni? Megölni? Hiszen már oly rég volt minden, minek hántorgatni a múltat? Természetesen ebből a csapdából is szeretett volna menekülni. Mivel kilépni nem tudott a süppedésből, ösztönösen rugdalni kezdte bal lábával a kezeket, melyek sorra engedtek a szorításból, majd végleg elengedték Dante jobb lábát. Csodával határos módon megszűnt minden. A kezek eltűntek, és újra szilárd talajt érzett a lábai alatt. Így már ki tudott lépni, úgy érezte, eddig térdig süppedt bele a talajba. Ezt az esetet se tudta hova tenni. Olyan az egész, mint a pokol. Dante pokla, humorizált magában a sokkoló események ellenére, és mosolyogni kezdett spontán jött poénján. Dante pokla, ez jó. Tényleg pokollá változott a szoba, és onnan nyúlnak fel a kezek? Badarságnak találta ezt az elméletet, ugyanúgy, mint az egész eszement valóságot. Izgalom, és félelem járta át minden porcikáját, és számított rá, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a vég. Először női, majd férfikezek ragadták el. Mi jöhet még ezután? Talán valami borzalmas lény ragadja el? Felzabálja, mint egy húscafatot? Vagy bele esik egy mély, végtelen, sötét üregbe? A kérdésekre nem próbált válaszokat adni, inkább arra koncentrált, hogy végre elérjen egy kézzel fogható tárgyat itt a szobában. Számításai szerint négy- öt lépés után el kellene érnie az erkélyajtóval szemközti falat, ahol az íróasztal van, és a falat néhány bekeretezett kézimunka díszít. De az eddig történtek után nem sok esélyt adott ennek. Félve, remegő légzéssel lépdelt előre, felkészülve a legrosszabbra.
Döbbenten lepődött meg, mert talpai alatt nem érzett semmit. Mintha az aljzat is eltűnt volna parkettástól. Egy asztronauta jutott eszébe, és látta lelki szemeivel, hogy a végtelen, sötét űrben lebeg, a súlytalanság állapotában. Talán most ő is ilyen helyzetben van. Viszont azt nem érzi, hogy lebegne, határozottan tudja, hogy megy, lépked, és halad is előre, csak éppen semmiféle szilárd pont nincs a szobában, már ha lehet még egyáltalán szobáról beszélni. Lehet, hogy nem csak a szoba, az egész világ eltűnt, és Dante a nagy fekete semmiben gyalogolhat az örökkévalóságig. Tisztában van azzal, hogy ilyen nincs, és már a sírás fojtogatta, mikor előre nyújtott keze falba ütközött. Megijedt, de aztán öröm árasztotta el, és boldogan lapult a falnak, mintha csak kedvesét szorítaná magához. Teljesen nekilapult, és simogatta két kézzel. Legalább ez a fal megvan, és akkor most rögtön itt kellene lenni a szobaajtónak, jobbkéz felől. Nyúlt is abba az irányba, és döbbenten vette tudomásul, hogy nem az ajtó van ott, hanem a szekrénysor. mintha valaki, vagy valami a szekrényeket arrébb helyezte volna egy méterrel, eltorlaszolva az ajtót. Ilyen nincs, mi folyik itt? Dante kezdett egyre jobban félni, a lefekvés, a pihenés minden reménye rég elszállt belőle, már el is felejtette. Tudatát a pokoli szoba őrjítő viselkedése kötötte le, és igyekezett arra koncentrálni, hogy ép bőrrel megússza ezt a hihetetlen éjszakát. Leroskadt, guggolva a falnak dőlve arcát két tenyerébe temette, és közel volt ahhoz a ponthoz, hogy elsírja magát. Miért felejtette el kinyitni az erkélyajtót? Miért tette azonnal a helyére a rúdlámpát, mikor visszajött a konyhából? Ezeken rágódott, bár tudta, teljesen felesleges, úgysem változtat semmin.
Nagyon megijedt. A fal eltűnt a háta mögül, és hanyatt esett. Most már arra is kíváncsi lenne, hogy a fal csak hátra csúszott pár métert, vagy valóban eltűnt egyik pillanatról a másikra. Nagy nehezen feltápászkodott ülő helyzetbe. Lábait felhúzta, és térdénél összekulcsolta kezeit. Nem tudta mitévő legyen, csak ült tanácstalanul, gyomrát a rettegés, testét a sírás remegtette.
Hosszú percekig ült így, és sorsába beletörődve kicsit sikerült lenyugodnia, mikor megszűnt a remegés, a sírás, újra összerezzent, megborzongott. Ismét hangokat hallott, és nem valami kedveseket. Most csupa férfihang fenyegetőzött, nem éppen szalonképes szavakkal. Dante nem tudott reagálni semmit, csak ült, és várta a véget, vagy valami csodát, ami megmenti. Rövidesen megtapasztalta, hogy az előbbi jött be. Erős karok ragadták meg, ahol csak érték, és szorították, húzták, mintha a pokol mélyére akarnák vinni. Dante kétségbe esetten kiabált, sírt, kézzel, lábbal kapálózott, szeretett volna menekülni a kezek szorításaiból. Összevissza hánykolódott a padlón, végtagjai szüntelenül jártak, mint a motolla, kétségbe esetten, bepánikoltan igyekezett szabadulni. Közben egyfolytában üvöltözött, abban a reményben, hogy hangjával, hisztériájával elrémiszti az erőszakos kezeket.
Már minden veszve látszott, úgy nézett ki, hogy a menekülési kísérlet kudarcba fullad, mikor remény csillant a túlélésre. Női hangok hallatszottak, fenyegetően, nem kímélve a férfihangokat. Komoly vita, veszekedés alakult ki, és a végeredmény egy hatalmas csetepaté lett. Dante a női hangokban felismerte a korábban is hallott, csábító ex barátnőit. Újra megjelentek, hogy segítsenek rajta, hogy megmentsék a véget jelentő férfikezektől. Leállt a kapálózással, mert a női hangok megjelenésével, a szorítások nem erősödtek, sőt, Dante úgy érezte, inkább enyhülnek, mert a fogva tartói a nőkkel vannak elfoglalva. Míg a kísérteti női, férfihangok, és kezek harcoltak egymással, Dante újabb döbbentet élt át. Az előbbi fal, ami eltűnt mögüle, és ő hanyatt esett, most újra előkerült a semmiből, és testéhez ért. „- Már csak ez hiányzott…”- gondolta magában. Aztán hallatszott egy mély morajlás, melyből Dante arra következtetett, hogy ez a fal, vagy talán egy másik megmozdult, és közeledik felé, vagy éppen távolodik. A nem mindennapi esemény, és az ijesztő morajlás megfélemlítette a korábban erősen szorító kezeket, és jobbnak látták, ha menekülnek. A női hangok látva, hallva a férfikezek kudarcát, sikernek könyvelték el, hogy meg tudták menteni Dantét. Abba nem gondoltak bele, ha nem jön ez a velőtrázó morajlás, akkor hogyan végződött volna az ütközet. Dante testét elengedték a kezek, és nyomtalanul eltűntek oda, ahonnan jöttek. Valahova, akárhova, egy ismeretlen helyre, egy idegen, misztikus, vagy szellemi világba. Mikor minden elcsendesült, a női hangok még pár kedves szóval igyekeztek nyugtatni Dantét, majd nekik is nyomuk veszett, visszavonultak, valószínűleg oda, ahova a férfikezek. Nyugalom, csend telepedett a szobára, csak Dante zihálása hallatszott a sötétben. Némán várt, hogy ezek után vajon mi jön még. Félt, hogy az erős férfikarok addig nem nyugszanak, míg el nem rabolják, esetleg meg nem ölik őt. Összezavarodott tudata nem volt képes azon gondolkozni, mi történik itt, és mi lehet az oka az egésznek. Energiája sincs rá. Időérzékét teljesen elvesztette, de úgy saccolta, már biztos eltelt fél óra a cirkusz óta. Lassan megmozdult, előbb felült, majd óvatosan felállt. Itt- ott fájdalmat érzett, ahol szorították a kezek, de annyira nem, hogy ez jelentősen gátolná a mozgásban, a cselekvésben. Most már végképp nem tudta mihez kezdjen. Lemondott róla, hogy kinyissa az erkélyajtót, és a rúdlámpát se akarja levenni a szekrénypolcról, úgysem találná meg.
Az imént előkerült falat stabilan érezte háta mögött. Tudta, valamit tenni kell, nem állhat itt a végtelenségig. Vagy talán várja meg a reggelt, míg kivilágosodik? Akkor látni fogja a szobát, de már ebben sem volt biztos, hogy szeretné-e látni. Nekidőlt a falnak, és újra leereszkedett guggoló helyzetbe. Az iménti eset után most már számít rá, hogy esetleg a fal megint eltűnhet háta mögül, így majd ki tudja védeni a hanyatt esést. Nem is dőlt neki teljesen, csak épp hogy hozzáért. A verseket is elfelejtette, amiket akkor költött, mikor elindult, hogy kinyissa az erkélyajtót. De mi legyen most? Hogyan tovább? Menjen lefeküdni? Igen, ez jó ötlet, jó lenne megtalálni az ágyat, elterülni, és aludni egy hatalmasat. Aztán reggel felébredni, nézni a rendezett szobát, mintha mi sem történt volna, és az egész eszement, hihetetlen históriát elkönyvelni egy rémálomnak. Sajnos nem ilyen egyszerű, nagyon is ébren van, de most azt se bánná, ha aludna, és rémálma lenne, csak ne ez a kegyetlen valóság legyen jelen.
Hirtelen az jutott eszébe, talán helyre állt minden, és a szoba rendben van, mint villanyoltás előtt. Erre vajon mennyi az esély? Talán ötven százalék, de az is lehet, hogy nulla. Reménykedett, szeretné, ha minden úgy lenne, ahogy gondolataiban elképzeli, pedig nagyon jól tudja mi a valóság. És ő része, szenvedő fele ennek a zord valóságnak, de áldozata nem szeretne lenni. Keserű érzés mardosta lelkét ebben a kilátástalan helyzetben. Még élni szeretne, túl fiatal a halálhoz. Dolga van még az életben, a szeretteitől, barátoktól se búcsúzhatott el, ez így nem fair. Létezhetne egy jó tündér, aki varázspálcájával teljesíti a kívánságát. Nem kellene, csak egyet, az kihúzná a csávából.
Megijedt, gondolatait eloszlatták az ismét jelentkező férfihangok.
- Most elintézünk végleg!- mondta az egyik.
- Nem menekülsz, már senki nincs, aki megmenthetne!- fenyegetőzött a másik.
- A cafkáidat is elintéztük, és most te következel!- ordított a harmadik. Ezek a régi sógorjelöltjei, és fogalma sincs mi a bajuk vele. Újabb morajlás következett, recsegések, csörömpölések. Dante, mint eddig, most se látott semmit, de a hangokból azt állapította meg, hogy ex sógorai azon munkálkodnak, hogy eltüntessék a szoba berendezését. Ez újabb kérdéseket szült benne. Mi a céljuk ezzel? És egyáltalán miért teszik ezt az egészet? Ezek mind olyan kérdések, amik jogosak, de szinte feleslegesek, mert úgysincs rájuk válasz. Újra leguggolt a fal tövébe. Összehúzta magát, amennyire csak lehetett, igyekezett védeni magát, nehogy egy szekrényelem rá essen, esetleg agyon üsse. Őrjítő volt a hangzavar, a három férfihang szüntelenül ordítozott, fenyegetőzött, elvegyülve a szekrénysor, és a többi bútor, berendezés hangjaival. Mintha fejszével vernének szét mindent, üvegcsörömpölések, fa recsegése, összekoccanó fémek zaja töltötte be a szobát. Majd mindezt különös suhogás követte, és Dante azt gondolta, most húzzák le a mélyre a bútorokat, az elemek darabjait, maradványait. Lassan, fogyatkozott a szoba berendezése, közben a férfihangok a szitkokról átváltottak diadalittas őrjöngésbe, mint egy szurkolótábor, aminek gólt lőtt a kedvenc csapata. Legalább fél órát tartott ez az áldatlan állapot, majd a hangok, a rengeteg zaj, egyre távolodott, messzebb, és messzebb tűntek, végül teljesen elnémultak.
Újra csend honolt a szobában, és Dante szerette volna, ha tényleg őt is elintézik ezek a nem is tudja kicsodák, vagy micsodák, mert ezt az állapotot már egyre nehezebben viseli. Teljes tanácstalanság lett úrrá tudatán, semmi kiutat nem látott. Itt ő már régóta tehetetlen, és teljesen ki van szolgáltatva a sötétségnek, a szobának, és a néha megjelenő hangoknak, kezeknek.
Kikelt az összekuporodott pózból, és guggolva megint a falnak dőlt. Sírt, remegett, és közben próbált Istenhez fohászkodni, mert tudta, itt már csak a csoda segíthet. Elnevette magát, és zavarodottan beszélt, vigasztalva magát, hogy nincs semmi baj, ami az imént történt, az csak egy álom, de előbb- utóbb felébred, és élete megy tovább a megszokott kerékvágásban.
Újabb ijedtség remegtette meg testét, mert a mögötte lévő fal megmozdult. De most nem hanyatt, hanem hasra esett, mert a fal nem hátra, hanem előre mozdult. Kezdődik, minden előröl. Vagyis folytatódik. Nem tudta már rendesen felfogni a történéseket. Gyors mozdulattal felállt, de a fal újra hozzáért. Előrébb lépett kettőt, majd meglepetten vette tudomásul, hogy a fal ismét elérte őt. Nincs mese, a szoba megy össze, a falak közelednek egymáshoz, vette szomorúan tudomásul. A helyiség területe fokozatosan csökkent, a szoba egyre kisebb lett. Dante ijedten forgott körbe, mintha lenne valami haszna, úgysem lát semmit. Tudta, hogy itt a vég, nemsokára kipréselődik, mint egy paradicsom a passzírozóban, de még mindig reménykedett a csodás menekülésben.
Egyenes lábakkal, teste mellett pihenő kezekkel ébredt fel. „- Mégiscsak egy rossz álom volt.”- villant át agyán az első gondolat. Ettől megkönnyebbült a lelke, de pár pillanatnak el kellett telnie, mire teljesen észhez tért, és felfogta mi is van valójában. A helyiségben világos van, és nem hitte el, amit látott. A szoba szinte teljesen összement, területe kisebb, mint egy lábtörlőé. Dante moccanni se tudott, csak fejét bírta enyhén forgatni. A négy fal közül az egyiket szinte végig ablakok borítják, ennek köszönheti a világosságot. De most az ablak is annyira keskeny, hogy a nyitókilincs, és a zsanérok nem látszanak. Azokat eltakarta, befedte a rá merőleges másik két fal.
Újra nevetni kezdett. Kiröhögte saját magát, ezt az elképesztő helyzetet, ez abszurd, ilyen nem létezik. Reményei kezdtek elszállni, egyre messzebb, kénytelen volt felfogni a szomorú tényt, hogy innen már nincs menekvés. Lehetetlen kimászni. Ott az ablak, ha valamivel be tudná törni, de semmi nincs, és mozdulni se tud. Ekkor újabb borzasztó dolog jutott eszébe. A levegő. Mi lesz, ha elfogy? Nem kétséges, megfullad. Hacsak nem hal éhen, vagy szomjan a fulladás előtt. Szép kilátások. Az ablakon beszűrődő napsugarak felvetették a kiszáradás gondolatát is. Ahogy telik az idő, és melegszik a levegő, nem kétséges, ebben a cseppnyi helyiségben a termo üvegen keresztül elviselhetetlen lesz a hőség, és a levegő. Kínjában már azon kezdett gondolkozni, melyik halál lenne a legjobb. Persze a halálból egyik nem se jó, de neki itt most három lehetősége van. Fulladás, kiszáradás, vagy az éhhalál. Jól belegondolt, és arra jutott, hogy egyiket se szeretné. Élni akar, de nincs rá esély. És eszébe jutott a szükséglet is. Ha esetleg rátör a kis, vagy a nagydolog, mit tegyen? Tartsa vissza? Vagy piszkítson maga alá? Akkor aztán szagolhatja még azt is, ami jelentős mennyiséget beszennyez, elvesz, az amúgy sem sok levegőből, ami órák múlva elviselhetetlen lesz a hőség miatt. Ha visszatartja, az is egyenlő a halállal. A visszatartott vizelettel megmérgezheti saját magát, erről már korábban olvasott valahol. Ha a székletet tarja vissza, fenn áll a bélcsavarodás veszélye, ami szintén biztos halál. Ha nem ehet, nem ihat, talán a szükség sem fogja kínozni, de lehet, hogy mégis. Fogalma sem volt, mennyi idő kell ahhoz, hogy a belek végzetesen megcsavarodjanak. És arról sem volt tudomása, hogy a visszatartott vizelet miként, mennyi idő után mérgező. Talán szétdurran a húgyhólyag. Más elképzelése nincs, de nem is érdekli. Vajon meddig bírja így, állva? Könnyen lehet az is, hogy a végkimerülés végez vele. Egy ilyen lehetetlen helyzetben, ahol úgyis elpusztul, nem mindegy hogyan? Teljesen mindegy. Kiút, remény nincs, csak a biztos halál, mely csupán idő kérdése, mikor, és hogyan következik be.
Fentről jövő hang szakította meg keserves gondolatmenetét. Sejtette, hogy mi történik, és az elkövetkező percekben, órákban mit kell átélnie, de meg akart bizonyosodni róla. A hang hallatára fejét tudatosan, és szinte ösztönösen is felemelte, tekintetét felfelé szegezte, és hatalmasat ordított tehetetlenségében, mikor észrevette, hogy a mennyezet őrjítő lassúsággal ereszkedik lefelé.
VÉGE.
Edwin Chat 2012. október.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
