3. Pénzért mindent - folytatás
Az egyik katona alacsony, köpcös, az orra tövében bibircsók, a közepéről három szál szőr nőtt ki. A másik katona nem volt hatvan kiló. Még jó hogy a vállán volt a fegyver, mert elfújná a szél. De szerencséjére nem volt szél, kellemes nyári kora délelőtt volt, a meleg most még elviselhető, főleg így, a frissítő fürdés után. A két katona csak nézte a játékosokat, nem szóltak nekik, hogy „- Gyertek már ide!”- hagyták, rágódjanak, tépelődjenek magukban. A köpcös körmeit pucolta, néha lopva Markékra pillantott. A súlytalan katona szemtelen vigyorral nézte őket.
Mark és Suzanne feszültséget érzett. Sejtették hogy a katonák direkt nem hívják őket. Arra várnak, hogy önszántukból menjenek oda, addig is élvezik a játékosok feszültségét, tanácstalanságát. Húzzák az időt, talán valami csodát várva, hogy megmeneküljenek ettől a helytől, az utolsó feladattól. Mint egy munkás a gyárban, „majd később megcsinálom” alapon. Ezt gondolta a két fegyveres, de Mark megérezhette, mert rászánta magát.
- Gyere bébi, legyünk túl rajta.- mondta a lánynak.
- És ha meghalunk?- kérdezte Suzanne.
- Miért halnánk meg?
- Honnan tudod mi vár ránk? Ki tudja mi a feladat?! Lehet hogy semmit nem kell csinálnunk, egyszerűen csak kivégeznek.- magyarázta Suzanne .
- Bármi is lesz, menjünk. Nézd meg, ezek azt is élvezik, hogy itt rágódunk. Ne adjuk meg nekik ezt az örömet. Menjünk.- mondta Mark, és elindult, Suzanne azonnal követte. Természetesen, közömbösen, mindenre felkészülve mentek, mintha csak egy üzletben mennének a pénztárhoz. Mark tenyere izzadni kezdett, és hűvös borzongás futott át testén. Suzanne félelmet érzett, de arra gondolt, ha már idáig eljutott, miért ne sikerülne. A reményt egy pillanatra sem adta fel, még ha nem is hitte. Lábuk alatt halkan suhogott a gaz, fejüket forróság árasztotta el.
Fél percen belül odaértek az asztalhoz. Suzanne reménykedett, hogy mivel az első ponton ő teljesítette a feladatot, és megmentette Markot a megaláztatástól, hogy most a fiú vissza adja neki a szívességet. Bár tudta hogy ez nem törvényszerű, ennek ellenére a gondolat mégis ott motoszkált a fejében. Ha van a fiúban egy kis udvariasság, lovagiasság, betyárbecsület, akkor meghálálja a tegnapit.
Itt sem köszöntek, érzéketlenül álltak, várták sorsukat. A két katona rájuk se hederített, mintha ott se lennének. A köpcös továbbra is a körmeit pucolta, a súlytalan leült az asztalhoz, és elkezdte a füzetet lapozgatni, mintha csak újságot olvasna. Mark érezte hogy terve csődöt mondott, nem tudta, hogy szóljon, vagy ne szóljon. A levegőben terjengő kényelmetlen feszültség bénító hatással telepedett egész lényére. Suzanne is tehetetlenül állt, torkában egy nagy adag bénultság volt gombóc formájában. Talán itt állhatnak az idők végezetéig. Talán az a feladat, hogy mennyire türelmesek. Talán addig élnek, még csendben vannak. Ilyenekre gondolt Suzanne, szerette is volna erről értesíteni Markot, de nem tudta hogy tegye. Így csak imádkozott magában, hogy a fiú nehogy megszólaljon.
Tekintete az asztalra tévedt, meglátta a két borítékot. Lehet hogy ebben vannak a feladatok, gondolta Suzanne, akkor talán mégsem a türelem és a csend a feladat, talán meg lehet szólalni. Vívódott magában, mit tegyen. Szóljon, vagy ne? Agya tajtékzani kezdett, adrenalinja megemelkedett. Érezte hogy őrjítőek a pillanatok, hogy már nem sokáig bírja elviselni a várakozást, a nyomasztó tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot. Idegei kezdték felmondani a szolgálatot, tűrőképessége a tetőfokára hágott. Markra nézett, mint aki valami titkos jelet vár, hogy mitévő legyen, de hiába várta a mentő gondolatot, a megoldást nyújtó ötletet. Mark érzéketlenül, érzéstelenül állt, bambán bámult előre, a semmibe meredve, mint egy hipnotizált elmebajos. Suzanne-ál elszakadt a cérna, eddig bírta.
- Mi lesz? Kapunk valami feladatot?- kérdezte erős hangon, de nem kiabálva. A két katona ránézett. A lány hirtelen úgy érezte, jobb lett volna mégis csendben maradni. De ha már megtörtént, maximum lelövik, legalább megszabadul az őrületbe kergető, kényelmetlen pillanatoktól, és ez a két kegyetlen alak sem fog tovább élvezkedni kiszolgáltatottságán.
- Na nézd már! Nehogy te vezényelj!- mondta a köpcös, és a jobb oldalán lógó pisztolytáskához nyúlt. Suzanne érezte hogy most vége mindennek, és ezt csak saját magának köszönheti. Újra a régi érzések, félelem, izgalom, a másodpercek csigalassú múlása kínozta. „-Nem probléma, egy perc normális időben nem nagy idő, csupán ennyi, és túl leszek rajta.” – gondolta a lány, de a másodpercek most is éveknek tűntek.
Mark állt a lány elé védekezően. Nem hősködni akart, józan paraszt esze ezt diktálta, és a szíve is. A súlytalan katona becsukta a füzetet, és felállt. Mélyen, szigorúan nézett Mark szemébe. A fiú rezzenéstelenül állta a katona tekintetét. A köpcös nem vette elő a pisztolyt, kezeit összefonta mellén, és társára bízta a dolgokat.
Suzanneban már sokadszor szólalt meg a remény hangja. Talán történni fog valami, kapnak feladatot. Megint átvillant agyán, hogy sikerülhet nyerni, bár nagyon halvány gondolat volt. A súlytalan katona a borítékokra pillantott, majd vissza Markra.
- Húzz egyet!- mondta a fiúnak. Mark keze lassan elindult a borítékok felé, közben továbbra is farkasszemet nézett a katonával. Keze pár centivel megállt a borítékok felett, gondolkozott melyiket válassza. „- Nem tök mindegy?”- tette fel a kérdést magában, végül rövid huzavona után elvette a jobb oldali borítékot. Nagyot nyelt izgalmában, és kibontotta. Szétnyitotta az összehajtogatott papírt. Semmi szöveg, írás nem volt rajta, csak egy ábra, egy piros szív. „- Ez meg mi akar lenni?”- jött az újabb kérdés elméjében.
- Mutasd! Melyiket választottad?- szólította fel a súlytalan. Mark átnyújtotta neki a papírt. A katona elvette és megnézte.
- Nagyon jó.- nyugtázta. – Akarod tudni mi van a másik borítékban?
- Nem.- felelt Mark.
- Jó. Akkor megmondom.- mondta a súlytalan, és kibontotta a másik borítékot. Kivette a papírt, és oda adta Marknak. A fiú ezt is szétnyitotta, és elolvasta a ráírt feladatot. „- Szaros kenyér.”- fogta fel agya az írás tartalmát.
- Ezt kellett volna enned. Mázlista vagy, a jobbik borítékot húztad .- mondta vigyorogva a súlytalan, majd Suzannehoz fordult.
- Mivel az előbb annyira vártad a feladatot, most segíthetsz a társadnak. Enni kell, de nem szaros kenyeret. Te fogod előkészíteni neki az ételt. Remélem nem kényes a gyomrotok. Húzd el!- utasította Suzannet a szürke ponyvára mutatva. A lány értetlenül, segítségkérően nézett Markra, majd szó nélkül odalépett a ponyvához . Agya lüktetett, teste zsibbadt, bizonytalanság mardosta gyomrát. Próbálta kitalálni mi lehet a ponyva alatt, de tudta, hogy ez úgysem fog sikerülni.
Nem húzta tovább az időt. Lehajolt, két kézzel megfogta a ponyvát, majd pár másodpercig fujtatott, felkészülve a látványra, az ismeretlenre. Felegyenesedett, és párat hátrafelé lépve félrehúzta a ponyvát.
A két katona elfordult a látványtól, majd pár pillanat múlva visszafordultak. Nekik nem szabad undorodni semmitől, főleg nem a játékosok előtt. A ponyva alól a légiós és az öreg teteme tárult fel. Hasuk, mellkasuk felnyitva, bordáik kitörve, a belek és a belső szervek teljesen látszottak. Suzanne sugárba hányta ki a reggel megivott friss vizet. A gyomorsavval keveredett víz, fröcskölődve csattogott a szürke ponyván. Mark arcán undor volt, szemeit résnyire összehúzva mutatta ki gyűlöletét a katonáknak. Már sejtette hogy mi vár rá.
- A holttestekből ki kell vágni a szívet, és megenni. Ezt mindkettőtöknek teljesíteni kell.- mondta a súlytalan. Suzanne most átkozta magát igazán. Ha az előbb csendben maradt volna, talán most megúszná a dolgot. Mert a borítékot Mark húzta, és választotta a feladatot, és elég ha egy személy teljesíti. Ez már a katonák játékon kívüli utasítása, hogy Suzannenak is enni kell. A lány arra gondolt, jobb mint a tegnap reggeli belépő feladat, és a halálnál is jobb. Úgy érezte képes lesz rá, és megint felcsillant a remény, hogy nyerhetnek.
- Gyerünk, lássatok hozzá!- ordított a súlytalan. Suzanne a ponyván átgyalogolva odament az öreghez. Letérdelt a válla mellé, és fájdalmas arccal nézte. Kicsit szerencsésnek érezte magát, mert az öreg csaknem fele akkora mint a légiós, így a szíve is kisebb. Mark a légiós teteme mellé térdelt, nadrágjából előhúzta a tőrt, közben gyűlölettel nézte a katonákat. Suzanne is elővette a tőrt, és nagy nehezen nekigyürkőztek a feladatnak.
Mark a szív mellé döfte a tőrt, és körbevágta, mintha konzervet nyitna ki késsel. A vértől pirosló tőr pengéje enyhe, halk cuppogó hangot adott vágás közben. Ugyanezt a módszert választotta Suzanne is. Szemben térdeltek egymással, jó két méter távolság volt kettőjük között.
Mindketten kezükben tartották a szívet, tekintetükben keserűséggel, sajnálattal néztek egymásra. Csendben voltak, Suzanne könnyi kibuggyantak szemei sarkából, és végigfolytak arcán. Mark enyhe bólintással jelezte, hogy rajta, kezdjék el, és a szívet szájához emelte. Suzanne is rögtön ugyanígy cselekedett. Szemeit becsukta, és fogaival összeszorította a nyers húsdarabot. Testét az undor remegtette meg, nyelvével érezte a vér ízét. Arra gondolt, ha kis falatokat tép fogaival, és rögtön rágás nélkül lenyeli, nem fogja annyira érezni a kellemetlen, visszataszító ízt.
- Azt mondtad, hogy a lány fogja előkészíteni.- mondta a köpcös a társának.
- Ja. Először azt akartam, hogy ő vágja ki mindkét szívet a srác számára, de szerintem jobb ez így, hogy mindketten esznek.- felelt a súlytalan.
- Jobb hát.- mondta a köpcös. Az asztalon ültek, és lábukat lógatva figyelték a játékosok szenvedését.
Suzanne nagyjából a felét ette meg, mikor a gyomra megremegett, és hányingere lett. Megállt, és nagyokat sóhajtva próbálta bent tartani a keservesen lenyelt falatokat. Fél perc után érezte, hogy gyomra kicsit megnyugodott. Ez most kellemes érzésnek számított neki, és szinte vágyott rá, hogy sikerüljön megenni a hátralevő maradékot.
Újra nekiállt, a jól bevált taktikát folytatva, kis darabokat harapott, és nyelt. Minden harapásnál úgy érezte hogy gumit rág. De mikor fogai belemélyedtek a szívbe, onnan már könnyebb volt, kevés marcangolással sikerült a falatot letépni. Néha megállt harapás után, pár másodpercig tartotta a szájában a szívdarabot, az undort legyőzve próbált felkészülni, hogy le tudja nyelni.
Mark nagyobbakat harapott, és meg is rágta a szájában lévő adagot. Ezzel csak saját magát kínozta, nem jött rá arra a taktikára, amire Suzanne. Teste néha megremegett, és olyan képet vágott, mint aki citromba harap. Arra gondolt, akár fordítva is lehetne. Ő is feküdhetne itt Suzanneval, és a légiós meg az öreg enné az ő szívüket, vagy akár Egon és a testvére. Ilyen szempontból örült hogy szívet ehet, pontosabban, hogy ő eheti a szívet, és nem más eszi az ő szívét.
Mikor végeztek, térdelve maradtak, szájukról letörölték a vért, és hatalmas köhögésekkel, öklendezésekkel ellenállást parancsoltak gyomruknak, nehogy kijöjjön a nagy nehezen lekínlódott „étel”. Suzanne arca elvörösödött, szeme könnybe lábadt, úgy érezte, a nagy vérnyomástól szétrobban a feje. Köhögött, öklendezett, lihegett, mint egy vízből kimentett fuldokló, aki sok vizet nyelt.
- Írjátok alá a füzetet!- szólt rájuk a köpcös. Mark felállt, majd odalépett Suzannehoz, és felsegítette. Lassan odatámogatta a lányt az asztalhoz. Suzanne remegő kezekkel, macskakaparás szerűen írta alá nevét. Mark nem volt ennyire megviselt. Ő régebben fogadásból ivott már nyers tojást, leharapta egy béka lábát, és egy teknősbéka fejét, és evett már élő cserebogarat is.
- Meneküljetek!- szólította fel őket a köpcös őr, és csőre húzta a fegyvert. Suzanne és Mark hirtelen úgy meglepődtek, hogy mozdulni se bírtak. Értetlenül nézték az őrt.
- Meneküljetek!- ordított a köpcös, és lőtt egyet a levegőbe. Suzanne és Mark rohanni kezdett. Pánikba esve menekültek, most már tudták, hogy nem egy millió euro a tét, hanem az életük.
Az eszeveszett rohanást Suzanne szakította félbe. Tempója egyre lassult, majd négykézlábra esett, és nagy hisztéria közepette ismét hányni kezdett.
- Nem nyerhetünk. Prédák vagyunk, lelőnek mint egy veszett kutyát .- mondta két öklendezés között. Nyála hosszan lógott a szájából, akár egy szál főtt spagetti. Mark nem próbálta nyugtatni a lányt, ő is félt, teljesen maguk alatt voltak, mindkettőn halálfélelem lett úrrá. Gyomrukat hűvös, sötét borzongás rántotta izgalomba. Mark tudta, hogy ez az érzés nem izgalom, hanem halálfélelem.
- Hiába szenvedtünk annyit, hiába teljesítettük a feladatokat, mégis meg kell halnunk.- mondta zokogva Suzanne. Szája széle remegett. Már nem csak a győzelem, hanem az életben maradás reménye is teljesen elmúlt a lányból.
Hátuk mögül távoli lövések hangzottak fel.
- Gyere, meneküljünk!- mondta remegő hangon Mark. Nem titkolta félelmét, kétségbe esését Suzanne előtt. Ez most nem olyan helyzet, hogy higgadt hőst lehessen játszani. Megfogta a lány kezét, és maga után húzva rohanni kezdtek. Hatalmasakat lépve rohantak, néha megbotlottak, majdnem orra estek. Már nem érdekelte őket se nyeremény, se remény, csak a puszta életük. Céltalanul rohantak, semmi ötlet, semmi elképzelésük nem volt az életben maradásra.
Az esztelen rohanásnak meg lett az eredménye. Mark egy ugyanolyan csapdába lépett, mint Egon. Hatalmasat üvöltve hasra esett. Fájdalmában testének minden izma megfeszült, összeszorított fogai között eltompított ordítást préselt ki. Suzanne bénultan, némán állt, zavarodott szemei tébolyodásról árulkodtak. Idegei felmondták a szolgálatot, egy érzéketlen őrültté kezdett válni .
- Segíts kérlek!- mondta Mark hason fekve. Suzanne csak állt, üveges szemekkel nézett a semmibe, talán nem is hallotta Mark szavait.
- Segíts Suzanne!- mondta a fiú, most már erősebben.
- Persze… segítek…- felelt a lány zavarodottan. Leguggolt Mark mellé, elővette az egyik tőrt, és a magasba emelte.
- A kegyes halál mindenen segít.- mondta, és a tőrt két kézzel Mark hátába szúrta. A fiú újra felüvöltött. Egész testét kellemes forróság árasztotta el, majd pár lihegés után elájult.
Suzanne felállt. Nézte a vérben fekvő, mozdulatlan fiút. A távolból ismét lövések hallatszottak. Egy pillanatra a hangok irányába fordult, majd Markot sorsára hagyva elrohant.
Suzannenak futás közben eszébe jutott hogy járt Egon és Mark . Letért a sárga szalagokkal jelölt útról, az erdő sűrűjében folytatta tovább útját. A kusza, össze-vissza nőtt bokrok, földig lógó ágak megnehezítették dolgát. Nem is tudott futni, csak botorkált, kezeivel törve utat maga előtt. Félt, szíve torkában dobogott, remegett, homlokán gyöngyözött az izzadtság.
Nem tudta mennyi ideig futott, és azt sem, hogy mióta bolyong a sűrűben. Űzött vadként menekült, mégha tisztában is volt vele, hogy esélye nincs életben maradni, csak a túlélés ösztöne hajtotta. Már semmire nem tudott gondolni, beteg kislánya eszébe sem jutott, csak céltalanul ment előre.
Hamar besötétedett. Nem este volt, komor felhők borították be az eget. Néha cikázó villámok világították meg az égboltot, mennydörgés kíséretében. Hatalmas hűvös cseppek kezdtek csattogni az avaron, a fák levelein, kiadós zápor keletkezett. Suzanne már nem csak a félelemtől, a hidegtől is remegett.
Megállt, körbe nézett, szemügyre vette a tájat. Haja és ruhája pillanatok alatt vizes lett. Észre vett egy hatalmas fát, ágai csaknem a földig értek. Egy közeli bokor ágai felfutottak a fa leveles ágaira, olyan menedéket létrehozva, melyen az esőcseppek képtelenek voltak áthatolni. Ezen a részen a fa alatt teljesen száraz volt az avar. Suzanne odabotorkált, és a fa által oltalmat nyújtó menedékben meghúzta magát. Leült, lábait felhúzta, és kezeivel átkulcsolta. Az eső továbbra is zuhogott, a villámok szorgalmasan cikáztak a végtelen égbolton. A mennydörgés halk recsegéssel kezdődve, majd fülsüketítő hatalmas ágyú módjára hallatta magát. Suzanne minden mennydörgésnél megijedt, pedig számított rá, teste beleremegett, füleit befogta.
Félt a vihartól, így nem hallotta a lövéseket. Abban reménykedett, hogy a katonák a vihar miatt visszatértek hadiszállásukra. De gondolt arra is, hogy a vihar ellenére továbbra is jönnek. Lehet hogy lövöldöznek, de ő ezt nem hallja a mennydörgésektől. Az is lehet, hogy nem lőnek, csak csendben jönnek, és egyszer csak elé toppannak, és akkor mindennek vége. Suzannera hisztéria tört, sírni kezdett.
Eszébe jutott Mark, és hogy mit tett vele. Most fogta fel igazán tettének komolyságát, és fel is tette magának a kérdést: „-Miért?” – de erre a kérdésre nem tudta a választ. Talán bepánikolt, pillanatnyi elmezavar, a félelem számlájára írható. Már nem a saját kilátástalan sorsa miatt sírt, hanem Mark miatt. Sajnálta a fiút, és megbánta hogy hátba szúrta. Nem ezt érdemelte. Suzannet most a lelkiismerete is mardosta keserűen, kegyetlenül. Rendes volt vele a fiú, sokat segített neki, a támasza volt, és ő így hálálta meg, hogy orvul hátba szúrta. A katonák biztos megölik, ha megtalálják, amire komoly esély van, mert Mark a kijelölt úton fekszik. Suzanne abban reménykedett, hogy
Mark meghalt, így nem kell szenvednie a katonák kínzásaitól, kegyetlenségeitől.
- Kérlek bocsáss meg.- mondta Suzanne az ég felé, Marknak címezve . Sajnálta tettét, és úgy érezte, nem érdemli meg az életet. Ugyanolyan gyilkos lett, mint ezek a kegyetlen katonák. Semmivel sem különb tőlük, lesüllyedt az ő szintjükre.
A vihar elült. A villámlás, mennydörgés megszűnt, az eső abbamaradt. Friss esőillat árasztotta el a levegőt. A cseppek lustán hulltak alá a fák, bokrok leveleiről, csend ült a tájra. Suzanne fülelt, éberen figyelt hosszú percekig. Lövéseket nem hallott, és közeli nesz sem volt, amit a katonák okoznának a fák közül kilépve. Legszívesebben visszamenne Markhoz, de eltévedt a sűrűben. Suzanne időérzékét, és tájékozódó képességét teljesen elveszítve folytatta tovább a botorkálást az erdő mélyén.
Pár perce esett az eső, mikor Mark megmozdult. A friss, hideg csapadéktól magához tért. Ez most valóban égi áldás volt számára, mert ha nem kezd el esni, elvérzett volna ájultan. Sérült lába teljesen elzsibbadt, ami még a csapda szorításában, lassan szivárogva vérzett. Érezte hogy fizikuma gyengébb a szokásosnál, és tudta hogy cselekedni kell. Két kézzel feltámaszkodott, mint aki fókajáráshoz készülődik. Hátán tarkótól derékig nyilallt a fájdalom, a gerincvonala mentén. Felüvöltött, de továbbra is fókajárás pózban volt. Tisztában volt vele, hogy mozognia kell, ami fájdalommal jár, és nincs mese, a fájdalmat muszáj tűrni.
Fogait összeszorította, izmait megfeszítve, fejét lassan hátra fordította. A nyilalló fájdalom ismét jelentkezett. Felmérte a csapdát, látta hogy pár méter láncon van kitéve. Ez jó, ezt akarta látni. Meg kell fordulnia, de háta nem érhet a földhöz, a benne lévő tőr miatt. Fejét visszafordította, és sűrű levegővételekkel zihálva felkészült a hirtelen, gyors mozdulatra, a megfordulásra.
Sérült bal lábát a földön hagyta, úgy érezte, nem bírná el a csapda súlyát. Jobb kezével lendületet véve ellökte magát. Kinyújtott jobb lábát is felemelve átfordult ülő helyzetbe. Felüvöltött a nyilalló fájdalomtól, és a csapda is megkínozta sérült lábát. Egyenes felsőtesttel, támaszkodás nélkül ült, fogait összeszorítva sziszegett.
Mikor a fájdalom alábbhagyott, megtervezte a mozdulatokat. Lassan kell mozognia, hogy a fájdalom minél kevésbé kínozza. Először is hátul meg kell támaszkodni kezeivel, majd a lábát felhúzni, hogy elérje a csapdát. Aztán jön a legnehezebb feladat, akkora erőt kellene kifejteni, hogy a csapdát szét tudja nyitni, hogy sérült lábát kiszabadítsa.
Lábait nem tudta felhúzni, ezért hátsójával, és támaszkodó kezeivel lassacskán araszolt előre, amíg el nem érte a kívánt pózt. A kínszenvedés után egy kis pihenővel jutalmazta magát. Szomorúan vette tudomásul, hogy a kínzó fájdalom már folyamatosan jelen van. Az egyik bakancsból kiszedte a fűzőt, és sérült lábát elkötötte a seb felett. Ezzel a vér szivárgását csak lassítani tudta, megszüntetni nem. És ott van a hátán is a seb, benne a tőr, amivel nem tud semmit kezdeni.
Felkészült a legnehezebb feladatra. Két kézzel megfogta a csapda pofáit, majd minden erejét beleadva megpróbálta szétnyitni. A hegyes, éles fogazatú pofák meg se mozdultak. Hátán forróságot érzett egy csíkban. Ez csak a vér lehet, gondolta. Az erőlködéstől megeredt a vér a hátán lévő sebből.
Kis pihenő után újra nekiveselkedett a csapdának. Ismét összeszedte minden erejét, ami tán egyre fogyott, és keservesen húzta szét a pofákat. Szemeit becsukva, ordítva dacolva a fájdalom ellen erőlködött. Tudta hogy ez a maximum erő, amit képes kifejteni. Talán az égiek szíve ismét megesett Markon, mert a csapda pofái lassan nyílni kezdtek. Örökkévalóságnak tűntek a másodpercek, mire elérte célját.
Lábát kihúzta a csapdából, majd hasra fekve próbálta kipihenni a fáradtságot, és a fájdalmat. Megint az ájulás kerülgette, de tudta hogy észnél kell maradni, ha nem akar ájultan elvérezni.
Hosszú pihenő után lassan felállt. Egy lábon odaugrált a legközelebbi fákhoz, bokrokhoz. Letört egy hosszabb, és egy rövidebb ágat. Másik bakancsából is kiszedte a fűzőt, és a két letört ágat összekötve kezdetleges mankót fabrikált. A mankót bal hóna alá tette.
- Jövök Suzanne, én is segítek neked!- mondta, és lassan, bicegve, erősen szédülve elindult a kijelölt úton.
Suzanne aránylag nyugodt volt, hogy nem hallott egy lövést sem a vihar óta, bízott abban, hogy a katonák felhagytak a hadjárattal. Egyedül lelkiismeretével nem tudott megbékélni Mark miatt. Sanyargatta magát, úgy érezte, megérdemli a lelki fájdalmat. Menés közben minden gondolata Mark volt. A reggeli fürdés, amivel a fiú meglepte őt, hát az valami csoda volt. És ő mit adott Marknak? Semmit. Talán az első pontnál, mikor a fiú helyett magára vállalta a mocskos feladatot. De most így utólag belegondolt, mi az végülis? Semmi, pitiáner dolog. Mark viszont nem egyszer a védelmére kelt, és ő halállal hálálta meg a fiúnak a jószívűségét. A hányást is csak akkor volt képes meginni, mikor Mark kimondta a varázsmondatot: „- A kislányod egészségére.” Talán ez volt a legnagyobb segítség.
Ennél a gondolatnál újra eszébe jutott beteg kislánya. Hogy is felejthette el? Teljes téboly volt a fejében. Megállt.
- Térj észhez Suzanne!- mondta, és bal illetve jobb kézzel egymás után két hatalmas pofont adott saját magának. Nagyokat sóhajtva, fujtatva próbált lehiggadni. Sikerült is, már amennyire az elmúlt két nap borzalmai engedték. Leült egy fa tövénél, szeretett volna pihenni. Lábait kinyújtotta, kezei lazán lógtak teste mellett, az avart kaparászva. Gondolataiban újra feléledt a remény. Próbálta ismét elhitetni magával, hogy nyerhet. Egyedül maradt, nincs vetélytárs, aki megkaparinthatná előle a pénzt. Már nem kell több feladatot teljesíteni, csak meg kell keresni a villanypásztort, és valahogy túljutni rajta. De eltévedt az erdőben, fogalma sem volt, milyen irányba menjen tovább. Úgy saccolta, hogy a szalagokkal jelzett út tőle jobbra van. Meg kell keresni, és mellette maradni, így biztos eljut a célig.
Továbbra is a sűrűben maradt, úgy vélte, ilyen dzsungelszerű erdőben nem állítottak csapdákat, mert majdnem hogy fizikai képtelenségnek tűnik, de azért a szemeit nyitva tartotta. Fogalma sem volt hogyan tudna túljutni a villanypásztoron, de egyelőre nem is nagyon foglalkozott vele. Most egyetlen cél volt a fejében, eljutni a villanypásztorig, a többit talán ráér majd akkor kitalálni. Markot, a múltat minden rossz emlékkel igyekezett elengedni, és csak a győzelemre koncentrálni.
Suzanne újra a régi volt, újra volt benne remény, határozottan ment előre. Néha használni kellett a tőrt, ami Egoné volt. Ahol túl sűrű volt a bozótos, üggyel-bajjal sikerült utat vágni rajta. Eltökélt volt, érezte, hogy régi életét egy válthatja fel. Egy szebb, jobb, gondtalanabb élet. Azért nem bízta el magát, távlatokban nem mert gondolkodni, lelke mélyén ott lappangott, hogy bármikor történhet vele valami váratlan rossz dolog.
Hogy ne érezze túl jól magát, arról a lövések gondoskodtak, amik újra feldördültek, de most sokkal közelebbről, mint ahogy utoljára hallotta. „- Mégis jönnek.”- nyugtázta a kegyetlen tényt magában. A félelem újra visszatért testébe, gyomrát ideg rántotta gombócba, de továbbra is kitartóan ment. Kicsit élénkebb lett a lövések hallatán, agyában feléledt a gyűlölet, ami még jobban felspannolta győzelmi vágyát.
Megállt, figyelte a hangokat. A lövések nem halkultak, de nem is hangosodtak. Ebből arra következtetett, hogy a táv közte és a katonák között nem csökkent. Ezt jó hírként könyvelte el, és a hangokból úgy állapította meg, hogy lőtávon kívül van. Azt nem tudta hogyan lehet jóval közelebbi a lövések hangja mint a vihar előtt. Arra gondolt, hogy ezeknek a patkányoknak az erdő több pontján van hadiszállásuk. Máris csökkenni látta esélyeit, számított rá, hogy előbb-utóbb elkapják, és megölik. Ők itthon vannak, ismerik az erdőt, a terepet, mint a tenyerüket. De Suzanne ki van szolgáltatva. Ő azt se tudja épp merre tart, mint egy vak bot nélkül. Izgalom járta át testét, félelem kíséretében, de továbbra is haladt előre.
Mark is jó ideje haladt már, csak ő az úton bicegett, és jóval lassabban haladt, mint Suzanne. A fájdalom eléggé gyötörte, de ha nehezen is, el tudta viselni. Szédelgett, feje imbolygott, de észnél volt, tudott gondolkodni. Tudta hogy a vérveszteség miatt szédeleg, de állapota elég lassan romlik. A tőrt nem tudta kivenni hátából, nem érte el. De nem is akarta, így talán kevésbé vérzik a seb. Suzanne járt a gondolataiban. Marknak csak egy célja volt, hogy megtalálja a lányt, lehetőleg élve. Bal lábán a nadrág szárának alsó része és zoknija átázott a vértől. Mennyit veszthetett? Pár decit? Vagy pár litert? Nem tudta, csak azt érezte, hogy a vérveszteség már nyomot hagyott szervezetén. Nem foglalkozott vele, és az életben maradással sem. Nem látta értelmét. Tudta hogy orvosi segítség nélkül előbb-utóbb úgyis meghal. Főleg ha a katonák megtalálják, utolérik. Érzéketlenül elemezte a gondolatokat, nem izgatta sem a halál, sem a katonák.
Pihenni nem akart, mert tudta, hogy az újra elindulás fölös energiákat, erőt használna el, és fájdalma is nagyobb lenne, pedig jól esett volna neki egy kis pihenő. Lassú, monoton bicegéssel haladt, így ha fájdalmasan is, de elviselhető volt az út.
Suzanne megtalálásának esélyeit latolgatta. Négy verziót állított fel. 1: megtalálja Suzannet előbb-utóbb. 2: Nem találja meg, mert a lány meghalt. 3: Nem találja meg, mert ő hal meg idő előtt. 4: Egyikük sem hal meg, de nem találja meg a lányt, mert túljut a villanypásztoron, és elmenekül a pénzzel.
Ennek kevés esélyt adott, de nem vetette el, mert Suzanne okozott már pár meglepetést. Meg is érdemelné hogy sikerüljön neki, nem csak a kislánya miatt. De az ellenkezőjét is megérdemelné. Egonra gondolt, amikor meg akarta ölni Suzannet. Pedig nem bántotta a lányt, csak a szándék volt meg, és ők ezért elég érzéketlenül, szigorúan bántak vele. Akkor mit érdemel Suzanne, aki meg is kísérelte az emberölést, segítségnyújtás helyett? Büntetést? Halált? Úgy vélte, halált nem érdemel a lány, az túl szigorú büntetés lenne. Valami olyan dolgot kell tenni, amire abszolút nem számít Suzanne.
Mark megállt, fájdalmas arccal támaszkodott a mankón. Próbált pihenni, és kitalálni, hogy mit tegyen Suzanneval. Kettőjük helyzetét vette figyelembe. Neki nincs veszítenivalója, több sebből vérzik, csak órák kérdése meddig él. Csak abban reménykedhet, nehogy utolérjék a katonák, és megöljék. Ha már meg kell halnia, inkább vérezzen el, minthogy ezek a férgek vessenek véget életének. Suzannenak van veszíteni valója, nem is kevés. Neki nem mindegy hogyan alakulnak a dolgok. Saját, és kislánya élete a tét, nemcsak a győzelem. Ha Suzanne meghal, kislánya is meghal. De ha győz, mindkettejük élete meg van mentve.
Már csak az volt a kérdés, Mark mit tegyen a lánnyal. Állt az út közepén, a vérveszteségtől enyhén imbolygott a teste, mint egy részegnek. Különböző dolgok jártak elméjében, hogy mit csináljon Suzanneval, de valahogy egyiket se tartotta megfelelőnek. Érezte, van olyan passzban, hogy kitaláljon valami megfelelőt.
Lenézett a földre. Sérült lábával óvatosan nyomkodta a talajt. Hallotta, ahogy lábfeje cuppog a vérrel teli bakancsban. Aztán abbahagyta, felnézett, előre a messzeségbe. Kitalálta mit tegyen a lánnyal. Olyan tervet talált ki, amely mindkettejüknek megfelelő elégtétel lesz. Mindegyikük azt fogja kapni, amit megérdemel. Széles, elégedett mosoly jelent meg arcán. Fűtötte a vágy, hogy minél előbb véghez vigye tervét. Megszorította a mankó szárát, és elégedetten sántikált tovább.
Suzanne a sűrűben haladt, párhuzamosan a szalagokkal jelzett úttal. Pár méterre volt lejjebb az úttól, annyira, hogy az erdő sűrűje elrejtse, de azért az utat is lássa. Tudta hogy így célhoz ér. ?ár jó ideje gyalogolt, akart pihenni, de inkább úgy döntött, most már menni kell. Karjait karcolások díszítették, pólója pár helyen kiszakadt, amit az össze-visszanőtt bokroknak, ágaknak köszönhet. Arca koszos volt, lelke csapzott, teste fáradt. Minél közelebb ért a célhoz, annál jobban izgult, gyomoridege megnőtt, agya lüktetett. Most csend volt, nem hallott lövéseket, de érezte hogy nincs ez rendben így. Túl gyanús, baljós érzelmeket sugárzott a csend. Legbelül volt egy olyan érzése, hogy ez túl szép, és egyszerű lenne, ilyen simán elsétálni a célig, valami történni fog.
Egy fa tövébe leült pihenni. Lábai talpai megkönnyebbültek, ahogy felszabadultak a testsúly alól. Csendben ült, kezeivel csapzott haját igazgatta, levélfoszlányokat szedett ki belőle. Egyszer csak kezei megálltak hajában, mozdulatlanná dermedt. Levegőt is alig mert venni, fülelt. Lassan megmozdult, próbált zajtalanul, nesztelenül mozogni. Sikerült feltérdelnie, és a sűrű fa és bokorágakon keresztül két katonát pillantott meg. Tizenöt-húsz méterre voltak tőle, beszélgettek. Őket nem gyötörte semmi, jókedvük volt. „- Hát ezek hogy kerültek ide?”- villant át Suzanne agyán a megválaszolhatatlan kérdés. Néma csendben térdelt, figyelte őket, és hallgatózott.
Az egyik katona átlagos súlyú, és magasságú volt, a másik legalább két méter magas, ha nem több, és dagadt mint egy disznó. Megvolt legalább százhatvan, száznyolcvan kiló. Suzannenak feltűnt, hogy a dagadtnál nincs gépfegyver, csak a derekán egy egyszerű marokpisztoly. A lány nem értett minden szót, sokszor csak hangfoszlányok jutottak el hozzá, csak a nevetéseket hallotta tisztán. Mintha azt beszélték volna, hogy melyikük merre menjen. Aztán Suzanne meglepődött, mikor a két katona elindult, szemlátomást visszafelé. Eltűntek a látótérből, és Suzanne megkönnyebbülve ült vissza a fa tövébe, örült, hogy elment a két sátánfajzat.
Hatásos volt a pihenő, újult erővel folytatta tovább útját. Erejét megsokszorozta a látvány, mikor meglátta az erdő szélét. Most már nem érdekelte, hogy az ágak újabb és újabb sebeket ejtenek kezein, felsőtestén, pánikszerű rohanásba kezdett, már amennyire az ágas-bogas sűrű engedte.
Az erdő szélét elérve bent maradt a fák között. Felmérte a terepet. Az erdő szélétől hatalmas tisztás. Itt-ott kikopott a fű, néhol fűcsomók, magasabbra nőtt parlagfű éktelenkedett . Suzannetól jó húsz méterre volt a villanypásztor. Hat-hét méter magas vasoszlopok, két méterre egymástól. Rajtuk vízszintesen drótkötelek, harminc centinként a talajtól az oszlopok tetejéig. Az oszlopokat és a drótköteleket porcelánfejekkel szigetelték el egymástól. Suzanne kilépett a tisztásra, és elindult az „áramkerítés” felé. Azon túl látott egy fát, mely törzsére szem magasságban egy kis pénzes zsák volt erősítve. „- Ott van a nyeremény.”- gondolta. A fától pár méterre állt egy piros autó, hirtelen nem tudta milyen típus, de ez most nem volt lényeg. Egész közel ment a villanypásztorhoz. A halk bizsergő hangból rájött, hogy nem kevés áram van az oszlopokban, és a drótkötelekben.
Háta mögül lépteket hallott. Valaki kilépett az erdőből. Suzanne becsukta a szemeit, és egy nagyot nyelt. Lassan megfordult. A két méter magas katona állt a tisztás szélén, pisztolyát Suzannera szegezte. Sátáni mosoly volt a képén.
- Helló bébi!- mondta gúnyosan. Suzanne egy szót nem szólt, csak nézte a katonát. Tudta hogy már tényleg vége mindennek. Befejeződött a játék, és az élete is. Itt már semmi esély nincs. Háta mögött a villanypásztor, előtte a dagadt katona pisztollyal.
- Fordulj vissza!- utasította a katona. Suzanne újra a villanypásztor felé fordult, szemeiből könny kezdett folyni. A fán lévő pénzes zsákot nézte.
„- Azért ügyes vagy Suzanne. Büszkén halhatsz meg. Mindent megtettél, csak karnyújtásnyira maradtál le a győzelemről. Kár hogy azt a pénzt, ami most oly közel van, nem sikerült elérni.”- így vigasztalódott magában. Könnyei már ömlöttek. Pár pillanat, és a Mennyországban lesz. És tudta, ha van Isten, pár hét, vagy pár hónap múlva már a kislánya is ott lesz vele. Félelem már nem volt benne. A Mennyország és Isten reményében mosolyra húzódott a szája.
- Viszlát bébi. Majd még mielőtt kihűlsz, megkúrlak.- mondta a dagadt katona, és csőre húzta a pisztolyt.
Mark lassan, de biztosan haladt az úton. A vérveszteség már jelentős volt, erősen szédült, és duplán látott. Csodálkozott is magán, hogy képes még mindig állva maradni. Nem gondolta volna, ha valaki valamit el akar érni, az mekkora erőt, kitartást tud adni. Megfogadta magának, hogy addig nem hal meg, még Suzannet meg nem találja. Imádkozott is hogy sikerüljön. A csapdákat nem figyelte, arra már nem tudott összpontosítani. Csak a jó Istennek köszönheti, hogy az úton már nem volt több csapda. Élőhalottként vonszolta magát, a lány adott neki erőt. Bízott benne hogy nem halt még meg, és rátalál. Mankóját lazán fogta, nem volt ereje szorítani. Úgy érezte, már egy palacsintából se tudná kinyomni a lekvárt, még két kézzel sem. Hátán az ing a derekáig véres volt egy csíkban, ami elterjeszkedett nadrágján balra, jobbra. Arca, mellkasa fürdött az izzadtságban. Leszegett fejjel haladt, néha felemelte tekintetét, hogy résnyire szűkült szemeivel lássa az utat. Néha megtántorodott, de az esést mindig sikerült kivédenie. Tisztában volt vele, ha elesik, már nem lesz annyi ereje, hogy felálljon.
Régebben olvasott az elvérzésről. Olyasmi derengett neki, hogy fellép hallucinálás, elzsibbad, elernyed a teste, aztán szép lassan elájul, elalszik örökre. Szép halál, gondolta magában. Ha nem is a legkegyesebb, legalább nem fájdalmas.
Megállt, szemeit picit tágabbra nyitotta. Meglátta az út végét. Ajtónyílás szerű kijárat volt a rétre, homályosan látta a villanypásztor egy darabját. Nem tudta milyen látvány tárul elé a tisztáson, jobbnak látta, ha az utolsó pár tíz métert a sűrűben teszi meg.
Az erdő sűrűjében lehetetlen volt mankóval, sérült lábbal közlekedni. A mankót eldobta, hasra ereszkedett, és kúszva haladt tovább. Igyekezett minél kevesebb ággal találkozni, nem sok sikerrel. Nem haladt gyorsabban mint az úton, de legalább haladt. Néha egy-egy lelógó ág megütötte a hátából kiálló tőr markolatát. Ilyenkor megállt, minden izma megfeszült, mintha görcs kapta volna el. Próbált sietni, érezte hogy már közel a vég, és még Suzanneval nem fejezte be a játékot. A terv, amit véghez kell vinnie, amit Suzanne megérdemel.
Mark is elérte az erdő szélét. Hason fekve nézett ki a sűrű ágak közül. Azért imádkozott, hogy a jó
Isten még egy kis erőt adjon neki. Meglátta a katonát, és a lányt. Mindketten háttal álltak Marknak és az erdőnek. Félig felült, bal kezével megtámaszkodott. Jobb kezével elővette a tőrt, és a magasba emelte.
- Szóval itt vagy Suzanne. Most megkapod amit érdemelsz.- nyöszörögte halkan, majd maradék erejét összeszedve eldobta a tőrt.
Mark elégedetten látta, hogy dobása célba ért, a tőr pont ott landolt, ahova szánta. Megkönnyebbülve feküdt hasra, és fújtatva pihent. Egész teste lüktetett, már mindene fájt.
Mikor a tőr célba ért, Suzanne felsikoltott. Megfordult, és látta, hogy a dagadt katona élettelenül zuhan a földre. Hátából egy tőr állt ki szívtájéknál. A lány értetlenül nézte a katona tetemét. Megismerte a tőrt, mert ilyent csak játékosok kapnak.
- Mark?- kérdezte az erdőt fürkészve, és lassan elindult. A halott katonához érve elvette a pisztolyát, és maga előtt tartva óvatosan lépdelt az erdő felé.
- Mark?!- tette fel a kérdést, most már erősebben.
- Itt vagyok.- nyöszörögte gyengén a fiú. Suzanne a hang irányába szaladt. Amint elérte az erdő szélét, kezeivel félretolta az ágakat, és begázolt a sűrűbe. Meglátta Markot a földön fekve, hátában még ott volt a tőr, amit nemrég kegyetlenül beledöfött. A fiú gyenge volt és kimerült.
- Mark, kérlek bocsáss meg.- mondta sírva Suzanne.
- Segíts felállni.- kérte a fiú. Suzanne leguggolt hozzá, és üggyel-bajjal felsegítette. Nem törődött vele, hogy Marktól ő is véres lesz, most ez volt a legkisebb probléma.
A fiú görnyedten állt, egyik kezét átvetette Suzanne vállán, most a lányt használta mankónak.
- Menjünk!- mondta határozottan a lánynak.
- Hova?- kérdezte Suzanne.
- Haza. Most már ne adjuk fel.- felelt Mark.
Kibotorkáltak az erdőből, egészen a villanypásztorig. Csak álltak és nézték a magas oszlopokat. Jobbra is, balra is végeláthatatlan oszlopsor meredt az ég felé.
- Ennek nincs vége, biztos körül ölelik az erdőt.- mondta Suzanne kétségbe esett hangon. Mark nem szólt, csak szédelegve kapaszkodott a lányba. Homályos szemeivel már csak foltokat látott.
- Ezen nem jutunk át soha. Lehetetlen. Le leszünk vadászva.- rimánkodott a lány.
- Nyugi, gondolkozzunk.- mondta Mark. Hangja olyan volt mint egy totál részeg embernek. Szemeit összehúzta, hunyorított, és szemügyre vette a villanypásztort. Ha nehezen is, de látta az oszlopokat, a vízszintes drótköteleket, és a porcelánfejeket.
- Kellene egy vasdarab.
- Minek?- kérdezte Suzanne.
- Összekötni egy oszlopot egy drótkötéllel, hogy rövidre zárjuk az áramkört.- válaszolt Mark.
- Vasdarabot? Honnan? A pisztoly vagy a tőr nem jó?- kérdezte Suzanne . Hangja ingerült volt az izgalomtól, és a türelmetlenségtől.
- Az nem jó.- felelt a fiú. – Túl kicsi. Olyan vasdarab kell, ami hosszabb a porcelánfejektől, hogy az oszlopot és a drótkötelet össze tudjuk kötni.
- Itt a pisztoly, lőjük szét a drótkötelet.- tanácsolta Suzanne .
- Szerintem a nagyfeszültségtől szétolvadna a golyó, és talán a katonák is idecsődülnének. Lehet hogy így is idejönnek. Siessünk, ki kell találnunk valamit minél előbb.- mondta Mark, és próbált gondolkozni.
- Jó, de mit? Mit csináljunk?- kérdezte a lány ötlettelenül.
- Van valami ötleted?
- Nincs.- felelt Suzanne. Őrjítőnek, és örökkévalónak érezte jelenlegi helyzetüket.
- Nekem van.- mondta Mark, és a halott katonára mutatott.
- Mit akarsz vele?- kérdezte a lány.
- Belökjük a villanypásztorba, az ő teste fogja rövidre zárni az áramkört.- magyarázta Mark.
Odamentek a katonához, de hiába. A legalább másfél mázsás testet meg sem tudták mozdítani. Mark túl gyenge volt, egyedül már a menés is nehezére esett. Suzanneban sem volt annyi erő, hogy másfél mázsát egyedül megmozdítson.
- Ez nekem nem megy.- mondta reménytelenül Mark. – Próbáld meg gurítani.- tanácsolta a lánynak.
- Oké.- helyeselt Suzanne, és teljes erőből próbálta gurítani a tetemet, de az meg se moccant. Izzadt, nagyokat nyögött, többször is megpróbálta, de hiába.
- Ó Istenem, miért kellett ilyen dagadtra híznod, te állat?!- kérdezte a halott katonától.
- Hagyd, majd én…- mondta érzéketlenül Mark.
- Te akarod gurítani?- csodálkozott a lány.
- Nem.
- Hát akkor?
- Majd én…- ismételte a fiú. Suzannenak leesett a tantusz. Most jött rá, Mark mire gondol.
- Nem! Azt nem engedem!- tiltakozott.
- Nézz rám. Talán már csak perceim vannak hátra. Ha sikerülne is valahogy megmenekülnöm, akkor is végem lenne.- magyarázta a fiú .
- De akkor sem! Ez nem lehet! Kell lenni más megoldásnak.- hisztériázott a lány, holott ő is jól tudta, hogy nincs más megoldás, de képtelen volt felfogni a kegyetlen valóságot.
Mark elindult a villanypásztor felé. Lassan, imbolyogva sántikált. Suzanne direkt nem segített neki, nem akarta kivenni részét a fiú halálából. Nemrég meg akarta ölni, és majdnem sikerült is, de most már másképp látott mindent.
- Mark, ne tedd!- kiáltotta a fiúnak, és gyors léptekkel utána sietett. A fiú megállt. Mikor Suzanne odaért hozzá, szorosan átölelte. Mark viszonozta az ölelést.
- Mindkettőnknek jobb lesz így.- súgta a lány fülébe. Suzanne keservesen zokogott, és ölelte a fiút, amilyen szorosan csak tudta. Ezzel megnőttek Mark testi fájdalmai, de mintha nem is érezte volna, tűrte, állta az ölelést. Egymás szemébe néztek.
- Kár hogy itt találkoztunk, és nem máshol.- mondta Suzanne, és szájon csókolta Markot.
- De legalább találkoztunk. Csak az elválás lehetne szebb. Engedj.- felelt Mark, és finoman eltolta magától a lányt.
Odasétált közvetlen a villanypásztor elé. Az eső újra rákezdett. Nem dörgött, nem villámlott, csak csendesen esett. A villanypásztor hangos zizegésbe kezdett az esőtől. Suzanne méterekkel állt a fiú mögött, és hisztérikusan sírt. Úgy gondolta, ez a legkegyetlenebb dolog, ami történhet velük. A két feladat, amit teljesíteni kellett, az most eltörpül a valóság mellett. Mark széttárta két kezét, előre lépett, egyik kezével egy oszlopot, másik kezével egy drótkötelet fogott meg. Teste azonnal vonaglani kezdett, bőre füstölt, szétpattant, erei szétdurrantak, vér fröcsögött minden irányba. Suzanne nem bírta nézni, hátat fordított, leguggolt, és sírt tovább. Oltári nagy lelki fájdalom kínozta.
A villanypásztor kimúlt, és Mark is. Suzanne felállt, odasétált a fiúhoz, de nem mert hozzáérni. Nézte a megégett, elvérzett testet. Egyik keze hozzásült a drótkötélhez, a másik a test mellett lógott. Térdre rogyva, feje átbukva a drótkötélen. Suzanne biztos volt benne, hogy a kerítésben nincs áram, mert már nem zizegett az esőtől.
Nem is tétovázott tovább. Átpréselte magát a kötelek között, és rohant előre. Nem nézett vissza, minél előbb el akart tűnni innen. Tudta jól, hogy még él, nem fogja kiheverni ami itt történt vele, és Markot soha nem felejti el.
Odaért a fához. Letépte a kis pénzes zsákot, kibontotta és belenézett. A látványtól megszédült, a nyeremény az utolsó fillérig benne volt, még soha nem látott ennyi pénzt. Most már örömében is sírt, nem csak bánatában. Örült hogy kislányának nem kell meghalni, és ez legfőképp Mark érdeme. Türelmetlenül szaladt az autóhoz. Beült, a pénzt az anyósülésre dobta. A gyújtáskapcsolóban ott fityegett a kulcs. Elfordította, az autó azonnal beindult.
A stúdiószobában a dagadt milliárdos elismerően bólintott.
- Ez igen, nő a javából. Valóságos amazon.- mondta elismerően, és kezébe vette az adóvevőt.
- Groteszk, hallasz?- szólt bele a ketyerébe.
- Igen főnök.- válaszolt az őrparancsnok.
- Felszereltétek a kocsi aljára a pokolgépet?
- Igen főnök, felszereltük.
- Nagyon jó. Aktivizáld!- adta ki az utasítást a milliárdos.
- Megvan főnök, tíz perc múlva robban.
- Oké, vége.- köszönt el a dagadt, és az adóvevőt letette az asztalra.
- Ügyes vagy bébi, csak az a baj, hogy tíz perc múlva úgy szétrobbansz, mint egy lufi. Csak az egymillió eurót sajnálom, semmi mást. Ja, és azt a húsz éves Opelt.- mondta nevetve, és és megtörölte az ujján levő dió nagyságú aranygyűrűt.
Suzanne pár kanyar után kiért egy nyílegyenes aszfaltos útra . Tövig nyomta a gázt, az autó szorgosan falta a kilométereket. Egy nagy prérin járt, csak a nyílegyenes út volt, semmi más. Agya a játékra gondolt. Mikor az elején mind a hatan ott álltak, és a dagadt milliárdos ismertette a játékszabályokat. Suzannenak eszébe jutott egy mondat. „- De jól nézzetek a lábatok elé, mert útközben váratlan meglepetések érhetnek.”- ez az, váratlan meglepetés. Talán még most is érheti váratlan meglepetés. Teljes erővel taposott a fékbe és a kuplungra. Az autó gumijai csikorogva, füstölve, csikorogva húztak csíkot az aszfalton. Ide-oda kacsázott még meg nem állt, Suzanne szorosan markolta a kormányt. Mikor az autó megállt, leállította a motort. Megfogta a pénzes zsákot, és kiszállt. Körülnézett, a halál erdejét már nem látta sehol. A kocsiajtót nyitva hagyta, és rohanni kezdett. Semmire nem gondolt, csak szaladt ahogy bírt. Szaladt egy más világ felé, hogy kislányával együtt egy szebb, jobb, boldogabb, új életet élhessen.
Edwin Chat
2007.05.16 .-2007.09.02.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
