A DÖGKÚT LAKÓJA 3. rész
12
Füleltek. Halk, lassú neszeket hallottak. Úgy vélték, hogy ez semmi komoly nem lehet. Talán egy kóbor macska, vagy valami hasonló kis állat. Lehetne patkány is, de erre nem gondoltak. Ha eszükbe jut a patkány, biztos hanyatt homlok menekülnének, de így továbbra is a kút szélénél állva néztek le a mélybe.
A szebb napokat is megélt vándor óvatosan besétált az akácfák, gazok sûrûjébe. Örömmel látta, hogy rejtekhelyéhez nem nyúltak. Ott nem vágtak le ágakat, a fák között burjánzó gazt nem tépték ki. Odalépett a kis kémlelõnyílásszerû ablakhoz, amin keresztül tud majd csúzlizni, és felmérte a kinti terepet. Látta, hogy a munkások csak a fák külsejét vágták le, igazították fazonra a lombot, eltûntették az elszáradt ágakat, a vadhajtásokat. Elnézett a másik irányba is, és meglátta a tõle néhány méterre levõ kútnál a lányokat. Elõbb nem nagyon vehette észre, mert a lányok csendben voltak, némán lesték a mélységet, a rohadt tetemeket, és a csontokat. Úgy érezték, õk is beillenének fiúnak, ilyen hõstett véghezvitelével.
Újra feléledt benne a harag. Olyan volt, mint egy kutya, akit ha bántanak a gyerekek, akkor már az összes gyerekre haragudni kell. Nyakából leakasztotta a csúzlit, másik kezével a zsebébe nyúlt kavicsért, de közben szemeit le nem vette a lányokról. Halkan morgott maga elé érthetetlen szavakat, melyekrõl talán már õ sem tudta, hogy valójában melyiknek mi is a jelentése. Agya alapjáraton zúgott, még messze volt attól a ponttól, hogy a dühtõl forrjon.
Cula szülei hazaértek Robiéktól. Letörve, sajnálkozva tudatták gyerekükkel a hírt, hogy Robi állapota semmit nem javult, sõt, az orvosok kétszer is vért izzadva hozták vissza az életbe. Végül állapotát sikerült stabilizálni, de hogy magához tér, vagy marad a jelenlegi állapotban, azt csak a jó Isten tudja. Cula szemei telefutottak könnyel. Torka makacsul dacolt a sírás ellen, mintha egy hatalmas gombóc akadt volna meg rajta. Arca kipirosodott, zihálva vette a levegõt, sûrûn pislogott. Nagyon jól tudta, mit kell cselekedni, de képtelen volt megérteni, hogy történhet ilyen dolog, pont velük. Pont az õ barátjával, ráadásul a legkisebbel. Istent, és az életet egyaránt igazságtalannak érezte. Jó, Robi nem egy mintagyerek, talán nem kellett volna dobálni azt az embert, sem meglõni, talán nem is kellett volna a dögkútnál megállni, sem bele pisálni, de akkor is, ez durva. Nem Robi lõtt a csúzlival, és dobáláskor is csak pár kavicsot szórt a mélybe. Egy egyszerû gyerekcsínyért így kell bûnhõdnie? Talán az élete árán? Cula ezt felháborítónak, és kegyetlennek találta. Az igazságtalan szó már eszébe sem jutott, túl enyhének találta ide.
Hirtelen sarkon fordult, és kirohant az udvarra. Meg sem állt a fészerig. A lakatszembõl kiakasztotta a lakatot, ami nem volt rányomva, csak úgy beakasztva a helyére. A deszkákból tákolt ajtó nyikorogva nyílt ki. A napfény sárga szõnyeget terített az aljzatra. Cula besétált ezen a sárga szõnyegen, és megállt a helyiség közepén.
Körbenézett. A mai használatos tárgyakon kívül volt pár régebbi dolog is, közülük némely az ócska kategóriába is befért volna.
Az egyik sarokban régi kéziszerszámok, kapa, ásó, gereblye, nyelük kiszáradt, elgörbült, megrepedezett. Az egyik fal közepén régi lószerszámok porosan pihentek. Egy asztal volt a fal tövében, lapja tele mindenfélével. Kalapács, szétszórt rozsdás szögek, kaszakõ, olajos, büdös rongyok egy kupacban, üres üvegek egymás mellé állítva. Culát nem érdekelte a berendezés. Csak két dologért jött, és látta, hogy van mindkettõ, amire szüksége van.
Fogott egy üres üveget, amitõl keze azonnal poros lett, de ez érdekelte, mintha meg sem történt volna. Azzal sem foglalkozott, hogy esetleg a ruháját is bepiszkíthatja. Odalépett az egyik sarokhoz, ahova egy vas benzinkanna volt állítva. A polcról levett egy tölcsért, ami üdítõs pille palack volt fénykorában, és az üvegre helyezte. Tölteni kezdte a benzint, de java mellé folyt, mert az üveg szája, és a tölcsér alja egyforma átmérõjû volt. De most ez sem számított, a cél érdekében bármire képesnek érezte magát. Ujjaira is folyt az üzemanyagból, amit pólójába törölt. Sietett, kapkodott, bosszúvágyánál, és izgalmánál csak türelmetlensége volt nagyobb.
Az üveg száját bedugaszolta, az asztal fiókjából elõvett egy szebb napokat is élt koszos, gyûrött reklámszatyrot, és bele tette. Rejtekhelyérõl elõvette a csúzlit, és azt is az üveg mellé dobta. Az olajkályha platnijáról elvette a két doboz gyufát, és a polcról elcsent egy öngyújtót. A gyufák is a szatyorba kerültek, de az öngyújtót inkább a nadrágja zsebébe csúsztatta.
Kisietett az udvarra, a fészer ajtajával nem bíbelõdött, nyitva hagyta. A szatyor száját összemarkolva fogta, és gyors léptekkel a bicajhoz sietett, ami a ház falának volt támasztva. Kézbe vette, és rutinosan ugrott fel rá. Nem érdekelte a még érvényben levõ szobafogság, kihajtott a nyitott kapun, és csak tekert.
Teljesen felspannolta a hír a barátjáról, ez még több erõt, dühöt, bosszúvágyat adott neki. Tekert, nem érdekelte semmi, megszûnt számára a világ. Nem ült a nyergen, az utca földút volt, göröngyös, tele kátyúkkal, amikbe esõs idõben napokig állt a víz, huplikkal, ezek nagyot ütöttek minden jármûvön, akár egy fekvõrendõr. Mikor nagyon göröngyös részhez ért, abba hagyta a tekerést, és a pedálon állva, elõre dõlve, görnyedt háttal manõverezte keresztül a kerékpárt. A szatyrot jobb kezével a kormánynak szorítva tartotta, ami ide-oda himbálózott, de semmi veszély nem fenyegette, hogy esetleg eltörjék az üveg. Nem tudott nekicsapódni sem a keréknek, sem a váznak, vagy a villának.
A dögkút elõtt egy megállót iktatott be, Gabiék házát. Tisztában volt vele, hogy Gabi nem vesz részt a bosszúban, mert ezt már korábban megbeszélték az iskolában, de gondolta megossza a hírt vele, hogy mi történt Robival, és milyen állapotban van. Lelke mélyén arra is számított, hogy a hír hallatára Gabi talán meggondolja magát, de erre nem mert volna megesküdni. Nem is nagyon izgatta a dolog, amilyen lelki és idegállapotban van, úgy érzi, hogy egyedül is le tud számolni a vándorral. És azon elmélkedett magában, hogy egy ilyen kegyetlen ember miért nem tudott megrohadni a dögkútban. Miért nem zabálták fel a patkányok, miért nem pusztult éhen, szomjan, minek él az ilyen.
Megállt Gabiék házánál. Nem szállt le a bicajról, jobb lábával a kerítés lábazatának támaszkodott, és megnyomta a csengõt.
Pár pillanat múlva Gabi jelent meg a teraszon, a kulcsot mutató ujján pörgetve közeledett a kapuhoz. Látta hogy Cula nem úgy néz ki, mint ahogy tõle megszokott, és a kormányon is felfedezte a reklámszatyrot. Sejtette, hogy mi lehet a látogatás célja, és hogy hova tart. Ismerte Culát már annyira régen, hogy ilyen dolgokra pár pillantásból rá tudjon jönni.
Kinyitotta a kaput, és kilépett az udvarról, barátja mellé.
- Szevasz. Hát te? Mi járatban?- kérdezte.
- Hírt hoztam Robiról. Rosszat.- válaszolt, még mindig a sírással küszködõ hangon.
- Csak nem…?- kérdezte Gabi. A mondat végét nem merte befejezni, nem akarta kimondani azt a kegyetlen szót, ami akár tény is lehetne.
- Nem. Azért ennyire nem rossz hír, de majdnem.- mondta Cula, és letörölte arcáról a kibuggyanó könnyet. - Él, de… még mindig nem tért magához. Az orvosok már kétszer hozták vissza. Érted? Kétszer leállt a szíve.
- És most mi van vele?- kérdezte Gabi. Közben egész teste beleborzongott a hírbe. A hûvös borzalom úgy rázkódtatta meg testét, mintha mínusz húsz fokban állna az utcán egy vékony pizsamában.
- Minden rendben. Legalábbis egyelõre. Sikerült stabilizálni az állapotát. Kérdés hogy észhez tér-e. Hacsak le nem áll megint a szíve. Végleg…
Mindketten feszültek voltak. Gabit is pillanatok alatt gyomorgörcs kezdte kínozni. Lábait, kezeit ideg bizsergette, mint egy törpefeszültségû áram. Cula nem szólt semmit, csak könnybe lábadt szemekkel, segélykérõen nézte barátját. Ha õ nem tudta az iskolában, talán ez a hír most meggyõzi Gabit. A testében eszetlen játékot ûzõ érzések, az ideg, a düh, a türelmetlenség, az izgalom mellé egy újabb is társult, a lüktetés. Lüktetett a feje, torka, pulzusa, vénái akkorákat dobbantak, mintha minden pillanatban szét akarnának robbanni. Aztán egy hatalmasat nyelt nagy nehezen, mint aki egy ököl nagyságú követ akar lenyelni, de eredménytelenül, mert szemeibõl patakzani kezdett a könny.
Gabi is némán nézett vissza Culára. A dac már az õ torkát is erõsen fojtogatta, próbált õ is ellenállni neki, ugyanúgy, mint Cula. Egymás között nem volt szégyen a sírás, de örültek, hogy a lányok most nincsenek itt, hogy nem látják õket ilyen lelki állapotban, ilyen szemekkel. Viszont ha a két fiú tudná, hogy most hol vannak a lányok, inkább annak örülnének, ha mégis itt lennének velük.
Gabi most nem csak a sírással küzdött, a válasszal is. Mit tegyen? Erre a kérdésre szeretett volna választ adni magában, de oly nehéz feladatnak tûnt. A rossz hír, amit kis barátjáról kapott, egy végtelen, semleges ûrbe húzta lelkét, ahol közömbös, és lényegtelen minden, ezért volt olyan nehéz választ találni a fontos kérdésre. Agya huzavonát játszott felizgatott lelkével, forró lüktetések kíséretében. Elméjében pörögtek a lapok, agya lapozott, mint egy kinyitva hagyott könyvet a huzat. A lapok surrogva tolták a levegõt, majd enyhe nesszel simultak egymásra.
Becsukta szemeit, erõsen összeszorította, és tudta, hogy most van itt a pillanat, kimondani a választ. Ha most nem, akkor itt fog állni az idõk végezetéig, a válaszon gondolkozva. Kinyitotta szemeit, Cula még mindig azzal a segélykérõ, bánatos tekintettel nézett rá.
- Várj, hozom a bicajt. Egy perc, és itt vagyok.- mondta Gabi, és berohant az udvarra.
13
Némán tekertek, nem nagyon volt mondanivalójuk egymás számára. Gabi úgy érezte jól döntött, Cula pedig örült neki, hogy barátja meggondolta magát, és vele tart. Persze ez az öröm nem felhõtlen, talán nem is igazi öröm, inkább csak egy kis lelki megnyugvás.
Cula azon gondolkozott út közben, mi lesz, ha száraz ágakat dobálnak a dögkútba, és meggyújtják. Mekkora lesz a füst, és milyen színû.
Ha nagy füst lesz, és fekete színû, ami magasra száll, nem kétséges, hogy a község lakóinak szemet fog szúrni, és akkor minden kiderül. Millió ember fog a kúthoz jönni, tüzet oltani, utána kitakarítják, és megtalálják a vándor égett testét. A következményekre jobb nem is gondolni.
Ha szürke, vagy másvalami világos füst lesz, az már jobb, és talán a szél is elviszi a határba, hogy ne tudjon a magasba szállni, és akkor minden rendben lesz. Nem hallgatta az idõjárást a rádióban, a tévében sem nézte meg, így fogalma sem volt, hogy a nap hátralévõ részében milyen idõ várható. Reménykedett benne, hogy a jelenlegi idõ nem fog változni, marad a derült, enyhe szeles idõjárás, szerinte ez a legideálisabb a számukra. Bízott benne, hogy nem lesz esõ, mert akkor hiába minden, a tervnek lõttek.
Gabi nem morfondírozott semmin, egykedvûen kerekezett Cula mellett. A földet bambulta tekerés közben, csak néha emelte fel a fejét, és nézett elõre. Egyenes hosszú úton haladtak, a községet már maguk mögött hagyták, de a dögkútig még van elõttük pár perces út. Elhatározta magában, õ nem lesz a fõ hangadó. Segít Culának, de nem dobál ágakat a kútba, és begyújtani sem fogja. Volt benne bizonyos félelem abból a szempontból, ha kiderül a dolog, akkor enyhítõ körülmény lesz, hogy õ „csak” segédkezett.
A Nap még sütött, de a tiszta égre felhõk kezdtek kúszni, és kicsit a szél is erõsebb lett. A két fiú ebbõl semmit nem vett észre, az égre nem néztek fel, a szél pedig nem erõsödött olyan mértékben, hogy felfigyeljenek rá. Közeledett az a front, amitõl Cula félt, bekövetkezik, és a két fiúnak sejtése sem volt, hogy tervüknek, és az idõjárásnak milyen következménye lesz.
Julika nyakában ott lógott a csúzli, mert ugye õ a mai napon fiú, két barátnõjével együtt. Amég ki nem értek a lakott területrõl, és el nem érték a határ szélén futó földes utat, addig nem merte elõvenni a csúzlit. Mikor már kint voltak, megállt egy pillanatra, elõhalászta zsebébõl, és a nyakába akasztotta. Félt, hogy meglátják a szülõk, vagy a többi felnõtt közül valaki, ezért cselekedett így.
Dóra félre állt, nem bírta nézni a sok tetemet, és csontokat. A szag sem volt ínyére, nem bánta volna, ha azonnal indulnak, ha nem is haza, legalább el innen, minél messzebb a dögkúttól. De nem szólt barátnõinek, úgy gondolta, ha szólna, akkor megvetnék érte, kilógna a sorból, hogy õ nem tud egy napra fiú lenni. Pedig ez nem nehéz, fiúnak lenni könnyû, ez volt mindhármuk véleménye, és ez miatt tûrnie kellett a bûzt, az ocsmány látványt, amit a nem valami turista látványosságú kút áraszt.
Eszter vagányabb volt Dóránál. Õ állta a sarat, nem izgatta sem a látvány, sem a kút bûze. Közömbös számára az egész, nem érez undort tõle, nem émelyeg a gyomra. Két kézzel a gyûrû szélén támaszkodva nézte a mélységben rothadó dögöket, közben a nem támaszkodó lábát finoman elõre-hátra lóbálta. Mégis valahogy mindhárman azt érezték, fõleg Dóra, ha valamelyikük elõáll azzal az ötlettel, hogy jól van, elég volt, menjünk innen, a másik kettõ nem fog rá megharagudni.
A vándor, akinek már csak külseje volt ember, semmi más, a kavicsot betöltötte a csúzliba. Továbbra is halkan, elégedetlenül morgott maga elé. Ezeknek a kislányoknak nem szabadna itt lenniük, jelenlétük zavarták õt. Kezeit felemelte, a csúzlit a nyílásra szegezte, és különösebb célzás nélkül lõtt. A kavics villámsebesen száguldott a lányok felé, céltalanul tartott a semmibe.
Julika felkapta a fejét.
- Mi volt ez?- kérdezte. A másik két lány is hallotta a neszt, amit a tõlük nem messze elsurranó kavics okozott, és az út túloldalán megzörgette a kukoricaleveleket, valamelyikbe tán még lyukat is ütött.
- Nem tudom.- felelt Dóra, aki Eszterrel, és Julikával szinte egyszerre figyeltek fel a hirtelen jövõ, váratlan zajra.
- Ott zörrent. Mintha becsapódott volna valami.- mondta Julika, és kis kezével a kukorica felé mutatott. Mereven, feszülten figyelték a kukoricát, de semmi nem hallatszott, nem volt látható, csak a fokozatosan erõsödõ szél suhogtatta a hosszú, sárgás leveleket, melyeknek zöldnek kellett volna lenniük, de esõ hiányában, és a több napja tartó szárazság miatt sárgán, megkeményedve ringtak a szél óhaja szerint. Most jött el a pillanat, kimondani azt, amit megérkezésük óta éreztek, és vágytak rá, csak a büszkeség, a „megmutatom, hogy én is tudnék fiú lenni” felfogás eddig nem engedte kimondatni egyikükkel sem.
- Azt hiszem, mehetünk. Eleget voltunk már itt.- javasolta Dóra. A másik két lány ellenkezés nélkül szót fogadott, már nyúltak is a kerékpárjukért, jelezve ezzel Dórának, hogy nagyon jó ötletet tanácsolt. Felállították a bicajokat, közben félve többször a kukoricás felé pillantottak. Izgalom és félelem nyomasztotta õket, de ezt mindegyik próbálta nem kimutatni, bár látták egymás szemében a rémületet, a türelmetlen vágyat, hogy végre minél messzebb legyenek már ettõl a helytõl.
Felültek a kerékpárokra, de szemük továbbra is ilyedten járkált minden irányba, mintha számítanának valami hirtelen felbukkanó, a kukoricából kitörõ lényre, zsákos emberre, aki összeszedi a gyerekeket, zsákjába teszi, és estére megeszi õket vacsorára.
Szorgalmasan, elég nagy sebességgel tekertek, hátra sem nézve, szerettek volna minél hamarabb, minél messzebb kerülni a dögkúttól. Ugyanúgy mit Culáék, õk is csendben voltak, csak a lihegésük hallatszott, bepirosodott arcuk lángolt a hirtelen jött izgalomtól.
Dóra elõre figyelt, és megállj-t parancsolt társainak. Szembõl Cula és Gabi közeledett. A lányok értetlenül nézték, Cula kezében mit keres egy szatyor, és vajon mi lehet benne. Egyáltalán, hova mennek? Dóra azt gondolta, majd megkérdezi õket, és talán velük is tarthatnának, ha már a mai nap ilyen, hogy fiút játszanak. Elképzelni sem tudta, Culáék mire készülnek, de oldalát nagyon furdalta a kíváncsiság. Leszálltak a bicajokról, és várták a fiúkat.
Gabi és Cula odaért a lányokhoz.
Õk is leszálltak a nyeregbõl, lábukat két oldalt a földre tették.
- Mit kerestek itt?- kérdezte Cula, hangjából szemrehányás volt kivehetõ.
- A dögkútnál voltunk.- felelt Dóra. Cula elégedetlen képet vágott. Már csak ez hiányzott, pont ma, hogy ez a három kis csitri elrontson mindent.
- Menjetek haza! Gyorsan!- hangja erõteljes volt, de visszafogott.
- Hova mentek? Mit akartok csinálni?- kérdezte Dóra. Most is Cula válaszolt.
- Az nem lányoknak való. Menjetek! Gyorsan!
- Nem tarthatnánk veletek? Ma úgyis azt játsszuk, hogy mi is fiúk vagyunk.
- Nem!- tört ki erélyesen Culából. Tünés haza, vagy megjárjátok!- mondta fenyegetõen, és tett egy hirtelen mozdulatot, mintha le akarná tenni a bicajt, hogy elverje õket. Ez megtette hatását. A lányok ijedten nyeregbe pattantak, és eliszkoltak.
- Na végre.- könnyebbült meg Cula. Majd egy elégedetlen fejcsóválással visszaszállt kerékpárja ülésébe. Gabi ugyanígy cselekedett, és folytatták útjukat a dögkút felé.
Rejtekhelyén a vándor elégedett volt az eredménnyel. A lányok elhúzták a csíkot, ez megkönnyebbülést hozott neki. Nem akarta õ igazából megsebesíteni egyikõjüket sem, ezért is lõtt úgy vaktában, csak el akarta riasztani õket, és ez sikerült is. És örült neki, hogy rejtekhelyét nem fedezték fel. Megtehették volna, ha kicsit jobban figyelnek. A lányok csak a kukoricát lesték, azt az irányt nem figyelték, amerrõl a lövés jött, és nem jártak utána, hogy mi jött valójában, és honnan. Szerencséjükre.
Tán két perc telt el, hogy találkoztak a fiúkkal. Dóra úgy vélte, õk is haladtak, meg a fiúk is az ellenkezõ irányba, már biztos tisztes táv van köztük. Újra megállt, barátnõi követték példáját.
- Figyeljetek! Kíváncsiak vagytok, Culáék hova mennek, és mit fognak csinálni?
- Aha.- mondta Eszter.
- Igen.- válaszolt Julika is.
- Van egy ötletem.- kezdte Dóra, és ki is fejtette mire gondolt.
- Visszamegyünk egy darabon a dögkút felé, és ha messzirõl meglátjuk õket, bemegyünk a kukoricába. Ott letesszük a bringákat, és óvatosan osonunk tovább, amíg utol nem érjük õket. Kilessük, hogy mit csinálnak. Benne vagytok?
- Juj, de jó!- rikkantott Julika.
- Indulhatunk!- mondta várakozással teli örömmel Eszter is. Megfordultak, és elindultak visszafelé, amerrõl jöttek, a dögkút irányába.
14
A fiúk célhoz értek. A dögkúttól tisztes távolságra lefektették a bicajokat a földre, és óvatosan, halkan közelítettek. Több kupac levágott, elszáradt leveles akácfa ágak sorakoztak az út szélén, nyolc, tíz méterre egymástól. Az elsõ is tíz méterre lehetett a kúttól.
- Belenézünk?- kérdezte Gabi.
- Hülye vagy? Azt akarod, hogy a mi fejünket is szétlõje, mint Robiét?!- tört ki Culából a dühös válasz. Halántéka lüktetett.
- Tényleg, igazad van.- ismerte el Gabi. Most gondolt bele csak igazán, milyen rossz ötlet, és nagy felelõtlenség lett volna belenézni a kútba. Az a valami a kút mélyén most is biztos kihúzott csúzligumival célozza a kút tetejét, arra várva, hogy valaki lenézzen a mélybe. Gyomra megremegett a gondolattól, és örült, hogy Cula észhez térítette.
- Álljunk neki.- javasolta Cula, és elindult a legközelebbi akácfa kupachoz. Gabi némán követte, lelkiismerete mardosta. Nem biztos, hogy helyes dolog itt lenni, és ilyen dolgot mûvelni. De ha már úgy döntött, hogy segíteni fog, most már nem hátrál vissza.
Cula megfogott egy-egy ágat, és húzni kezdte a kúthoz. Gabi ugyanezt tette, a száraz ágak, és apró levelek karcosan sercegtek a földön, keskeny barázdát húzva a porba. Cula elengedte az egyik ágat, a másikat két kézzel megfogta, és a mélybe dobta. Utána rögtön megfogta a másik ágat is, és küldte az elõzõ után. Aztán mint aki jól végezte dolgát, leporolta tenyerét, és indult is a következõ adagért.
Gabi is odaért a kúthoz, és beledobálta az ágakat. Komótosan, lehorgasztott fejjel követte Culát.
- Gyerünk! Az összes kupacot bele akarom dobálni. Színig tele legyen az a kút fával!- szólt Gabihoz úgy, mint egy parancsot osztogató katonatiszt. Gabinak ez nem nagyon volt ínyére, úgy érezte, Cula túlzásba viszi a dolgot, és véleményét szóvá is tette.
- Szerintem hülyeség annyi ágat bele dobálni. Ha félig tesszük, vagy harmadig, az is bõven elég.
- Nem kötelezõ itt lenni, ha nem akarsz. Majd megcsinálom egyedül .- kapta a választ Gabi, és letörte amúgy is ocsmány kedvét, hogy barátja hajthatatlan. Így tehetetlenül, szó nélkül tette azt, amit Cula mondott.
Hosszú folyamat volt, amit tettek. Ahogy fogytak az akácfa kupacok, egyre messzebb kellett gyalogolni a következõig, ez kissé idõigényes vállalkozás volt így. Szorgalmasan húzták az ágakat a földön. Gabi csendben, egy szót nem szólt, Cula viszont nem egyszer megszólalt, ismételgette mondókáját, ami Gabi számára úgy tûnt, hogy barátja saját magát hergeli. Tették a dolgukat, elképzelni sem tudva, mi vár rájuk.
A vándor rejtekhelyén árgus szemekkel figyelte az eseményeket. Nézte, ahogy a két fiú serényen dolgozik, fáradtságot nem ismerve dobálják a kútba az ágakat. Észre vette, hogy Gabi nem igazán rajong ezért a foglalatosságért, inkább Cula az, aki hajthatatlan, rendíthetetlen tervének megvalósításában.
Fejében neki is megszületett egy terv. Konokul mosolygott, halkan morgott, ahogy szokott, és csak figyelt, várta a megfelelõ pillanatot. Közben úgy szorította a csúzlit, mintha el akarná venni tõle valaki. Jobb kezével az ágast, ballal a gumit fogta, amiben már ott várakozott a kavics, amit szeretett volna kilõni, de még nem jött el a várva várt pillanat.
A lányok meglátták a fiúkat. A nagy távolság miatt csak két pálcika embernek hatott Cula és Gabi.
- Oké, most bemegyünk a kukoricásba.- mondta Dóra.
- Biztos hogy oda akarsz menni?- kérdezte Julika.
- Igen.- kapta a rövid választ.
- De az elõbb az a zaj… valaki van ott.
- Nincs ott senki.- felelt Dóra. - Bármi okozhatta azt a zajt, nem kell egybõl a legrosszabbra gondolni.- Dórában is volt egy kis félelem, valamilyen szinten igazat adott magában Julikának, de kíváncsisága nagyobb volt félelménél, így hát, ha szorongva is, de besétált a kukoricásba kerékpárjával együtt. Két barátnõje követte. Bementek jó pár soron, hogy az útról ne nagyon legyenek láthatóak, de õk azért lássanak mindent. A bicajokat lefektették a földre, és igyekeztek minél csendesebben, elõrehajolva lopakodni elõre, az úttal párhuzamosan.
Nem tudtak úgy haladni, hogy ne zörgessék a leveleket, de ez a zaj elvegyült azzal a zajjal, amit a szél okozott, ahogy ringatta a szárakat. Féltek mind a hárman, de érezték, nagy baj nem lehet, mert ha esetleg történne valami, sikítanának jó hangosan, és a két fiú biztos, hogy segítene, megmentenék õket.
Elég jól haladtak két sor között rejtõzködve. Felállni nem mertek, nehogy fejük kilátsszon, a szárak még nem érték el végleges magasságukat. Néha leguggoltak, pihentek egy kicsit. Ilyenkor riadtan néztek egymásra, lihegtek, amit inkább a félelem okozott, nem az erõltetett menet.
A fiúk okozta zaj, ahogy húzták az ágakat a földön, és Cula beszédét is egyre hangosabban hallották, ami azt jelentette, hogy közelednek, és nemsokára célhoz érnek. Mikor már annyira közel kerültek, hogy rendesen hallottak, és láttak mindent, megálltak, és leguggoltak. A kukoricaszárak között lesték a két fiút. Megdöbbentek a látványtól, hogy az ágak a kútban végzik útjuk végét. Azt pedig végképp nem értették, és teljes félelem lett rajtuk úrrá, mikor meghallották, hogy Cula be akarja gyújtani a kútba dobált ágakat.
- Mit akarnak ezek? Miért gyújtják be a kutat?- kérdezte Dóra, de kérdése hiábavaló volt, mert barátnõi ugyanúgy nem tudták a választ, mint õ. Egy ember van a kútban, és õt akarják megölni, elégetni, bosszút állva Robi miatt, azt nem is sejthették. Bármire gondoltak volna, de erre még leggyötrõbb rémálmaikban sem.
A kút megtelt. Színültig tele volt pakolva ágakkal, Cula elégedetten nézte munkájuk gyümölcsét.
- Miért nem kiabál?- kérdezte Gabi.
- Kicsoda?
- Hát az ember lenn a kútban. Mikor ledobtuk az elsõ ágakat, miért nem kezdett el kiabálni?
- Mit tudom én.- válaszolt Cula. - Talán alszik, vagy már nem is él. Vagy agyon nyomták az ágak, vagy valamelyik ág keresztül szúrta, mint egy kard. Mit számít, kiabál-e, vagy nem? Akármi is az oka, meggyújtjuk az ágakat.
A szatyorból kivette az üveg benzint, és Gabinak nyújtotta.
- Intézd el!
- Én ezt nem teszem meg.- mondta Gabi.
- De nyámnyila alak vagy.
- Nem érdekel, gondolj rólam, amit akarsz, akkor sem teszem meg.
- Rendben.- nyugtázta Cula, de nem tetszett neki Gabi válasza. - Akkor megteszem én.- mondta elégedetlen sóhajjal, és szabaddá tette az üveg száját. Pár pillanatig farkasszemet nézett Gabival, majd odaállt a gyûrû mellé. Egy darabig nézte az ágakkal megtelt kutat, gondolta, így biztos sikeres lesz a terv.
Locsolni kezdte a benzint az ágakra, a kútba. Szabálytalanul, összevissza, mindenfelé lötykölt a gyúlékony anyagból. Mindenhova jutott belõle. Levelekre, ágakra, onnan a lentebbi ágakra, lassan csepegve, csordogálva haladt egyre lejjebb, hogy aztán be lehessen gyújtani, és beteljesítse hivatását. Mert Cula szerint ez az üveg benzin arra hivatott, hogy kellõképpen beborítsa az ágakat, leveleket, és egyszer, s mindenkorra véget vessen annak a valaminek ott lenn a kút mélyén, ami Robit súlyosan megsebesítette, és válságos állapotba sodorta.
Locsolás közben egyre könnyebb lett a lelkének. A folyamatban lévõ elégtétel egyre jobban szabadította fel a lelki teher alól, a tudat, hogy a bosszú beteljesedik, egyre távolabb ûzte a feszült idegességet, érezte, ahogy csordogál a benzin egyre mélyebbre, úgy lesz nyugodtabb lelki állapota.
Az üres üveget bedobta a kútba, majd egy doboz gyufát vett elõ. Kivett egy szálat, és végighúzta a doboz oldalán. A vékony foszforos szál sercegve lángra lobbant. Meggyújtotta vele az összes gyufaszálat, ami a dobozban volt, és szétszórva a kútba dobta. Az égõ gyufaszálak közül is jó pár szálnak sikerült lejjebb jutni, alsóbb ágakat, leveleket begyújtani. Ahány szál csak volt, mind más helyen landolt. Jobb tûzgyújtást Cula el sem képzelhetett volna.
A száraz ágak, és a levelek azonnal lángra lobbantak. Ropogva, pattogva nõtt a láng pillanatról pillanatra. Nyelvei egyre hosszabban nyúltak kifelé, mint egy óriáskígyónak, egyre több és több testvére kelt életre. Végül teljesen kinõtte magát, és az ágaskodó nyelvek egyre merészebben nyújtóztak az ég felé.
15
Akadályt nem ismerve kapaszkodtak a végtelenbe, éhes égetõ vágyát egyre magasabbra kiáltotta sárgásvörös nyelveivel.
- Még, még! Hozzunk még több ágat!- kiáltott Cula Gabinak. Szíve szerint a világ összes fáját a tûzre dobta volna, hogy kivetnivaló se legyen a bosszúban. Gabi szomorúan lógatta az orrát, de megtette, amire barátja kérte.
A lányok döbbenten kuksoltak a kukoricásban. Halkan suttogtak, hallották a fiúk beszédét, és láttak mindent.
- Ez nagy baj. Miért tesznek ilyent?- kérdezte Eszter.
- Fiúk. Rosszalkodnak, de szerintem már kezdik túlzásba vinni.- mondta Julika.
- Ezt nem lehet annyiban hagyni, tétlenül nézni. Szólni kellene valakinek.- magyarázta Dóra, majd Julikához fordult. - Figyelj tökmag! Vissza kellene menni a községbe, szólni egy felnõttnek, hogy hívják ki a tûzoltókat. Mesélj el mindent, amit itt láttál, mondd el, hogy tûz van a dögkútnál.
- Hosszú az út a házakig. Én félek egyedül a határba.- felelt Julika lehorgasztott fejjel. A földet bámulta maga elõtt, ahonnan pár szál gaz, tarack kandikált ki.
- Inkább ne szóljunk senkinek. Ha szólunk, kiderül hogy mi is itt jártunk a dögkútnál, és akkor garantált lesz a büntetés.- mondta el véleményét Eszter.
- Ezt ugye nem mondod komolyan?- kérdezte csodálkozva Dóra.
- Tudod milyenek a felnõttek. Majd neki állnak fantáziálni, mi hogyan történt, mint valami krimibeli nyomozó, aztán majd az lesz a vége, hogy minket is bele kevernek. Én ebbõl nem kérek.- próbálta gyõzködni Eszter a barátnõjét. Nem hiába, mert Dóra gondolkodóba esett, elbizonytalanodott. Agya türelmetlenül zakatolt, újra átgondolta Eszter mondandóját, és végül igazat adott neki. A felnõttek hajlamosak ilyesmire, könnyen lesz a szemükben ártatlanból bûnös. És majd õk hárman magyarázkodhatnak, hogy semmi közük a tûzhöz, csak jelentették a bajt. De ezt a szülõknek nehéz lenne elmagyarázni, gyõzködni õket, hogy higgyék már el végre az igazságot.
- Rendben, azt hiszem igazad van. De mégiscsak abszurd itt ölbe tett kézzel figyelni, amit mûvelnek.
- És? Mit tudunk tenni? Talán menjünk oda, és oltsuk el a tüzet? Vagy szóljunk rájuk, ha hagyják abba, kikapnak?- tette fel a kérdéseket Eszter. Dóra gondolatban megint csak igazat adott neki. Belátta, hogy semmit nem tudnak tenni, csak figyelni, tehetetlenül nézni, mit mûvel a két fiú.
Cula teljesen önkívületi állapotban volt. A tûz pattogott, egyre hatalmasabb lett, de õ csak szorgalmasan hordta az ágakat Gabival. Eltökélt szándéka volt, hogy az összes kupacot a tûzre dobja, amiket a munkások levágtak, és felhalmoztak az út szélén. Arra nem gondolt, hogy ez lehetetlen feladat, mert rengeteg kupac van, és kilométer hosszan várakoznak sorsukra. De igyekezett, amennyit csak lehetett, azt mind a kútba akarta dobni.
Õ is már kezdett hasonlítani egy õrültre, Gabi meg tudta, hogy semmit nem tehet, Culát nem tudja megakadályozni. Ha nem segítene neki, egyedül folytatná tovább ezt az eszelõs ténykedést.
A lény az akácfák nyújtotta menedékben nézte a mûsort. Agya tajtékozni kezdett, most fogta fel igazán, mi is történik valójában. Õt akarják elégetni, megölni. Áldotta Istent, és saját maga leleményességét, hogy a csontokból rudat eszkábálva kimenekült a kútból. Ha ezt nem tette volna meg, ott lenn a kút alján már ropogósra lenne sülve.
Teljesen elborította méreg. Ekkora gyûlöletet még soha semmi iránt nem érzett, mint most a gyerekek iránt. Rejtekhelye apró tisztásán dühösen járt körbe-körbe, vadul morgott, most már hangosabban, mint eddig, és csakúgy, mint Cula, õ is spanolta saját magát, de õ gyerekek ellen. A kialakult érzés, a gyûlölet kölcsönös lett a vándor, és Culáék között, és egyforma erõsségû. Mindkét fél le akart számolni a másikkal, mindegyikük csatát akart nyerni.
Hirtelen megtorpant, és a kis kémlelõ kinézetû kis nyíláshoz lépett. Látta hogy Cula megállás nélkül hordja a száraz ágakat, Gabi messze lemaradva, lustán, kedvtelenül teszi ugyanezt.
Ellenõrizte csúzliját. Benne volt a kavics, kilövésre várva. Tenyereit megtörölte foszladozó ruhájába, mert már igencsak izzadtak az izgalomtól is, és a csúzli szorongatásától is. Érezte, felesleges tovább várni. Támadóállást vett fel, a csúzligumit kihúzta, és várt.
Cula fejérõl patakokban folyt a víz, pólója is teljesen átázott. Ezzel nem törõdve, kitartóan húzta az ágakat a földön a kút felé, bár tempója jelentõsen lassult a korábbihoz képest. Torka kiszáradt, jól esett volna neki egy nagy üveg hideg víz, úgy érezte, egy szuszra ki tudná inni az utolsó cseppig.
A tûz már messzirõl, méterekrõl hõt árasztott, ám Cula ezzel egyre kevésbé foglalkozott. Ahogy nõtt, magasodott a tûz, úgy nõtt Cula bátorsága is, és egyre közelebb merészkedett hozzá. Akár egy részeg ember, aki minél többet iszik, annál jobban múlnak el a gátlásai, és annál bátrabb lesz.
Egészen megközelítette a tüzet. Egész teste érezte a hatalmas hõt. Arcán védekezõleg eltorzult vicsor jelent meg, majd megemelte az ágat, és lendületet véve eldobta.
Ebben a pillanatban hatalmasat ordított, és ahogy lendült a száraz ág, vele lendült õ is, követve az ágat az égõ kútba.
Mikor Cula lendületet vett, a vándor kivárt az utolsó pillanatig, egészen a holtpontig sikerült nyújtania a várakozást, és ahogy lendületbe jött az ág, akkor lõtt. A fiút jobb szeme külsõ sarka alatt, az arccsontnál találta el. Felüvöltött, a hirtelen fájdalom, és a reflexszerû megugrással még jobban a kút felé lendült. Mozgását nem tudta korrigálni, de ebben az adott pillanatban ez eszébe sem jutott, minden idegszála a meglepetésszerû fájdalomra koncentrált, és tehetetlen teste az ággal együtt a tûz gyomrába esett.
A legjobb pillanatot várta ki a vándor. Gabi épp az ellenkezõ irányban volt, messze ágakért, viszont Cula a kútnál, elég közel. Így elég volt egy jól irányzott lövés, hogy a terv egy része sikerüljön.
Gabi az üvöltésre felfigyelt, de semmit nem látott. Azonnal érezte, hogy valami tragédia történt, és mivel sehol nem látta barátját, rögtön a legrosszabbra gondolt. Eszeveszett rohanásba kezdett, Cula nevét üvöltözve.
A kúthoz érve két kezét arca elé emelte, hogy védje a nagy hõtõl. Szeretett volna õ is minél közelebb menni a kúthoz, bele nézni, segíteni barátján. Izgatottan járt fel-alá, tehetetlenül toporgott, közben észre sem vette, hogy apró léptekkel egyre közelebb kerül a veszedelmes, tüzes pokolhoz.
Az akácfák között elégedett morgás szállt fel az éterbe. Erre nem gondolt a vándor, hogy a lövés ilyen jól sikerüljön, arra meg végképp nem, hogy ezzel a másik fiút is ide csalja, és egy kis szerencsével, egy újra jól irányzott lövéssel õt is Cula után küldheti. Benyúlt ép zsebébe, és elõhalászott egy újabb kavicsot. Ismét megtöltötte a csúzlit, remegõ kezekkel, melyeket az izgalom, a türelmetlenség, és az adrenalin remegtetett.
Megint a nyíláshoz emelte a csúzlit, egyik szemét becsukta, és célba vette a kúthoz vészesen közel álló, tehetetlenül toporgó fiút.
16
Minden pillanatban várta, hogy lőhessen, ezért mint egy épület tetején elhelyezkedő mesterlövész, úgy követte a csúzlival kiszemelt áldozatát.
Gabi nagyon félt. Tudta, hogy Cula a lángokban lelte halálát, és hogy nem segíthetett rajta, pedig legszívesebben most is utána ugrana, és kihúzná, de tisztában volt vele, hogy teljesen felesleges, minden hiába, barátja már halott.
Egész teste reszketett a félelmtől, és remegett az idegtől. Sírt, fel-alá járkált nem messze a kúttól. Az imént vészesen közel került a lángoló kúthoz, de aztán ellépdelt onnan a nagy hő miatt. Tisztes távolságra ment, de azért igyekezett olyan közel maradni hozzá, amennyire csak lehetett, amennyire a forró lángnyelvek engedték. Arca égett, a sárgás, narancssárgás lángok apró másolatként tükröződtek szemében. Lelkét könyörtelenül mardosta a fájó valóság. Félt a következményektől is. Nem mert volna haza menni, mert biztos szíjat hasítanak a hátából, ha szülei, és az egész község megtudja, hogy mi történt. Az elbujdosás gondolatával foglalkozott, úgy gondolta, még földönfutónak is jobb lenni, mint a büntetést megkapni, vállalni. De kérdés, hogy egyáltalán felelős-e? Egyértelműen bűntudata volt. Nem lett volna szabad meggondolni magát, Culának segíteni. Nem lett volna szabad ide jönni, nemcsak ketten, de Culának egyedül sem. És ennek az egész napnak nem lett volna szabad megtörténnie.
Tudomása szerint már két égett holttest van a kútban, Cula, és az a bizonyos ember, akit még hárman levizeltek, amikor Robi egészséges volt, és pimasz kölyökgrimaszok, mosolyok voltak kisfiús arcán. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy a lángok közé veti magát, véget vetve a félelemnek, a fájdalomnak, de tudta, hogy ez nem megoldás, és nem is lett volna bátorsága hozzá. Csak egy rossz gondolat volt, el is vetette, mintha soha eszébe se jutott volna ez az őrültség. Önkívülten járkált fel-alá. Gondolataiba mélyedve egyszer ki is sétált egész a poros út széléig. A túloldalon ott volt a kukoricás, esőhiánytól, napmelegtől kiszáradt középmagas szárakkal, ahol az út szélétől pár méterrel beljebb ott kuksoltak a kislányok, és láttak, halottak mindent, ami eddig történt.
Fél pillanatra megtorpant, nézte a kukoricást, majd megfordult, szembe az akácossal, és visszament a kútig. Ekkor pont úgy helyezkedett, hogy tökéletes célpont volt a vándor számára. Újra megfordult, és elindult az út felé, de nem ment ki addig, csak három méteres távon belül mászkált türelmetlenül, idegesen, félve, rettegve, sírva. Rágódott a történteken, saját helyzetén, kegyetlen sorsán.
Rejtekhelyén a lény kivárta a megfelelő pillanatot, mikor Gabi megint megtorpant egy pillanatra, ezúttal az ellenkező irányban, szemben vele. Elengedte a hosszú percek óta kihúzva tartott gumit, amivel szorgalmasan kísérte eddig az áldozatot. A kavics sebesen száguldott a cél felé, hogy beteljesítse Gabi sorsát, a vándor tervét.
Hatalmas erővel csapódott a fiú homlokán, amitől azonnal összeesett. Elterült a poros földön, mozdulatlanul feküdt. Homloka közepéről vér folyt arcára, onnan a nyakára, és legördült a porba. A halál azonnal beállt. Szerencsétlen fiúnak semmire nem volt ideje. Fogalma sem lehetett mi történt vele, nem láthatta a közeledő kavicsot, nem tájolhatta be a lövés irányát, nem foghatta fel mi is történt, csak a fájdalmat érezhette egy pillanatnyi időre, és mire hanyatt elterült a porban, addigra halott volt.
A lányok is, csakúgy mint nemrég Gabi, féltek, remegtek, a sokk határán voltak. Túl sok volt fejlődésben levő, érzékeny lelküknek, amit az utóbbi pár percben láttak. Sejtették, talán tudták is, hogy a túloldalon van valaki, aki megölte a fiúkat, de nem látták az elkövetőt. Remélték, bizakodtak benne, hogy ez a valaki bárhol is bújik, előjön, és elhagyja a környéket, és akkor ők el tudnak menekülni, felpattanni a biciklire, és hazatekerni, a biztonságot nyújtó otthonba, a védelmező szülők mellé. Ruhájuk szélét felhajtották, azt dugták be szájukba, hogy tompítsák a sírást, megakadályozzák foguk vacogását, amit a trauma okozott. Naiv kis gyerekek, nem sejthették, hogy soha többé nem térnek haza.
A vándor megint örömtáncot járt, ünnepelte a pontos lövést. Bár Gabi nem esett bele a kútba, de ez most nem izgatta, a lényeg, hogy sikerült ártalmatlanná tenni. Nem tudta él-e a fiú, de ennek nem is volt jelentősége, mert elhatározta, ha halott, ha él, minden áron az égő kútba dobja.
A csúzliágasra rátekerte a gumit, és begyömöszölte a még aránylag ép zsebébe. Direkt nem akasztotta a nyakába, nem akarta, hogy zavarja mozgás közben, mikor a fiú testével kínlódik. A lángok még mindig szorgalmasan ágaskodtak az ég felé, több méterre kinyúlva a kút gyűrűjéből.
Óvatosan előjött rejtekhelyéről. Körülnézett, hallgatózott, de semmi gyanúsat nem hallott, bár a tűz ropogása, lobogása kicsit gátolta, hogy tisztán halljon mindent, olyasmi hangokat, ami esetleg arra utalna, hogy jön valaki.
Aztán sutba dobta az óvatosságot, elhatározta, nem kémlel ezután semerre, sem szemmel, sem füllel, hanem maradéktalanul nekilát a feladathoz. Odament a hanyatt fekvő fiúhoz. Nem érdekelte él-e, nem nézte meg a pulzust, csak szemrevételezte a lövés helyét, és elégedetten vigyorgott. Közben gügyögött, makogott, mint egy vadember, mint egy majom, ami épp azt élvezi, hogy saját ürülékét keni az arcára.
Nézte az ötven kiló körüli tizenéves fiút, majd a feje mögött leguggolt hozzá. Hóna alá nyúlt, de nehezen tudott felállni. Előre hajolva, görnyedve húzta az élettelen testet a kút felé. Talán egy métert tett meg, megállt pihenni. Szomorúan vette tudomásul, hogy fizikuma egyenlő a nullával, komoly feladat lesz Gabit elcibálni a tűzig, és bele dobni. Még pihent, elengedte a fiút, és kiegyenesedett. Hol a tűzre pillantott, hol áldozatára. Mint aki a terepet méri fel, mennyi táv van még hátra, mennyit kell még szenvedni, mire végez.
Előrehajolt, újra a hóna alatt fogta meg a holttestet, és folytatta hullagyalázó műveletét, Gabi utolsó útját. Nagyokat nyögve, krákogva, mint egy tüdőbajos, húzta a fiút. Úgy érezte, mindjárt összeesik, teljesen kimerült a pár pillanatnyi fizikai munkától, amihez már nagyon régen volt szerencséje. Mikor már nem bírta tovább, megint beiktatott egy pihenőt, ezúttal hosszabbat, mint az előző.
Közben azon morfondírozott, hogy is dobja be a fiút a kútba. Túl közel kell menni a tűzhöz, komoly esély van rá, hogy ő is megég, egy kósza lángnyelv megpörköli bőrét, belekap ruhájába, hogy olyan sorsra jusson, mint Cula, és itt a kút mellett, a földön hemperegve, a fájdalomtól ordítozva, elevenen elégjen. Ezt nagyon nem akarta. Aztán felderült a kedve, eszébe jutott egy ötlet, amiről elképzelhetőnek találta, hogy működőképes.
Megint megragadta a tehetetlen testet, és kitartóan húzta. Gabi lábai csíkokat rajzoltak a porba, kezei kiszolgáltatottan lógtak, enyhén ringtak, feje minden rántásnál aprókat bólintott.
A vándor annyira közelítette meg a tüzet, amennyire el tudta viselni a nagy meleget, szervezete tűrőképességének határáig. Ott letette a fiút a földre, métereket hátrált, hogy kímélje magát a forróságtól, és pihent, minden eddiginél hosszabban.
Pihenőjének vége felé elindult, hogy beszerezze a fiú tűzbe lökéséhez szükséges segédeszközt. A kúttól vagy ötven métert is el kellett gyalogolnia a legközelebbi akácfa kupacig. Most látta csak igazán, a két fiú milyen sok száraz ágat hordott a kútba.
Hosszasan nézelődött, keresgélt, rakta az ágakat ide-oda, próbálta megtalálni a legmegfelelőbbet, kiválasztani a célra legalkalmasabb, elegendő hosszúságú, és vastagságú darabot. A sok pakolástól az apró száraz levelek zörögve, recsegve törtek parány méretűre, leperegve a földre. A legtökéletesebb szárat kihúzta a többi közül, és megint be kellett iktatnia egy pihenőt. Nem gondolta volna, hogy a feladat ilyen nehézséget okoz számára, lepusztult teste, szervezete semmit nem bír, eddig többet pihent, mint amennyit dolgozott.
A közel négy méter hosszú, karvastagságnyi ágat két kézzel húzta a kútig. Ekkor várt rá a legnehezebb feladat. A fiút fel kellett állítani, előre dobni, vagy lökni annyira, hogy ráessen a gyűrű szélére, úgy, mint aki félig behajolt a kútba.
Reménytelen feladatnak látta, de tisztában volt vele, hogy meg kell tenni, muszáj végrehajtani. Keserűség mardosta gyomrát, félt a kudarctól, hogy esetleg nem fog sikerülni, bár most szó szerint az lenne jó, ha kútba esne a terve.
Felemelte Gabi testét, amitől már csillagokat látott. Az egész látvány úgy hatott, hogy a fiú előtte áll, ő pedig a hóna alatt előre nyúlva, a hulla mellkasán átkulcsolva kezeit, apró lépésekkel araszolt előre. Elérte teljesítőképessége határát, minden pillanatban várta, hogy elájul, vége mindennek, de kitartása, erőlködése, kínszenvedése meghozta gyümölcsét. Sikerült kellőképpen megközelíteni a kutat, csak azt nem tudta, lesz-e elég ereje ellódítani a testet, hogy a kútgyűrűre terüljön.
Megint pihent, de ezúttal nem tette le a hullát. Tisztában volt vele, ha leteszi, nincs az a hosszú pihenő, ami alatt annyi erőt tud gyűjteni, hogy újra fel tudja állítani az ötven kilós testet. Állva pihent, szorítva a hullát, megint fújtatott, krákogott, köpködött. Örökkévalóságnak tűnt a pillanat, és úgy érezte, minden tagja, izma lebénul.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
