Folytatás - Dr. Holtest-a rémálom 1
Egyre lankadó kedvvel, keserű szájízzel ment a soron következő teremhez. Átfutott elméjén, hiába nyit be, úgysem lesz itt az a személy, akit annyira keres. De ha mégis? Kihagy egy kórtermet, és pont abba lesz? Ezt nem engedhette meg magának, hogy kihagyjon egy termet. Ha kell, a legutolsó egérlyukba is be fog nézni, csakhogy végre valahára sikerrel járjon. Közben arra is gondolt, ha ezen a szinten is kudarcot vall, már csak egy emelet van hátra, ami igencsak kevés eséllyel kecsegtet.
Benyitott egy újabb terembe. Nem lepődött meg, de elszomorodott, drága szerelmét itt sem látta. Gondolkodás nélkül ment tovább, de minden kórteremben ugyanazt látta. Idős, beteg, sovány, kissé ápolatlan férfiak. Némelyik teremben istállószag töltötte be a légteret. Ilyenkor enyhe undor ült ki arcára, nem tudta elképzelni, emberek hogy lehetnek ennyire igénytelenek, hogy nem fürdenek, és nem szellőztetik a kórtermet. Bele gondolt, hogy esetleg barátnője is ilyen teremben van. A hideg végigfutott a hátán, megborzongott. Ez megint egy futó gondolat volt, nem tudta elképzelni, hogy igaz legyen.
Kedve egyre rosszabb lett, már csak pár kórterem volt hátra. Érezte, esélye itt már egyenlő a nullával, de szívében ott izzott a szikra, ami még vitte előre. Egyedül volt a folyosón, ápolók, alkalmazottak sehol. A betegek is az ágyukban tartózkodtak. Annyira ésszerűtlen volt számára ez az egész helyzet.
Sorra nyitogatta az ajtókat. Mindenhol ugyanazt látta, és érezte. Ugyanolyan öreg, sovány, ápolatlan betegek, és ugyanaz az orrfacsaró istállószag. Annyira egyformának tűnt minden, ahogy fogytak a kórtermek, mintha valami ócska sablon alapján nyomta volna egy múlt századból itt maradt gép. Még az is megfordult a fejében, hogy a betegek is ugyanazok mindegyik teremben. Akár egy őrült tudós, kutató eszelős játéka, aki többször klónozott néhány jobb sorsra szánt embert, és a másolatokkal szép sorban megtöltötte a szobákat. Elmosolyodott ezen a gondolatmeneten, de a mosoly ellenére semmi örömet nem érzett. Ellenkezőleg, nagyon is maga alatt volt. A mosoly csak azért jelent meg szája szegletén, mert megint egy lehetetlen gondolat jutott eszébe. Egy olyan, ami a normális életben képtelenség, de ebben a borzalmas kórházban akár természetes is lehet.
Szeretett volna egy kevéske pihenőt tartani, kimenni a teraszra, hogy agya felfrissüljön, és elszívjon egy szál cigarettát. Ekkor jutott eszébe, hogy már órák óta nem gyújtott rá. Eddig valahogy elvolt nélküle, mert a keresés, és a lehetetlen helyzetek, a képtelen látványok teljesen lekötötték figyelmét, eszébe se jutott a cigi, és nem is hiányzott neki. De most, hogy agyában megfogant a gondolat, a cigaretta utáni vágy mardosni kezdte minden zsigerét.
Körülnézett, és már újra, a mai nap folyamán sokadszor megdöbbent. Nem talált sehol egy ajtót, egy kijáratot, esetleg olyan helyiséget, ahol dohányozni lehetne. Kezdte azt hinni, hogy ebben a kórházban két dimenzió van jelen. Az egyik a betegeké, ahol van büfé, dohányzó helyiség, teraszra nyíló ajtók, személyzet, konyha ételillattal, és minden, aminek eddig hiányát tapasztalta. A másik dimenzió a látogatóké, ahol szinte semmi nincs, csak a négy fal, a sablon mintájú kórtermek, sablonra készült betegekkel, akik időközben úgy kicserélődtek, mintha ő ott a földszinten azalatt a pár perc alatt legalább ötven évet ért volna meg. Úgy vélte, normális esetben ennyi időre biztosan szükség lenne, hogy a kórház személyzete, betegei kicserélődjenek, eltűnjenek. Viszont azt nem értette, ha esetleg feltételezése helyénvaló, és a földszinti pár perc alatt tényleg elrepült ötven év, ő miért nem öregedett egy percet sem. Megrázta fejét, mindegy volt neki, nem is akart megérteni az itteni szellemvilágból semmit sem.
Nagy levegőt vett, és felkészült az utolsó ajtónyitásra ezen a szinten. Szíve torkában dobogott, már csak ez az egy terem volt hátra. Nem tudta hirtelen mit tegyen, örüljön, vagy szomorkodjon. Végül is ez nem kérdés, egyelőre semmi oka nincs az örömre, a bánatra annál inkább. Ha itt sem leli szerelmét, nyugodtan teljes depresszióba eshet. Olyan rossz a kedve, annyira szomorú, hogy ezután már csak a depi van, azon túl az öngyilkosság. De nem szeretett volna idáig eljutni, inkább tűvé teszi az egész kórházat. Az egérlyuktól a kéménykürtőig mindenhova be fog mászni, ha kell a szennyvízelvezető csövekbe is, csakhogy megtalálja a nőt, aki legcsodálatosabb a világon. Tudta, hogy ez abszurd, ilyen helyekre nem helyeznek el betegeket. Habár, ebben a kórházban… De viszont akár örülhetne is, mert ha esetleg most sem jár sikerrel ennél az utolsó teremnél, még mindig van hátra egy emelet, sok kórteremmel, ahol újra komoly esélyekkel állhat neki a keresésnek.
Megfogta a kilincset, lassan, nyomta le, szerette volna néma csendben kinyitni az ajtót. Mintha azt akarná, hogy a beteg ne vegyék észre, hogy ő a kis résen bekukkol, és szemügyre veszi a lakókat. Sikerült is a műveletet síri csendben végrehajtania, igaz, lélegzetét közben visszatartotta, mintha ezzel is tompítaná a zár esetleges nyikorgását, ami hála az égnek, nem volt.
Csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy fejét félig be tudja dugni. Bal halántéka az ajtófélfának, a jobb az ajtónak ért neki. Benézett, és nem hitt a szemének. Erre aztán végképp nem számított. A látvány, ami elé tárult, kimerítette a gusztustalanság fogalmát. Szemei tágra nyíltak, gyomra kavarogni kezdett az undortól. Nemhogy végre rálelne barátnőjére, inkább mindig egyre rosszabb és rosszabb jön.
A kórteremben az idős, vézna férfiak szexuális vágyaikat elégítették ki. Ki így, ki úgy. A terem közepén lévő ágyon egy igencsak öreg férfi feküdt, lehetett legalább hetvenöt éves. Magatehetetlenül, borostás arccal feküdt, mellkasa, és hasa be volt horpadva. Egyedül még egy pohár vizet sem tudott meginni. Kezei élettelenül nyugodtak teste mellett. A végtagok nem voltak lebénulva, de szegény öreg annyira gyenge volt, hogy már karjait sem tudta emelni. Csak ujjai rángtak néha. Beszéde fátyolos, gyenge volt. Nem tudott kellő hangerővel megszólalni. Ha mondott is valamit, egy erősebb suttogásnak felelt meg.
Az egyik beteg, aki ugyanúgy nézett ki, mint ő, elindult felé. Ez a beteg fiatalabb volt vagy huszonöt, harminc évvel, neki volt ereje, tudott járni, rendesen beszélni. Magas, vékony, szinte gebe, ő is borostás, ápolatlan. De most úgy ment az öreg bácsika felé, mint vadállat a prédára. Az öregről lehúzta a pizsama alsót. Nem volt nehéz dolga, a kiszolgáltatott, gyenge beteg még segítségért se tudott kiabálni. A magas gebe rámászott az öregre, közben elővette nemi szervét. Szerencsétlen öreg nem tudott ellenállást tanúsítani, csak annyit mondott: „- Hagyjál békén! Hagyjál békén!”- de persze ezek a szavak nem leltek meghallgatásra. Mikor a gebe kellő képpen elhelyezkedett, az öreg lábait a nyakába vette, és behatolt a végbelébe. Az aktus elkezdődött. Szorgalmasan löködte ki-be a cerkát, élvezte ezt az undorító szexuális életet. Szerencsétlen öreg közben szünet nélkül mondogatta, hogy „- Hagyjál békén, hagyjál békén!”- mindhiába. A gebe közben idétlenül vigyorgott. A szoba többi lakói nem foglalkoztak vele. Sőt, még egy-két ágyon folyt ugyanilyen aktus. Volt olyan beteg, aki csak magával játszott, az ágy szélén ülve, némelynek már az is siker volt, ha erekciójuk lett. Aztán mikor elérték ezt az állapotot, kezük szorgalmas munkába kezdett, majd ahogy közeledett a csúcs, felálltak, merev testtel, megfeszült izmokkal élveztek el. A kilövellő anyag szanaszét ment. Jutott belőle a pizsamára, lábfejre, a padlóra.
Egy másik beteg saját markába élvezett, majd mohón lefetyelte tisztára tenyerét. Ezután leült az ágyra, és elégedetten dobta magát hanyatt. A kielégült szervezettől nemi szerve hamar visszaállt nyugalmi állapotba. Úgy összehúzódott, alig látszott ki a szőr közül, kezdett hasonlítani inkább egy darabka aszalt szilvára, mintsem férfi nemi szervre.
Nem mindenki, de a betegek egy része így játszadozott magával. Volt olyan férfi, aki az ágya alatt található kis széket használta segédeszköznek. Kivette az ágy alól, fejtetőre állította, hogy a négy láb, melyek végére világos színű kupak volt húzva, a plafon felé meredjen. Letolta a pizsama alsót, mint aki a vécére akarna ráülni, és lassan óvatosan beleült az egyik széklábba. Önelégült vigyor jelent meg barázdás képén, elővillantva a hiányos, szuvas, megsárgult fogsort. Kezeit térdére tette, és elkezdett fel-le mozogni. Már az első felfelé mozgásnál jól látszott, hogy a szék lába bélsárral szennyeződött be. Közben néha kicsúszott egy-egy szellentés, ahogy saját magát kefélte a székkel. Pár mozdulat után felállt, kicsit arrébb ment, és beleült a másik lábba, közben egyik kezével nemi szervét húzogatta. Aztán megint váltott, és lassan kipróbálta a széknek mind a négy lábát. Mikor élvezni kezdett felállt, és a spermát ráverte a bélsárral borított lábakra.
A gebe szorgalmasan mozgott az öregen. Szerencsétlen még mindig hajtogatta a „Hagyj békén! Hagyj békén!” felszólítást, de szavaiból falra hányt borsó lett, a gebe nem foglalkozott vele. Jól tudta, hogy az öreg képtelen védekezni, könnyű préda, ezt kihasználva kéjesen elégítette ki vágyát, mintha csak egy nővel szeretkezne. Attól nem kellett tartania, hogy belép egy orvos, vagy ápolónő. Itt most csak ők voltak, és az a személy, aki épp az ajtónál leskelődik, és elborzadva nézi, hogy mik mennek végbe. Szegény öreg szemeiben könnyek jelentek meg, és elégedetlenül forgatta fejét jobbra, balra. A vadállat gebe, aki ez esetben a domináns hím, egy pillanatra megállt, és az öreg hasán széthajtotta a pizsama felsőt, majd újra szorgos munkához látott. Ahogy közeledett a gyönyör felé, egyre erősebben, vadabbul nyomta szerszámát, tövig az öreg végbelébe. Lihegése fokozatosan erősebb, hangosabb lett, majd kihúzta, kezébe vette répáját, és az öreg hasára élvezett. Meglepő módon elég sok anyag jött ki, nézve a gebe korát, fizikumát, és az évek óta rendszeresen szedett gyógyszereket.
Az öreg csodával határos módon valahogy oldalára fordult. Talán a düh, a méreg, a gyűlölet hatására volt képes ilyen bravúrra. Összegörnyedt magzat pózba, és keservesen sírt. Kiszolgáltatott lénye, teste remegett a zokogástól. Pizsama alsója gyűrötten, ondó foltosan félig lelógott az ágy végéről. A felső széttárva, néhány gombtól hiányosan takarta hátát, egyik széle oldala alá gyűrődött. Teljesen megalázva érezte magát. Lelke nehezen viselte ezt a terhet, nem csak most, hanem korábban is, ugyanis nem ez volt az első eset. Minden egyes ilyen aktusnál nehezebb lett a lelke, a tudat egyre erősebben kínozta, hogy ő már nem férfi, nem is ember, csak egy hús-vér-csont kupac, egy genetikai hulladék, akinek már az elfekvőn lenne a helye. Kínozta a valóság, hogy nincs senkije, nem törődnek vele, hozzá nem járnak látogatók, nincsenek szerettei. Fiatalabb korában biztos nem ilyen öregkorról álmodozott. Sanyarú, kegyetlen sorsába beletörődve, fájdalmasan sírt, úgy érezte szíve azonnal ketté tudna hasadni a lelki fájdalomtól, melynek súlya egyre erősebben nehezedett vén ketyegőjére. Könnyei patakban folytak le orrán, arcán, hogy aztán a párna és arca által bezárt szegletben célhoz érjen, és elterülve a párnahuzaton végezze be rövidke életútját. Aztán a sírás egyre csendesedett, és lassan végleg nyugalom kerítette hatalmába az öreg, megalázott testet. Mozdulatlanul feküdt. Jobbik esetben álomba sírta magát, rosszabbik esetben eltávozott az élők sorából. El erről a démoni helyről, ahol ő ki volt szolgáltatva mindennek, és mindenkinek. Talán ő is inkább ezzel egyezett volna ki, nem az álomba sírással. Egy más világgal, ahol nincsenek testi, és lelki fájdalmak, ahol semmiféle fájdalom nem létezik, ahol béke, szeretet, és nyugalom van. És ahol találkozhat azokkal, akiket élete során elvesztett, elvette őket tőle a sors, vagy így, vagy úgy.
A gebe elégedetten járt-kelt a kórteremben, hogy az öreggel mi történt, nem érdekelte, majd odament az egyik önkielégítést végző társához, hogy segítsen neki.
Az ajtónál leskelődő látogató teljesen maga alá került lelkileg. Öklendezni, majd köhögni kezdett. Szédülten tántorgott el az ajtótól, közben egyik kezével még meglökte annyira, hogy becsukódjon. Csak hátrált egészen addig, míg neki nem ütközött a korlátnak. Megfordult, két kézzel megmarkolta a korlát tetejét, kihajolt, mint aki le akar hányni a mélybe. Gyomra feszült az undortól, Feje elvörösödött a köhögéstől, az erőlködéstől, és közben hatalmas ellenállással kellett küszködnie, hogy tényleg ne hányjon le a mélybe, a földszint kövezetére. Teste zihálttá vált, frizurája csapzott, ruházata gyűrött lett. Percekig kínlódott így, majd amikor a köhögés kicsit alább hagyott, rohanni kezdett. Célba vette az utolsó szintet, és őrült módjára, pánikba esve rohant felfelé, kettesével vette a lépcsőfokokat. Száguldott, mint a szél, mégis olyan érzése támadt, hogy a lépcső talán soha nem fogy el. Közben még nem egyszer köhögnie kellett erőteljesen. Ekkor újra vér tódult egész arcába, teljesen elvörösödött, szemeiből könnyek buggyantak elő. A jó modorra fittyet hányva, kezét nem tette a szája elé. Ilyen helyen nem is nagyon kell, ahol a jó modor halvány jele sem található. Nem foglalkozott semmivel, ő most menekül, legszívesebben kirohanna a világból, de tudta, ez épp oly lehetetlen, mint hogy az ember megegye a saját fejét. Egyszer ügyetlenül lépett, ekkor olyan mozdulatot tett, mintha orra akarna esni, de sikerült mozgását korrigálni, és egyensúlyát megtartani. Az ijedtség érzése futott végig gerince mentén, majd eltűnt, semmivé foszlott, mint az éterben elillanó illóolaj füstje.
Reményei már totál szertefoszlottak, de a tudat még határozottan jelen volt elméjében, hogy megkeresse, és meg is találja barátnőjét. Erről egy pillanatig sem feledkezett meg, bármit is kellett átélnie. Semmiféle külső hatás nem tudta elterelni figyelmét céljától. Már abba is beletörődött, hogy ebben a kórházban a civilizáció nagy jó indulattal is csak foszlányokban van jelen, mennyisége csaknem nulla. Csak ő, érzései, és emberi gondolkodása képviselte a civilizációt a megváltozott világban, e különös ördögi intézményben.
Nagyokat zihálva, a levegő után kapkodva ért fel az utolsó emeletre. Neki támaszkodott a szemközti falnak, arca a folyosó kövezetét bámulta, és remegve szedte a levegőt. Percekbe telt, mire lenyugodott, és megszűnt a lihegés. Más választása nem volt, mint itt is sorra járja a kórtermeket, mindegyikbe benéz, és reményei szerint, ami a mai nap folyamán annyiszor eltűnt, de mégis jelen volt benne, megtalálja szerelmét. Nem tudhatta, hogy a döbbenetet okozó képtelen meglepetések még nem értek véget, azt meg pláne nem, hogy ezek a dolgok még súlyosbodni fognak, kegyetlenebbek lesznek.
Megfordult, és háttal a falnak dőlt. Bámulta a szemközti falat, ekkor érte az első döbbenet. Nem látott ajtót. Így egy irányba nézve, látóterébe amennyi terület bele esett, ott nem látott semmit, csak falat. Pillanatra megmerevedett, lélegzete is elakadt egy-két másodpercre, majd nagyot nyelve próbálta nedvesíteni száraz torkát. Nem sok sikerrel járt ez a kísérlet, de most nem is ez volt a legfőbb gondja, bár a szomjúság erősen kínozta az utóbbi pár percben. Mint űzött vad, oly félelemmel fordította oldalra tekintetét, majd a másik irányba is, hogy bizonyosságot szerezzen a kegyetlen valóságról, hogy amit eddig csak nagyjából érzékelt szemeivel, azt most könyörtelen módon biztosra vegye. Mikor jobbra nézett, csak a sík falat látta. Sehol egy ajtó, ami kórteremre utalhatna, sehol egy ablak. Aztán mikor balra fordította fejét, ugyanezt a szomorú, keserű igazságot tapasztalta. Vége, nincs tovább. Elfogytak a kórtermek, és barátnője eltűnt nyomtalanul. A kegyetlenség mindkét éles fogsorát érezte gyomrában, mikor belemart. Izmai remegni kezdtek, és homlokán sok apró verejtékpötty jelent meg. A kellemetlen érzés melegséggel árasztotta el testét, ami még tovább idegelte fájó lelkét.
A falak mentén volt néhány szekrény, ütött-kopott külsővel, lógó ajtókkal, melyek nyikorogva szeretnének leszakadni, ha valaki hozzájuk nyúlna. Tetejükön vastag por jelezte porcicák kíséretében, hogy már régen láttak takarító kezeket. Ezen kívül minden rendben volt, már ha ilyen helyzetre lehet ezt mondani. Tiszta volt a folyosó, annyira, mintha csak pár perccel ezelőtt takarították volna fel. Ez sehogy nem illett a képbe, a poros szekrény mellé, elég abnormális dolognak látszott, de hát mi nem az ebben a sátáni kórházban.
Egyetlen szerelme járt a fejében, és elképzelni nem tudta mi lett vele, hova tűnhetett, mi történt ezen a napon abban a pár percben, még ő leszaladt a földszintre. Most mit tegyen? Hova tovább? Hogyan, és hol keresse? Fájt neki a tudat, kínozta ezer görbült karommal. És minden egyes alkalommal, mikor a karmok lelkéhez értek, egy újabb sebből kezdett vérezni, szerelmes szívével együtt. Ezek a fájó gondolatok, és gyötrelmes érzések pillanatok tört része alatt futottak végig elméjén, lelkén, egész testén. A tudat, hogy a világ legdrágább nőjének végérvényesen nyoma veszett, egyre mélyebbre sújtotta egész lényét. Úgy érezte, hogy ezer apró démon akar kitörni testéből, hogy aztán jót röhögve rajta, felkapják a levegőbe, és elrepítsék a pokol mélyére, vagy talán oda, ahova barátnője is eltűnt. Ezt az elméletet valósnak találta. Lehetséges, hogy démoni erők szedik áldozatait a kórház lakói közül, hogy a pokolban elrabolják lelküket, ami a túléléshez kell nekik. Ha igaz ez az állítás, jobban szeretné, ha már az a sok démon kitörne testéből, és mielőbb túl lenne az egész orgián, mint egy áldozat a sátán oltárán. Akkor talán újra együtt lehet kedvesével, vagy ha nem is, de legalább néhány pillanatra újra láthatná a gonosz világ sötét mélyén.
Mikor felmérte a terepet, és döbbenten vette észre, hogy nyílászáróknak nyoma sincs, elnézett balra is. Ekkor egy újabb döbbenet, egy kegyetlen kínzó tény marta meg lényét. A folyosónak volt egy merőleges szárnya, ami az alsó szinteken nincs. Ez már teljes fizikai képtelenség. Ha a lentebbi szinteken nincs, itt hogy lehet? A levegőben áll? Lebeg a semmiben, a földtől több méter magasban? Maga elé bámult, le a folyosó kövezetére, és kicsordultak a könnyei. Minden kínozta. És az is fájt neki, hogy ez pont vele történik meg, és nem tudta megérteni, sem felfogni, sem elképzelni, hogy miért pont vele történik ez az egész. És miért kellett neki ma, pont ma ide jönni, mikor a pokoli lények is ezt a napot választották áldozatszedésre.
Gondolatai megálltak, próbált józan fejjel nézni minden kegyetlen tényt. Bár a folyosón, ahol áll, nincsenek ajtók, kórtermek, de a sarkon elfordul kilencven fokban, és azt a szárnyat még nem látta. Talán ott vannak ajtók, és termek, talán ott mégis megleli szerelmét. Ez a folyosószárny, ami a fizikát meghazudtolva létezik, most új reményt adott neki. Igen, most ott megtalálja szerelmét, csak ott lehet, sehol máshol. Eddig nem lelte meg sehol, és más hely nincs már, csak ez az egy titokzatos folyosószárny. Pedig ha tudta, látta volna előre, hogy ott mi vár rá, nagy valószínűséggel hanyatt-homlok rohant volna le a lépcsőn, egész a földszintig, hogy aztán kimenekülhessen az utcára, és elrohanjon innen, mintha soha nem is járt volna ebben a kórházban.
Újra bizakodni kezdett. Az új remény új erőt adott neki. Szíve a torkában dobogott, halántéka forrón lüktetett, már nem melegséget érzett, hanem forróságot, mintha legalább negyven fokos láza lenne. De tudta, hogy mindez az új remény, és a bátorság következménye. Fejét felemelte, szemeit megtörölte, majd újra, már sokadszorra nagyot nyelt, és gondolatban felkészült a feladatra. Elnézett az ördögi szárny felé. Mert azt gondolta, ami ilyen lehetetlen helyzetben létezik, mint ez a bizonyos folyosószárny is, az nem lehet másmilyen, csak ördögi. Teljesen normálisnak látszott. Mint minden, ránézésre, itt a kórházban, de a látszat csalt, akkor is sok esetben, és most is. Fülelt, csend és nyugalom áradt a titokzatos szárny felől. Ezt pozitívnak találta, de voltak kételyei, ami nem csoda, a sok rossz tapasztalat után.
Gondolatait tettek követték. Kezével ellökte magát a faltól, és lassú, óvatos léptekkel elindult az új, titkokat rejtő, reményt adó folyosó felé. Finoman lépdelt, próbált hangtalanul járni. Sikerült is neki, csak néha adott lépte egy apró, elenyésző neszt. A sarokhoz érve egy pillanatra megállt. Kicsit elbizonytalanodott, bátorságát kezdte felváltani a félelem. Nem tudta mi vár rá, csak tippjei voltak, de azok semmi jóval nem kecsegtettek. Talán ott sincsenek ajtók, ablakok, se szagok, se semmi. Talán a sátán kutyái állnak a folyosó közepén, megemelkedett adrenalinnal, vicsorgó, hegyes fogakkal, habzó szájjal, csorgó nyállal, vérben forgó szemekkel, és csak őt várják, hogy széttépjék, megegyék, mert aki egy démonok által elrabolt áldozat után szaglászik, keresgéli, annak ez a jutalma. Viszont hörgéseket, morgást nem hallott, amit a sátán szolgái adnak ki, így arra gondolt, talán nincsenek is kutyák a titokzatos folyosó közepén, csak a félelem játszik képzeletével. Eszébe jutott az is, hogy mégis ott vannak azok a vérszomjas, emberhúsra éhes pokoli fajzatok, és csendben, fekve, szuszogva várják őt, mint új prédát. Megdöbbent magán, hogy miért gondol ilyen borzalmas dolgokra. Talán ez a kórházban átélt kegyetlen élmények mellékhatása.
Nem agyalt semmin, erőt vett magán, és befordult a sarkon. Jött az újabb döbbenet, kicsit más formában a megszokottól. Ez a döbbenet most kellemes csalódás volt. Arcán mosoly jelent meg. Rendben van itt minden, amit eddig átélt, az nem is létezik, talán csak egy rossz álom volt, kusza képzelgések, semmi más. A folyosó mennyezetén égtek a lámpák, érezte azt a bizonyos, tipikus kórház szagot, ami gyógyszer, és injekció keverékeként volt jelen a levegőben. És a legszebb, a boldogságot jelentő látvány, voltak ajtók, szép sorban, egymás mellett, megszámozva, melyek mögött kórtermek helyezkedtek el. Az öröm zsibbasztóan remegtette meg egész testét, és szeretett volna felnevetni, de csak nagy nyögések, szaggatott lihegés volt az eredmény, ahogy kapkod a levegő után. Egy lélek nem volt a folyosón rajta kívül. Se ember, se állatok. A sátán kutyái csak az ő elméjében szerepeltek, a folyosón nem. Viszont a remény, az öröm nagyon is létezett, és nem gondolta, hogy ebben az épületben, annyi sok csalódás, rossz tapasztalat, és képtelen látvány után még lesz ilyenbe része. Távolról, a folyosó végéről emberi hangfoszlányok jutottak el hozzá. Ez csak tovább fokozta örömét, és bizakodva indult el. Most is lassan lépdelt, úgy vélte, nem lenne okos dolog türelmetlenül, ész nélkül feltépni minden ajtót, és ámokfutó módjára végigszáguldozni a folyosón. Bár a türelmetlenség hajtotta volna előre, de uralkodott magán, és ezen az eszelős érzelmen. Most már nem járt nesztelenül, akarta, szerette volna, ha meghallják lépteit, hogy ő igenis itt van, létezik, ő egy látogató, aki épp a legédesebb hozzátartozóját keresi. Örült, madarat lehetett vele fogatni, és fülig érő szájjal haladt előre. Minden eddigi rossz, kellemetlen dolog, amit eddig átélt, most háttérbe szorultak, és csak a boldogság, a siker számított, semmi más. Mert az, hogy ez a lehetetlen folyosószárny teljesen normális, ahol vannak szagok, fény, hangok, az nagy siker. Az eddigi sok- sok kudarc után ez vitathatatlanul siker. Tudta jól, hogy ez már rá fért, megérdemli, és a siker végett beigazolódni látta azt a mondást, hogy a rossz után csak jó jöhet. Igen, négy szinten át csak rossz jutott neki, és itt az utolsó emeleten, ahol az előbb már mindent veszni látott, utolérte a siker, az öröm, a boldogság, és ez jó. És határozottan érezte, hogy az egyik kórteremben megtalálja barátnőjét. Mintha semmi sem történt volna eddig, itt lesz valamelyik teremben, és újra leül mellé az ágy szélére, és beszélgetnek halkan, édesen, turbékolnak, mint egy gerlepár, és a rossz, kínzó, kegyetlen érzések örökre eltűnnek. El a démoni, sötét világba, ahova valók, ahol csak gonosz dolgok léteznek, azok viszont mindenféle formában.
Öröme csak fokozódott, mikor a folyosó közepe táján nyílt az egyik kórterem ajtaja, enyhe, fület nem sértő nyikorgással, és egy nagydarab, termetes orvos lépett ki, két betegszállító kíséretében. A doki közel két méter magas, nagy hasú, vastag, fekete bajusszal, fekete keretes szemüveggel, melyben szódásüvegalja vastagságú lencsék voltak. Lábán fehér papucs, fehér zokni, fehér nadrág, mely anyagából lehetett volna készíteni egy kétszemélyes sátrat, fehér pólóban, fehér köpenye széle térdét verdeste, és a jobb mellkasa fölött orvosi kitűzője, nevével. A két betegszállító átlagos testalkatú, kopaszra nyírt, kugli fejjel. Rajtuk sötétkék nadrág, a lábszár alján dupla, fehér színű fényvisszaverő csík. Felsőtestükön piros kabát, hátukon nagy, fehér, nyomtatott betűkkel MENTŐK felirat, alatta a mentőállomás emblémája, profi szitanyomással ráhelyezve.
Azonnal észrevették a civil ruhás látogatót, el is indultak felé, amúgy is abba az irányba mentek volna. A látogató is határozott, gyors léptekre váltott. Hálát adott Istennek, hogy végre lát normális, civilizált embereket is. Most már utat engedett az eddig féken tartott türelmetlenségnek, sietett az orvos felé, mintha csak barátnője közeledne. A távolság egyre csökkent közöttük, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a türelmetlenség elmúljon.
Mikor odaértek egymáshoz, csak az orvos viselkedett kedvesen, mosolyogva, a két mentős komor, póker arccal nézték a türelmetlen látogatót, aki kérdések millióival árasztotta el a dokit.
- Jó napot doktor úr!- köszönt izgatottan, az örömtől néha elcsukló hangon.
- Üdvözlöm uram. Miben segíthetek?- kérdezte segítőkészen az orvos.
- A barátnőmet keresem. A második emeletről tűnt el.
- Hányas kórteremből?
- Arra nem emlékszem. Illetve nem tudom.- felelt bizonytalanul a látogató.
- Olyan zaklatottnak tűnik. Jól érzi magát?- tette fel az újabb kérdést az orvos. Majd mielőtt választ kaphatott volna, folytatta:
- Mutassa csak magát, megvizsgálom.- ajánlotta fel szolgáltatását, és észrevette, hogy az illető úriember igencsak megszeppent e mondat hallatán. A doki ezzel nem is igazán törődve, egész közel lépett a látogatóhoz, és finoman elkezdte nyomkodni a hasát ujjai végével. A köldök alatti részen, baloldalon kitapintott valamit.
- Van itt egy csomó.- közben ujjai tovább vizsgálódtak. - Kettő. Ezeket tegnap ette meg. Nem kellett volna.
- Tessék? Mit nem kellett volna?
- Ezek itt olyan csomók, amiket tegnap nem kellett volna megenni, csak ma, vagy holnap.
- Miről beszél?! Badarság az egész!- kelt ki magából a látogató. Ilyet még nem hallott, hogy olyan csomót evett meg, amit nem kellett volna. Ráadásul csak ma, vagy holnap. Ilyen nincs, ez elképesztő, gondolta, és nem is rejtette véka alá. - Mit művel doktor úr? Hülyeség az egész. Ilyen nincs.
- Nyugalom uram. Ne aggódjon, kioperálom. Megyünk a műtőbe, és eltávolítom. Majd megeszi őket holnap. - magyarázta kedves mosollyal. A látogatónál pillanatok alatt betelt a pohár. Mégsem olyan öröm ez a folyosó, mint ahogy képzelte. Ez egy őrült doki. Talán pszichopata is. Észrevette, hogy a kórház mégsem hazudtolta meg magát, és távozni akart, de ekkor akcióba lépett a két mentős. Két oldalt hóna alatt karon ragadták, és erősen tartották.
Hisztérikus állapotba került. Rugdalózott, kiabált, ki akart törni, mint egy őrült. A két mentős erejük határán teljesített, érezték, hogy előbb- utóbb kiszabadul a szorításból a beteg. Akinek persze semmi baja nincs, csak az orvos szerint beteg.
- Kérem, nyugodjon meg. Minden a legnagyobb rendben lesz. -jópofizott nyájasan az orvos, ezzel a közhely sablondumával. A látogató ekkor kicsit abbahagyta az őrjöngést. Szigorú tekintettel, szikrázó, gyűlölködő szemekkel nézett az orvosra. Lihegett a nagy erőlködéstől, amit a menekülési kísérlet váltott ki belőle. Továbbra is haragosan mustrálta az orvost, majd az őrjöngés újra kezdődött, mikor a doki jobb mellén elhelyezkedő kitűzőn elolvasta a nevet: Dr. Holttest.
- Eresszenek!- kiáltotta kétségbe esetten, és mint egy vadállat, ami kitörni akar, úgy küzdött a szabadságért, a menekülésért, a túlélésért, az életéért. A betegszállítók is komoly erőfeszítést tettek, csak nekik ellenkező volt a cél. A beteget birtokban tartani, és becibálni a műtőbe, mint egy darab rongyot, mint egy cafat húst. A dulakodást mindhárom férfi ruházata megsínylette. A nadrágok derekából kicsúsztak az ingek, pólók szélei, itt- ott pár repedés is keletkezett, és a gyűrődések száma is megnőtt. A látogató sejtette, hogy az erős szorításoktól felkarján véraláfutások lesznek, hurka alakokban, a fogva tartó ujjak lenyomataként. Most ez volt a legkisebb problémája, és e pillanatban a barátnőjével se törődött, csak saját magával, hogy minél előbb kiszabaduljon, és elmeneküljön. Csak dr. Holttest volt nyugodt, és jókedvű. Türelmesen, mosolyogva nézte a nem mindennapi, kórházba nem nagyon illő jelenetet. Bár ebben a kórházban akár ez is lehet természetes, mindennapi dolog.
Az őrült módjára küzdő, fogva tartott betegnek, aki nemrég még békés látogató volt, hirtelen ötlete támadt. Egy váratlan mozdulattal hátra fejelt, és az egyik betegszállító orra jól hallható reccsenéssel tört el. Azonnal elengedte az áldozatot, majd orrához kapott, szemei tele futottak könnyel. Abban a pillanatban a látogató felszabadult keze lendületből elindult, sisteregve szelve a levegőt, és célba ért a másik kuglifejű orrán. Ő sem tudott mást tenni, mint kollégája. Ösztönösen kapott orrához mindkét kezével. Hangos szisszenésekkel fejezte ki fájdalmát. Dr. Holttest elkomolyodott. Meg mert volna esküdni, hogy ez a feladat nem okoz problémát a két betegszállítónak. Azt hitte, ketten lazán elbírnak egy emberrel. Tévedett. Talán ilyen még nem fordult elő a praxisában, de egyszer minden jó sorozatnak vége szakad. Már távol járt tőle a türelem, a jókedv. Bosszús, mérges volt, szemei forogtak a dühtől, és úgy érezte, a két betegszállítót azonnal ki tudná nyírni. Ők most guggolva babusgatták vérző, fájó orrukat, ügyet sem vetve a kiszabadult prédára.
- Felkelni! Kapjátok el!- parancsolt határozottan a doki. Mindketten felálltak, fájdalmukat, sebesült orrukat háttérbe szorítva, visszacsöppentek a jelenbe. Szikrázó szemekkel néztek előre, ahol már csak az üres folyosó volt előttük, a szökevény köddé vált. Elindultak, kettejük között lépdelt az orvos. Csodával határos módon nem szaladtak, az orvos nem is tudott volna mamut testével. Nem siettek, normális tempójú léptekkel vették üldözőbe a menekülő férfit. Biztosak voltak benne, hogy ebből a kórházból senkinek nincs menekvés.
Szélsebesen rohant lefelé a lépcsőn, nem érdekelte, ha esetleg elesik. Akkor is haladna, csak nem rohanva, hanem a fokokon gurulva lefelé. Azért ezt nem akarta, ha nem muszáj, figyelt is a lába elé, ha esetleg esés közeli helyzetbe jutott, akrobatikus mozdulatokkal, amin maga is meglepődött, sikerült kivédenie. Jól tudta, már nem kedvese a tét, saját életéért rohan. Jobb kézzel a korlát tetejét fogva, akkora léptekkel szedte a fokokat, amekkorával csak bírta. Mikor leért egy emeletre, nem nézett körbe, van-e valaki a folyosón. Csak egy pillanatra látta a folyosó egyik felét, még szélsebesen bevette a kanyart, és ráfordult az újra lefelé vezető lépcsőre. Ez az egy pillanat elég volt arra, hogy lássa, vannak emberek a folyosón, legalábbis azon a részen, amit lát. Ugyanazok voltak, akik akkor, mikor felfelé jövet még nagy reményekkel keresgélt. Nem cserélődtek ki a betegek. Még nem. A félelemtől, és a rohanástól egyaránt lihegett. Arca forró volt, egész teste kimelegedett. Semmivel nem törődött, csak menekült. Minél előbb az utcán akart lenni, rohanni, talán soha meg nem állni, minél messzebb ettől a gonosz kórháztól. Hátra sem nézett, hogy üldözői közelednek-e. Talán jobb, ha nem látja, és ha csak előre néz, nem tekinget rémülten visszafelé, gyorsabban halad.
A sok lépcsőfordulóbeli kanyartól szédülni kezdett, de teste már úgy hozzászokott a kanyarodásokhoz, hogy nem okozott gondot a szédülésen kívül. Talán már csukott szemmel is be tudott volna kanyarodni, de ezt inkább nem próbálta ki. Csak száguldott sebesen, a rémület és a félelem egyforma arányban kínozta tudatát. Menekült, mentette saját életét, nem akart ő is itt a falak között megöregedni, nem akarta, hogy ez a démoni hely elvegye fiatalságát. Nem akar öreg, sovány, ápolatlan kórházlakó lenni, aki egy kisszékkel elégíti ki szexuális vágyait, esetleg magatehetetlen öreg, akit nőként használnak a többiek. Ő az akar maradni, akinek született, a barátnőjével élni, boldogságban, békességben. És nem akar egy őrült orvos áldozatává válni, aki ki tudja mi mindent operálna ki belőle.
Az elhagyott emeletek folyosói emlékében most feledésbe merültek az összes lakóival együtt. Már nem tudta, hogy undorodjon ezektől a betegektől, akik valaha normális életet élő emberek voltak, vagy sajnálja őket. Saját helyzetéből adódóan rájött, hogy ők inkább áldozatok, dr. Holttest áldozatai, kicsik, nagyok, gyerekek, öregek egyaránt, és úgy gondolta, talán megérdemlik a sajnálatot, bár ez annyit ér nekik, mint halottnak a csók.
Az eszeveszett menekülés csapdát állított elé. Azt vette észre, hogy lenn van a pincében, és nincs más út sehova, csak visszafelé. Ha visszafordul, fenn áll az a veszély, hogy esetleg egyenesen üldözői karjaiba rohan, amit nagyon nem akart. Izgatottan állt, fejét ijedten kapkodta jobbra, balra, most mitévő is legyen. Sehol egy ablak, ajtó, ami menekülési útvonal lehetne. Útja véget ért, minden tekintetben. A menekülés, a saját élete, mindegyiknek vége. Nem tudott higgadtan gondolkozni, ahhoz túlságosan is zaklatott volt lelke, elméje egyaránt. Talán józanésszel se lehetne ilyen helyzetből kiutat találni, mert nincs. Ez a pince a végállomás, ahol vége mindennek. Csak idő kérdése, mikor érnek ide üldözői, és viszik a műtőbe. Ott elvégzik a szükséges beavatkozást, majd bevágják őt is valamelyik kórterembe, nagy valószínűséggel nem a gyerekeke közé. Inkább oda, ahol a betegek perverz, undorító módon elégítették ki magukat. Így oda lesz fiatalsága, az élete, a szerelme, minden.
A pincében is volt egy rövid folyosó, melyről néhány ajtó nélküli nagyobb helyiség nyílt. Szaladgálva összevissza, mint pók a falon, bepillantott mindegyikbe, de csak csalódás, keserű kudarc volt az élmény. Minden helyiség üres. Sehol egy tárgy, egy darab cső, vagy bármi, amivel védekezni tudna, ha esetleg dr. Holttest, és az emberei rátalálnak.
Az alagsoron látszott, hogy nem igazán használják, erről az üres helyiségek árulkodtak a legjobban. Ennek ellenére szokatlan tisztaság uralkodott. Por az volt mindenhol, de nem vastagon, látni lehetett, hogy azért néha itt is végeznek takarítást. Azt a tipikus pinceszagot se lehetett érezni, ami általában macskaszartól bűzlik, itt eléggé rendben voltak a szagok is. A lépcsőtől jobbra vezetett a folyosó, a maga üres helyiségeivel, balra is, de az a szárny lényegesen rövidebb volt, helyiségek nélkül. A lépcső alatti rész, és a rövidke folyosó tele volt pakolva székekkel, melyek égnek állított lábakkal kapaszkodtak egymásba. Összevisszaságot alkottak, nem igazán voltak sorba rakva. Tetejük csaknem a mennyezetig ért, ahol neoncsövek világították meg a legalsó szintet. A székrengeteg között egy nagyon keskeny csapás vezetett a lépcső alá, ahol el volt helyezve még néhány szék. Gondolkodás nélkül vetette bele magát a csapásba, és minden erejével azon volt, hogy minél előbb a lépcső alá jusson, ahol el tud bújni, meglapulva, csendben kivárni, míg nyugalom lesz, hogy aztán a kellő pillanatban fel tudjon rohanni a földszintre, kimenekülni az utcára. Bár erről fogalma sem volt, vajon mikor jön el ez a pillanat, meddig kell itt kuporognia. A lépcső takarta őt, de a székek nem igazán. Ha üldözői leérnek a pincébe, és tesznek pár lépést a székek közt hagyott keskeny kis úton, simán észreveszik, hogy a szökevény a lépcső alá bújt. Ez a rosszabbik eset. Jobb esetben csak megállnak a lépcső aljánál, körülnéznek, esetleg fülelnek néhány pillanatig, és távoznak.
Úgy kuporgott a lépcső alatt, mint valami girhes kóbormacska. Remegett a félelemtől, még levegőt is alig mert venni. Szíve hatalmasakat dobogott, mint ami ki akar ugrani a helyéről. Arca fénylett az izzadtságtól, kínjában összekuporodva a felkarjába harapott, nehogy véletlenül elkezdjenek vacogni a fogai. Őrjítőnek érezte a tétlenséget, várni, mikor mi fog történni. Hallgatózott, de semmit nem hallott, egy apró neszt sem. Az emeletekről sem szűrődtek le a betegek által kiadott hangok, csoszogások, beszédfoszlányok, gyerekzsivaj.
Ahogy lapult némán, mint szar a gazban, úgy nyugodott meg fokozatosan. Teltek a percek, negyedórák, órák. Teljesen elvesztette időérzékét. Fogalma sem volt mennyi lehet az idő, és azt sem tudta megsaccolni, vajon még nappal van, vagy már éjszaka. Csigalassúsággal telt számára az idő. Bizonyos fokig alábbhagyott benne a félelem, mivel nem hallott semmi zajt, hangot, közeledő lépteket, de teljesen nem múlt el.
Végtagjai elzsibbadtak a mozdulatlan gombóc pózban, de nem mert megmozdulni, hogy kicsit kényelmesebben elhelyezkedjen. Levegőt már mert venni, de megmozdulásról szó nem lehetett. Még az hiányzik, hogy fészkelődés közben megrúgjon véletlenül egy széket, ami lavinaként dönti le az összes többit, akár a felállított dominók. Tűrte a kényelmetlen testhelyzetet, még ha kínos is volt számára. Csak várt, fogalma sem volt meddig kell itt rostokolnia. És hogy ne unatkozzon, barátnőjéről kezdett képzelegni, az együtt töltött régi szép időkről.
Majdnem elaludt, mikor megszólalt inge zsebében a mobiltelefon. Úgy megijedt, majd szívrohamot kapott. Azonnal észhez tért. Az első pillanatban azt hitte, dr. Holttest érkezett meg az embereivel, de aztán hamar felfogta, hogy csak a telefon csörög. És csak most gondolt bele igazán, mennyire megfeledkezett a mobilról. Bár amit a kórházban átélt, mindig csak a keresésre koncentrálni, majd a végén menekülni, nem csoda, hogy elfelejtette. Kerekre nyílt szemmel, kitágult pupillával nézte a kijelzőt, melyen csörgés közben barátnője neve volt olvasható. Mint a szomjazó, aki egy csepp vízért esdekel, oly hatalmas izgalommal vette fel.
- Na, szia. Hol vagy már? Meddig várjak rád?- kérdezte a nő édes, kellemes hangján, amit ő annyira imád.
- Drágám, hol vagy? Már összevissza kerestelek. Tűvé tettem érted az egész kórházat.
- Itthon vagyok, a piactér melletti ABC-ben.
- Azonnal megyek, nagyon sietek. El nem mozdulj onnan! Várj meg!- kérte szerelmét, majd köszönés nélkül kinyomta a telefont. Remegő kezekkel, izgatottan gyömöszölte vissza zsebébe, és begombolta, hogy véletlenül se tudjon kiesni.
Kitört a lépcső alól, a székeket két oldalra túrta, lökte, rugdosta szét, nem érdekelte mekkora zajt csap vele. Úgy érezte, senki és semmi nem állíthatja meg. Ha dr. Holttest állna elé a két betegszállítóval, őket is porszemként sodorná el. Barátnője jelentkezése, hogy megvan, él, és hogy hallotta a hangját, iszonyú nagy lelki erőt adott neki. Kőfalakat tudna most ledönteni, és az Isten irgalmazzon annak, aki rossz szándékkal az útjába áll.
Rohant, mint egy őrült, az útpadka, és a járdaszegély közötti keskeny füves csíkon. Előre nézett, és látta, hogy otthon van, a saját városában. Nem tudta hogy került ide. Nem emlékezett mivel jött, kocsival, busszal, vagy vonattal. Semmi nem rémlett neki, hogy átsétált volna egy zebrán, hogy várt volna a járda szélén a gyalogosoknak szóló zöld jelzésre, leszállt volna a tömegközlekedés valamelyik járművéről. A kórház, és vele együtt minden rémálom, a furcsa betegek, a lehetetlen helyzetek, és dr. Holttest a két betegszállítóval úgy eltűnt, mintha nem is lettek volna soha. Csak rohant, mint mikor a kórházban menekült lefelé a lépcsőn dr. Holttest elől. Nem nézett semmit, csak egy cél lebegett előtte, minél előbb odaérni a piactér melletti ABC-be. Talán azért van ott a barátnője, mert megunta a sok várakozást, amíg ő a földszinten szuttyogott, és szegény nő elment vizet venni. De most már otthon vannak mindketten, nem kell visszamenni a kórházba. Öngyilkosság lenne.
Rohanás közben fél szemmel látta a járókelő embereket, az autókat, mindent, és mindenkit. Már nem csak a nagy lelkierő, a boldogság, és nem utolsó sorban a türelmetlenség is hajtotta előre. Szeretett volna megállni, néhány pillanatra, levegőt venni, fújni egyet, de nem tette. Minél előbb az ABC-be akart érni. Nem emlékezett, hogy életében eddig volt -e már valami annyira fontos dolog, mint ez a mostani, hogy végre odaérjen barátnőjéhez. Nem, biztos hogy nem volt ilyen még életében soha. Ha lennének hivatalos bírák, minden bizonnyal pár számban Guiness rekordot állítana fel. Örült, boldogsága az egekig szárnyalt, hogy újra itthon van, és néhány perc múlva találkozhat kedvesével, akit úgy át fog ölelni, mintha soha nem akarná elengedni. És annyi csókot nyom édes ajkaira, hogy a nő majd belefullad.
Meglátta a piactér parkolóját, és a mellette lévő ABC-t. Ez újabb erőt adott neki. Szüksége is volt rá, mert a sok futástól már igencsak kilógott a bele. A parkolóban szép számmal álltak autók, legalább háromnegyedig meg volt telve. Ebből arra következtetett, hogy az ABC-ben biztos sok vásárló van, no meg a piacon is. Nem volt kétséges számára, ha belép az ABC-be, tolakodni, furakodni kell a tömegben, hogy barátnőjét megtalálja. De ez nem okoz gondot, boldogan vállalja. Teljes erőből sprintelt, cikázva kerülte ki a felnőtteket, gyerekeket, néhány kisebb kutyát. Nem törődött a járdával, árvágott a füves területen, még akkor is, ha ez hivatalosan büntetést von maga után.
A parkolóhoz odaérve átrohant két autó között. Az egyiknek pont nyílt az ajtaja, épp hogy el tudott surranni előle, nehogy oldalba verje. De ez sem érdekelte, és az sem, hogy az autós férfi nem éppen pozitív jelzőkkel illette.
A piactérre nem ment be, úgy vélte, ott most biztos nagy a tömeg, ezért inkább kívül, a kinti butikok mellett száguldott végig, már amennyire tudott. Itt már elég sűrű volt a gyalogos forgalom, millió bocsánatkérés közepette lökdöste félre az útból az embereket. Ahogy közeledett az ABC-hez, úgy nőtt az adrenalinja. Érezte, ez mellett pulzusa is megnőtt, halántéka megint forrón lüktetett, gyomra szerelmesen kavargott. A bizsergő érzés, amit a szerelem hoz felszínre, lezsibbasztotta egész testét. Mint egy tini, aki az első randevúra igyekszik, oly izgalom uralta lényét.
Az ABC kétszárnyas ajtaja ki volt tárva, az emberek szüntelenül hömpölyögtek ki- be rajta. Néhol bevásárlókocsik koccantak össze fémes csattanás kíséretében, majd az elkövetők udvarias mosoly kíséretében elnézést kértek egymástól. Bentről, egy elfojtott kis zugból gyereksírás hallatszott. Nem is sírás volt, inkább csak hiszti. A kisfiú azért neheztelt anyjára, mert nem kapott csokit. Az átlagos zsivaj betöltötte az előteret, ahol a bevásárlókocsik sorakoztak. A teljes hosszban a falra szerelt keskeny kis pulton szorgos kezek pakolták szatyrokba a megvásárolt árut.
Az ajtón belépve furakodott, ahogy korábban számította. Itt már nem kért senkitől elnézést, csak haladt egyenesen előre, közben fejét mindenfelé forgatva kereste barátnőjét. Nem olyan lehetetlen dolog ez, az üzlet előtere nem valami nagy, tudta, hogy bármelyik pillanatban megpillanthatja szerelmét. Nem is gondolt az eddig történtekre, a kórházra, és a többi kellemetlen dologra. Talán már el is felejtette. Szorgalmasan tolakodott, mintha egy eldugott kis csomagot kellene megtalálni, melyben benne van a főnyeremény. De számára most az lesz a főnyeremény, ha a tömegben megpillantja szíve hölgyét. Sok nő volt a boltban, csinosak is, de az ő szerelmének nyomába nem ér egyik sem. A váll alá érő fürtös barna hajat ezer közül is megismerné. Na és az alak, az a tökéletes női alak, melynek párja nincs a világon, nem nehéz észre venni.
Már közeledett a szemközti falig, a bevásárlók száma egyre csökkent, gyérült a tömeg. Átfutott agyán, hogy úgy jár, mint a kórházban, és itt majd a város összes üzletét át kell kutatnia. Persze ebben a kavalkádban ismét megfeledkezne a mobiltelefontól.
Megállt. Pár méterre előtte ott állt, akit keresett. Az a szép hajkorona, az a csodás test ott volt előtte szinte karnyújtásnyira. A nő, akiért tűvé tette az egész kórházat. Fülig érő szájjal mosolygott. Elindult, tett pár lépést, és kezét gyengéden a nő vállára tette. Várta, mi lesz a reakció, de pár pillanatig nem történt semmi. Majd a nő lassan kezdett megfordulni. Hirtelen lehúzta kezét a válláról, mert úgy, mint a kórházban, mert amit lát, itt sem az, aminek látszik. A mosoly lehervadt arcáról. Ekkor hirtelen hátulról, két oldalról erős kezek kapták el. Mire a nő megfordult, dr. Holttest lett belőle, ott állt előtte, teljes életnagyságban. Mint akkor, az első találkozáskor, most is mosolygott.
- Üdvözlöm uram. Örülök, hogy látom. -udvariaskodott, közben keze a meglepődött szerencsétlen hasát kezdte nyomkodva vizsgálni. Erre most semmit nem tudott reagálni. Agya teljesen leblokkolt, szemei kikerekedve, tágra nyílt pupillákkal nézte a szörnyeteg, pszichopata dokit, lélegzete elakadt, szólni nem tudott.
- Van itt egy csomó. Kettő. Ezeket tegnap ette meg. Nem kellett volna. -mondta jókedvűen dr. Holttest. A két mentős szorításából most esély nem volt a menekülésre, és az áldozat torkából szívdermesztő ordítás szakadt fel.
Edwin Chat
2009.06.19- 08.12. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
