3. Az elveszett kisfiú folytatása

   Beállt a rendőrség előtti parkolóba. Kiszállt, és szemrevételezte a terepet, de Bronson kocsiját nem látta sehol. Megkönnyebbült, és örült, hogy nem kínozza semmi. Legalábbis per pillanat nem. Nem szédül, nincs hányingere, nem nyilall a feje, a manó is kussban van.

   Az újjászületés érzésével lépett be az épületbe. Az ügyeletes tiszttel köszöntötték egymást, majd Tommy előadta jöttének okát, és a tiszt útba igazította. Tommy enélkül is tudta merre találja Bradet. A nagy előtér melletti folyosó közepén volt a parancsnok irodája. Illedelmesen bekopogott, majd a bentről hangzó invitáló hangra benyitott.

   Brad egyenruhában ült íróasztala mögött.

- Hello Brad!- köszönt Tommy.

- Édes fiam, soha nem tanulsz jómodort? Neked tiszt úr vagyok, nem Brad!

- Nem azért jöttem, hogy illemórákat adjon.- vágott vissza. – Egy eltűnést szeretnék bejelenteni.

- Csak nem az öreg Fredet? Már tudunk róla.

- Nem.

- Nocsak, ez meglep. Te nála dolgozol, nemde?

- Igen Brad, de…

- És hol voltál eddig?

- Ezt hogy érti?- kérdezett vissza Tommy, és olyan ártatlanul nézett, ahogy csak lehet.

- Miért nem jelentetted be reggel, hogy Fred nem nyitott ki?

- Mert szabin van. Igaz, hogy szó nélkül, váratlanul tűnt el, de nem gondoltam, hogy be kellene jelenteni.

- Végülis…- gondolkozott el Brad. – Neked van kulcsod a műhelyhez, jól tudom?

- Igen, van.

- És, miért nem nyitottál ki reggel? Ha tudomásom nem csal, bőven van munkátok. Gondolom könnyebb volt otthon henyélni, kihasználni a váratlan alkalmat.

- Nem. Nem tudom, miért így történt. Abban a pillanatban ezt láttam helyesnek.- válaszolt.

Ki kell törni innen.

   Tommy aggódni kezdett. Érezte, hogy a manó ébredezik. Sejtette, hogy ez nem lesz jó. Félt.

- Nos, mi járatban?- kérdezte Brad.

- Egy eltűnést szeretnék bejelenteni.

- Annyit már tudunk az eltűnt személyről, hogy nem Fred a neve.- jegyezte meg flegmán Brad. Tommy nyelt egyet, jobbnak találta, ha ezt a mondatot elengedi a füle mellett. Tudta jól, hogy Braddal nem érdemes ujjat húzni.

- Igen. Egy kisfiú eltűnéséről van szó.- kezdte mondandóját. Brad elkomolyodott. A gyerekekre mindig is allergiás volt, már olyan szempontból, hogy őket védte minden áron, tűzön, vízen ment értük, ha kellett. Ha egy macskát kell leszedni a fáról, vagy egy flúgos öregasszonyt megkeresni, mert éjek idején elcsavargott otthonról, az le van szarva, de ha gyerekről volt szó, Brad egy pillanatig se habozott.

- Mindent mondj el, amit tudsz!- utasította türelmetlenül Tommyt. – Mikor tűnt el, hány éves, milyen ruhában volt, ki látta utoljára, hol látták, merre mehetett, miért szökhetett meg? Esetleg elrabolták? Mindent tudni akarok, ami szóba jöhet!

- Öt éves volt…- kezdte Tommy.

- Gyerünk, tovább!- türelmetlenkedett Brad. - Mondd már, mert kiverem belőled!- kiabált. Tommy nem félt, tudta, hogy, Brad nem bántaná, és nemcsak őt, hanem senkit sem. Egyszerűen csak arról van szó, hogy Bradnak ilyen a stílusa, ha szívéhez közeli, kényes ügyről van szó, és most ez az eltűnt kisfiú nagyon is az. Tommy nagyot nyelt, majd folytatta.

- Nem tudom pontosan, mikor tűnt el. Régen.

- Régen?- csodálkozott Brad. – És csak most evett ide a fene, hogy bejelentsd?

- Ezt maga nem értheti.

- Vegyük úgy, hogy ezt meg se hallottam. Mindent elmondasz, felelsz a kérdéseimre, és akkor megértem. Világos?

- Igen.

 - Na még egyszer. Mikor tűnt el?
- Nem tudom. Igazán tegnap vettem észre.- felelt Tommy. Brad számára ez a válasz annyira abszurd volt, hogy meg tudta volna pofozni Tommyt, de uralkodott magán, tudta, emelkedett adrenalinnal nem sokra megy, előrébb jut a dolog, ha higgadtan, türelmesen hallgatja ki a fiatalembert.
- Azt mondtad, öt éves, jól emlékszem?
- Igen.- erősítette meg Tommy.
- Ruházata?- jött az újabb kérdés. Tommy ekkor a zsebébe nyúlt, és átnyújtotta Bradnak a fényképet. A kapitány nézte, alaposan szemügyre vette a képen látható, komoly tekintettel ülő, ártatlan kis teremtést, de akárhogy is erőltette emlékezetét, nem volt ismerős neki a kis kese hajú, pufók arcú fiúcska.
- Nem ismerem.- adta Tommy tudtára Brad. – Ki ő?
- Ide valósi.- felelt Tommy.
- Mi a neve?- jött az újabb kérdés. A bejelentő tisztában volt vele, hogy most millió, számára kényelmetlen kérdésekre kell válaszolni, és elég meleg lesz a helyzet, hogy kimagyarázza. Nem lesz könnyű salamoni válaszokat kreálni, főleg ha a kis gonosz manó is, aki ott él az agyában, bele üti az orrát az ügybe.
- Öcsi. Mindenki csak Öcsinek szólította.
- Most szórakozol velem? Biztos van rendes polgári neve.
- Nem tudom…- felelt bizonytalanul Tommy. – Talán Tommy. Ő is Tommy.
- És a vezetékneve?- kérdezte Brad. Csodálkozott magán, mert amilyen ingerült volt az imént, most olyan nyugodt, és tudta, hogy türelmesen kell viselkednie, ha Tommyból a legfontosabb, és legpontosabb információkat akarja kiszedni.
- Arra már nem emlékszem.- hangzott a válasz. Ezzel csak egy baj volt, hogy nem Tommy válaszolta, hanem a manó. Meglepő módon nem kárörvendő gúnnyal, hanem teljesen normális hangnemben. Tommy most örült a manó létének, számított rá, hogy ebben a kényelmetlen helyzetben kihúzza őt a csávából válaszaival.
- A szülei?
- Azok már nem élnek. Meghaltak.
- Rendben, de kik voltak?
- Azt nem mondhatom meg.- mondta a manó, és Tommy érezte, hogy most kiborul a bili.
- Figyelj kisfiam!- kezdte Brad. – Türelmes vagyok, szépen kérlek, ne szórakozz velem, mert úgy beváglak a fogdára, hogy ott fogsz elrohadni.
- Sajnálom Brad…
- Na jó, nem kínlódok tovább.- Brad felállt, és a fiúhoz lépett.
- Gyere!- utasította.
- Hova?- kérdezte Tommy.
- Átviszlek a fogdára. Talán ott megjön az eszed.- Tommy üveges tekintettel nézett a semmibe. A helyzethez képest elég jól megúszta a dolgot. Brad bele álhatott volna keményebben is a kérdésekbe, amíg ki nem deríti a teljes igazságot, de szerencsére nem ez történt.
Az irodával szemközti helyiségbe mentek., Amint beléptek, Tommy szemei elé furcsa látvány tárult. Mintha visszamentek volna a múlt század elejére. Hatalmas szobaszerű helyiség, az aljzat elöregedett, kopott deszkákkal borítva, melyek közt ujjnyi hézagok tátongtak, ahogy évtizedek alatt összeszáradtak. Az egyik fal mellett íróasztal, a lapján monitor, az asztal mellett számítógép. Mindezekkel szemben, messze, a szoba túlsó végében három szűk, börtönre emlékeztető rácsos ajtókkal cellák. Most üresen tátongtak, ajtajuk kitárva álltak a jó ég tudja mióta, várva az elzárásra ítélt rabra. Eljött a pillanat, most az egyik cellának lakója lesz, mégpedig Tommy.
- Na fiacskám, megérkeztünk. Válassz egyet magadnak.- mondta gúnyosan Brad. A fiatalember némán nézte a feléje meredő, magukat kínáló cellákat. Még soha nem volt dolga a hatósággal, még csak egy piti kis pénzbüntetést se kapott tilosban parkolásért, és most hirtelen egyik pillanatról a másikra hűvösre teszik.
Nem tudni miért, a középső kis helyiséget választotta. Belépett, és mozdulatlanul állt, nézte a szemközti falat. Megfordult, tekintete találkozott Bradével.
- Jó pihenést.- mondta a rendőr vigyorogva, közben rázárta a rácsos ajtót. Tommy gyomra összerezzent a fémes kattanáson, ahogy a régi öreg kulcs helyre tolta a zárnyelvet.
Brad az íróasztalhoz sietett, bekapcsolta a számítógépet, közben már emelte is fel a telefont. Bronsont azonnal visszarendelte, utána felhívott még néhány személyt, és ezzel kezdetét vette a kereső csapat toborozása. Telefonált, szkájpon beszélt, iméleket írt, minden embert behívott, aki él, és mozog, aki számításba jöhet. Behívatta a polgárőröket, több ismerős civilt, a szabadnapos rendőröket, már akiket el tudott érni. Közben izgalom bizsergette testét, mindig érezte ezt, ha akció volt kilátásban. Főleg ez, hogy egy kisfiút kell megkeresni, amilyen gyorsan csak lehet, mert minél több időt veszítenek, annál kevesebb az esély. Főleg így, hogy ez a nem normális Tommy azt se tudja mikor tűnt el, és a kisfiú, meg a szülei nevét se volt hajlandó elárulni. Nem baj, ott a fénykép, több példányban lemásolja, hogy minden kereső személy részére tudjon adni egyet. Látott esélyt a kisfiú megtalálására, tudta, ha jól meg tudja szervezni a keresést, sikerrel járhatnak. Számításba vette a kutyákat is. Ami itt van a telepen, mind be lesz vetve, talán a polgárőrök is hoznak magukkal.
Hirtelen megtorpant. A kutyák mi alapján fognak szagot? Nincs szagminta a kisfiúról. Talán szag nélkül is menni fog. A kutyáknak a hallásuk is jó, meghallhatják esetleg a kisfiú sírását, vagy adott esetben a szuszogását.
A riadóztatás után két órával huszonnyolc személy állt az ódivatú irodában, melynek túlvégén Tommy senyvedt a középső cellában.
A tizenkét polgárőr három kocsival érkezett. Nyolc szabadnapos rendőr saját autóval jött be. A szintén nyolc civil gyalog, kerékpárral, motorral, ki hogy tudott.
Brad elégedetten nézte az előtte sorakozó, egymás mellett rendben álló, keresésre bevethető tagokat.
- Kedves uraim!- kezdte mondókáját Brad. – Köszönöm, hogy befáradtak, és önzetlen segítségükkel, szabadidejüket feláldozva segítenek. Egy eltűnt kisfiút kell megkeresni.- közben mindenkinek adott egyet a fénykép másolt példányaiból. – Nem tudunk róla sokmindent, ami biztos, hogy az Öcsi becenévre hallgat, és talán Tommy az igazi neve. Mert ugyanis a bejelentő jómadár többet nem volt hajlandó elárulni, ezért most megérdemelt pihenését tölti az egyik cellában.- az önkéntesek hátra fordultak, és akkor látták meg a raboskodó Tommyt, majd kommentárt nem fűzve az esethez, figyelmüket visszaterelték a parancsnokra.
- A civilek járjanak be minden óvodát, beszéljenek az intézményvezetővel, mutassák meg neki a képet, hátha tudnak segíteni. A polgárőrök fele az utcák eldugott zugait, játszótereket, kutassák át, és minden olyan helyet, ahol egy ilyen kisfiú felbukkanhat. A rendőrök, és a polgárőrök másik fele együtt mennek ki a város határát átfésülni, minden irányban, a négy égtáj felé, és ha kell a Holdat is, de azt akarom, hogy a kisfiú minél előbb előkerüljön, és ami a legfontosabb, hogy élve. A rendőrök vigyék magukkal a kutyákat, jelenleg négy áll a rendelkezésünkre. Én itt maradok a fogdással, és rádión félóránként jelentést kérek kollégáimtól, és a polgárőröktől. Végeztem, indulhatnak!

Tovább a folytatáshoz --->>>