2.

   A két tanárnő ijedten nézett egymásra, mikor a létszámellenőrzés után tudatosult bennük, hogy egy gyerek hiányzik. Patrik, aki nem egyszer okozott már problémát önhibáján kívül a tanároknak, most is újabb gond megoldása elé állította a nevelőket. Sajnos a fiúnak megvolt az a rossz tulajdonsága, hogy néha elcsavarog, de ő ezt nem direkt teszi, egyszerűen csak így jön össze. Guggolva nézegeti a fűben élő bogarakat, tanulmányozza az apró kis virágokat. Aztán pár méterre arrébb meglát egy másik virágot, melynek nem tud ellenállni, és így lassan, de biztosan egyre messzebb kerül a figyelő szemek elől, amíg végleg el nem tűnik. Most is egy ilyen eset történt, és a tanárok, felkészültek, hogy a tragikus hírt közöljék az osztállyal, és az őket elkísérő szülőkkel. Valika néni, aki magas, karcsú nő, a mai napon szűk kék farmernadrágba, fehér pólóba, és piros esőkabátba öltözött, ő szánta rá magát a hírközlésre.

- Figyelem! Szeretném, ha mindenki elcsendesedne egy kicsit, és figyelne!- mondta emelt, kissé ideges hangon. A felszólítást többször meg kellett ismételnie, hogy a célját elérje. Mikor az összes szempár rá figyelt, nagy sóhajjal rászánta magát, hogy közölje a tragikus hírt. Ami normális körülmények között nem lenne tragikus, mert Patriktól már szinte megszokták ezt az eltűnősdit, de most ebben az ítéletidőben igencsak aggasztó a helyzet.

- Egy rossz hírt szeretnék közölni. Sajnos nagy baj van, Patrik nincs meg. Ágikával többször átszámoltuk a gyerekeket, de Patrik hiányzik.- a bejelentést halk, elégedetlen morajlás követte, és mindenki sutyorogni kezdett a mellette állóval, kombináltak, hova tűnhetett, és miért.

- Meg kell keresni!- vette át a szót Ágika, és segélykérően nézett a szülőkre, főleg az apukákra. Bízott benne, hogy kérése meghallgatásra talál. Pár pillanatig döbbent, tanácstalan csend ült a társaságon, közben az eső esni kezdett hatalmas cseppekben, melyek csak úgy csattogtak a betonon, az aszfalton, és a terasz tetején. A gyerekek riadtan kapkodták tekintetüket mindenfelé, érthetetlenül nézték az időjárás esztelen játékát, látszott rajtuk, hogy félnek.

- Meg kell keresni Patrikot!- ismételte meg a kérést, vagy talán felhívást, és arca mindent elárult, melyre kiült a rémület, ijedtség, tanácstalanság. Neki is dolga, kötelessége lenne megkeresni a gyereket, mert rábízták, felelősséggel tartozik érte, de ebben az időben nem mer elindulni, keresni, és ezt nem is meri bevallani a gyerekek, és a szülők előtt.

   Valósággal leszakadt az ég. Az eső úgy esett, mintha dézsából öntenék. A réten teljesen elázott minden, felesleges összeszedni őket, az összes tárgy, és kellék mehet a kukába. Sűrű villámok cikázva világították meg az eget, akár egy vaku fénye. Kegyetlen égiháború dúlt, süketítő dörgésekkel, hatalmas robajokkal, mintha ágyúszó kísérné a páratlan vihart.

- Majd én!- kiáltott, és jelentkezett egy pocakos, vastag bajszú apuka, és habozás nélkül nekiindult a keresésnek, a rét felé. Két kezét szája elé emelte, és hangosan kiabált. – Patrik! Patrik!- de szavai nagy részét elnyelték, elnyomták az ég háborgó hangjai. Egy perc sem telt bele, bőrig ázott. Ruhája csurom vizesen tapadt testéhez, haja teljesen fejére lapult, és a vízcseppek utat találva hajtincsein keresztül, zavaróan csöpögtek orrára, szemeire. Szorgalmasan, szünet nélkül kiabálta a gyerek nevét, és egyre távolodott a biztonságot nyújtó épülettől, az aggódó szemek elől, ebben a borzasztó, egyre erősödő viharban.

- Jöjjön vissza!- kiáltott utána Valika, de szavai már nem érhettek el a reménytelen feladatra vállalkozó férfihez. – Úristen, most mit tegyünk?- kérdezte tanácstalanul, és kolléganőjére, Ágikára nézett. Választ nem kapott, csak ijesztő csendet, érezte, hogy minden szülőt lebénított a tehetetlenség, kikben ott van a segíteni akarás, de ez a káosz, melyet a vihar okozott, lebénítja mindannyiukat.

- Uhóára iliszhákka hászott.- szólalt meg az egyik beteg gyerek.

- Tessék?- fordult oda kérdőn Valika, és várta, hogy a gyerek megismétli mondandóját.

- Uhóára iliszhákka hászott.- jött a válasz szóról szóra.

- Mit mond?- kérdezte az egyik apuka, aki nem érzett magában annyi bátorságot, hogy ő is Patrik keresésére induljon.

- Azt mondja, hogy Patrik utoljára gilisztákkal játszott.- fordította le Valika a beteg gyerek szavait.

- És akkor mi van? Segít valamit is ez az információ?- kérdezett újra az apa.

- Annyit biztosan- kezdte a választ Valika,- hogy Patrik nem tudatosan csavargott el. Minden bizonnyal most is a fűben szöszmötölt, és lassan, méterről méterre eltávolodott. Sajnos nem ez az első eset, de reménykeltő lehet, hogy eddig mindig megtaláltuk rövid időn belül, sértetlenül, épen, egészségesen.                 

   Betti a futástól, és a csónakház felől érkező kétségbeesett hangoktól megrémülve, ziháló mellkassal próbálta minél hamarabb célját elérni. Csak pár méter választotta el, hogy végre a rét közelébe érjen, amikor a hatalmas cseppekkel indító eső, pillanatok alatt villámok, és menydörgések kíséretében zuhogni kezdett. Bettin, pár másodpercen belül egyetlen száraz ruhadarab sem volt.  A szakadó eső az égtől a földig, szinte átláthatatlan függönyt képezett a minden áron látni akaró nő szeme elé. Az erejéből mit sem vesztett viharos szél korbácsütésként csapta arcába az égből lezúduló vizet, torkát, fizikai fájdalmat okozva szorongatta a félelem. Teste a vihartól meggyötörve, görnyedve küzdötte magát lépésről– lépésre előre, miközben egyre tisztábban hallotta a tér felől jövő kiáltásokat. Testét jéghideg borzongás járta át az eső okozta átázott ruháitól, s a lelkét egyre erősebben gyötrő félelem miatt minden porcikája reszketett. Már nem tudta, hogy kétségbeesésében hallucinál, vagy valóban fia nevét hallja kiáltani a tér felől.

   Lassan elérkezett a csónakház melletti füves részre, ahol mondhatni háborús körülmények tárultak szeme elé. Kitágult pupillákkal félelemtől eltorzult arccal próbált a hangok irányába közeledni. Minél erősebben hallotta  hol  a fia nevét kiáltó férfihangot, hol kétségbeesett nők kiáltásait, annál tisztábban rajzolódott ki szeme előtt a csónakház épületének teraszán álló egymással szorosan összebújó gyermekek csoportja, és a szinte már eszelősen kiáltozó, tanácstalanul egymásra tekingető felnőttek alakja. Fejét lassan a Patrik nevet kiáltó hang irányába fordította, ahol egy halvánnyá mosódott férfialak rajzolódott ki szeme előtt. Agya hihetetlen sebességgel mérte fel az ösztönei által már jelzett bajt, de belekapaszkodva egy hajszálnyi reménybe szemét a gyerek csoportra szegezve könyörgő tekintettel kereste fia kedves arcát a többi rémült gyermek arc között, eredménytelenül. A teraszon álló eddig tele torokból kiáltozó felnőttek zavarodott, tragédiát sugalló arccal figyelték a bénultan álló gyermekét kutató anyát. Betti lassan körbejáratta tekintetét a teraszon állókon, szeme kérdőn állt meg a toporgó pedagógusokon. Az egymással szinte szemben álló felnőttek szeme némán egymásba kulcsolódott. Bettin iszonyatos pánik lett úrrá, s félve minden kimondott szótól némán, csak szemével kérdezte: -Hol van? Hol van Patrik?

   Az égi áldás szűnni nem akarva zúdult a földre, mosva, áztatva mindent, embert, állatot, növényt egyaránt. A sűrű, hatalmas esőcseppek szürke fátyollal homályosították el a tájat, az emberi szem elől a látótávolságot. Az egyenetlen talajon kisebb-nagyobb mélyedésekben pillanatok alatt különböző méretű tócsák keletkeztek, melyeknek mélységét nem látva, kockázatos bele lépni. De ahol nem voltak mélyedések, a sima részeken is már bokáig ért a víz. A város utcáin folyamként hömpölygött, a vízelvezető csatornák nem győzték elnyelni az irdatlan mennyiségű esővizet. Az utcákon egy lélek nem járt, a brutális időjárás teljesen lebénította a gyalogos, és a járműforgalmat.

   Csak a csónakház mellett volt némi élet, de ott is az időjárás volt az úr, és akik Patrikot szerették volna megkeresni, tehetetlenül álltak, nem tudva mitévők legyenek, a tehetetlenség lebénította cselekvőképességüket.

    Az elkóborolt, szellemileg sérült kisfiú teljesen kizárta a külvilágot. Sikerült messzire elcsavarognia, így akkor sem hallaná a nevét kiáltó apukát, ha a vihar nem tombolna őrült módjára. Több száz métert tett meg figyelmetlenül, fák, és bokrok között bóklászott, mire elért arra a helyre, ahol most van. Egy kisebb domb mögött térdelt a vízben álló talajon. A domb talán tizenöt méter átmérőjű, és három méter magas lehetett, nem nagy, de arra tökéletesen elég, hogy a térdelő gyereket elrejtse. Patrik gilisztákat keresgélt, és talált is. Mivel nem volt nála semmi, öblös üveg, esetleg műanyag kis doboz, melyben a horgászok tartják a csalit, így szájába gyűjtötte a csúszómászó férgeket. Nem tudta mi célja ezzel, hogy gilisztákat gyűjt, most ezt tartotta fontosnak, és jónak. Puszta kézzel turkálta a földet, de csak néhány pillanatig volt sáros, mert a szakadó eső gyorsan lemosta. Nagyon jól elvan így, jól szórakozik, mert nem tudja felmérni a veszélyt, a bajt. Más normális gyerek ilyenkor még otthon is félne az anyja mellett ettől a borzalmas időjárástól, dörgésektől, villámlásoktól, de Patrik nem. Az ő agya másképp működik, nem úgy fog fel, és mérlegel bizonyos szituációkat, ahogy azt kellene, ezért most sem vette észre a felé közeledő veszedelmet. A fiú háta mögött a vadon nőtt bokrok sűrűjéből egy termetes giliszta araszolt lassan, nesztelenül, egyre közelebb. Vastagsága, mint egy emberi alkar, hosszúsága elérte a két métert. Akár egy életveszélyes kígyónak is beillene. Patrik a veszélyről semmit nem tudva, továbbra is buzgón kereste a kukacokat, és tömte a szájába.

   Nem ez az első eset, hogy így elkóborolt. Megtette ezt eddig majdnem minden kiránduláson, de hála az égnek mindig megtalálták, és soha nem kapott semmi büntetést, tekintettel szellemi állapotára. Mindenki tisztában volt vele, hogy nem direkt tűnik el, nem a nevelőket akarja ezzel idegesíteni, esetleg tönkre tenni, egyszerűen ő ilyen, nem képes megérteni, hogy ez a szokása rossz, nem szabad. Bármikor, és bárhol is tűnt el, még soha nem volt ennyire kegyetlen az időjárás, mint most. De ez nem aggasztotta Patrikot, félelemérzete egyenlő a nullával. Kitűnt társai közül ezzel a rossz szokással, és azzal is, hogy magánakvaló természete miatt általában egyedül játszott. Ő nem szokott együtt focizni a többi gyerekkel, minden közös játék alól kihúzta magát, és reggelinél, ebédnél is általában külön asztalhoz ült, jobban érezte magát egyedül.

   Az eső csillapodni kezdett, érezhetően, percről percre gyengült, és az égzörgések is jelentősen alábbhagytak. Az óriási villámlások is erősen megcsappantak, már csak itt-ott cikázott egy-egy vékony villám a komor szürke, végtelen ruhába öltözött égbolton. Patrik észrevette a változást, fejét felemelte, pár másodpercig nézte az eget, majd mintha mi se történt volna, tovább folytatta eddigi tevékenységét. Az óriásgiliszta nem torpant meg a hirtelen változástól, továbbra is óvatosan közeledett a mit sem sejtő, ártatlanul ténykedő gyerek felé. Lassan, nesztelenül kúszott kiszemelt áldozatához, a fajfenntartáshoz szükséges tevékenységek elvégzése céljából. Könnyedén haladt a vizes, itt-ott vízben álló talajon, és érezte a cél már közel van, amely fészek lesz kicsinyei számára. Patrik szájából kilógott néhány giliszta, amik tehetetlenül vergődtek, csapkodtak, de mindhiába, nem tudtak fájdalmat, vagy valami olyan külső behatást okozni, hogy a gyerek, mint akit áramütés ért, meglepetten, ijedten, egy pillanat alatt kiköpje a kiszolgáltatott sorsú csúszómászókat.

   Viszont a hatalmas giliszta elérte Patrikot, és a lábához hozzáérve, már kezdett is felfelé kúszni a testén. Szerencsétlen srác megijedt egy pillanatra, de aztán csak nézte, mi történik. A meglepődöttség teljesen blokkolta az amúgy sem valami aktív agyát. Kerek szemmel, tágra nyílt pupillákkal nézte a hatalmas férget. A félelem elenyészett most a meglepődöttség mellett, amit a giliszta hatalmas termete okozott. Még soha nem látott ekkora példányt. Hosszúakat, kövérebbeket már igen, korábbi esős időkben, de ilyen óriásit még nem. Száját is eltátotta a tekintélyes példány láttán, mely eredményeként a sok kis normál méretű kukac vizes combjára potyogott. A monstrum féreg már a fiú nyaka felé közeledett, és az áldozat két kézzel megfogta a vastag, gyűrűs testet. Nem akarta ledobni magáról, csak úgy fogta meg, mint amikor más ember az ölébe vesz egy kiscicát. Érezte, hogy valami nem stimmel, és a megszokott állapotától másabb a helyzet, de csak minimális félelmet érzett, lényét továbbra is inkább a meglepődöttség uralta.

   Az óriásnak csak egy terve volt, hogy a kokont elhelyezze a fiú testében, ami tökéletes fészek, és maximális biztonságot nyújt a kicsiknek.

   Patrik fejét elérve, bekúszott a meglepődöttségtől még mindig tátva maradt szájon, és behatolt, amilyen mélyre csak lehetett. A fiúra köhögő görcs jött, tehetetlenül kapott két kézzel a torkához, de ez semmit nem segített, az egész csak ösztönös reakció volt, és közben kezdetét vette a szaporodás második fázisa. A giliszta lassan elkezdett kifelé araszolni, közben bújva ki a nyálkás tokból, mely magán hordozta egy másik giliszta spermáját, és petéit. A több percig tartó folyamat végén a tokot visszatűrte a fejénél, amely hermetikusan bezárult, és kokont képezve golyó alakot vett fel. A már nyálkás tok nélküli giliszta tehetetlenül zuhant a földre, teste nagyot csattant a vizes talajon, majd lustán, lassú mozdulattal vonaglani kezdett. Összevissza mozgott, kígyózott kínjában, de alig volt benne élet. Patrik oldalra dőlt, feje leért a talajra, két kezét továbbra is a nyakán tartotta, és köhögött szünet nélkül. Lábait néha ide-oda vetette, mint egy földön hempergő focista, aki egy szép csomagot kapott bokacsontjára az ellenfél stoplijával. Szemeit csukva tartotta, arca kipirosodott a sok köhögéstől, érezte, hogy valami van a torkában, próbálta felöklendezni, de nem járt sikerrel. Aztán ahogy a kokon végleg elhelyezkedett, úgy csillapodott a köhögés, és Patrik szervezete, ha lassan is, de kezdett megnyugodni. Fáradtan térdelt fel, kicsit szédült, néha köhögött egyet, öklendezett, amint a kellemetlen érzetet keltő kokon hányingert gerjesztett. Most egy hatalmas öklendezés szakadt fel torkából, ami gyenge ordításnak tűnt, és szájából nyálkával, és gilisztaspermával keveredett nyál folyt ki, de a kokon stabilan állt szervezetében. Vadul köpte ki, de jó része a combján landolt, a többi a mellkasán. Undorodva törölte meg a száját jobb kezével, és gyengén kissé tántorogva, mint aki szédül, felállt. Nézte a földön vonagló óriás testet, és nem tudta mire vélni a lezajlott eseményt, fogalma sem volt mi történt. Csak állt egymagában, távol mindentől, és mindenkitől, sérült agya semmire nem gondolt, közömbösen, üres szemekkel nézett a távoli semmibe.

   Az időjárás nem engedte, hogy az emberekben jó vélemény alakuljon ki róla, ezért úgy döntött, hogy újra rákezd, és folytatja a nemrég elállt vad vihart. A felhők sötéten gomolyogtak, akár a füst, és az ég is dörögni kezdett, mintha egy hatalmas vasgolyót gurítanának odafenn. A köznyelvben elterjedt mondás szerint, „veri az ördög a feleségét”. Ismét hatalmas cseppek zuhogtak a magasból, hangos csattanással, bárhol is értek földet. Patrik ezzel nem foglalkozott, viszont azokkal a halk, neszezés szerű hangokkal igen, melyek a háta mögül jöttek. Nagyon lassan, akár egy lajhár, fordult meg, hogy lássa, mi, vagy mik zörögnek a háta mögött. A látvány újabb lepődöttséget okozott. Rengeteg, vagy ötven hatalmas giliszta araszolt a talajon Patrik felé, ugyanakkorák, mint az a példány, amelyik az imént a kokont elhelyezte a fiúban. Ezeket is ugyanolyan nyálkás-spermás tok vette körül, nekik is szükségük lenne egy fészekre, ahova elhelyezhetik kokonjaikat, ahol biztonságban tudhatják. Patrik először csak a fejével nézett hátra, majd a hihetetlen esemény láttán egész testével a nagy férgek felé fordult. Megint köhögött egy erőset, amit hatalmas böfögés követett, és nagy adag turhát köpött ki. Fejét alig észrevehetően csóválni kezdte oldalra, ide-oda, mellyel azt fejezte ki, hogy amit lát, hihetetlen. Pedig nagyon is igaz. A hatalmas giliszták ott voltak szemei előtt, elég sokan, és megállás nélkül közeledtek felé. Patrik merev szemekkel, pislogás nélkül bámulta őket, s közben egy különös érzés kerítette hatalmába. Mint akit meghipnotizáltak, oly igéző tekintet ült arcán, és teste is hasonlóképpen viselkedett.

   Mikor a férgek már csak pár lépésre voltak tőle, a fiú tudta, mit kell tennie, és mi fog történni nemsokára. Előre fordult, abba az irányba, ahonnan jött, és várt. Bevárta a hatalmas gilisztákat. Mikor már ott hemzsegtek körülötte, és néhány példány meg is előzte, nyugodt tempóban, akár egy körmenet, elindultak. A nem mindennapi menethez az ég adott kíséretet. A barátságtalan, sötét felhők, szorgosan, bőven ontották magukból az égi áldást, csapadék formájában.

    A pedagógusok csak álltak és képtelenek voltak megszólalni, pedig tudták el kell mondaniuk az igazságot az eltűnt gyermek anyjának, akinek hol egyik, hol másik tanárnőre siklott kétségbeesett tekintete. Szeméből lassan, visszatarthatatlanul megeredt a könny, mely végigmosta órák alatt éveket öregedő arcát. Ajkai megnyíltak de csak artikulálatlan, nyüszítéshez hasonló hang hagyta el a torkát, majd a sokadik próbálkozás után már érthető szófoszlányokat sikerült kipréselnie magából.

– Hol van…, hogy hagyhatták…? Én bíztam magukban…, hogy tehették…, hogy téveszthették szem elől…? – tört fel belőle akadozva, de egyre határozottabban a kérdések tömkelege.

-Nem tehetünk róla.- szólalt meg szinte egyszerre sírástól elvékonyodott hangon a két pedagógus. – Olyan hirtelen jött az egész…, s mi próbáltunk minden gyereket biztonságba helyezni…, azt hittük Patrik is velünk van…, csak a létszámellenőrzéskor derült ki, hogy ő nincs itt. - Betti hallgatta a tanárnő magyarázkodását, s érezte minden kimondott szó növeli benne a már fokozhatatlannak hitt tehetetlen kétségbeesést, és az egyre elviselhetetlenebb pánikot. Arcát a lelkében dúló érzések szinte eltorzították, s már nem volt ura önmagának. A hangok a szavak eljutottak hozzá de tudata nem volt képes befogadni a megnyugtatni próbáló mondatokat, melyeket valahol nagyon messziről hallott.

- Betti, nyugodjon meg kérem..., Balázs édesapja már Patrik keresésére indult, meglátja hamarosan itt lesznek mindketten.-  szólt csendes bizonytalan hangon a tanárnő, s tett egy tétova mozdulatot az anya felé.

Talán ez az egyetlen mondat jutott el a fiáért aggódó asszony tudatáig,- keresni… meg kell keresni..., - suttogta maga elé, s hirtelen mozdulattal sarkon fordult és elindult az előzőleg halott hang irányába. Maga sem tudta honnan van benne még erő, de szinte futva tört egyre előrébb anyai szíve diktált célja felé. A teraszon maradt felnőttek még párszor utána kiáltottak, megkísérelve maradásra bírni a láthatóan rossz passzban lévő asszonyt, de eredménytelenül. Tanácstalanul, tanakodva néztek egymásra, s mindannyiuk ugyanarra gondolt, hogy ezek után már ők sem várhatnak itt ölbe tett kézzel, hanem segíteniük kell a keresésben.

A teraszon álldogáló apukák zavartan hajtották le fejüket, szégyellve bátortalan viselkedésüket, s közülük az egyik csendben rekedt hangon megszólalt.

– Szerintem egy hölgy maradjon a gyerekekkel, mi többiek pedig induljunk, hátha tehetünk valamit a keresés sikere érdekében. Most csendesedett a vihar, az eső is elállt, talán elő kerül Patrik mielőtt újra esni kezdene.- fejezte be mondandóját, és válaszra várva körbe nézett.

– Rendben, induljunk.– helyeselt egy másik igen csak zavarával küszködő apuka. Lassan mocorogni kezdtek a felnőttek, volt, aki már lelépett a teraszról, és szemben a  még mindig rémült tekintettel álló csoporttal indulásra várt. Egymás után csatlakoztak az elszánt apukához a többiek, csak egy anyuka állt mozdulatlanul, gyermekét szorosan magához ölelve.

- Jól van, induljunk.- szólt kissé bizonytalanul az egyik pedagógus. – Terike maga maradjon a gyerekekkel, és figyeljen rájuk, nehogy eszébe jusson bármelyiknek is elmozdulni innen.– intézte szavait a gyermekét szorongató  nőhöz.

– Rendben van, menjenek nyugodtan, majd én vigyázok a többi gyerekre.- válaszolt megkönnyebbült lelkesedéssel az asszony. A maroknyi csapat elindult, hogy megtegyék, amiről most úgy érezték, már az első percben meg kellett volna tenniük, segíteni, keresni az elkószált fiút.

   Bettit már csak épp hogy látták, a kétségbeesett asszony aggodalma megduplázta erejét, s gyermeke nevét kiáltozva szinte rohant ismeretlen célja felé. Az eső újra hatalmas cseppekben kezdett esni, a szél feltámadt, s a vihar új erővel kezdte meg kegyetlen pusztítását. Fák ágai recsegve adták meg magukat, és hulltak a földre a tó környékén, ami még állt, és mozdítható volt, azt most mind magával ragadta a tomboló természet, ami mintha csak tudtára akarná adni a gyarló embernek, hogy előle nincs menekvés, itt ő az úr.

Betti hajából arcára csorgó eső összemosódott könnyeivel, kiáltását elnyelte az ég könyörtelen fel-feldörrenő hangja, de ő mit sem törődve mindezzel törékeny női testét nekifeszítette a vele szembe fújó viharos szélnek, és elszántan araszolt előre. Nem érezte a kegyetlen időjárás okozta fájdalmat, sem az idő múlását, csak ment, hajtotta előre a remény, az anyai ösztön, hogy rátalál gyermekére, vagy szembe találja magát az apukával aki már rég keresi fiát, s talán kézen fogva Patrikot jönnek felé.

   Egy pillanatra felemelte fejét, és az eső függönyön át emberi alak formálódott ki szeme előtt. Szíve nagyot dobbant, s már hálaimát mormogott a teremtő felé, hogy vigyázott élete legdrágább kincsére, de öröme hamar a semmibe veszett. Egyetlen emberi alak közeledett felé, aki nem fogta senki kezét, s az anyában azonnal tudatosult, hogy a férfi nem találta meg fiát. Rövid időn belül már közvetlenül egymással szemben álltak, s Betti szívét összeszorították a férfi szavai, melyek azt hozták tudtára, hogy Patrikot valamelyik másik irányba kell keresni, mert nagyon nagy területet bejárt, de erre biztosan nincs. Az asszony fejét csóválva tiltakozott a reményétől megfosztó szavak ellen.

 – Ha erre indult itt kell lennie valahol. – szólt erőtlenül, s átnézve a férfi válla fölött az esőfüggönyön át szeme a messzeséget fürkészte, majd szó nélkül megkerülte a férfit, és tovább indult.

– Kérem, gondolkozzon józanul…, ebben az időben csak magának árthat, a gyereket úgy sem találja meg. Biztosan elhúzódott valami félre eső helyre az időjárás elől. Jöjjön kérem, visszamegyünk a többiekhez, s amint csillapodik a vihar újra indulunk keresni.- Fogta meg a nyomaték kedvéért az asszony karját, de ő mintha meg sem hallotta volna a neki intézett szavakat, kihúzta kezét a férfi fogásából, és elszántan továbbindult, hogy folytassa fia keresését. A férfi egy ideig még nézte a szakadó esőben egyre küszködő nőt, de tudta, kár minden szóért, ezt az anyát nem tudná meggyőzni  saját akarata ellenkezőjéről. Így bőrig ázva, mélyen magába roskadva folytatta útját, a menedéket nyújtó fedett épület felé.

   Betti nem tudott, és nem is akart gondolkodni. Egyetlen vágya volt, megölelni szeretett gyermekét. Lábai egyre lassabban, de kitartóan vitték előre, egészen addig, amíg már ő is belátta, hogy ezen az úton biztosan nem lehet Patrik. Még tett pár métert előre, majd megállt egy kisebb domb mellett. Nézett maga elé, és azon tűnődött most merre tovább. Ha nem ezen az úton jött, meg kell próbálnia visszafelé egy másik úton menni, itt kell, hogy legyen valahol. Megkerülte a dombot, és elindult ezen az úton,  remélve, hogy előkerül gyermeke. 

   A keresésben segíteni próbálkozó felnőttek már jókora távolságra kerültek az épülettől, amikor a kitörő vihar útjukat állta. Tanácstalanul toporogtak, és néztek hol egymásra, hol a sötét felhők borította  égre, mind ugyanarra gondoltak, mégsem szólalt meg senki. A keresésből fedél alá igyekvő férfi ebben a tanácstalan állapotban talált rájuk.  Amint a közelükbe ért mindenkinek megeredt a nyelve, és egymás szavába vágva ostromolták kérdéseikkel.  Hol járt, mit látott, és talált- e valami nyomot, ami Patrik hollétére utalhatna. Sajnos a válasz minduntalan egyetlen rövidke szóból állt: -Nem.- Nem látott, és nem talált semmit. Se gyereket, se nyomot.

– Gyerünk gyorsan vissza a védett helyre! – mondta ki ő, amit a csapat többi tagjai csak gondolni mertek.  Szó nélkül megfordultak, és amilyen gyorsan tudtak, igyekeztek vissza a teraszra, ahol valamelyest biztonságban tudhatták magukat.

                                                 folytatás --->

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés