2.

   Úton hazafelé gondolatait rendezte, és a szerzett infókat igyekezett minél jobban memorizálni. Sok a név, ki kinek a kicsodája, ki mit akart, mit nem akart, mit tett, miért tette… káosz. A legelején kezdte az egészet. Van egy sír, melyben nyugszik Josef, és Sarah Carne. A lányuk, Maria Miller hamvai Josefre lettek temetve. Majd idővel az ex férj Sebastian hamvait is Maria mellé temették. Ezt csak a lányuk akarta, a fiúk nem. Végülis ennyi. Nem is olyan vészes, elsőre bonyolultabbnak tűnt, könyvelte el magában, és elégedett mosoly jelent meg száján.

   Magányosan ballagott a sötét utcán, egyfolytában Maria Miller járt a fejében, és a sírból hallható, hátborzongató hangok, azok a kegyetlen veszekedések. Arcáról eltűnt a mosoly, komoly képpel terveket szőtt. Villámként csapott elméjébe egy ötlet, mely megoldás Maria végső nyugalmára.

   Tomnak van fogalma a hamvasztásról, régebben olvasott róla az interneten. Akkor tudta meg, hogy a holttestet mennyi ideig, és hány fokon égetik el. Majd utána, ami megmaradt belőle, azt porítják. Belegondolt e szó jelentésébe, és a hideg kirázta. A megmaradt részeket, amik nem égnek el ennyi idő alatt, porrá darálják. Ezt kegyetlen dolognak érezte, sőt, úgy gondolta, hogy ez az eljárás totális hullagyalázás. De ez csak az ő véleménye, hivatalosan engedélyezve van. Vannak olyan hamvasztással foglalkozó cégek, kiknek szolgáltatásukban szerepel, hogy a hozzátartozó, ha akarja, egy különálló kis helyiségben végignézheti, ahogy a holttest elég. Hogy a darálást is lehet-e nézni, arról nincs tudomása, mert erről nem tett említést az írás. Az urnában elhelyezett hamvak kettőtől öt kilóig nyomhatnak súlyt, attól függően, mekkora termet volt a megboldogult. Az urnát kívül- belül egyaránt ellátják azonosító számmal. Egy biztos, Tomnak nincs kényes gyomra, de egy hamvasztást nem tudna végignézni, főleg azt nem, ahogy a maradványokat ledarálják. Ez nála nem is gyomor kérdése, inkább kegyeleti okokból maradna távol a morbid rendezvénytől, másodsorban pedig azért, hogy ne az maradjon meg utolsó emlékként az elhunytról, hogy ég, és a hő hatására felhólyagosodik a bőr millió helyen, majd végül olyan fekete lesz, mint a szén. Aztán nem marad belőle más, csak egy- két marék hamu, meg az el nem égett csontok, amik mennek a darálóba. Ezt az egész hamvasztási folyamatot annyira kegyetlennek tartja Tom, egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy a világon van olyan személy, aki végig tudja nézni hozzátartozójának elégetését. Mindezek ellenére régebben már ő is elhatározta, ha jobb létre szenderül, hamvasztást kér. Őt ne egyék meg a férgek a föld alatt, és ne kelljen fagyoskodnia hidegben. Akkor már jobb a hamvasztás, mert nem lesz a férgek áldozata, és még utoljára melegszik is egy jót, bár akkor neki az már teljesen mindegy lesz.

   Tovább elevenítve a régebben olvasottakat, tudta, hogy az urnát nem teszik le olyan mélyre, mint a koporsót. Talán egy méteres lyukat ásnak, vagy még akkorát sem. Lehet, hogy csak fél méterest, mert az urnát, esetleg urnakoporsót kézzel teszik a földbe, és ha mélyre ásnak, akkor ez lehetetlenné válna. Meg nem is engedik mélyre ásni, a már ott nyugvó halott miatt. Erről nem tud pontos adatokat, hogy miért nem, és milyen mélyre lehet ásni, csak nagyvonalakban van róluk információja, de az neki bőven elég ahhoz, hogy az imént eszébe jutott ötletet meg tudja tervezni, és véghez vinni.

   Legelőször Sebastian Miller szüleinek sírját kell megkeresni. Szerencséjére mindenki tősgyökeres városbéli, így az egész dinasztia itt van eltemetve, ezt is a drága, jóságos Shubi nénitől tudja.  Nem kell vidékre utazgatnia, távoli városok temetőiben keresgélni. Miután megvan az idősebb Miller sírja, elmegy Sarah, és Josef Carne nyughelyéhez, és kiássa Sebastian urnáját. Elviszi, és rátemeti az apjára. Így vége szakad az állandó veszekedésnek, és Maria békében nyugodhat tovább. És akkor mi lesz ő? Hullarabló, sírgyalázó, vagy talán jóságos igazságosztó? Komoly lelkiismeret furdalása volt ez miatt, de ha nem teszi meg, akkor meg azért lenne a furdalás, mert nem segít a szenvedő nőnek. Ha így nézzük, mindegy mit csinál, de mégis azt választja, hogy a nőt megszabadítja alkoholista ex férjétől.     

                                                             III.

   Tom halottak napjai előtt két- három nappal ismét felkereste Shubi nénit. Nyugodtan lépett be a rozoga kis kertkapun, a néni soha nem zárta. Kutyája sincs, de nincs rá szüksége. Olyanok is ismerik, akiket ő nem, semmitől, és senkitől nem kell tartani. Ezt igazolja is a megélt kilencvenhét éve, mert élete során soha senki nem bántotta, nem törtek be hozzá, semmi baj, kár nem érte, csak segítettek neki. Lustán nyikorogva csukódott be a kiskapu Tom háta mögött, és pár lépéssel odaért a házhoz. Tudta, hogy a bejárati ajtó sincs bezárva, de azért kopogott, így kívánja az illem.

- Tessék!- hallatszott bentről. A fiú benyitott, Shubi néni épp ebédet főzött az ezeréves, fatüzelésű sparhelten. Egy lepattogzott zománcozatú lábasból ínycsiklandó illatok töltötték be a konyhát. Tom becsukta az ajtót, melynek üvege párás volt a kinti hideg, és a benti meleg hő, illetve gőz hatásától.

- Csókolom.- köszönt mosolyogva.

- Szia fiam! Hát te? Gyere, ülj le.- invitálta a váratlan vendéget. Ha nagyon belegondolunk, nem volt váratlan, mert Shubi nénihez mindig jön valaki, tanácsért, segítségért, információért. Ezért a nap minden pillanatában számít rá, hogy betoppan hozzá valaki. Tom leült az asztalhoz, és körbenézett. A megszokott, ismerős konyhát látta. A néni befejezte a leves keverését, a fakanalat néhány erős mozdulattal hozzáveregette a lábas szélének, és keresztbe rá helyezte, majd kezeit megtörölte sötét színű kötényébe.

- Mi járatban, édes gyermekem?- fordult a vendéghez.

- Szeretnék kérdezni valamit.

- Mindjárt gondoltam.- mosolygott a házigazda. – Na, ki vele!

- Shubi néni, nem tetszik tudni véletlenül, hogy hívták Sebastian Miller szüleit?

- Hát, véletlenül nem tudom. Én amit tudok, azt direkt tudom.- válaszolt viccelődve. Tom elmosolyodott a válaszon.

- Miért kell? Azt a sírt is felveszed a listádra?

- Milyen listára?- kérdezte Tom.

- Tudod, a sírok listájára, amikről írni akarsz.

- Ja, persze… igen. Így lesz teljes a történet.- Shubi néni nyögve, sóhajtva leült, majd Tomra vetette tekintetét.

- Szóval Sebastian szülei…- tűnődött el.

- Igen.- erősítette meg Tom. A nénike pár pillanatig bámulta a plafont, mint aki kutakodik a millió és millió emlékek között. Göcsörtös kezével megtörölte fogatlan száját, és mesélni kezdett:

- Ismertem őket személyesen. Sebastian apját Elliot Millernek, anyját Irene Millernek hívták. Rendes, dolgos emberek voltak. Nem is tudok róluk rosszat mondani, és nem azért mert már halottak. Ha minden ember ilyen lenne, amilyenek ők voltak, nem lenne bűnözés a világban.

- Akkor Sebastian hogyhogy oly kegyetlen ember volt? Nem a szülei természetét örökölte?- kérdezte Tom.

- Jaj, fiam, dehogynem. Azért Sebastian sem volt mindig ilyen. Szorgalmas, szófogadó, ügyes gyerek volt ő, az élet tette olyanná, amilyen lett.

- Tetszene mesélni?- Tomot egyre jobban érdekelte a család kálváriája. Shubi néni a sparhelthez lépett, belepillantott a lábasba, majd a tűzhely szélére húzta. Az ebéd elkészült.

- Kérsz egy kis levest?- kérdezte, miközben visszacsoszogott az asztalhoz.

- Köszönöm, talán majd később.

- Jól van fiam, te tudod. Szóval, nagyon szomorú történet Milleréké. Lassan száz éves vagyok, az én fejem se káptalan már. Hosszú évtizedekkel ezelőtt, még a múlt században, borzasztó tragédia történt itt a faluban. – Tom erre felkapta a fejét.

- Faluban???- kérdezett rá csodálkozva.

- Igen. Ez a település sem volt örökké város. Abban az időben, csak pár százan laktak itt, iskola csak egy volt, munkalehetőség kevés, akkoriban bizony ez a város még falu volt.

- Értem- bólogatott Tom, és érdeklődve nézte Shubi nénit, aki folytatta a történetet.

- Abban a bizonyos tragikus évben volt a legmelegebb nyár, amire emlékszem, pedig én már sokmindent megéltem. A kis völgyben állt egy gabonatároló. Rengeteg köbméter szemes kukorica, búza beömlesztve. El tudod képzelni?

- Azt hiszem, igen.- mondta Tom, kissé hunyorgó szemekkel. Teljesen együtt élt a történettel, beleélte magát, itta Shubi néni szavait.

- Négy gyerek játszadozott ott. Sebastian, és a három testvére. Mindegyikük fiú volt. Derékig mászkáltak a hatalmas kukorica kupacban. Aztán az egyikük, már nem tudom melyik, fel akart menni a tetejére. De ezt te is tudod, hogy lehetetlen, mert elsüllyed benne az ember. Kis híján elmerült, és meg is fulladhatott volna, ha a testvérei nem húzzák ki időben. Talán ez lehetett egy rossz előjel. De hát gyerekek lévén, nem volt elég veszélyérzetük, nem voltak tisztában dolgokkal, minek mi lehet a következménye. Mind a négyen megijedtek, de hamar visszatért a jókedvük, és önfeledten játszottak, rosszalkodtak tovább.

- Miért ott bent játszottak?

- Ez jó kérdés, fiam. Mivel kint tombolt a kánikula, vibrált, rezgett a levegő, olyan forró volt. Bent se lehetett sokkal hűvösebb, de legalább nem a napon voltak. És hát ugye, a kukorica, abban mászkálni kell, nem is ők lettek volna, ha nem teszik meg. Mint minden ilyesmi korú gyereknél, náluk is volt csúzli, gyufa, bugylibicska, csupa olyan dolog, amit nem szabad. Mivel egész nap ott játszottak, enni se mentek haza, a sok ugrálástól egyszer csak megéheztek. Egyiküknek az az ötlete támadt, süssenek kukoricát. Addig keresgéltek, míg nem találtak egy nagyobb konzerves dobozt. Megtöltötték kukoricával, és alá gyújtottak. A tragédia hirtelen történt. A hatalmas mennyiségű kukorica, a különböző fa eszközök, a tető, minden pillanatok alatt lángra kapott. Megijedtek, bepánikoltak. Egyedül Sebastian menekült meg, a három testvére bent égett. Azóta iszik. Úgyhogy ne törj pálcát a feje felett, amíg nem tudod az okát, hogy miért volt olyan, amilyen.

- Hány éves volt akkor?- kérdezte Tom. Arcára kiült a döbbenet, és a fájdalom.

- Tizenhét. Ekkor nyúlt először az italhoz, és soha többé nem tette le. Olyan lejtőn indult meg lefelé, ahonnan nincs visszaút. Persze volt pár jóérzésű rokon, barát, akik próbáltak neki segíteni, a lelkére hatni, fejezze be az ivást, míg nem késő, de nem kért az effajta segítségből. Tudod fiam, aki nem akarja, hogy segítsenek neki, azon nem is lehet.- Shubi néni a lábasra nézett. – Azt hiszem már meghűlt annyira, hogy ehető. Eszel velem?

- Igen, köszönöm.- felet Tom, de a tragikus történet mély nyomokat hagyott benne. Közben az idős nénike tányérokat, kanalakat tett az asztalra, végül a lábast is.

- Szedjél csak, amennyi jól esik.- kínálta.

- Köszönöm.- felelt Tom egy erőltetett mosollyal, és merni kezdte tányérjába a levest.

- És azt tetszik tudni, hol lehet Sebastian szüleinek a sírja?

- Persze hogy tudom. A ravatalozó melletti parcellában.

- Merre? Felfelé, vagy lefelé?

- Felfelé, tudod, az a kicsi parcella, a legkisebb a temetőben.

- Igen, tudom.

- Könnyen meg fogod találni a sírt.

- Nem tetszik enni?- kérdezte Tom két kanalazás között.

- Majd eszem, ha elmentél. Miattam ne aggódj.

- A szülők mibe haltak meg?

- Irene teljesen kikészült, lelkileg, idegileg. A bánatban meghasadt a szíve. Ezt hidd el, és szó szerint értsd. Az apa, Elliot másfél évvel élte túl feleségét. A tragédia miatt szívbeteg lett, infarktus végzett vele. A negyedik.

- A negyedik?- állt meg Tom kezében a kanál.

- Bizony. Erős szervezetű, szívós ember volt. Az ilyenre mondják, hogy úgy kell majd agyoncsapni. De inkább történt volna vele az, mintsem hogy ilyen tragédia áldozata legyen ő is. Mert ugye ő is a tragédia áldozata lett. Annak hatására lett szívbeteg, és csak idő kérdése volt, meddig húzza.

- Igen…- merengett Tom, és úgy érezte, már nem tud enni.

- Azt a picit már ne hagyd ott.- szólt rá Shubi néni.

- Köszönöm szépen, de már egy falat se megy le a torkomon. Nagyon finom volt. -  Megint csak két puszival, és egy öleléssel búcsúzott el, ugyanúgy, mint múltkor, és a hazafelé vezető út helyett elindult a temetőbe. Jól esett neki, hogy megtudta, amit akart, de most nem tudott örülni neki. Kedélyállapotára erősen hatott Sebastian testvéreinek tragédiája. A kellemetlen, csípős hideg pírt festett mindkét arcára, de útját határozottan folytatta a temető felé, hogy megkeresse Elliot Miller sírját.

   A temetőkapun belépve, lassan haladt a ravatalozó melletti kis parcella felé. Egyik kezében két szál virág, a másikba két kis mécses, amiket Gemmának, és Marianak vett útközben. Hamar odaért, ez a kis parcella nincs messze a temetőkaputól. Elindult a sorok közt, figyelve minden sírfeliratot. Néhol meglepődött a születési évszámokon, mert nem egy olyan ember nyugszik itt, akik még az ezernyolcszázas évek vége felé születtek. Évszázadokat átölelő több generáció. Egy helyen, ahol semmi nem számít, mindenki egyenlő. Sorról- sorra haladt, lassan, figyelmesen. Balszerencséjére legyen mondva, Elliot Miller sírja az utolsó sorban, abban is a legutolsó, a kis parcella sarkában. Persze, ha onnan kezdi keresést, akkor rögtön megtalálja. De ennek most semmi jelentősége, megvan a sír, ez a lényeg.

   Sikerélménye háttérbe szorította a Sebastian testvérek tragédiáját, így most megkönnyebbült lélekkel indult Mariához, és Gemmához.

 A Carne házaspár sírjánál megállt, és körülnézett. Egy teremtett lélek nem volt látótávolságon belül. Az egyik szál virágot bele helyezte Maria Miller táblája mögötti vázába. A kis mécsest meggyújtotta, és a tábla elé tette. Állt néhány pillanatig, majd keresztet vetett, és indult volna Gemmához, mikor a sírból hangokat hallott.

- Segíts!- hallatszott a könyörgő női hang. Meglepődött, és csodálkozott, hogy most nincs veszekedés, kiabálás, egyedül csak a nő hangját hallja, azt is szelíden. Lágyan, könyörgően.

- Segíts!- hallatszott újra. Tom odalépett a sír oldalához, és leguggolt Maria táblájához.

- Mi a baj?- kérdezte félénken, de nem tudta, kap-e választ, vagy sem, mert egy szellemmel beszélgetni valószínűleg elég egyoldalú.

- Segíts!- kérte újra a lágy hang. Tom számított, hogy kérdésére nem kap választ.

- Segítek.- felet a sírnak. Várta, mi lesz a reakció, de csak a csend volt jelen, semmi más.

- Köszönöm!- jött a hálás válasz. Tom megijedt, erre nem készült fel. A szellem válaszolt.

- Mi a baj?- kérdezte reménykedve, hátha kap választ. Aztán újra meglepődött, mert kétségbe esett sírás jött válaszul.

- Mi a baj?- kérdezte újra, de a helyzet nem változott. Maria szelleme csak sírt, méghozzá oly meghatóan, hogy Tom legszívesebben megölelné, és engedné, hogy a nő a vállán sírja ki magát. De innentől bármit igyekezett tenni, bármit kérdezett, válasz nem érkezett, csak a szüntelen sírás.

- Türelem, Maria. Segítek. - mondta a sírnak.  - Egy kis türelmet kérek. Holnap éjjel segíteni fogok. Este, kapuzárás után itt leszek.- várt valami reakciót, de csak a halk, lágy sírás hallatszott. Felállt, még kis ideig nézte a sírhelyet, majd hátat fordított neki.

- Köszönöm.- felet Maria szelleme sírás közben. Tom fejét visszafordította.

- Nincs mit.- válaszolt, és elindult Gemmához.

   Kis ideig gyalogolt, mire odaért, de útközben senkit nem látott a temetőben.

- Szia anya!- köszönt a sírnak halovány mosoly kíséretében, és itt is elhelyezte a virágot a vázában.

- Történt valami rendkívüli.- kezdte mesélni, közben a mécsest is meggyújtotta. – Talán rosszat fogok cselekedni, de valahogy mégis tudom, hogy ezzel jót teszek.- pár pillanatra csendben maradt, és visszagondolt, mit is mondott az imént. Elég kuszának tűnik, de talán érthető.

- Hivatalosan a törvény ezt bünteti, de most nemes érdekről van szó. És remélem, hogy nem fogok lebukni.- megint elhallgatott. Fülelt. Messze van a síró sírtól, de Maria hangját ugyanúgy hallja, mint mikor még ott guggolt mellette. Könny szökött a szemébe.

- Anya, miért ilyen nehéz az élet? Miért kegyetlen a világ? Miért önzők az emberek?- kérdezte sírva. Ennél a sírhelynél minden rendben van, Gemma szelleme nem válaszolt. Tom nem is várt választ. Még az hiányzik, hogy minden sírhely nekiálljon könyörögni, segítséget kérni. Ezt biztosan nem bírná ki ép ésszel. Keresztet vetett, és elindult hazafelé.

Nemsokára komoly, nehéz feladata lesz. Ezért szeretne kicsit pihenni, és még egyszer újra átgondolni mindent. A terv kidolgozása kész. Már csak a szerszámok kellenek. Még jó, hogy néhai anyja minden házi kelléket vásárolt élete során, így már csak a garázsból kellett előszednie a szükséges segítő eszközöket: egy kis ásót, egy elemlámpát, egy nagyobb hátizsákot, egy pár bőrkesztyűt, egy kis pokrócot és egy hosszú fém emelőrudat.

                                                              IV.

   A késői órákban, az éjszaka csendjében indult neki az útnak, egyenesen a temető felé. A lábai reszkettek, gyomorideg kerülgette, de egyben bátornak is és izgatottnak érzete magát, hiszen ilyet még sohasem tett. Kihívás volt számára. A város csendjét csak a hideg süvítő szél törte meg néha-néha. A csillagok millió fagyos szikraként tündököltek a sötét, tiszta égbolton.  

   Amikor odaért a temetőkapu mellé, kísértetiesnek látta a pislákoló fényben úszó halottas kertet. Felmászott az egyik oldalsó falon. De örült, hogy a kisvárosuk szegény, és nem szereltek fel kamerákat, mint egyes helyeken. Nyugodtan tudta végrehajtani a tervét.

   Odaért a Carne sírhoz. A feszítővassal próbálta kisebb-nagyobb sikerrel megmozdítani a fedlapot, és hamar sikerrel járt. Kellemes csalódás érte, arra számított nehezebb dolga lesz. Elkezdett ásni a kis ásójával, de nagyon óvatosan emelte odébb a földet, nehogy megsértse az urnát. Az elemlámpa erősen világított, mindent jól látott. A föld nem volt puha, de fagyos sem, a fedlap megvédte a csapadéktól, és a fagypont alatti hőmérséklettől. Ahogy így munkálkodott, megizzadt, a hideg ellenére is. Felemelkedett és megtörülte a homlokát. A vér megfagyott ereiben, ahogy hátralibbent az ijedtségtől. A boltozat tetején egy fekete varjú bámulta. Mikor sikerült tudatosítani a látott lényt, és lenyugodott, igyekezett helyére rakni a szívét, ami ezerrel kiugrott a helyéről. Próbált szép dolgokra koncentrálni, majd tovább folytatta az akcióját.

   Kiemelte az exférj urnáját, betekerte a pokrócba, belehelyezte a hátitáskájába a szerszámokkal együtt, aztán nekilátott visszatemetni az urna helyét, az üres lyukat. Szerencséjére nem sok földről van szó, hamar végzett vele, és a fedlapot is könnyebb volt helyre tolni, mint elfeszegetni onnan. Amint végzett, felegyenesedett, kifújta magát, és ellenőrizte, rendben van-e minden. Az eredménnyel elégedett volt, cuccait magához vette, és elindult Sebastian Miller szüleinek sírja felé, ami pár parcellával volt odébb.

   Útközben óvatosan lépdelt, mert ha megbotlana, és elejtené az urnát, a hamvak kiszóródnának, az lenne a szép baleset. Bár az is átfutott elméjén, hogy talán az urnatető le van rögzítve valami módon. Erről fogalma sem volt, leszedni meg nem próbálta. Lámpáját csak néha kapcsolta fel, rövid időre megvilágítva maga előtt az utat. Tudta, óvatosnak kell lennie, ha nem szeretné, hogy bármi gikszer történjen. Azt kizártnak tartotta, hogy éjnek idején, ebben a csontig hatoló hidegben bárki is meglátná a temetőben, de az ördög nem alszik. Zihált tüdővel mohón kapkodta a levegőt. Nem a fáradtság, sokkal inkább a nem mindennapi izgalom okozta a heves lélegzetvételt. Biztatóan haladt, eddig minden úgy sikerült, ahogy tervezte, de nem bízta el magát. Tudta, elég egy rossz mozdulat, egy meggondolatlan döntés egy adott pillanatban, és akkor vége mindennek.

   Mikor a ravatalozóhoz ért, ami mellett már ott van az a kis parcella, ahol Sebastian szülei nyugszanak, nekidőlt a falnak, és pihent egy keveset. Itt most lelki, szellemi pihenésre is szüksége volt. Teste is fáradt egy kicsit, de azt nem is a fizikai cselekedet, hanem az idegtépő szituáció, és a hűvös időjárás okozta, ami erősen igénybe vette minden izomszálát. Mellkasa nagyokat mozgott fel- alá, ahogy még mindig zihálva vette a levegőt, és közben a parcella felé nézett. Eszébe jutott, mikor eljött Shubi nénitől, egyenesen ide, hogy megkeresse az öreg Millerék sírját. Akkor a legutolsó sorban találta meg, mert rossz helyen kezdte a keresést. Nem szeretett volna megint így járni, ezért úgy döntött, az úton elmegy a parcella másik végébe, onnan az első lesz a Miller sírhely. Várt még pár pillanatot, igyekezett lelkierőt gyűjteni, és elindult.   

   Ismét munkához látott. Felfeszítette a márványboltozatot, próbálta odébb tolni, de csak nagy nehézségek árán sikerült. Ez még régi, békebeli fedlap, nem olyan vékonyak, könnyítettek, mint a mostaniak.  A lapot vcsak annyira tolta félre, hogy éppen beférjen az urna, ásott egy fél méteres gödröt, a homokot az édesanya melletti boltozatra lapátolta, behelyezte az urnát, és a föld nagyobbik részét visszatúrta a sírba, a maradékot szétszórta a füves talajon. Mikor visszahelyezte a lapot, megvizsgálta elemlámpája segítségével, hogy nem hagy-e nyomot, majd örömmel, elégedettséggel, nyugodt lélekkel nyugtázva elindult vissza Marie sírjához.

   Fülelt. Ült a földön, a táskáján, és figyelte, hátha hallja a veszekedést. Semmi emberi hangot nem hallott. A bagoly egyszer-kétszer hallattatta hangját, beleszólt a levegőbe, de más nesz nem jött. Tom örömmel könyvelte el magában, hogy a terve jól sült el. A nő végre békére lelt. A hideg szél csípte és kipirosította Tom fehér arcát, ki is volt merülve, de boldog volt, hogy segíthetett… még ha egy szellemen, akkor is tett jócselekedetet.

   Két nap múlva eljött a Halottak napja. Tom az egyik boltban gyönyörű üveglapos, motívumos, nagy mécsestartókat talált. Kettőt is vásárolt belőle. Egyiket édesanyja, másikat Maria Miller emlékére. Úgy érezte, emellé még egy mesebeli, örökké tartó virág kellene, így élethűen kinéző művirágokat is vásárolt a két nő részére.

   Ahogy kapuzárás előtt végigment a gyertyákkal kivilágított temetőben, békésnek és meghittnek érezte a környezetet… ő is nyugodt volt belül. A temetőben már csak ő volt. A temetőőr nem is látta, hogy bejött, annyira lekötötte egy műsor a televízióban. El is szenderedett közben.

   Útja először édesanyjához vezetett. Elment Maria Miller sírja mellett, de tudta, hogy nemsokára visszajön hozzá.

   Gemmánál elidőzött egy darabig. Felidézte az együtt átélt élményeket, fájó szívvel gondolt vissza a csodás múltra, mikor édesanyja még élt. Tudta, már soha többet nem lesz olyan az élete, mint akkor volt. Bármit is tesz, akárhogy viselkedik, az élet nem kényeztet el senkit sem jó magaviseletért. Az eltörő régi szép emlékek könnyeket csaltak szemeibe, de nem foglalkozott vele. Engedett is az érzelmeknek, tudta, hogy ilyenkor megkönnyebbül a lélek, ha az ember kisírja magát. A fájdalom nem szűnik, azt az idő sem tudja begyógyítani, de talán a lélek egy kicsit megnyugszik, beletörődve az elfogadhatatlanba.

   Napközben mások is kimehettek, mert Gemma sírján rengeteg mécses égett, és jó néhány koszorú is díszelgett. A rokonok közül, ha mindenki nem is, de a nagy része biztos kijött. És Chris is volt itt, efelől semmi kétsége.

    Úgy elmélyedt az emlékek végtelen tengerében, észre sem vette, hogy a temetőőr bezárta a kaput, és hazament. Akkor zökkent vissza a valóságba, mikor egy szép nagy példány varjú hangos szárnysuhogás kíséretében leszállt az egyik sírkőre, meglepően közel. Tom hirtelen odanézett, és megijedt, de semmi olyan mozdulatot nem tett, hogy elkergesse a madarat. Órájára pillantott, és bosszúsan állapította meg, hogy bezárták a temetőbe. Nem dől össze a világ, van rutinja a kerítésmászásban, de nem akart egész éjjel itt maradni, így hát szomorúan köszönt el édesanyjától, és elindult Maria Millerhez.          

   Tom megállt a nő sírja előtt. A mécsestartót és a művirágot elhelyezte a fedlapon, meggyújtotta a gyertyát, és mélyen beleszippantott a levegőbe. Csak a hideg lehelet szállt körülötte. Ahogy így elderengett magában, észrevette, hogy baloldalról mintha sötétedne. Ameddig a szem ellát, sorra aludtak el a gyertyák, mécsesek.  A hideg szél egy hangot hozott magával:

„Megöllek!” – hallatszódott a hang.

A férfi hullamerev lett. A hang irányába tekintett, de az arca is megfagyott. Egy fehér árny jött a sötétség ölén, egyenesen feléje. Ahogy közeledett a szellem, Tomban úgy nőtt a félelem. Elképzelni nem tudta mi az, és egyáltalán mi folyik itt. Lába földbe gyökerezett, újra érezte azt az acélos merevséget, ami ugyanennél a sírnál bénította le, mikor először hallotta meg a mélyről jövő veszekedő hangokat.

„Itt a bosszú ideje!” – szólt mély hangon a kísértet.

Tom a látványtól kiszolgáltatottnak, tehetetlennek érezte magát.

„Megöllek!” „Megöllek!” A szavak folytonosan ismétlődtek.

   A kör kezdett bezárulni. A fiú tekintetével végigfésülte a temetőt. Látta, hogy Elliot Miller sírjától, ahova eltemette Sebastian urnáját, sorra alszanak ki a mécsesek, gyertyák. Ahogy közeledett Sebastian szelleme, úgy, abban a vonalban sorra aludtak ki a megemlékezés fényei. Az a terület, ami még a szellem előtt volt, az is megfertőződött a gonosz huzattal, mert a sok gyertya lángja a messzeségben már csak egy kis fehér foszlány volt a levegőben. Tom elnézett Gemma sírjának irányába, ott égtek a mécsesek, gyertyák, oda még nem ért el a borzalmas lény.

    A szellem az ex felesége sírjánál álló Tom mécseseit hagyta utoljára. Mikor kialudt a gyönyörű üveglapos, motívumos, nagy mécsestartóban lévő gyertya, egy hangos kacaj terjedt el a levegőben. A környéken senki nem volt.

A suttogó beszédet a füle mellet hallotta: „Megöllek, fiam!”- a fehér árnyfoszlány Tom elé libbent, és a férfi meglátta a szellem arcát. Hasonlított rá, az arcvonásaik is megegyeztek. A döbbenettől még a lélegzete is elállt. Agya túlpörgette az eseményeket, szinte túlhevült a sok információ és jelenet láttán. Rájött, hogy a megmentett női lélek exférje az ő apja. Hihetetlennek tartotta, de mégis igaz volt… a kirakós elkészült. Tom most vette észre igazán, hogy családi neve megegyezik édesanyjáéval. Ezek szerint nem véletlenül. Szégyen, vagy nem, eddig elkerülte figyelmét, nem foglalkozott vele. Megértette Gemmát abból a szempontból, hogy ha még szülés előtt elhagyta az a férfi, akitől teherbe esett, akkor ne az apa nevét kapja a gyerek. De ezt a döntést biztos a női büszkeség is diktálta Gemmának. Tom a szellemre nézett újra. 

„Miért, mit vártál?- kérdezte a kísértő Sebastian. Te is olyan elcseszett lettél, mint a többi gyermekem! Kis semmirekellő, mihaszna népség! Velem jössz a Pokolba!” - szólt suttogó hangon és visító nevetéssel a kísértet, mikor látta elhagyott gyereke arcán a felismerést.

   Tom minden erejét és bátorságát összeszedte, hogy felvegye a harcot a szellemmel… de belül tudta, hogy ez lehetetlen. Sebastian szelleme átlibbent Tom testén, aki megmerevedett, kifordultak a szemei, és a belső fájdalomtól eltorzult az arca, de kiabálni nem tudott a kővé dermedés végett. Az exférj egy idő után kiszállt Tom hátánál a testből, majd sálként a nyakára tekeredett, szorította egyre erősebben és belekacagott a levegőbe. Tom teste élettelenül zuhant a földre. Felsőteste, és kezei Maria Miller sírhelyének fedlapjára hulltak.

   Sebastian körtánccal lebegett a tetem mellett, mikor egy kisebb földrengés törte meg ünneplését.- de Tom ezt már nem láthatta, nem hallhatta.

- Megölted a fiam! Ezért bosszút állok rajtad, Sebastian! – szólt Gemma szelleme.

- Mit képzelsz, Gemma! Rajta már úgy sem tudsz segíteni!- és a két szellem gyilkos tekintettel, ölni vágyó szemekkel nézték egymást.

- Megöltél! – hallatszódott a közelben egy hang.

A két kísértet a hang felé fordult. Ott állt Tom szelleme, nem messze a testétől.

- Megöltél, és ezért a pokolra jutsz!- fenyegette Sebastiant.

   A föld ismét megremegett, de az erősségét már az egész városban lehetett érezni. Sebastian szelleme alatt a talaj megnyílt. Egy vörösesen izzó, füstölgő lávakéz tört elő, mely pokoli hőséget árasztott, és ráfonódott a menekülő exférj szellemére.

- Ne! Ne! Ne vigyetek oda! Segítség! – ordította a szabadulni akaró Sebastian, de könyörgése nem talált meghallgatásra.

Gemma odaszállt Tomhoz, és szorosan magához ölelte, eltakarta a szemét, hogy ne is lássa a jelenetet. Tom szót fogadott, elbújt anyja ölelésében.

   A lávakéz gyors, határozott mozdulattal rántotta a pokol mélyére Sebastian szellemét, és a föld összeforrt felettük. A helyén a csodásan gondozott gyep sötétlett.

- Szia, fiam! Bocsáss meg, hogy nem mondtam el neked, ki is volt az apád.

- Hidd el, anya, megértem! Most már mindent megértettem. Szeretlek, anya!

- Én is szeretlek, kicsim!

Ahogy megölelték egymást, érezték a másikat, mintha megint emberek lennének.

   Egy fehér fényfoszlány nyúlt feléjük. Egyre tágabb lett, a végére beterítette őket. Egy suhogó, fehér szárnyú, arc nélküli lény tűnt fel előttük, aki kinyújtotta feléjük mindkét karját. Gemma a fiával együtt megfogta a hívó kezet, és abban a pillanatban eltűntek a pokoli csatatérről, a sötétséget maguk mögött hagyva.

   A harmatos reggel fénye átjárta az egész tájat. A dér csodálatos mintákat varázsolt az ablakokra, üvegekre. A korán jövő hidegnek köszönhetően gyéren, apró pelyhekben szállingózni kezdett a hó.  A temetőőr vacogva érkezett meg, és elgémberedett ujjaival nehézkesen nyitotta ki a kaput. Miután az egyik szárnyat kitárta, körbenézett. Tom sehol, pedig ilyenkor már itt szokott lenni. Ő az első, és előző nap nem látta, amikor is halottak napja volt, úgyhogy ma bizonyára jönni fog.

Elindult a körútjára, és amikor elérte Maria Millerék sírját, megtalálta Tom megdermedt, fehér dérrel teli holttestét, amit a lakmározó varjak reggelre cafatokra szaggattak.

                                                   VÉGE.

                                                      Lady Nairi – Edwin Chat

                                                              2011. Október.