- Én csak azt tudom, hogy agyadra ment a sok vér, meg minden, amivel megbíztak, holott nem te vagy erre az alkalmas személy. – felelt Raul, már-már dühöngve, közben a kocsi kilincsét rángatta, eredménytelenül.

- És magadért mire lennél képes, Raul? Vagy a melletted ülő barátodért? Adnád-e a véredet, az életedet?

- Nem a barátom, csak egy távoli ismerős. Ő pécézett ki az est folyamán, és mellém ült azon a kurva vacsorán.

- Nem ez volt a kérdés, Raul!

- Nem érdekel mi volt a kérdés, és az sem, hogy mi lesz a következő, amit felteszel. Ki akarok szállni!

- Rendben.- nyugtázta az elnök, mivel pont megérkeztek a helyszínre. Az autó megállt. Kicsit későn, mert Dalton összeokádta a franciabársony bevonatú padlót.

- Hú, még ez hiányzott. Szálljunk már ki! Olyan büdös, mint a kolera! – állapította meg Raul. A központi zár kinyílt, és Rault, mint akit puskából lőttek, úgy ugrott ki a kocsiból.

 Szállj már ki te vaddisznó!- kiabált Daltonnak.

- Mi… mi van? – Raul nem válaszolt, elkapta a grabancát, és kirángatta.

- Összeokádtad a kocsit, az van! – kiabált. Idegei magasan csapkodtak, köszönhető az elnöknek, az okádás csak hab a tortán.

- Rohadt nagy szarban vagyunk! – közölte Daltonnal, de tudta, hogy felesleges, mert olyan részeg, hogy talán a saját nevét se tudná megmondani.

- Na, kérem szépen, helyben vagyunk. – vigyorgott Róbert. Miután mindenki kiszállt, a limuzin elhajtott. Raul kutyaugatásokat hallott, és furcsa szagokat érzett.

- Hol vagyunk? – kérdezte. – Sintértelepen?

- Ne sértegesd a drágáimat! Neked, meg az alkoholista haverodnak kellene sintértelepen lenni. Titeket kéne elaltatni, nem a szerencsétlen kutyákat, amiket kivertek az utcára, vélhetőleg olyan szemét gazdák, mint amilyenek ti is vagytok! – Róbertben meglehetősen dúlt az indulat. Szinte saját magát spannolta fel, mert Raul semmi sértőt, vagy idegesítőt nem mondott. Dalton meg főleg nem, örül, hogy egyáltalán tud állni a lábain. Hacsak az nem idegesítette fel az elnököt, hogy behányt a kocsijába. Könnyen lehet. Raul hol közelebbi, hol távolabbi vonyításokat hallott, elég mély hangon. Mintha nem is kutyák lennének, inkább farkasok, vagy medvék. A hangok kétségtelenül jelen voltak, de egyelőre semmit nem lehetett látni. Besötétedett. A hatalmas udvart kandeláberek világították, mintha az utcán lennének. Raul körülnézett. Olyan magas téglakerítés veszi körül az objektumot, hogy képtelenség kilátni az utcára. Kutyaszag, és kutyaszarszag keveredett a levegőben. Raul képtelen volt megállapítani bármit is. Nem tudta kideríteni hol vannak, de ha tudná is, attól még nem menekülne meg.

   Róbert az épületbe vezette őket. Ott már testőrök álltak, mint a szobrok, mozdulatlan testtel, rezzenéstelen arccal.

- Arra van a fürdőszoba. – mutatott egy irányba az elnök. – Menj, mosdasd meg a haverodat, hogy észhez térjen. - Raul csodálkozott. Fogalma nem volt, mit akar tőlük ez az eszelős.

   Kissé kínlódva, de sikerült bejutni a fürdőszobába. Daltont azonnal a mosdókagylóhoz támogatta. Feje búbján belemarkolt a hajába, a csap alá nyomta, és megnyitotta a hideg vizet. Pár pillanat múlva Dalton morgolódni kezdett, majd kihúzta fejét a vízsugár alól. Felegyenesedett. Értetlenül nézett jóakarójára.

- Normális vagy? Még a szar is vigyázban állt bennem, olyan hideg ez a víz!

- Úgy látom megtette hatását. – felelt Raul. Dalton kétség kívül jobban lett, úgy néz ki, észhez tért.

- Hol vagyunk? – kérdezte Raultól.

- Bajban, méghozzá nagyban. – kapta választ, és Raul körbenézett. Lenyűgözte a fürdőszoba. A mennyezet, és a fal, ahol a mosdókagyló található, egy az egyben tükör. Az egész helyiség akkora, mint egy nagyszoba, és nem is fürdőkád van benne, hanem inkább ezt Raul már egy kisebb medencének nevezné. Különféle kütyük, karok álltak ki belőle, több helyen kerek alakú, lyukacsos rózsák, amiből arra következtetett, hogy nem egyszerű medence ez, hanem jakuzzi féle, pezsgőfürdővel, masszírozó funkciókkal, és a jó ég tudja még mikkel. Ilyen fürdőszobája csak egy többszörös milliomosnak lehet, egy natúr megyei elnöknek nem. Míg Dalton fogott egy törölközőt, és haját kezdte vele dörzsölni, addig Raul sem tétovázott. Felállt a kis medence szélére, és kinyitotta kisablakot. Itt talán meg tudnak szökni. Kidugta fejét, de ekkor reményei szertefoszlottak. Egy tagbaszakadt testőr gúnyos vigyorral közölte vele, hogy ezt nem kellene, és a nyomaték kedvéért a derekára csatolt marokpisztolyra tette kezét. Raul értett a szép szóból, ellenkezés nélkül, némán húzta vissza magát, majd becsukta az ablakot.

- Ez a mutatvány bukott. Elvesztünk. – állapította meg.

- Miről beszélsz? - kérdezte Dalton, mert fogalma sincs, ismerőse mit hadovál, arról meg pláne nem, hogy hol vannak. – Nincs kedved mesélni?

- Na, persze, aki részegen végig aludta az utat. – jegyezte meg gúnyosan Raul. - Röviden, és tömören annyi, hogy elraboltak, és most nem ünnepi parti vár ránk, az biztos. Hiszel Istenben?

- Miért olyan fontos ez? És pont most?

- Mert akkor imádkozz hozzá, mindkettőnk életéért, mert menekülés nincs. Hacsak nem történik csoda. De mivel köztudottan csodák nincsenek, nagy valószínűséggel itt fogunk megdögleni. – adta Dalton tudtára. 

   A hallba visszatérve az elnök már várta őket.

- Sajnálom, hogy nem sikerült megszöknötök. – jegyezte meg gúnyosan. – De tudjátok mit, nem is sajnálom, örülök neki. – Raul ebből egy pillanat alatt leszűrte, hogy az őrökkel állandó kapcsolatban van, és azonnal jelentik, ha bármi történik.

- Gyertek, sétálunk egyet. Mutatok valamit. – kérte, vagy talán utasította őket Róbert, és elindult kifelé. Raulék szó nélkül követték. Sejtették, hogy felesleges lenne ellenkezni, mert biztosan jönne egy-két őr, és ha szép szóval nem, kényszerítő eszközökkel vennék rá őket, hogy engedelmeskedjenek.

   Hosszú, egyenes, keskeny, aszfaltozott járdán haladtak. Elöl az elnök, utána Raulék, végül egy őr zárta a sort. A kutyaugatások, vonyítások, és a bűz egyre erősödött. Lassan kirajzolódott a szem számára egy távoli ketrec körvonala. Raul csak sejtette, mi lehet ez. Mikor odaértek, megállapította, hogy végül is nem tévedett. Millió kennel egymás mellett kétoldalt. Nagy testű, félelmetes kutyákkal, minden kennelben egy darab. Némelyik pofája véres volt, de Raul nem értette mitől, mert külsérelmi nyomok nem látszottak a kutyák testén, ami arra utalna, hogy esetleg saját magukat sebezték meg. Aztán lenézett a kennel aljához. Ott döbbenten látta meg a kajás, és az itató edényeket, valami piros masszától beszennyeződve. Raulnak volt sejtése, de nem akarta tudni.

   Megálltak egy kennel előtt, látszott, hogy az elnök céltudatosan, ehhez a kutyához akart jönni.

- Megérkeztünk. – közölte foglyaival. – Tudjátok miért jöttünk ide? – kérdezte.

- Nem. – felelt Raul egyhangúan, röviden.

- Elmesélem. – mosolygott Róbert, és közben rágyújtott. – Ők az én aranyoskáim. Erősek, vadak, és szomjasak. Vérszomjasak. Imádom őket, de ha a kennel nyitva lenne, engem is ugyanúgy megtámadnának, mint egy idegent. Pedig már nagyon régen a gondjukat viselem, de nem merném őket megsimogatni, még így ketrecen keresztül sem.

- Mi közünk hozzá? – kérdezte Raul. Az elnök csodálkozva ránézett, és magyarázatot adott.

- Ó, sok, barátom, nagyon is sok.

- Nem vagyok a barátod. Ma találkoztunk először, és remélem utoljára is. – háborgott Raul. Az elnök nem foglalkozott ezzel, folytatta mondókáját.

- Kedves Raul, nagyon sok közöd van ehhez a kutyához. Nagyrészt a te érdemed, hogy ilyen szép példánnyá fejlődött. Bár függővé vált miattad, de ez volt a cél.

- Miről van szó, bökd már ki! – kiáltott Raul. Amúgy is kénytelenek voltak hangosan beszélni, mert a kutyák vadul ugattak.

- Mennyi vért adtál eddig? – tette fel a kérdést az elnök.

- Sokat. Több mint húsz litert. – jött a válasz.

- Nos, szerinted az hova került? Beteg emberekhez? Kórházakba? Gyógyszer készült belőlük? – Raul most kezdte érezni, hogy ez a hely maga a pokol, és sejtését nem akarta tényként hallani ettől az embernek csúfolt szörnyetegtől.

- Soha nem az történt, amit te hittél. A véredet a kutyák itták meg. Itt ez, a kedvencem mind közül. Az utóbbi időben a te véredet kapta. Persze másét is, mert minden nap kellett neki adni. De tudd, hogy ez a kutya nagyrészt tőled is lett olyan, amilyen. Már nem fogadja el a vizet, csak a vért kívánja, és nyers hússal etetjük őket. A véredet adtad ezért a kutyáért, de ma este kiderül, vajon az életedet is adod-e.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Raul, és arcán félelem, döbbenet ült.

- Egyszerűen. Rendezünk egy kutyaviadalt. Ő lesz az egyik fél, és te a másik. – magyarázta Róbert. – Megfelel, Raul?

- Nem, nem felel meg. Ne szórakozz, elég a viccből, légy szíves vigyél haza minket.

- Ez nem vicc, kisfiam. – váltott az elnök komolyra, túlságosan komolyra, és mindenközben Raul hallotta, hogy a háta mögött az őr, felhúzza a fegyvert.

- Ugye felfogtad már, hogy ez nem vicc? Nem játék. Nagyon is komoly. Véresen komoly, Raul! – kiáltott az elnök, miből látszott rajta, hogy már szinte tiszta őrült. Egy beteg, mindenre elszánt csökevényes agyú. És egy ilyen ember a megyei Vérellátó Szolgálat elnöke? Ellopja az életet jelentő, drága vért a betegek elől, és a kutyáknak adja. Raul tehetetlenül dühöngött magában. Tudta, hogy valamit tenni kellene, de ő, és Dalton nincsenek olyan helyzetben. Pedig Róbertnek bűnhődnie kell tetteiért, a kutyáit elpusztítani, és az őröket is felelősségre vonni. Nem hitt a csodákban, de tudta, hogy már csak az segít. Dalton egy szót nem szólt, mint aki nem fogja fel a helyzet súlyát, mi is történik velük. Ő csak ment az elnök, és Raul után, teljesen hidegen hagyta mi történik. Túl durvának találta, hogy igaz legyen, ezért nem is foglalkozott vele. Talán évtizedek alatt ennyit roncsolódott az agya, több millió agysejttől megszabadult az alkohol miatt, ítélőképessége egyenlő a nullával. Vagy csak ez egy másnaposi állapot, és agya így viselkedik, míg gyomrában ég a pokol, fejében bokszolnak a majmok.     

- Gyertek! – szólt rájuk Róbert, és tovább mentek abba az irányba, amerre eddig is tartottak. Végigmentek a kennellek közti folyosón. Mikor a végére értek, újra az udvaron találták magukat. Tovább haladtak, egyenesen, és Raul ezúttal egy kör alakú kis épületet pillantott meg. Ajtaja van, de teteje nincs. Beléptek, és a két fogva tartott személyben ekkor tudatosult, hogy ez nem más, mint az aréna. Egy kör alakú porond, akár a cirkuszban, körülette nézőtér, magas ráccsal elválasztva a küzdőtértől. A bejárattal szemben, a porond túloldalán szintén egy ajtó. Lényegesen kisebb attól, mint hogy egy ember be tudjon rajta sétálni. Valószínű, hogy itt a kutyákat engedik be, ha kezdődik a viadal. Dalton még mindig csak közömbösen állt, mint aki nem vesz tudomást a külvilágról. Raul újra hallotta a kutyaugatásokat. Kétség kívül közeledtek a hangok, szemből. Az ugatást morgás kísérte, amit Raul úgy képzelt el, hogy a kutya, vagy kutyák nagy valószínűséggel ellenállnak valaminek. Mintha szabadulni akarnának. Biztos most vezetik be őket az aréna kifutójára, amin keresztül a szemben lévő kis ajtó mögé kerülnek.

   Az elnök odalépett a kör alakú védőrácshoz, és kinyitotta rajta a kaput.

- Befelé! – kiabálta szigorúan. Raul ránézett. Sorsába beletörődve, kicsit húzta az időt. Tudja jól, úgysem kerülheti el a viadalt, de legalább ezt a szemét embert kicsit felidegesíti.

- Mert ha nem? Mit csinálsz? Lelövetsz a gorilláiddal? De rossz nekem. Nem kutyák tépnek szét, hanem egy golyó végez velem egy pillanat alatt.

- Befelé! – kiáltott újra az elnök, és Rault belökte a porondra.

- Gondolod, küzdeni fogok? Ezt szeretnéd? Azért ne esküdj meg rá, nem biztos, hogy megszerzem neked ezt az örömet. – vágta oda bátran.

- Akkor állapodjunk meg valamiben. Ha küzdesz, a barátodnak megkegyelmezek. Neki nem kell bemenni a ketrecbe. – ajánlotta Róbert. Raul elgondolkozott, de arca semmi érzést nem mutatott. Ez a rohadék cirkuszt akar magának, és a testőreinek. Viszont egyikőjük megmenekülhet. Ha belemegy az alkuba, legalább Dalton túlélheti ezt a pokoli napot. És ha nem? Ha csak blöfföl, és átveri? Nincs abban a helyzetben, hogy mérlegeljen, csak egy út van, kiállni a kutya ellen, és remélni, hogy ez a szemét alak állja a szavát.

- Figyelj, harcos! – szólt Róbert. - Jobb ötlet jutott eszembe. Bemegy szépen a haverod is, és két kutyát engedünk rátok. Így szerintem garantált, hogy küzdeni fogtok, és lesz egy szuper viadal. – ez az, amire Raul nem számított. Persze, küzdeni fog, nem akar meghalni, és nyilván Dalton sem. Az esélyek latolgatása most felesleges. Két hatvan-hetven kiló közötti rottweiler, amik nyers húson, és embervéren nevelkedtek, kétség kívül azok az esélyesebbek.

   Az elnök belökte Daltont is, majd rájuk zárta a kör alakú ketrecet. Megeresztett még egy mosolyt feléjük, aztán elfoglalta helyét a nézőtéren. A harmadik sorban, a legszélen. Két őr kivételével, akik a birtok kapujánál láttak el szolgálatot, mindegyik elhelyezkedett kényelmesen, várva a műsort. A két fiatalember a ketrec mellett állt, háttal a hálátlan közönségnek. Raul hátrafordította fejét, és farkasszemet nézett az elnökkel.

- Ezért megdöglesz, pokolra jutsz! – kívánta neki, de maga se hitte el, hogy meg fog történni. Róbert válaszul bólogatva mosolygott.

- Figyelj Dalton! Az életünk a tét. Bármi történik, üss, rúgj, vágj, harapj, karmolj, mint a cséphadaró. Ezek a dögök valószínűleg egyből a torkunkat fogják keresni. Ha letepernek a földre, próbáld elkapni a nyakukat, és megfojtani. Vagy kinyomni valamelyik szemét. Mindegy hogyan, küzdenünk kell, és talán életben maradunk. – A kitisztult fejű Dalton kezdte megérteni a helyzet komolyságát, súlyosságát. Váratlanul, gyorsan ütött ököllel, a meglepett Rault telibe találta, aki a ketrecnek esett.

- Mi bajod van? Nem velem kell küzdened, hanem majd a kutyákkal!

- Te szemét, miattad kerültem ide! Miattad döglök meg én is. De én ebből nem kérek. Mindent megteszek, hogy túléljem, és te elpusztulj.

- Nincs igazad, magad miatt kerültél ide! – védekezett Raul. Tovább nem tudták folytatni a vitát, mert nyílt a szemben lévő kisajtó, és két terebélyes, fekete kutya lépett a ketrecbe. Raul egy imát mormolt el gyorsan magában. Tudta, hogy itt a vég, a visszafordíthatatlan, és csupán pár rövidke perc, mire bevégzik. Saját nevének jelentése jutott eszébe: dicső farkas. Most aztán megmutathatja, mennyire dicső farkas ő. Semennyire. Most jött rá végérvényesen, hogy teljesen felesleges a nevek jelentése, ha nem jár velük olyan tulajdonság, amit használni is lehet. Szánalmas mosoly jelent meg arcán, saját maga, illetve neve jelentése iránt. A két dög először méregette a prédákat, majd szemük világítani kezdett. Aztán tettek előre pár lépést, amit egyre gyorsabb futás váltott fel. Raul az utolsó pillanatig kivárt. Persze, hogy a nagyobb kutya támadta meg őt. Csak néhány méterre volt a vérszomjas vad, mikor elrugaszkodott a talajtól, azzal a céllal, hogy Rault a földre dönti. Vészesen közel kerültek egymáshoz, és bekövetkezni látszott az ütközés, mikor Raul egy hirtelen mozdulattal oldalra ugrott, és a támadó kutya a rácsnak csapódott. Két első lába beszorult a rácsok közé. Nyüszítés helyett irgalmatlan, vad ugatásba, morgásba kezdett, és mint egy őrült, úgy rángatózott, hogy kiszabaduljon. A porond körül körbe az egész rács ingott, hullámzott, Raul azt hitte, másodpercek kérdése, és összedől. Talán ez lenne a legjobb, akkor talán a kutyák a nézőtéren lévők közül választanának új prédát maguknak. Raul szerette volna elkapni a kutya fejét, és teljes erőből a rácsnak nyomni, de annyira küzdött a bestia, hogy lehetetlen volt megközelíteni. Így csak állt, várt, és remélte, hogy nem tud kiszabadulni. Dalton nem ugorhatott félre, mint a haverja. Lényegesen lassúbb, amit talán a másnaposságnak köszönhet, vagy inkább az aznaposságnak. Őt gond nélkül teperte le a pokolfajzat, és Dalton igyekezett azt csinálni, amit Raul mondott neki az imént. Két kézzel védekezett, próbált a kutya nyakán fogást keresni, találni, de ehhez is lassú volt. Egy iszonyú harapást érzett bal alkarján, és fájdalmában felüvöltött, de ez nem rémisztette meg támadóját. Dalton a küzdelem közben pánikba esve állapította meg, hogy a kutya nem csak megharapta, de fogja is. Nem enged a fogásból, hegyes agyarai között tartja alkarját. Így jelentősen csökken Dalton esélye, hiszen már csak egy kézzel tud küzdeni. Közben Raul új fortélyhoz folyamodott. Párat hátra lépett, majd nekifutásból, tiszta erőből oldalba rúgta a beszorult kutyát. Ettől még vadabbul küszködött, hogy kiszabaduljon. Végül a kapálózás eredménnyel járt, a kutyalábak kiszabadultak a rácsok közül. Raul felkészült az újabb támadásra, mikor éles füttyszó hasított a levegőbe. A két kutya azonnal visszament a porond túloldalára, a kisajtóhoz, oda, ahol beeresztették őket. Morogva, vicsorogva álltak, figyelték a két szemben lévő embert. Raul már sokadszor döbbent meg, miután tudatosult benne, hogy ezek a dögök be vannak tanítva. Talán arra is, hogy mikor melyik testrészt támadják, ezt esetleg különböző füttyjellel közvetíti feléjük a gazdájuk. Igen, itt már bármi rosszat el lehet képzelni. Újabb fütty hallatszott, és az ebek újra támadást indítottak. Raulnak most nem volt olyan szerencséje, mint az előbb. Ugyanúgy járt, mint Dalton. Mindketten hanyatt estek, és erejük felett próbáltak védekezni, birkózni a halál hírnökeivel. Rövid időn belül több harapást is elszenvedtek. Daltonnak a bal fülét tépte le a fenevad, a másik Raulnak a jobb combját sebezte meg. Róbert, és a testőrök jól érezték magukat, kellemesen szórakoztak. Elégedetten bólogattak, nevetgéltek, tetszett nekik a műsor. Még fogadásokat is elkezdtek kötni. Ki egy kutyára, ki egy emberre fogadott. A fogadási oddsok az emberek esetében voltak magasabbak, mivel ők az esélytelenebbek.

- Meghalunk…- szólt Dalton gyengén, kínlódás, erőlködés közben.

- Nem! – Raul csak ennyit tudott szólni, aztán felüvöltött, mert hegyes fogak mélyedtek oldalába. Majd megkönnyebbült, mikor érezte, hogy a fogak eltávolodnak testéből. Hihetetlen módon mindkét kutya csak állt, és figyelt. Füleltek. Távoli hangok hallatszottak. Visítás, farkasüvöltésszerű hangok. Lassan, fokozatosan egyre közeledtek. Raul is uralkodva fájdalmán, ugyanúgy meglepetten hallgatózott, mint a két dög, és a nézőtéren az elnök az embereivel együtt. Senki nem tudta elképzelni, mi lehet ez. Nem mindennapi hangok, az biztos. Először Raul azt hitte, a többi kutya szabadult ki a kennelből, de akkor azok már rég ideértek volna. Nem tudhatták, hogy a kapunál őrködő két személy már halott.

- Menjetek, nézzetek körül!- utasított négy testőrt az elnök. Azok meg azonnal engedelmeskedtek. A hangok egyre közeledtek, és minél hangosabbá váltak, a két vérszomjas dög ott a porondon annál jobban félt. Morgásuk megszűnt, fülük, melyeket eddig élesen hegyeztek, most lekonyult, és halkan nyüszíteni kezdtek. Raul csak nézte őket, és nem akarta elhinni viselkedésüket. Az elnök arcáról is eltűnt a mosoly, amit eddig a viadal öröme varázsolt rá. Kétségbe esetten forgolódott körbe, helyén ülve. A vele maradt testőrök csőre húzták a fegyvereket, és tűzkész állásban körbe pásztáztak, hogy bármi váratlan felbukkanót célba tudjanak venni. A két fekete rottweiler nyüszítve kullogott vissza a túloldalra, fülüket behúzták, farkukat is szerették volna, de nincs. Álltak a kisajtó előtt, kaparászták, de az nem nyílt fel.

   Tizenegy alak rontott be a kis arénába. A csapat fele a nézőtéren ülőket vette célba, a többiek a rácsos porondra hatoltak be. Raul teljesen elképedt. Azt hitte, a kutyáktól rosszabb nem jöhet. Hát most itt van. Soha nem látott ilyen lényeket, akik kinézetre vámpírok is, farkasemberek is. Fejük, arcuk mégis olyan, mint az emberé. A nézőtéren a testőrök azonnal lőni kezdtek az új jövevényekre, de mintha minden lövés mellé ment volna, azok csak jöttek megállíthatatlanul. Egy dolog van, amit nem ismernek, a kegyelmet, eszerint is jártak el. Főleg azokkal, akik lőttek rájuk. Fejek szakadtak le egy suhintással, és métereket repülve elgurultak a széksorok között. Mindenféle üvöltözés hallatszott. Az egyik hívatlan lény az elnököt kapta el. Nem végzett vele azonnal, bár simán megtehette volna. Apránként adagolta neki a fájdalmat, a halált. Játszott vele, kínozta hosszú percekig, ami az áldozatnak egy örökkévalóságnak tűnt. A testőrök hiába lövöldöztek, számukra sem volt esély sem menekülésre, sem túlélésre. A porondra beszabadulók Raul meglepetésére nem őket, hanem a két kutyát vették célba. Vadul hörögve, üvöltve szaggatták miszlikbe, bizonyos részüket meg is ették. Raul és Dalton a sokktól mozdulatlanul feküdtek a porondon, és tehetetlenül nézték a páratlan öldöklést. Nem volt benne kétség, sem Daltonban, ha végeztek a nézőtéren, és a kutyákkal is, akkor ők következnek. Így is lett. A csapat fele a kutyáktól odarohant hozzájuk. A többiek is csatlakoztak a nézőtérről. Egyikük heves indulattól vezérelve Raul nyakába harapott. Abban a pillanatban ott termett egyik lény, aki fekete trikót visel, és Raul támadójával ugyanazt tette, harapott, és nyakából kiszakított egy darabot. A megtámadt lény gargalizálva üvöltött, kezeit nyakához kapta, és elterült a porondon. Ott még vonaglott kínjában, továbbra is üvöltve adva ki magából a fájdalmat. A többi tíz alak körbeállta a két földön fekvő sebesültet. Raulban még volt szusz, csak nézte őket csendben, és észrevette, hogy kivétel nélkül mindegyiknek hófehér a jobb szeme. Várta a kegyelemdöfést, a végső mozzanatot, ami véget vet kínjainak, és életének, de nem történt meg.

- Kik vagytok? – kérdezte. -  A fekete trikós lény Raul szemébe nézett, enyhe fejmozgással igenlően bólogatott.

- A horda. – felelt röviden, majd kiviharzott a kis arénából. A társai követték. Egy perc sem telt bele, a kutya kennel irányából érkeztek nyüszítő, ugató, morgó, üvöltő, kegyetlen hangok, melyek egyértelműen tudatták, hogy most ott pusztít a halál. Dalton Raulra nézett. Mindketten rossz színben voltak.

- Mi történik? – kérdezte. Közben a kinti öldöklő hangok, kutyanyüszítések végleg megszűntek, és csak egy diadalittas csoport kurjongatása hallatszott, egyre távolodva. Raul tovább fülelt, és kis idő múlva megállapította, hogy minden elcsendesült.

- Mehetünk haza. – válaszolt, és fáradtan ernyedt el a porond szélénél.

                                                     VÉGE.

                                               Edwin Chat

                                     2013. November 7-10.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés