II.

A polgármester idegesen hívta közvetlen vonalon a köztisztaságért felelős cég diszpécserét, közben mérgelődött.

- Ezt csak ő tehette! A vén szipirtyó! Várj csak! Ha nem használt a szép szó, megkapod a magadét!

- Üdvözlöm polgármester úr! – szólt bele a diszpécser.

- Javításon vannak már a hókotró gépek? – kérdezte köszönés nélkül.

 Igen, darabokban van az összes. – jött a válasz.

- Azonnal összeszerelni mindent, és nyomás az utakra! Látja, hogy néz ki a város? – tajtékzott a polgármester.

- Igen, láttam, de sajnos a kérést nem tudjuk teljesíteni. Alkatrészekre várunk, de ha lennének is, napokba telne megjavítani, és üzembe helyezni az összes gépet. – közölte a diszpécser, mire a polgármester még dühösebb lett.

- Nem érdekel! Meg kell tisztítatni az utakat! Most! Azonnal! A kisgépek is darabokban vannak?

- Amikkel a járdákat takarítjuk? – kérdezett vissza diszpécser.

- Igen, azok! – kapta azonnal a választ.

- Nem, azok bevetésre készek!

- Nagyon jó. Akkor az összes azonnal induljon! Tisztítsák meg a járdákat, és az utakat, legalább itt a központban! – adta ki a határozott utasítást.

- Rendben polgármester úr, ez kivitelezhető, azonnal intézkedem.

- És mindenkit berendelni azonnal! A szabadnaposokat, szabadságon lévőket, mindenkit! Fogjanak hólapátokat, és minél előbb legyen tiszta a főtér, és környéke!

- Rendben polgármester úr, meglesz minden. – a vonal hirtelen szakadt meg, a polgármester köszönés nélkül letette. Újra hívott egy számot, ezúttal a rendőrséget. Velük a rohamrendőrök kivonulását, és feladataikat beszélte meg. Persze tudtak róla, nem mostani téma ez, hogy a Hordát elpusztítsák.

   A négyes fogat berontott az irodába, ahol Bossheldet tartották fogva. Az idős hölgy az ablaknál állt, de az ajtónyílásra sem fordult meg. Jól tudta kik jöttek látogatóba.

- Most szakadt el a cérna! Kicsit messzire mentél! – kiabált a polgármester.

- Mi a baj? – kérdezte Bossheld, meg sem fordulva, továbbra is kifelé nézve az ablakon.

- Ez a te műved! Ne is tagadd!

- Micsoda? – kérdezte, de nem látták, hogy közben mosolyog.

- A hó! Ez az átkozott hó, amit a nyakunkba zúdítottál!

- Valóban. – intézte el ezzel a nyugodt, kurta válasszal.

- Elég ebből! Eddig próbáltam kedves lenni, de úgy látszik, nem használ! Kapjátok el! – szólította fel a polgármester a helyetteseit. A nyikhaj, és kollégája azonnal elkapták Bossheldet két oldalról.

- Ez az! Nyomás vele a pincébe! – kiabált a polgármester, és Bossheldet elvezették.

   Széles lépcsőkön, hosszú folyosókon vitték az idős nőt, akit cseppet sem kíméltek. A folyosók aljzataira, és falaira burkolt márványlapok csillogva verték vissza mennyezetek lámpafényeit. Senki nem szólt semmit, csendben haladtak, cipőik halkan neszeztek lépés közben. Amint közeledtek a végcélhoz, Bossheld egyre inkább sejtette hova is viszik. Sejtése rövid időn belül be is igazolódott. A földszintről a könyvtár mellett lementek egy lépcsőn a pincébe. Itt már csak egy rövid egyenes folyosó található, balra, jobbra nyíló helyiségekkel. A legutolsó baloldali terembe vitték. Bossheld tudta mi ez, illetve mi volt ez. Régebben, fiatalabb korában ő is többször eljött ide. Ebben a helyiségben üzemelt a zenei könyvtár, ahova bárki beiratkozhatott, és lemezeket hallgathatott, persze fejhallgatóval, hogy a többieket ne zavarja. Le lehetett ülni, kényelmes volt így a zenehallgatás. Bossheld szerette ezt a helyet akkoriban, sajnos most már nem mondhatja el ugyanezt róla. Nem azért, mert rabként fog itt sínylődni, a jó ég tudja meddig, hanem a jelenlegi állapota miatt. Már abszolút nem is hasonlít fénykorára a zenei könyvtár. A falburkolatokat leszedték, a berendezést elhordták. Az egyetlen ablak is koszos, valószínűleg már évtizedek óta nem nyitották ki szellőztetés céljából. Az aljzatról, a falakról, mindenhonnan csak rideg, szürke beton néz vissza. Egy-két nyiklő-nyeklő iskolai pad, pár csámpás szék, amiket itt hagytak porosodni, a pókoknak beszőni, az időnek felzabálni.

   Bossheld arra számított, itt is magára hagyják, és talán soha nem nyitják rá többet az ajtót. Számítása nem jött be. A falhoz állították, és kezeinél fogva kikötözték. Erre aztán végképp nem számított, hogy így bánjanak egy idős hölggyel.

- Normálisak vagytok? Így kell bánni egy magamfajta idős nővel? – kérdezte szemrehányóan.

- Örülj, hogy még élsz! – felelt a nyikhaj. – Csak rajtad múlik, meddig szenvedsz itt, és így.

- Ebben igazad van, csak rajtam múlik. – közölte Bossheld meglepően nyugodt hangsúllyal, és enyhe mosollyal. A két alpolgármestert bosszantotta ez. Nem tudták elképzelni, honnan ez a nyugodtság, ez a magabiztosság. Más ember már bőgne a sokkhatás alatt.

- Oké. Majd jövünk valamikor. Vagy nem jövünk. – mondta a nyikhaj alpolgármester.

- Rendben, de igyekezzetek, hogy még itt találjatok. – mondta nekik Bossheld.

- Mi van? – kérdezte a nyikhaj fenyegetően.

- Hagyd. – kérte a kollégája. – Csak egy öreg, szenilis vénember, már azt se tudja, miket beszél.

- Igazad van. – hagyta jóvá a nyikhaj, és elnevette magát. Bossheld kis mosollyal nézte őket, de nem szólt semmit. Csak nézte, ahogy kimennek a koszos, poros, pókhálós elhagyatott helyiségből, és becsukódik utánuk az ajtó. Azon viszont meglepődött, de örült neki, hogy annak ellenére, hogy ki van kötözve, az ajtót kulcsra zárták.

   Miután Bossheld magára maradt, arra gondolt, talán most kellene segítségül hívni a Hordát, hogy kiszabadítsák. Aztán gyorsan el is vetette a gondolatot, mert eszébe jutott a polgármester terve. Nem jó ötlet idehívni a Hordát, mert akkor minden bizonnyal végük van. Igen, épp ez a cél, hogy idejöjjenek, úgyhogy a gondolatot elvetette.

   Miközben Bossheld a pincében sínylődött, odafenn zajlottak az események. A köztisztaság fenntartó cég hangyaszorgalommal takarította az utakat, a járdákat, kis gépekkel, hólapátos munkásokkal. Nem volt megállás. Dolgukat valamelyest könnyítette, hogy a hó egyre gyérebben szállingózott. A főtérről teljesen letolták a havat, onnan a közeli járdák, utcák következtek. A polgármester mindent kidolgozott, melyek azok az utak, és járdák, amiket azonnal meg kell tisztítani. Egyértelműen azok az útvonalak kerültek szóba, melyek a rohamrendőrség felvonulásához szükségesek. Szerencsére a rendőrség nincs messze a főtértől, de azért így is embert próbáló feladatnak bizonyult a területek takarítása. A hótakarító személyzet, a gépeket vezető sofőrökön, polgárőrökön, rendőrökön kívül más nem volt kint az utcán. A polgármester a hangosbemondó segítségével felszólította a lakosságot, hogy a következő felhívásig, mindenki maradjon otthon a lakásában. Senki ne menjen ki az utcára. Az okát nem mondta el, csak szükségállapotra hivatkozott. Bár ez talán inkább kényszerhelyzet, mint szükségállapot, amit leginkább magának köszönhet. Minden rendben lenne, ha nem születik meg az eszelős terv, hogy elintézze a Hordát, és ha nem ráncigálja el otthonából, és nem tartaná fogva Bossheldet. De megtörtént, és megvannak a következményei, amiből kijutott a lakosságnak is.

   A főteret körülvevő épületek, köztük a polgármesteri hivatal is, hat hely van, ahol ki be lehet járkálni a főtérre. Ezeket kell lezáratni majd a rendőrökkel, ha a Horda megérkezik. Már ha egyáltalán meg fognak érkezni. Eddig úgy fest, hogy nem. A mesterlövészek már elfoglalták a helyüket, rendesen elosztva, körbe a főtér körül az épületek tetején. Puskájukban méregampulla van csőre töltve, hogy csak lőni kelljen a megfelelő időben, de ez, amit senki nem tud, mikor következik be. Lehet, hogy soha. Az utcákon is rejtőztek el rendőrök, rádióösszeköttetésben egymással. Mivel nem tudni, honnan érkezik a Horda, Minden utcában megbújt egy rendőr, éberen figyelve. Így festett a százhorrorbattai élet a főtéren, és az utcákon. A lakosság sehol, csak a fegyveres készültség.

   Bossheld már két napja raboskodik a polgármester jóvoltából. Az a bizonyos híres baráti beszélgetés, amit ígért. Hát igen, ígérni azt mindig is tudott, betartani, azt meg inkább hagyjuk. Tipikus politikus. A két nap alatt egy falatot nem evett, nem ivott, és cigit is csak egy szálat szívott el. Kicsit érezte mindezek hatását, kis gyengeség kezdte kínozni. Továbbá az sem volt számára kellemes, hogy kezei fel vannak kötve, és a vér kiment belőlük. Nem érezte, szinte tudta, hogy a mai nap még meg fogják látogatni, a polgármester, és a társai. Egy biztos, a Hordát élete árán sem adja fel.

   Erre nem számított, hogy ma még nyílni fog rögtönzött börtönének ajtaja. Megtörtént. A négy férfi belépett, és odamentek hozzá. Sokáig senki nem szólt, csak nézték a kikötözött öregasszonyt. Ő is ugyanezt tette. Komoly tekintettel nézte őket, főleg a polgármestert. Ha farkasszemet néznének, nem Bossheld veszítene.

- Hogy vagy?- törte meg a csendet a polgármester.

- Köszönöm, rosszul. – felelt a nő.

- Igazán? Ezt örömmel hallom. – felelt a polgármester azzal a tenyérbemászó mosolyával.

- Ne csodálkozz, a ti társaságotokban nem érezheti magát másképp az ember.

- Hívd ide a Hordát! – tért a tárgyra a város vezetője. Bossheld arcán szánalmas mosoly jelent meg. Úgy látszik, ez nem adja fel, mindenképp akarja a Hordát.

- Felejtsd el! Bármit teszel, ez nem fog bekövetkezni. – válaszolt határozottan Bossheld. A polgármester nem esett kétségbe.

- Rendben, te akartad. Van még egy aduász a kezemben. Ne akard, hogy kijátsszam!

- Mi lenne az? Megkínzol? Vallatni fogsz? Megölsz? – tette fel a kérdéseket a nő.

 - Meglepetés. Ha nagyon akarod, megtudod. Úgyhogy segíts, és hívd ide azt az átkozott állatcsordát, ha jót akarsz!

- Jót akarok. – felelt Bossheld. – Ezért nem hívom ide őket.

- Rendben! – mondta a polgármester, érezhetően visszafojtott dühvel, majd intett a társainak.

- Gyerünk! – és elhagyta a helyiséget, a többiek követték. Az ajtót ismét kulcsra zárták.

   Bossheld gondolkozott. Vajon mi az, amit a polgármester akar? Mire készül? Bármi is az, nem érdekli, a legfontosabb, hogy a Hordát nem hívja ide. Talán most mennek el kínzóeszközökért. Esetleg olyan szérumokért, melyeket a szervezetbe fecskendezve súlyos fájdalmak érhetők el, ezzel megtörve az áldozatot, hogy beszéljen, engedelmeskedjen. Biztos élvezni fogják, főleg az a kis mitugrász nyikhaj. Semmi emberség, jóindulat nincs ezekben. Most megmutatták igazi énjüket. És ilyenek vezetik a várost, bájolognak, jópofiznak, mosolyognak egy-egy rendezvényen, ámítják a lakosságot a süket dumájukkal, és szegény lakosok még el is hiszik.

   Bossheld szomorúan lógatta fejét. A poros talajt nézte. Nem gondolta volna, hogy ilyen csúfság megesik ebben a városban. Hogy mikre képesek a vezetők. Mint valami gengszterfilmben. Úgy érezte, élt már eleget, azt se bánná, ha most lenne itt az idő meghalni. Ha jobb létre szenderülne, megszabadulna minden földi rossztól, és akkor nyugalma lenne végleg, már nem tudnák faggatni, hogy kiszedjék belőle a Horda hol tanyázik. A halál lenne a garancia, a sírba vinné magával a titkot. Egyre jobban érezte a gyengeséget, de nem küzdött ellene, teljesen átadta magát jelenlegi állapotának. Szeretne egyet aludni, és szép álom közben halni meg, ez így kegyes lenne. Bár belerondít a rabság, és a kikötözés, de legalább nem szenvedne, sem testileg, sem lelkileg. Sajnos ez nem fog működni, hogy aludni tudjon, mert lábai előbb-utóbb megrogynának, testsúlya húzná kezeit, és akkor felébredne.

   Felébredt az ábrándozásból, mert nyílt az ajtó, de tekintetén látszott, hogy fáradt, és álmos. A polgármester, és a jegyző lépett be. Az ajtót becsukták. Odasétáltak kikötözött fogjuk elé. Most nem voltak néma percek, mint az utolsó látogatáskor.

- Hívd ide a Hordát! – utasította a polgármester, eredménytelenül. Bossheld csak állt, és nézett.

- Áruld el, hol találjuk őket! – jött az újabb felszólítás. A reakció ugyanaz, mint az imént. Semmi.

- Igen? Köszönöm! – gúnyolódott a polgármester. – Oké, legyen, ahogy akartad. – törődött bele érzéstelenül az eredménytelenségbe.

- Hozzátok be! – kiáltotta el magát. Újra nyílt az ajtó, és a két alpolgármester egy újabb személyt vezetett be. Egy nőt. Fiatalt, csinosat. Bossheld odanézett, és a látványtól azonnal elmúlt minden gondja, búja, baja. Elillant az álmosság, a fáradtsággal együtt. A nyikhaj, és a másik személy Rubint vezette be a romos helyiségbe. Megállás nélkül Bossheldhez vitték, és kikötözték mellé.

- Mit tettetek? – kérdezte Bossheld vészjósló hangon.

- Majd most megered a nyelved! – kárörvendett a polgármester. – Ha mégsem, őt fogjuk kínozni, nem téged. – Bossheld nem foglalkozott ezzel a szöveggel, Rubinhoz fordult, aki teljesen értetlenül állt a történtek előtt, fogalma nincs semmiről. Szemei könnyben úsztak.

- Hogy érzed magad? – kérdezte tőle Bossheld. A fiatal nő nem válaszolt, csak némán nézte idős barátnőjét.

- Nyugodj meg, semmi bajod nem fog esni. Megvédelek. – Bossheld szavai jól estek Rubinnak, de nem tudta elképzelni, jelen helyzetükben hogyan tudná megvédeni őt az idős nő. Nem is kérdezte meg, de reménykedett, és próbált hinni neki.

- Elég a nyálas jelenetből! – kiáltott a polgármester, mire a két nő rezzenten kapta oda a tekintetét.

- Utoljára mondom, hívd ide a Hordát! – Bossheld gondolkozott rövid ideg.

- Egy percet kérek csak. – mondta a polgármesternek, majd Rubinhoz fordult.

- Figyelj lányom! Most bármi fog történni, bármit is fogsz látni, csak a szemeimet nézd. Rendben? – Rubin nem szólt, csak némán bólogatott, hogy igen, engedelmeskedni fog.

- Jól van, ügyes vagy. - dicsérte meg Bossheld mosolyogva. Majd komoly arcot vágott, és csendben néztek egymás szemébe. Bossheld szemei vakítóan kifehéredtek. Rubin nézte, tűrte ezt a tekintetet, ameddig csak tudta, de egy idő után be kellett csuknia szemeit, mert nagy fájdalmat érzett. És fájdalmában szemeivel együtt fogait is összeszorította. Bossheld szemei lassan változtak vissza eredeti állapotukba. Ahogy ez történt, úgy enyhült Rubin fájdalma is. Mikor véget ért a rövid varázslat, Rubin kinyitotta szemeit. Döbbenten vette észre, hogy nem hall semmit. Megsüketült. Nem szólt semmit, de kétségbe esetten nézett az idős nőre. Bossheld egy halovány mosolyt küldött felé, mellyel éreztetni szerette volna Rubinnal, hogy minden rendben lesz. Aztán nem foglalkozott tovább fiatal barátnőjével, a fogva tartókhoz fordult.

- Hívod végre azt az átkozott csordát? – kérdezte a polgármester.

- Igen, azonnal. – felelt Bossheld. Hatalmas nagy levegőt vett, majd előre dőlt, amennyire láncai csak engedték, és kiengedte magából azt fülsüketítő, velőtrázó, addig soha nem hallott sikolyát. Borzalmas következményei lettek. A betonfalak megrepedtek. A főtéren minden épület remegni kezdett, mintha földrengés lenne. De a legkegyetlenebb dolgok a pincében történtek. A polgármesternek, és társainak idejük sem volt megijedni, és szörnyülködni a betonfalak repedezésein, mert egy pillanat alatt szenvedő áldozatokká váltak. A hatalmas sikolytól a polgármesternek kiugrottak a szemei, csak helyük éktelenkedett sötéten, véresen. A két helyettes ugyanígy járt, és a jegyző is. Kínjukban, már megsüketülve még ide-oda tántorogtak egy darabig, közben fülükből, és minden testnyílásukból vér kezdett folyni. Kint a főtéren is mindenki megijedt, és a döbbenet félelmet vitt az épületek tetején hasaló mesterlövészekbe, a főtér szélén elbújó rohamrendőrökbe.

   Mikor Bossheld kiengedte magából a velőtrázó sikolyt, Edvin, és csapata azonnal elindult. Tudták, hogy baj van, és azt is, hogy hol. Felbőszülve rohantak a nagy hóban, néha egy méter magasságra is felugorva, hogy könnyebben tudjanak haladni. Most kivételesen nem lökdösték egymást, csak rohantak rendületlenül. Útközben senkivel nem találkoztak, mivel kijárási tilalom van elrendelve. Az utcákban megbújó rádiós rendőröket nem vették észre, de ha észre is vették volna őket, nem foglalkoztak volna velük. Menni kell, bevetés van. Edvin haladt elől, rögtön a nyomában Hazafi, Agyhalott, és Vaku. A többiek kissé lemaradva, de nem vészesen, csupán néhány méterrel.

   A polgármester, és a helyettesei, a jegyzővel együtt bevégezték sorsukat, még mielőtt a Horda a főtérre ért. Bossheld mosolygott, tudta, hogy jön a Horda, és hamarosan újra szabad lesz, Rubinnal együtt. A fiatal nő még mindig értetlenül állt a történtek előtt, és ijedtebb, volt, mint eddig. De bízott Bossheldben, még ha ilyen borzalmas dolog is történt. Bár azt nem tudta elképzelni, mi történt a politikusokkal, és miért repedtek meg a falak, csak sejtése volt róla. És nincs is most abban az állapotban, hogy ilyeneket találgasson. Csak remélte, hogy minél hamarabb eljön az idő, hogy kiszabadul, és végre újra otthon lesz. Hisz nem ártott ő soha senkinek, akkor miért került most ilyen helyzetbe? Jó édesanya, jó háziasszony, jó feleség, jó munkaerő a munkahelyén, soha nem volt rá panasz, sem ott, sem máshol. Barátaival rokonszenves, segítőkész, törvénytisztelő polgár.

   Embert, Istent nem ismerve, ész nélkül rohant be a Horda a főtérre. Miután ez megtörtént, a rohamrendőrök pillanatok alatt elzártak mindenféle menekülési útvonalat. Mire a Horda tagjai ezt észrevették, a tetőkön lapuló mesterlövészek munkához is láttak. Sorra, egymás után, majdnem egyszerre dördültek a lövések. Edvin, és Hazafi nyakba kapta a szérumot. A különleges helyzet ellenére a mesterlövészek jól végezték munkájukat, a mozgó célpontokra is tökéletesen, pontosan lőttek. Különböző helyeken találták el a Horda tagjait. Volt, akit combon, mást nyakon, karon, hátba lőttek a mérgezett szérummal. A hordatagok érezték a kellemetlenül célba érő lövedékeket, melyek szúró, fájó hatást keltettek, de nem volt idő foglalkozni velük. Vaku mindent tudó szemeivel pillanatok alatt átröntgenezte az épületek falait, így sikerült megállapítani, hogy Bossheld a pincében tartózkodik. Hirtelen történt minden. Edvin, Hazafi, Vaku, és Agyhalott a pincébe indult. A többiek az épületek falain kezdtek felmászni, hogy megbosszulják a lövéseket.

   Bossheld újra Rubinra nézett, és tudatta vele, hogy ismét egymás szemeibe nézzenek. Ez kis időbe telt, mire Rubin megértette, mit is akar barátnője, de sikerült. Eljátszódott az iménti jelenet. Bossheld szemei újra kifehéredtek, vakító fény sugárzott belőlük. Annyi különbséggel, hogy Rubinnak most nem okozott fájdalmat. Miután visszanyerte hallását, Bossheldhez fordult.

- Mi történik? – kérdezte.

- Nyugodj meg, már minden rendben. Senki nem bánthat. – mosolygott az idős barátnő. Amint lejátszódott ez a rövid párbeszéd, a négy hordatag megérkezett. Edvin lépett be először, és a láb alatt heverő polgármesterbe akkorát rúgott, hogy az élettelen test métereket repült a levegőben, és az ajtóval szemközti betonfalon csattant. Ketten Bossheldet, ketten Rubint szabadították ki.

- Köszönöm kisfiam! – hálálkodott Bossheld, de megdöbbent, mert nem az történt, amit várt. Edvin vadul rámorgott, amitől Rubin is megijedt, majd ahogy érkeztek, olyan gyorsan el is tűntek mind a négyen.

   Edvin, Hazafi, Vaku, és Agyhalott a pincéből visszarohant a főtérre, hogy társaiknak segítsenek. Ők négyen a rohamrendőröket vették célba. A város történetében ez volt a legnagyobb öldöklés, amit a Horda művelt. Nem adták olcsón a bőrüket, sőt, abszolút nem adták a bőrüket. A mesterlövészek, és a rohamrendőrök megdöbbentek, mert a Horda nem elpusztult a méregtől, hanem még vadabbak lettek. Fáradtságot nem ismerve, villámgyorsan tették a dolgukat, folytatták az öldöklést a tetőkön, és lenn a téren egyaránt.

   Bossheld leült egy rozzant székre, és csuklóit kezdte masszírozni. Rubin ugyanezt tette. Bossheld mellé húzott egy széket, és ő is leült.

- Mi történt itt? – kérdezte. Bossheld nem szólt semmit. Mit válaszolhatna? Erre a kérdésre nem két-három szavas a válasz, hanem egy egész hosszú történet.

- Nyugodj meg lányom, mindent el fogok mesélni. Nagyon sajnálom, hogy téged is belerángattak, de hidd el, nem az én hibám. Soha nem akarnék neked rosszat.

- Elhiszem. – mondta halkan Rubin.

- Köszönöm. – mosolygott Bossheld. – Menjünk. – kérte barátnőjét, és felállt. Rubin követte.

- Velük mi lesz? – kérdezte Rubin, a porban heverő tetemekre mutatva.

- Nem érdekel. – válaszolt Bossheld, és elhagyták a helyiséget.

   A pincéből felérve a két nő a főtér közepéig gyalogolt, és ott leültek egymás mellé. A Horda még szorgalmasan dolgozott, a nők hallották is a kiáltásokat, hörgéseket, de Bossheld türelmesen várta fiait, tudta, nemsokára végeznek. Rubin félelme elszállt. Fejét Bossheld vállára hajtotta.

- Mesélsz nekem? – kérdezte.

- Persze, mindent elmesélek, mi történt. – válaszolt Bossheld, aztán eddig jutottak csak a beszélgetéssel, mert a Horda tagjai közeledtek feléjük. Az idős nő megdöbbent, mert jól látta, hogy valami nagyon nincs rendben. Átkarolta Rubint.

- Ne félj, nem lesz semmi baj. – kérte, holott ő is félt. Életében először félt a Hordától. A fiaitól, akiket annyira szeret. És ők is szeretik Bossheldet. Vagy csak szerették? Véres ábrázattal, szakadt ruházattal közeledtek, erősen morogva. Mikor odaértek, félkörben álltak a két nő előtt. Bossheld semmit nem tett, csak aggódva nézte őket.

- Úristen! – adott hangot félelmének. Rubin nagyon megijedt, ez a szó, ezzel a hangsúllyal semmi jót nem sejtetett.

- Mi a baj? – tette fel a kérdést.

- Ezek megvesztek! – állapította meg Bossheld a kegyetlen diagnózist. Rubin semmit nem szólt, mert egyszerűen nem volt mit, csak még szorosabban húzódott barátnőjéhez. Bossheld sorra nézett fiai szemébe. Érezte, itt valami olyan dolog történt velük, aminek hatására már nincs bennük semmi szeretet, teljesen idegenek lettek egymás számára. Az idős nő szemei telefutottak könnyel. Nem tudta, van-e még innen visszaút. Menthető-e még a Horda? Vajon lesznek még olyanok, mint amilyenek eddig voltak? Az utolsó tekintet Edviné volt. Bossheld mereven nézett Edvin szemeibe. És átfutott elméjén, hogy most jött el a vég, amit ebben a két napban nem is bánt volna. Csak nem így képzelte el, hogy pont a Horda veszi el az életét. Mert ezek a veszett személyek, érzelmek nélkül már őt se látják másnak, mint egy vad idegennek. Rubin testét zokogás rázta meg, ennek hatására Bossheld szorított az ölelésen. Továbbra is állták egymás tekintetét Edvinnel. Majd váratlanul Edvin egy hatalmasat üvöltött, és elrohant. A Horda tagjai azonnal követték. A főtéren csak Bossheld, és Rubin maradt, senki más élő személy. A Horda távozásával kissé enyhült Rubin félelme, de tartott attól, hogy bármikor visszatérhetnek.

- Visszajönnek még?

- Nem. – felelt Bossheld.

- Honnan tudod?

- Ismerem őket. Nem fognak visszajönni. – Rubint megnyugtatta ez a válasz, de hogy a jövőben ne kelljen félnie, egy megdöbbentő kérést intézett Bossheldhez.

- Szeretnék Horda tag lenni.

                                                        VÉGE.

                                                  Edwin Chat

                                               2015. Február. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés