A dunaparti nyaralóövezet az év nagy részében lakatlanul szunnyadt az erdőszélen. A kis ingatlanok üresen álldogáltak helyükön, melyeken igencsak látszik, hogy nem mostanában épültek. Különböző faházak, bungalók, kalyibák sorakoztak egymás után. Némelyik szépen felújítva szépítette, egyik-másik elhanyagolva rontotta a tájképet. Bár a többségük rendben volt, de akadt néhány, amelyek szinte sikítottak egy kis felújításért. Egy dologban viszont az összes házikó megegyezett. Mindegyiknek az ablakain, bejárati ajtajain erős, masszív rácsok éktelenkedtek, megálljt parancsolva a betörőknek. Sajnos ez egy ilyen hely, itt sokszor törnek fel házakat, mivel ritkán vannak kint a tulajdonosok. Az az egy-két idős ember, akik itt is élnek, ők vagy nem veszik észre a betöréseket, mert talán éjjel követik el őket, vagy nem akarják észrevenni, nehogy belekeveredjenek valamibe, esetleg még áldozatul is eshetnek. Így hát mindenki a saját érdekét nézve, semmi rossz dologról nem akarnak tudomást venni.
A kis övezet kellemes pihenést tud nyújtani, csendes a környék, jó a levegő, nincs itt más, mint a különböző madarak dalolása, néhány kutya ugatása, kakukk hangja, rigófütty, fakopács, ahogy épp fejét veri a fába.
Tavasszal kellemes, a vízpartról szálló friss levegő lengedezi be a környéket, nyáron a szikrázó napsugarak teszik barátságossá az ittlétet, és a fák lombajai által nyújtott árnyékban jól el lehet terülni, szunnyadni egy nagyot a fűben, vagy a hintaágyban. Ősszel térdig lehet járni a rengeteg falevélben, melyeket a tulajdonosok egy kupacba felhalmozva elégetnek, minek az eredménye, hogy az egész környék enyhén ködös, és büdös lesz a füsttől. Télen alszik minden. A telkek, a faházak, az erdő, csak az a pár ember jelent némi kis életet, akik itt laknak, de többnyire ők is behúzódva melegednek kis házikóikban, és jószerivel csak akkor teszik ki a lábukat, ha muszáj. Ezeknél a házaknál kuglira vágott tűzifa szolgáltatja a meleget, mázsa számra felhalmozva a sufniban, vagy csak egyszerűen a ház fala mellé szépen felstócolva kis előtetők alá, így védve a csapadéktól.
A közmű még gyerekcipőben jár, nem minden telekre van bevezetve a villany, a víz. Jó pár helyen fúrt kút szolgáltatja a vizet, ami ivásra nem alkalmas, de fürdésre, kertlocsolásra igen. A telektulajdonosok, ha kijönnek a birtokukra, útközben vesznek néhány karton szénsavmentes ásványvizet, azt isszák, és azzal is főznek ebédet, vacsorát. A földút alatt, ami ehhez a kis nyugalmas övezethez vezet, ki van építve a szennyvíz gerinc, de nem mindenki csatlakozott rá, ezeken a helyeken derítő gödör látja el a csatorna funkcióját.
Ferenc megállt az egyik telek előtt, és komoly tekintettel szállt ki az autóból. Negyven éves korára jutott el oda, hogy vehessen egy saját kis ingatlant ezen a környéken. Bár még nem az övé, mert hitelre vásárolta, és mire kifizeti, már vén öregember lesz. Csak állt, és nézte a birtokot. Örült neki, mindig is egy kis vízparti telek volt az álma, faházzal. Most itt van, itt áll előtte, de némi aggodalom is keveredett az örömbe. A ház kis felújításra szorul. Ez nem nagy probléma, majd apránként megcsinálja rajta az épp legfontosabb dolgokat. Ami aggasztotta, hogy minden ház ajtaján, és ablakán van rács, egyedül ezen az egyen nincs. Ez a tény annyira szembetűnő, hogy nem lehet nem észrevenni. Szinte kirítt a többi ház közül. Biztos megvan az oka. Vagy csak egyszerűen az előző tulajdonos nem foglalkozott annyira vele, nem tartott itt olyan komoly értéket, amit rácsokkal kellene védeni.
Ferenc nem lakott messze innen, mindössze tizenöt kilométerre. A rács pótlását nem tartotta a legfontosabb dolognak, mert ő nem lesz itt örökké, csak néha jön majd ki egy-egy hétvégére, és akkor is hozza magával a szükséges holmikat. Gázrezsó, gázpalack, kis tévé, stb. Aztán mikor vasárnap este indul haza, visz magával mindent, semmi értéket nem fog hagyni a rács nélküli kis faházban. Most áldja igazán a sorsot, hogy pár éve, mikor vette az autót, kombit vett. Pedig nem azt akart, de ebben a típusban, amit szeretett volna, csak egyetlen egy autó volt éppen, és az is kombi. Kicsit húzta a száját, de végül megvette. Most nagyon is jól jön a kombi autó, ebbe kényelmesen be tud pakolni mindent, nem kell az utasteret telezsúfolni.
Odalépett a kapuhoz, hogy kinyissa. Épp bedugta a kulcsot a zárba, mikor hangot hallott a háta mögül, megfordult, és egy idős, nyolcvan év körüli, apró bácsikát pillantott meg. Az öreg már igencsak összement az évek alatt, biztos nem ez volt az eredeti magassága. Arcát sok mély barázda öregítette, orrán fekete keretes, vastag lencséjű szemüveg, mely dió nagyságúra nagyította szemeit. Öltözete kopott kék munkásnadrág, amit talán még aktív munkás korában hozott a gyárból, ahol dolgozott. Vízszintesen kék-fehér csíkos pólójában úgy nézett ki, mint egy matróz, erősen hiányos, hófehér haja ápoltan, megfésülve simult apró májfoltokkal tarkított kobakjára. Kíváncsian mérte fel az idegent. A magas, arányos alkatú, barna rövid hajú fiatalember ugyanezt tette az öreggel.
- Ne vegye meg ezt a házat, fiatalember!- mondta aggódva az öreg. Hangja lágy volt, de érces. Pár pillanatig méregették egymást, majd az idegen is megszólalt.
- Elnézést, Magyar Ferenc vagyok.- mutatkozott be, és kezét az öreg felé nyújtotta.
- Molnár András.- és sokat megélt dolgos, megfáradt öreg kezét Ferenc tenyerébe helyezte. Határozottan megszorították, és Ferenc elcsodálkozott, hogy az öreg elég jó erőben van a kora ellenére.
- Miért ne vegyem meg?- kérdezte az új tulajdonos.
- Nem szabad!
- Talán el van átkozva?- kérdezte mosolyogva a fiatalember.
- Majdnem.- jött a válasz. – De akár úgy is fogalmazhatunk.- közben Ferenc kinyitotta a kaput, és belépett. Az öreg követte. Keskeny betonjárda vezetett a faházig, elől haladt az új tulajdonos, mögötte az öreg, szapora, apró léptekkel.
- Az igazság, sokáig állt gazdátlanul ez a birtok. A tulajdonosa meghalt, az örökösök meg nem foglalkoztak vele, de hát ez látszik is rajta.- magyarázott az öreg.
- Nyugi papa, majd én szép lassan rendbe teszem.- reagált Ferenc, és közben felérve a keskeny fateraszra, ahova három lépcsőfok vezet fel, kinyitotta a bejárati ajtót.
Mindketten beléptek. Kellemetlen szag lepte be az egész belteret, por fakított mindent, takarítás, és szellőztetés hiányában. Ferenc nem is habozott, azonnal kinyitott minden ablakot, a bejárati ajtót is nyitva hagyta, bízott a huzat munkájában, hogy majd az mihamarabb eltünteti ezt a kellemetlen szagot. Végigjárta a helyiségeket. Egy szoba, egy főzőfülke, és egy kis vizesblokk, vécé, és mosdókagylóval, zuhanykabinnal. Egyszerű, de jó kis házikó ez. Hogy néha kijöjjön hétvégeken, elfelejtve a heti munkát, és a város zaját, erre a célra tökéletesen megfelel neki ez a kis ingatlan. A nyílászárók kitárásával végezve az öreghez fordult.
- Mi baj ezzel a házzal?- kérdezte. Az öreg egy ideig habozott, nem akarta elijeszteni az új szomszédot.
- Nézze fiam, jobb félni, mint megijedni.
- Kifejtené bővebben, papa?- kérdezte Ferenc, és magyarázatot várva, türelmesen nézett az öregre. Most már komolyan kezdte érdekelni, és aggasztani is a magyarázat. De hiába várta, nem azt kapta, amire számított. Bandi bácsi úgy döntött, hazamegy, és elindult az ajtó felé, menet közben válaszolt: - Én nem akarok semmibe belekeveredni. De fogadjon meg egy tanácsot! A lépcső mellett talál egy piros zománcozott lábast. Mielőtt elmegy, tegyen bele ételt.- aztán öregesen leballagott a lépcsőn, és ráérősen, közömbösen ment végig a keskeny betonjárdán. Ferenc csak nézte a távolodó szomszédot, és nem tudott mit tenni. Látta, hogy hiába kérdezne bármit is, nem lenne előbbre.
Kiment a kocsihoz, behozott néhány dolgot. Elsősorban takarító eszközöket, és étkészletet. Tányérok, kanalak, kések, villák csörömpöltek egy papírdobozban, ahogy a lépcsőn felbaktatott velük. Úgy gondolta, egy nap nem a világ vége, és az öreg is itt van a szomszédban, így ezt a pár dolgot nyugodtan itt hagyhatja. Csak egy éjszakáról van szó, holnap újra jön, és itt is alszik pár napot, aztán ha letelik, és hazamegy, mindent visz magával.
A lépcsőn feljőve megpillantotta azt a lábast, amit az öreg említett. Néhány megszáradt, megbarnult falevél, és pókháló volt benne, ez is jelezte, hogy már régen tette lábát ember erre a birtokra.
Letörölt egy széket, leült, és mélyen elgondolkozott a dolgon. Elátkozva a ház? Kaját a lábasba? Mit jelent ez az egész? Összevissza kuszaságnak hatott, teljesen érthetetlen így. Azt sem tudja, miről van szó, az öreg semmi érdemeset nem árult el, pedig joga lenne tudni az igazságot, mint tulajdonosnak. De már nincs mit tenni, megvette ezt az ingatlant, visszacsinálni már nem lehet. Talán ezért volt ennyire olcsó, mert gond van vele. Hát persze, gondolhatta volna. Vásárlás előtt megvizsgáltatta a házat statikussal, az épület szerkezetével, állagával minden rendben van. De mi lehet a probléma, azt elképzelni sem tudta.
Kiment az udvarra, és ott is körülnézett. A ház mögött sok volt a falevél, látszott, hogy itt még akkor sem takarított az előző tulaj, ha kijött. Az udvarnak azt a részét, ami az útról látszik, úgy ahogy rendbe tartották, de a ház mögötti rész katasztrófa. Elballagott a ház oldalához épített, pár méterre található sufnihoz. Nem volt nagy, épp csak akkora, hogy a kerti szerszámok beférjenek. Talán egy méter széles, és két méter hosszú volt az egész tákolmány. Az ajtaja nyikorogva nyílt ki. Belépett, az idő ebben a helyiségben is itt hagyta nyomát. Elöregedett nyelű ásók, lapátok sorakoztak a belső sarokban. Szerencséjére volt köztük egy gereblye is. Megfogta, és visszament a ház mögé.
Szorgalmasan állt neki rendbe tenni ezt a területet, nem nagy munka, úgy mérte fel, negyed óra alatt végez vele. A sok-sok levél pillanatok alatt felszúródott a gereblye fogaira, Ferenc nem győzte letakarítani. De ez nem szegte kedvét, kitartóan dolgozott. Néha egy rozsdás drótdarab is beleakadt a kerti szerszámba, de került elő a levelek alól régi újság, rongydarab, és nylonzacskó is. Ahogy így serénykedett, merev szemekkel nézte a rohadt avart, és gondolatai mindenfelé cikáztak. Már látta lelki szemeivel, hogy a kis telek mely részén lesz a bogrács állvány, az autónak egy kis kocsiszín, ami alá beállhat, hogy ne ázzon esős időben. És látta a hintaágyat is, amit majd ő maga fog elkészíteni. Igen, ez a legfontosabb, egy hintaágy, amin elterülhet a nap végén, vagy akármikor, ha kedve tartja. Ez lesz a legelső dolog, a hintaágy mindennél fontosabb. Ezek a kellemes gondolatok mosolyt csaltak az arcára, és még nagyobb kedvvel munkálkodott.
Az öröm, és a jókedv, amit a hintaágy gondolata okozott, egy pillanat alatt foszlott semmivé, helyére ijedtség, döbbenet, félelem költözött. A gereblye fogai egy emberi kézfejet halásztak elő a levelek alól. Ferenc villámgyorsan dobta el a szerszámot, és az ijedtségtől hanyatt esett. Hirtelen nem tudta, mit is kellene tenni, csak rémülten ült a földön, és közben próbált kezei, és lábai segítségével hátrálni arról a helyről, ahol a kézfej a felszínre került. A félelem remegtette egész testét, mert ugye ez mégsem olyan helyzet, amivel nap, mint nap találkozik az ember. De itt, és most őrjítő volt a pillanat, a kézfej ott feküdt, immár bőr, hús, és izomzat nélkül. A csontok már rég megbarnultak, megszürkültek, és Ferenc elképzelni sem tudta, hogy került oda, pont az ő birtokára, csak egy gondolat született elméjében, hogy itt valamikor gyilkosság történt, és talán valahol itt van a hulla is, illetve annak maradványai.
Zavartan tápászkodott fel a földről, menekülni akart erről a helyről, és kétségbe esetten rohant a szomszédba. Tüdeje zihált, amit a futás, és a rémület okozott. A szomszéd kapuja nem volt bezárva, így könnyen bejutott, és rohant egészen a házig, ahol türelmetlenül kopogott. Várt pár másodpercet, majd újra kopogott, de semmi eredménye. Végül már nem is kopogott, hanem szünet nélkül dörömbölt, két öklével erősen verte a bejárati ajtót, de senki nem jött ki. Pedig jól tudta, hogy az öreg itthon van, hisz nem rég ment el tőle. Eszébe jutott az a mondat, mikor az öreg azt mondta neki, hogy nem akar semmi rosszba bele keveredni. Hiába is van itthon, biztos nem fog ajtót nyitni, talán ebből a türelmetlen dübörgésből rájött, hogy Ferenc valami árulkodó jelet talált a birtokon. Még néhány percig kitartóan verte az ajtót, majd feladta. Félelme, és a rémülete egy cseppet sem enyhült. Ugyanolyan pánikkal, ahogy ide érkezett, rohant vissza saját birtokára. Mindent bezárt, ami eddig nyitva volt, a ház mögé nem ment, nem akarta újra látni a kézfejet. Agya gyorsan zakatolt, és amit tett, pillanatok alatt cselekedte. Csodával határos módon, hirtelen eszébe jutott, amit az öreg tanácsolt, hogy ételt kell tenni a lépcső melletti lábasba. Kicsomagolta azt a három szendvicset, amit magával hozott, és az edénybe dobta. Az egyik mellé esett, de fürge mozdulattal felkapta, és a többi közé hajította. Most sem ideje, sem energiája nem volt, hogy ennek a miértjén rágódjon, csak egy dolgot akart, minél előbb eltűnni innen.
Sietett a kapu felé, közben tapogatta a testét, hogy a kocsikulcsot előhalássza. Szentül meg volt győződve, hogy a nadrágja zsebébe tette. Aztán próbálta kissé higgadtan átgondolni, és eszébe jutott, hogy a házban tette le, egy ütött-kopott, poros kisasztalra. Nem örült neki, hogy vissza kell mennie, de nem volt más választása.
Minden végtagja reszketett az őrült helyzettől. Utoljára húsz évvel ezelőtt járt így, még katona korában, mikor az egyik toronyban őrködött, és a saját szolgálatvezetőjére ráfogta a csőre töltött fegyvert. Akkoriban helyesen döntött, a felállított őr kötelmei alapján megfelelően cselekedett, de most, nem tudott gondolkodni, hogy mi lenne helyes, ésszerű.
Belépett a házba, üveges tekintettel, monoton léptekkel haladt a szoba közepén elhelyezkedő kisasztalig, melynek kerek lapján ott pihent a kulcs. Azonnal, ellentmondást nem tűrően markolta meg, és már indult is kifelé.
Már kint állt a teraszon, zárta volna be az ajtót, mikor megtorpant. Arra gondolt, ha a kertben van egy kézfej, a hulla is itt van valahol. Talán a kertben elásva, és lehet, hogy ez miatt hagyták meg a ház mögött a faleveleket. Az is lehet, hogy a ház valamelyik helyiségében van elrejtve. Zaklatott elméjével nem tudta kellőképpen nyugtázni a tényeket, így nem tűnt fel neki, ha a hulla a házban lenne, minden bizonnyal kellemetlen szag, orrfacsaró bűz is terjengene a levegőben. Így hát félelmét legyőzte a kíváncsisága, és emelkedett adrenalinnal, mint egy extrém sportoló, elindult hullát keresni. Lépett volna be, és talán a fokozott izgalomnak, a megnövekedett pulzusszámnak, az egész kriminalisztikai helyzetnek köszönhetően megbotlott a küszöbben. A nagy, sportos test, tehetetlenül, és megállíthatatlanul zuhant a padló irányába. Ferenc ijedten, reflexszerűen próbált volna korrigálni, de semmi nem volt a közelben, amiben meg tudott volna kapaszkodni. Egyedül a kisasztal nyújthatna segítséget, de mire ez végigfutott elméjén, már be is verte homlokát a kerek asztallapba. Hatalmas koppanás szabadult fel, amint a tehetetlenül zuhanó test, és az asztal találkozott. Ferenc felnyögött, az asztal megbillent, majd visszaállt eredeti helyzetébe, és a férfi még érezte, hogy az ütés hatására egyik fogába fádalom nyilall, aztán teste kifordult, és ennek hatására hanyatt érkezett le. Ekkor fejét beverte még a padlóba is, az ütközést nem tudta tompítani, és amint feje földet ért, elveszítette az eszméletét.
A birtok kapujánál egy hatalmas, testes kutya jelent meg. Marmagassága nyolcvan centiméter körül volt, vagy a felett. Szemei teljesen feketén ültek helyükön, semmiféle érzést nem fejeztek ki. Fekete foltokkal tarkított szürkés-barnás bundája a hiénákéra hasonlított. Hatalmas, vastag, hosszú farka a földet söpörte, kosztól csomókba összeállva. Körmei helyén hosszú, éles, hegyes, fényes vaslemezek helyezkedtek el, melyek vékony vonalakat hagytak a földön, és fémesen csendültek a betonon.
Egy ideig állt, és a házat nézte. Tudta, hogy a birtoknak újra van gazdája, aki most épp itt is van, és ennek köszönhetően végre megvacsorázhat, melynek tudatában megnyalta pofáját. Nyelve elütött a többi kutyáétól, felületét apró fogak terítették be, több sorban, és befelé álltak, mint egy cápának. Garantált a falat, melyet bekap, az kifelé nem tud jönni, csakis a torka felé. Lassan elindult, szemét nem vette le a házról. Tudta, hogy itt van az új gazdi, aminek nagyon örült. Régen volt már ilyenben része. Érezte az idegen szagot, a vacsora, a gazda szagát. Még lassan haladt a ház bejárati ajtaja felé, az új szagok régi, nem túl kellemes emlékeket idéztek fel benne, melyek peregtek előtte, akár a filmkockák.
Még kölyök korában fogadta be egy házaspár. Luxinak nevezték el, és gondoskodtak is róla lelkiismeretesen. Mindez egy szép tavaszon történt, mikor újra éledt a természet, és millió virágtól, kellemes illatoktól volt színes a világ. Luxi a mennyországban járt, örült, hogy vannak gazdái, családja, ahova tartozhat. Megvan mindene, nem kell nélkülöznie, bár anyja, és testvérei hiányoztak neki, de ezt a hiányérzetet némileg pótolta az idős házaspár. Őket tekintette szülőknek, testvérnek, családnak, mindennek. Ezt igyekezett meghálálni a maga módján…
A mennyországból akkor zuhant a pokolba, mikor beköszöntött az ősz. Az idős házaspár, az eddigi gazdái a nyaralóból visszaköltöztek a nagyvárosba, és Luxit egyszerűen kicsapták az utcára. Arra se méltatták, hogy egy menhelyre bevigyék. Ekkor egy világ dőlt össze szerencsétlen állatban, szomorúan vette tudomásul, hogy hatalmasat csalódott a legjobb barátjában, az emberben. De ez még nem volt minden, csak egy rossz korszak kezdete.
Hónapokig kóborolt abban a reményben, hogy talál új gazdikat, akik majd befogadják, remélhetőleg most már örökre, de ahogy múlt az idő, rá kellett döbbennie, hogy ez nem olyan egyszerűen működik, ahogy elképzelte.
Az utcán nevelkedett, élte a kóbor kutyák sanyarú, keserves életét. Egyforma napok követték egymást, mégis minden új napban ott volt a remény.
Élelmet vagy talált magának, vagy nem, többször rákényszerült a vadászatra. Kisebb állatokat csípett el, már ha sikerült, nem egyszer jöttek olyan napok, mikor egy falatot sem evett, mert nem volt mit.
A hetek, hónapok múlásával elérte végleges méreteit, súlyát, magasságát. Tekintélyes példánnyá fejlődött, de megőrizte pajkos kölyökkori önmagát.
Hosszadalmas bolyongás után talált rá erre a nyaraló övezetre, ahol most Ferenc ingatlant vásárolt. Itt általában mindig volt élet, emberek tettek-vettek a birtokaikon, dolgoztak, vagy csak éppen pihentek, henyéltek. Luxi felbukkanása feltűnést keltett. Tetszett az ittenieknek a szép, nagy kutya, de senki nem fogadta be. Csak egy embernek esett meg a szíve rajta, mégpedig annak a személynek, akié volt az a birtok, amit nemrég Ferenc megvett. Igaz, ő se fogadta be, de naponta többször adott neki ételt, és innivalót. Így hát Luxi odaszokott a nyaralóövezetbe, és már boldogabban élte napjait, még ha nem is volt gazdája, de mégiscsak tartozott egy közösséghez. Legalábbis ő így érezte, mivel a birtoktulajdonosok elfogadták jelenlétét. Bár a legtöbb ember közömbös maradt vele, mégis hálás volt nekik. Szorgalmasan járta a kis keskeny utcákat, mint egy éber járőr, és hangos ugatással jelzett, ha idegen tévedt a környékre. Csak egy birtokot őrzött határozottan, komolyan, ételadójáét. Ezt a telket naponta többször ellenőrizte, és este, vagy éjjel, mikor álomra hajtotta fejét, akkor is valahol a közelben vackolta be magát, a csillagfényes ég alatt. Így ment ez hosszú hónapokon keresztül, és már nem voltak számára egyformák a napok, mert minden egyes nap új kihívást, új feladatokat jelentett. Önszorgalomból járőrözni, őrködni, mind-mind kalandot rejtegetett.
A végzet egy késő őszi délutánon jött el, mikor három suhanc tévedett a környékre. Egyikük magasabb volt az átlagnál, sovány testalkatú, ő volt a bandavezér, és Colos névre hallgatott. A másik kettő arányos magasságú, az egyik kissé dagi, ők voltak Debil, és Patesz. A bandavezér magasságának köszönhette gúnynevét. Patesz azért kapta ezt a nevet, mert arca tele volt vörös, éktelen pattanásokkal, és nem tetszett neki ez a név, de mivel mindenki így hívta, nem tudott mit tenni, egy idő után beletörődött, és hallgatott is rá. A kissé dagadt, ügyefogyott srácra jól passzolt a Debil név. Majdnem úgy nézett ki, mint akit könnyebb átugorni, mint megkerülni, és hát értelmi nívója kicsit a korabeli gyerekek átlaga alatt volt. Ezért őt mindenre rá lehetett venni, jóra nem, de rossz, ocsmány dolgokra annál inkább. Mikor egy nyári délutánon társaival fagyizni ment, megkérték, hogy tegye le a székre a fagyiját, és üljön bele. Debil ezt a feladatot szó nélkül teljesítette, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Elegük volt már a csúzlisából, hogy madarakat, galambfiókákat öljenek meg, ekkor áttértek a békákra. A folyóparton szedték áldozataikat, és ölték meg őket nagy élvezettel. Ragasztó és gyufa mindig volt náluk, ezek elengedhetetlen kellékei voltak kegyetlen játékuknak. Ha fogtak egy békát, ragasztót nyomtak a hátára, majd meggyújtották. Szerencsétlen préda ugrált, még bőre keményre nem sült. Ekkor Colosék nekifutásból belerúgtak a sült, de még élő állatba, ami métereket repült, közben hasán felszakadt a bőr, és belei kifordultak.
Aztán eljött az idő, mikor ezt is megunták, és nagyobb, komolyabb áldozatra vágytak. Ekkor szemelték ki maguknak Luxit. Úgy érezték ez a magas, korcs kutya tökéletes célpont lesz brutális, kegyetlen játékukhoz.
Az utca elején megálltak, úgy helyezkedtek, hogy mindig a bandavezér volt középen.
- Elhoztad a kötelet?- kérdezte Colos.
- Aha.- felelt Debil, és szájából elővillantak sárga, ételmaradékos, gusztustalan fogai, melyeket kellemetlen szájbűz vett körül.
- Oké, akkor vágjunk bele.- adta ki az utasítást a bandavezér, és mindhármuk gyomrát átjárta az izgalom.
- Luxi! Luxi, gyere!- kiabált Patesz, és közben fütyülve hívogatta az áldozatot. Leguggolt, mintha a kutya már közeledne felé, pedig még sehol nem volt. De számítottak rá, hogy hamarosan megjelenik, mert annak az utcának a végén voltak, amelyikben Luxi tanyázni szokott. Patesz még jó néhányszor elismételte a hívó szavakat fütyülés kíséretében, mire a kutya megjelent, és mit sem sejtve, naivan, farkcsóválva igyekezett a három suhanc felé.
- Ez az, jön.- nyugtázta Colos, és elégedett, kárörvendő mosoly ült képére, melyben ott lappangott a gyilkolás vágya.
Mikor Luxi odaért hozzájuk, gügyögtek hozzá, mint egy anya a csecsemőjéhez, közben simogatták, megborzolták a fejét, és mindeközben Debil az állat nyakába kötötte a kötelet, póráz gyanánt. Luxi nem ellenkezett, jól esett neki a kedvesség, a kényeztetés. Valamelyikük zsebéből egy kis csoki is előkerült, amit a kutya mohón, türelmetlenül kapott be, nem sejtve semmit.
- Jól van.- nyugtázta Colos, miközben a kutya fejét simogatta. – Ez a dög a légynek se tudna ártani. Menjünk!- adta ki az utasítást. Körbenéztek, mindent rendben találtak. Az utca csendes, és néptelen, ez mindenképp jó abból a szempontból, ha utólag megtalálják a tetemet, nem fogják tudni, ki tehette, mert nincsenek szemtanúk, akik látták volna, hogy ez a három kölyök csalja el Luxit.
A nyaralóövezet szélétől pár száz méter füves terület vezetett az erdőig, a száradt gaz a kölykök derekáig ért. Colos vezette a kutyát, középen haladva. Elöl ment Patesz, hátul Debil. Libasorban haladtak a kitaposott, keskeny csapáson. Az idő hűvös volt, és kezdett sötétedni is. Ez az átka az őszi, és téli napoknak, hogy egyre rövidebbek a nappalok. Csendesen haladtak, mindhármukat átjárta az izgalom, és türelmetlenül várták, hogy oda érjenek arra a helyre, ahol Luxit fel lehet akasztani a fára.
Bent az erdő mélyén volt egy nagy tisztás, akkora, hogy az ember azt hinné, itt már elfogyott az erdő. De ha jobban megfigyeli a szemlélő, akkor észreveszi, hogy a hatalmas tisztást fák veszik körül, és csak a jó ég tudja hol ér véget.
A lassú, csendes menetet az erdőből kiszűrődő neszek, különböző hangok kísérték. Hol egy bagoly huhogása, hol egy rekedt, rikácsoló madárhang törte meg a csendet, és a kölykök nyugalmát.
- Én félek.- adta a többiek tudtára a sorban elöl haladó Patesz.
- Te jó ég, még ez hiányzott.- mondta unottan Colos. – Mitől félsz kisgyerek?- kérdezte lefitymálóan.
- Sötét van. Meg ezek a hangok.- válaszolt Patesz.
- Jól van. Akkor elmondom, ezek, amiket hallasz, és amiktől félsz, madárhangok. Berezelsz egy verébtől, vagy mi van?- kérdezte a bandavezér, Debil röhögésének kíséretében. – Már nincs visszaút. Megyünk, és kinyírjuk ezt a dögöt, úgyhogy kezdj valamit a félelmeddel, mert már nem szállhatsz ki a buliból.- adta elő erélyesen mondandóját Colos, és mérgében rántott egyet a kötélen, melynek következtében Luxi megrándult, és kérdően nézett a kölykökre.
- Menni fog?- kérdezte Colos.
- Azt hiszem, igen.- válaszolt Patesz, de szavai nem voltak meggyőzőek.
- Oké, cserélj helyet Debillel.- sóhajtott Colos. A két fiú engedelmesen helyet cserélt, amit Debil nem tudott szó nélkül megállni.
- Mi van, félsz, hogy elvisznek a rézfaszú baglyok?- kérdezte, és idétlenül röhögött hozzá.
- Ne szekáld!- szólt rá Colos. – Látod, így is mindjárt maga alá csinál ez az anyámasszony katonája.
- Nem is vagyok az! - mondta sértődötten Patesz.
- Jól van, menjünk.- szólt a bandavezér, és újra elindultak. A helyzet semmit nem változott. A hangok ugyanúgy szűrődtek ki az erdőből, és Patesz ugyanúgy félt, de tudta, nincs mit tenni, menni kell, ha fél, ha nem.
Teljesen besötétedett. Ez talán annak is köszönhető volt, hogy az eget teljesen beborították az esőfelhők, így a sötétség hamarabb, nagyobb iramban telepedett le a környékre. Hűvös áramlat járt, itt lényegesen hidegebb van, mit a nyaralóövezetben. A kölykök kissé magukat összehúzva haladtak előre. Érezték, hogy lényegesen lehűlt a levegő, de fázni nem fáztak, csak kissé kellemetlen érzés volt az egész.
A csendet a madárhangokon kívül most Colos is megtörte.
- Na, kislányok!- ezt Patesz soha nem szerette, ha így szólítja őket. Ilyenkor legszívesebben jól képen törölné Colost, de nem meri. – Támadt egy szuper ötletem. Kíváncsiak vagytok rá?- kérdezte.
- Aha.- mondta izgatottan Debil, és az idétlen röhögés most is volt a hangjában. Patesz gyomra összerándult, tudta, hogy valami aljasság fog következni, ami rosszabb, kegyetlenebb a kutya felakasztásától is. Már bánta az egészet, hogy eljött, és szeretne elmenekülni, de nem lehet. Borzasztóan érezte magát, mintha őt vinnék felakasztani.
- Arra gondoltam, mi lenne, ha a kutya után egy nagyobb élőlénnyel is végeznénk.
- Mire gondolsz, egy dinoszauruszra?- kérdezte Debil, és megint idétlenül röhögött, azt hitte, hogy jópofát kérdezett. Patesz egy szót nem szólt, nem szerette volna megtudni, mire gondol Colos, de tudja, ezt úgysem kerülheti el, pár pillanat múlva úgyis kiderül.
- Nem.- felelt Colos. – Madarakkal, békákkal kezdtük. Most itt van ez a kutya. Ezután valami komolyabb, nagyobb áldozat kellene. Mondjuk egy ember.
Ettől félt Patesz. Ez kegyetlen. Embert ölni. Ez már bűncselekmény, gyilkosság. Ez már nagyon durva. Gyomra megremegett, és a sírás fojtogatta.
- Oké, ez tényleg szuper.- fogadta kitörő örömmel az ötletet Debil.
„- Ezért vagy debil, te félkegyelmű. Annyi eszed sincs, mint egy naposcsibének. Ezt már nem fogják gyerekcsínyként kezelni. Egy börtönben fogsz megrohadni Colossal együtt.”- gondolta Patesz, de nem adta társai tudtára.
Közben elérték az erdő szélét, és egy kicsit megálltak. Megint körülnéztek, Luxi is ugyanezt tette, aztán a talajt kezdte szaglászni.
- Na kislányok!- kezdte Colos, és Patesz gyomra megint megrándult, talpa ökölbe szorult. Idegesítette ez a primitív duma.
- Az lesz-, folytatta a bandavezér-, hogy most szépen bemegyünk az erdőbe. Persze csak akkor, ha senkinek nincs ellene kifogása.- ezt az utolsó mondatot flegmán, gúnyosan mondta, és közben Pateszra nézett. A fiú rövid ideig állta Colos tekintetét, majd némán lesütötte szemeit.
- Nagyon jó, akkor folytatom. Elmegyünk a nagy tisztásig. Ott van az a hatalmas fa, aminek állítólag háromjegyű az éveinek a száma. Tudjátok, nem egyszer jártunk már ott.
- Aha, az tök jó lesz.- mondta az idétlen röhögésű Debil minden igénytelenségével együtt. Patesz néma maradt, és szemeiből könnyek buggyantak ki. Lesütött fővel bámulta a földet, és félelme ellenére most örült, hogy sötét van, így a többiek nem látják, hogy bőg.
- Helyes, Akkor rajta!- szólt Colos, és bevetette magát a fák közé. Most ő ment elől, aztán Debil, majd Patesz. Az aljnövényzet, és a bokrok ágai nyirkosak voltak az őszi párától, ezáltal a fiúk cipője is nedves lett, ahogy haladtak egyre befelé. Az ijesztő hangok most hangosabbak voltak, mint eddig, és Patesz félelme egyre nőtt. Gyomra feszülten küzdött a remegés, és a félelem ellen, sikertelenül. Az emberi faj közül csak ők hárman voltak az erdőben, senki más, útjukat a nagy tisztásra a telihold világa követte.
Amint haladtak, és közeledek a tisztáshoz, Colosban egyre nőtt a várakozás, és Debil is türelmetlenül várta a kegyetlen rituálét. Nem egyszerű akasztás lesz, kiszínesítik egy kis kínzással is, ha már lúd, legyen kövér, szenvedjen ez a girhes korcs, mielőtt megdöglik. Debil már látta lelki szemeivel, ahogy a kötél végén kiszolgáltatott kutyát agyba-főbe rugdossák. Ez lesz ám a haddelhadd. Nincs is ennél jobb, mint jól megkínozni egy állatot. És igaza van Colosnak, a kutya után jöhet egy ember is. Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az öröm, az élvezet. Büdös szájából, ahol a sárgás, ápolatlan fogai rohadtak, megint feltört az idétlen röhögés. Most hosszabban, és idegesítőbben, mint valaha. Patesz úgy érezte, egy nyisszantással le tudná vágni Debil fejét, hogy soha többé ne hallja ezt a fülsértő, idegtépő röhögést. Megérdemelné az ilyen, akiben ennyi kegyetlenség van, és érzés nélkül véghez is tudja vinni.
Odaértek a nagy tisztáshoz. Most nem lehetett látni a túloldalon álló fákat, mert a hatalmas területen köd gomolygott, a többszázéves fa körvonalát is csak halványan látták, de az jóval közelebb is volt, mint a túlsó fák. Patesz elbizonytalanodott, játszadozott a gondolattal, hogy lelép, hirtelen berohan a fák közé, és meg sem áll hazáig, de valahogy nem volt hozzá mersze. És a gondolat, hogy lelép innen őrjítő hatással volt rá, ezért nem tudott kellőképpen elég határozott lenni, hogy konkrétan mit is tegyen. Így hát a bizonytalanság hatása alatt, csak tehetetlenül állt.
- Oké, ott van a nagy fa. Látjátok?- kérdezte Colos.
- Aha.- válaszolt a félkegyelmű hülyegyerek, és vad rohanásba kezdett, közben hallatta idétlen dobhártyaszaggató röhögését. Patesz erre a megnyilvánulásra befogta füleit, nem tudta tovább hallgatni. Soha többé nem akarja hallani ezt a röhögést, ami annyira kegyetlen, hogy embereket lehetne vallatni vele. Colos is elindult Luxival Debil után. Patesz is követte őket, nem volt más választása, most már ha el is merne szökni, ahhoz nem lenne bátorsága, hogy egyedül vágjon át az erdőn, hogy haza jusson.
Odaértek a nagy fához. Némán nézték. A vastag törzsből,- amit hárman se érnének át, ha körülállnák-, egy vastag ág nyúlt kifelé, teljesen vízszintesen. Vagy öt-hat méter hosszan nyúlt el a törzstől, és a vastagsága kibírta volna a három gyerek súlyát.
- Kezdődjön a műsor!- adta ki az utasítást Colos, és a kötelet kutyástól átadta Debilnek. Ezután átment az ág alatt a másik oldalra, és szembe fordult a többiekkel.
- Debil, dobd át a kötelet az ágon.- kérte, és a hülyegyerek vihogva, türelmetlenül engedelmeskedett. Patesz ez alatt csak állt, és nézte, mi történik. A kötél suhogva szelte a levegőt. Átrepült a vastag, vízszintes ág felett, és Colos mellett landolt a nyirkos gazban.
- Kezdjük már!- türelmetlenkedett Debil, és Colos felvette a kötél végét a földről.
- Én ebben nem veszek részt.- szólalt meg Patesz. Colos szúrós tekintettel nézett rá.
- Debil, gyere, fogd meg a kötelet.- kérte, és az idétlen kölyök azonnal engedelmeskedett.
Colos odament Pateszhez, egy gyors mozdulattal elkapta a fiú grabancát nyaktájékon. Erősen szorította a ruházatot, melyet megmarkolt, közben lassan csavarni kezdte, és nyomta a fiú nyaka felé. Patesz érezte, hogy egyre nehezebben kap levegőt, és ha tovább csinálja Colos, akkor meg fog fulladni.
- Ne! Megfulladok.- préselte ki magából halk, rekedt hangon. Colos erre annyit reagált, hogy öklét nem nyomta tovább a fiú torkának, de a ruházatot továbbra is erősen szorította, aminek az lett az eredménye, hogy Patesz feje vörösödni kezdett.
- Idefigyelj te kis pöcs! Elég hosszú a kötél, úgyhogy ne ellenkezz, ha nem akarsz te is ott lógni a kutyával együtt!
- Oké.- válaszolt ijedten Patesz, és jobbnak látta, ha többet meg se szólal.
-Ezt már szeretem.- mondta Colos, és elengedte. Még rövid ideig nézte azzal a szúrós tekintetével, aztán visszament Debilhez.
- Visszamehetsz a kutyához.- mondta, és a kötelet átvette. Így is történt. Debil futva ment vissza korábbi helyére. Colos húzni kezdte a kötelet annyira, hogy az függőlegesen lógjon lefelé, és a kutyának minél kevesebb mozgástere legyen. Szerencsétlen állat két lábon állt, kimeresztett nyakkal, égre meredő tekintettel. Már érezte, hogy veszély van, de nem tud ellene tenni semmit. Aprókat ugrált két hátsó lábán, közben folyamatosan nyüszített. Debil ekkor kissé hátrébb ment, majd nekifutásból hasba rúgta. Luxi a rúgás hatására nyüszítés, és ugatás keveréke szerű hangot adott ki, ami maximálisan kifejezte fájdalmát. Ahogy aprókat ugrált, küszködve a fulladás ellen, lassan körbe forgott, akarata ellenére. Érezte, hogy itt a vég, innen már nincs menekvés. Patesz elfordult, nem tudta nézni ezt a kegyetlenséget, arcát két kezébe temette, és elsírta magát.
Debil újra hátrálni kezdett, hogy a következő rúgásnak nekifuthasson. Patesz hirtelen megfordult, odarohant Debilhez, hátulról elkapta a nyakát, és leteperte a földre.
- Fejezd be te állat!- üvöltötte, és közben a földön hanyatt fekvő fiú haját tépte, aki a meglepődöttségtől, amit a hirtelen támadás okozott, azt se tudta hol van. Colos tehetetlenül nézte az eseményeket. Ha elengedi a kötelet, hogy segítsen Debilnek, akkor a kutya elmenekül.
- Hagyd abba, ha jót akarsz!- kiabált oda fenyegetően. Patesz felnézett, és próbált mérlegelni. Ha nem hagyja abba, Colos úgyse tud mit kezdeni, mert a kötelet tartja. Ha esetleg megkockáztatja, hogy elengedi a kötelet, esélyt adva a kutyának a menekülésre, akkor nem vitás, hogy Luxi helyett ő lesz felakasztva.
- Ezt nagyon meg fogod bánni kisgyerek!- fenyegetőzött Colos. Patesz nem mert kockáztatni. Úgy gondolta, inkább a kutya legyen az áldozat, mint ő, és elengedte Debilt. Mindketten lihegve álltak fel.
- Úgysem tudsz mit tenni.- vigyorgott Debil, majd nekiszaladt, és újabb erős rúgást mért az áldozatra. A kutya újra felnyüszített, de nem csak egyszer, fájdalmának hangjai most már állandóak voltak.
- Ez az Debil!- bíztatta Colos, és közben jókat nevetett. – Ha a döggel végeztünk, elintézzük a kisgyereket is.- mondta örömmel, és fenyegetően. Patesz gyomra összerándult, megremegett, kilátástalannak érezte a helyzetét. A legjobban az fájt neki, amit a haverjai művelnek, és bármennyire szeretne, nem tud segíteni szerencsétlen kutyán.
A kegyetlen rituálé talán húsz percig tartott, amit Patesz nem tudott nézni, viszont a másik két fiú annál jobban élvezte. Mikor a kutya láthatóan elgyengült, Colos megszabadította kínjaitól, fájdalmaitól, és felhúzta az ágra. Luxi még egy rövid ideig a levegőben lógva vonaglott, rángott, még próbált ösztönösen valahogy kiszabadulni, majd végül teste elernyedt. Megszűnt a kapálózás, az életért folyó reménytelen küzdelem, és jóságos lelke nyugalomra szenderült.
- Ez kipurcant!- állapította meg Debil. – Ez jó volt.- mondta vigyorogva, és kegyetlen képén látszott az őszinte öröm.
- Tényleg jó volt.- állapította meg Colos is. – Máskor is csinálunk majd ilyent.
Patesz meg se szólalt, szeretett volna észrevétlen maradni, mert tudta, hogy az előbbi tettéért most ő következik.
Colos elengedte a kötelet, és a kutyatetem hangos puffanás csapódott a földhöz. Szigorúan nézte Pateszt, és elindult felé. Debil is csatlakozott hozzá. A két haver lassan közeledett. Mikor odaértek, két oldalról a hóna alá nyúltak.
- Na, gyere csak szépen.- mondta Colos, és odavezették az ág alá. Debil a kutyáról levette a hurkot, és Patesz nyakába helyezte.
- Figyelj kislány.- kezdte Colos. Ez a mondat megint nyílként hasított Patesz gyomrába.
- Kapsz egy lehetőséget. Választhatsz. Pár hónap, esetleg egy év múlva megöljük azt a hapsit is, aki ennek a kutyának rendszeresen enni adott, és cserébe ez a hálás dög, mindig őrizte azt a birtokot.- Patesz egyre jobban félt, és lábszárán melegséget érzett, amit saját vizelete okozott.
- Most nem akasztunk fel, de cserébe neked kell megölni az ürgét. A döntés rajtad áll. Ölsz, vagy téged ölnek meg.- adta az ultimátumot Colos.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
