FOLYTATÁS - A Betétkönyv 2.rész

   Amint odaért saját kerítésükhöz András, belgajuhász kutyájuk farkcsóválva szaladt elé. A fiú belépett az udvarra, látta hogy a konyhában ég a villany. A kutya odaért, és körülugrálta a fiút.

- Szia kiskutyám!- üdvözölte András, és megborzolta a kutya bozontos fejét. – Vigyázz, össze ne ugrálj.- a kutya a házig kísérte a fiút.

     Régi parasztházban laktak, a tornácról egyből a konyhába lehetett lépni, onnan jobbra-balra nyílt egy-egy szoba. A bejárati ajtó ablakán fenn volt a sötétítő függöny, András látta édesanyja sziluettjét, ahogy csendesen tesz-vesz a konyhában. A fiú szomorú volt, a sírás fojtogatta. Állt egy darabig, aztán belépett. Anyja odanézett az ajtónyitásra.

- Édesanyám.- szólt halkan a fiú.

- András.- mondta fájdalomtól elgyötört arccal az anya. Egymás nyakába borulva mindkettőből kitört a sírás. Pár másodpercig álltak így, fájdalmukon merengve. Aztán a fiú ellépett anyjától, és megtörölte fájó, égő szemeit. Az anya csak úgy puszta kézzel törölte le könnyeit. András levette a kabátját, és a sarokban lévő fogasra akasztotta.

- Biztos éhes vagy kisfiam. Mit csináljak vacsorára?

- Semmi étvágyam nincs, nem hiszem, hogy tudnék enni.- válaszolt a fiú.

- András, enni kell. Sütök tojást hagymával, szalonnával. Főzök mellé teát.- mondta az anya, és vágódeszkát, két hagymát, hat darab tojást vett elő.

- Mi újság az iskolában?- kérdezte az anya. András a konyha közepén lévő asztalnál ült, egy gyufásdobozt pörgetett ujjai között, tekintete a semmibe bámult.

- Ma kaptam meg a gyászlevelet. A gazdaságból hívatott fel az igazgató. Azt üzeni, üdvözöl, és mélyen együtt érez velünk. És addig nem kell visszamennem, amíg el nem intézem…- András itt megakadt, majdnem elszólta magát.

- Mit kell elintézni?- kérdezte az anya.

- Semmit, semmit…- ahogy András kimondta a választ, kopogtak.

- Tessék!- szólt az anya. Éva lépett be, tetszett neki a fiú, de most nem csak ezért jött.

- Jó estét, szia András.

- Szia lelkem, ti ismeritek egymást?

- Csak pár perce, a vonaton találkoztunk.- válaszolt mosolyogva Éva, majd meg is kérdezte: - Segíthetek valamit?

- Jaj lelkem, csak egy egyszerű vacsorát csinálok, nem kell segíteni.- mondta az anya. Odalépett a lányhoz, és megsimogatta a fejét.

- Tessék csak hagyni, szívesen megcsinálom, beszélgessen nyugodtan a fiával.- mondta mosolyogva a lány. Odalépett a konyhakredenchez, és elkezdte pucolni a hagymát. Az anya leült az asztalhoz, és megfogta a fia kezét.

- Olyan kedves ez a lány, folyton mosolyog, segítőkész. Tetszik?

- Igen.- felelt mogorván a fiú.

- Amióta itt laknak, minden nap átjön segíteni. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Ez a mosolygós természete, ez tartja bennem a lelket. Pont a temetés napján költöztek ide, a szülei is rendes emberek. A költözés estéjén átjöttek bemutatkozni. Nem voltak tapintatlanok, nem tudhatták, hogy aznap az én férjemet temettük.

- Hogy történt? Hogy halt meg édesapám?- kérdezte András. Az anya nagyot sóhajtott, és mesélt:

- Kilyukadt a gyenge gyomorfala, és valami ér is elpattant. Belső vérzése volt, percek alatt bevérzett. Éjszaka történt, semmit nem vettem észre. Reggel mikor felkeltem, már beállt a hullamerevség. Álmában történt, legalább nem szenvedett szegénykém. Vagy ha fel is ébredt rá, egy-két percig tarthatott az egész.

     Éva felvágta a hagymát.

- Erzsike néni, mi lesz vacsorára?

- Tojás hagymával, szalonnával. Már mindent oda készítettem. Fűszert találsz a kredencben.

- Köszönöm.- szólt a lány mosolyogva, és tovább folytatta a dolgát.

- Látod milyen rendes? Még ő köszöni meg.

- Igen. Nekem is tetszik az állandóan mosolygó természete.- mondta András.

- Mi újság az iskolában?- kérdezte ismét az anya.

- Minden a régi. Talán félévkor emelik az ösztöndíjat. A gyenge tanulóknak többet, így akarják őket ösztönözni, hogy tanuljanak. – a konyhában pirított szalonna és hagyma illata terjengett. András a lányra nézett, aki háttal állt neki. Ekkor pont a lány is hátranézett, tekintetük találkozott. Éva mint mindig, most is mosolygott. A fiú zavarba jött, és elkapta tekintetét más irányba. Éva visszafordult, és szorgalmasan verte habosra a tojást egy villával.

- Kisfiam, haragszol az öltöny miatt?

- Az öltöny!- kiáltott fel András úgy, hogy anyja megijedt. Két kezét az asztalra tette, és az öltöny szó hallatán majdnem felugrott, mint akit áramütés ért. Aztán agya hirtelen kapcsolt, eljátszotta a nyugodtat, mintha minden rendben lenne.

- Dehogy haragszom, majd veszünk másikat. Most az öltöny érdekel legkevésbé.- András megdöbbent. Az ember ilyen simán tud hazudni, ha rá van kényszerülve? Agya ezt a választ dobta: - Igen.

     Éva tányérokat, evő eszközöket tett az asztalra, egy műanyag kis kosárban szeletelt kenyeret, poharakat, egy kancsó teát, és végül a vacsorát.

- Jó étvágyat.- mondta mosolyogva.

- Köszönjük tündérkém.- mondta az anya. – Szedjél fiam.- András csak ült. Úgy érezte, bármit tudna most csinálni, csak enni nem. Éva odalépett mellé, szedett neki a tojásból, majd viccesen megjegyezte: - Úgy látszik, a fiatalúr igényli, hogy egy asszony, netán egy feleség kiszolgálja. Vagy attól félsz, hogy megmérgezlek?- András hatalmas bánata ellenére is mosoly jelent meg az arcán. Nem felhőtlen mosoly, de azért mosoly, és ez Éva műve. Még ilyen helyzetben, ilyen lelkiállapotú ember arcára is mosolyt tud csalni.

- Hát remélem fiam, egyszer bekötik a te fejedet is.- mondta az anya.

- Nők…- mondta a fiú. – Inkább együnk.

- Egyél te is lelkem.- kínálta Évát az anya.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes. Inkább csak egy bögre teát innék.

     András méla undorral kapta be az első falatot. Semmi étvágya nem volt, csak azért kóstolt bele az ételbe, Éva nehogy sértve érezze magát.

„- Hát ez meg micsoda?”- kérdezte magában. „- Ez isteni, ez fenséges! Ilyen finomat már régen ettem. Ez nagyon finom. Hát ez a lány egy tünemény!”- és András azon vette észre magát, hogy tányérjára szedi a repetát.

- Ízlik?- kérdezte Éva.

- Ühüm!- hümmögött teli szájjal a fiú.

- Egyél csak kisfiam.- mondta az anya, és most ő is mosolygott.

     Vacsora után Éva elmosogatott. Utána még sokáig beszélgettek hármasban. Így tudta meg András, hogy Éva varrónő, a szomszéd városban dolgozik, és amikor a vonaton találkoztak, akkor pont a munkából jött haza.

- Holnap szeretném megnézni édesapám sírját.- mondta András.

- Jaj kisfiam, pont holnapra várom az állatorvost. Nem tudok veled kimenni.- sopánkodott az anya.

- Én szívesen kimegyek veled.- ajánlkozott fel Éva.

- Nem dolgozol holnap?- kérdezte András.

- Holnap szombat. Dolgozhatnék végül is, de hála Istennek nem kell túlórázni.

- És mikor tudnánk indulni?

- Reggel megetetem az állatokat, elszaladok boltba, és talán kilenc óra körül indulhatunk.

- Az jó lenne.- mondta András. – Akkor megbeszéltük?

- Igen, de azt hiszem én már megyek is haza. Még otthon is van egy kis dolgom.- Éva elköszönt, András kikísérte a kapuig.  Visszafele menet a házhoz a fiú eltöprengett: - Ez a lány este gond nélkül bejött hozzánk, pedig a kutya nincs is megkötve. Hát igen, Éva még Wolfnak is tetszik.

 András éjszaka felriadt. Nem volt rémálma, egy hang ébresztette fel. Szobája nem volt teljesen sötét, a telihold átvilágította az ablakon lévő sötétítő függönyt. Hanyatt feküdt, de nem bírt megmozdulni, mintha lebénult volna. Szólni sem tudott, csak magatehetetlenül feküdt. A szoba közepén apja lebegett, húsz-harminc centire a padlótól. Ő ébresztette fel Andrást, mert mondanivalója volt a számára. Az apa meztelen volt, látszott végtagjainál a vágás, a véres nyom. Törzsén is látszott hogy fel lett négyelve. Nyaka körül is ott éktelenkedett a bárd okozta vágás. Arca viszont tiszta, meglepően fiatalos volt. Szemei gyengén világítottak. Nem akarta fiát megijeszteni, András mégis megijedt a látványtól. Az apa megszólalt, hangja halk, és távoli volt, enyhén visszhangzott.

- Fiam, minden új sír üres. A malacok nem tehetnek semmiről. Aki frissen van eltemetve, megeszik a malacok. Minden új sír üres! Derítsd ki az igazságot! És most aludj fiam!

András szeretett volna apjához szólni, de egy hang nem jött ki a torkán. Szemhéjai úgy elnehezültek, hogy képtelen volt nyitva tartani. Már nem félt. Szerette volna apját megkérni, mondja el konkrétan mire gondol, mit jelent ez az egész, de semmiféle kommunikációra nem volt képes. Sűrűn pislogott, érezte, hogy pillanatokon belül elalszik. Még látta apját, ahogy lassan elhalványul, átlátszó teste kezd elpárologni, felszívódni, mint a köd, aztán András mély álomba zuhant.

     Reggel édesanyjával megetették az állatokat, utána ők is megreggeliztek. Egy igazi parasztember addig nem eszik, amíg nem adott enni az állatoknak. Nem nagyon beszélgettek, mindketten csendben tették a dolgukat. András nem is bánta, az éjszakai dolog járt a fejében. Igaz volt, vagy csak álmodta? Nem, nem álom volt, megtörtént. Előbb-utóbb el kell mondani valakinek, mert ebbe bele fog őrülni. Vagy ha elmondja, akkor fogják őrültnek tartani, és akkor irány a gumiszoba. Biztos, hogy édesanyjának soha nem fogja elmesélni. Lehet hogy nála is megjelent éjjel a néhai? Nem kérdezi meg, majd figyel, és kikövetkezteti.

     A reggeli alatt folyamatosan figyelte anyját feltűnés nélkül, de semmi furcsát, nyugtalanságot, szokatlant nem látott rajta. Lehet, hogy nála nem is jelent meg néhai férje. Csak elmondaná, ha megjelent volna. Majd  beavatja Évát, faggassa ki Erzsike nénit, hogy álmodott-e éjjel valamit. Igen, ez lesz a legjobb. De hogy éjjel apja szelleme megjelent, azt nem fogja elmondani a lánynak. Egyenlőre nem.

                                                          6.

     Pontban kilenc órakor kopogtak, Éva érkezett meg.

- Jó reggelt, szia András.- csilingelt a lány hangja.

- Jó reggelt lelkem.- köszönt az anya.

- Szia.- köszönt András is. Éva becsukta az ajtót, és megállt. Aranyosan pislogott, és mosolygott. - Mehetünk?- kérdezte Andrástól.

- Persze.- szólt a fiú. Odalépett a fogashoz, hogy felvegye a kabátját, közben egy kérdést intézett anyjához.

- Édesanyám, megnézted az öltöny zsebeit, mielőtt kimostad?

- Dehogy mostam ki, apádat temettük el benne. Nem néztem meg a zsebeit. Miért néztem volna? Ugye nem tettél bele semmit?

- Ó, persze. Véletlenül összekevertem. Nem tudom, hogy juthatott eszembe a mosás.- felelt András.

- Megértem fiam, túlságosan zaklatott a lelked.- András közben felvette a kabátot, és anyjához lépett.

- Akkor majd jövünk.- mondta, és homlokon csókolta anyját.

- Jól van gyerekek, menjetek csak.- András nagyon jól tudta, hogy az öltöny nem lett kimosva. De azt mégsem mondhatta anyjának, hogy: "- Remélem, megnézted az öltöny zsebeit, mert benne volt a betétkönyvem. Ha nem, akkor most kétszázezer forint a föld alatt rohad."- ha ezt mondja, anyja biztos gutaütést kap. Muszáj volt ezt a mosás históriát kitalálni.

     Percekig gyalogoltak némán a temető felé, majd Éva megszólalt.

- Mindig ilyen szótlan vagy?

- Nem, csak félek, hogy túlságosan elérzékenyülök, ha meglátom édesapám sírját.

- Ebben semmi rossz nincs András. Könnyen lehet, hogy érzelmeid legyőzik férfi büszkeségedet.- mondta a lány.

- Igen, könnyen lehet.- nyugtázta a fiú. - Nagyon sietsz Éva?

- Nem sietek. Van otthon dolgom, de az megvár. Meg van beszélve, hogy a délelőtti időm erre van szánva, hogy kijövök veled a temetőbe.

- Majd szeretnék virágot venni. Nem akarok üres kézzel odaállítani.

- Mesélnél édesapádról?- kérdezte a lány.

- Mesélni...- tűnődött András. - Persze, mesélek.- egymás mellett mentek az úton, begombolt kabáttal, zsebre dugott kézzel. Borult volt az ég, fújt a szél, és András mesélt: - Apám nagydarab ember volt, tőlem magasabb, és súlya is mázsa felett. Olyan vastag volt a keze, mint az én lábam. Fekete hajú, de erősen kopaszodó, bajuszos, igazi parasztember. Reggeltől estig tudott dolgozni, nem lehetett megszakítani. Régen nagyon ivott, sajnos nyugodtan mondhatom, hogy alkoholista volt. Szinte nem is evett, csak az a hülye pálinka. Úgy itta, mintha az élet vize lenne. De édesanyámat, és engem soha nem bántott. Sem tettlegesen, sem szavakkal. Akkor hagyta abba az ivást, mikor édesanyám már válással fenyegetőzött. De már késő volt, mert a túlzott alkoholfogyasztástól gyomorfekélye lett. Inni abszolút nem lett volna szabad neki, és erős, nehéz, fűszeres ételeket sem ehetett. De sajnos nem nagyon tudta megállni. Nyáron, pont a születésnapomon rosszul lett. Aztán rá két hónapra meghalt.- András elhallgatott, a könnyeivel küszködött.

- Nagyon sajnálom.- mondta Éva. A fiú nem válaszolt semmit. Ismét hosszú percekig mentek némán az úton. Fejük felett a magasban egy varjúcsapat károgó zenebonával hirdették a tél közeledtét. De ők ezt nem hallották, Andrást a kegyetlen valóság kínozta, Éva pedig megpróbált együtt érezni vele.

     A temető a város szélén volt, ahol már nem nagyon vannak házak. Az egyik ilyen város széli háznál van egy virágbolt, ide bementek. A bolt nem volt valami nagy, tele mindenféle vágott, és cserepes virággal, koszorúkkal, és mindennel, ami egy virágboltba kell. A háznál a Hetényi család lakott, ők nyitották annak idején a boltot. A családfő már régen elhagyta őket, az anya, Ildi néni egyedül nevelte fel két lányát, Ildit, és Tündét. A két lány közül Ildi volt az idősebb, de most épp Tünde volt a boltban. Nem egy világszépe, de aranyos, jó alakú nő. Látszott rajta, hogy módos család sarja, csinosan volt felöltözve, és mindig jobb, szebb ruhákban járt, mint a város többi lakója.  András bemutatta a két lányt egymásnak. Tünde három évvel volt idősebb a fiútól, gyerekkorukban rengeteget játszottak, együtt nőttek fel. Tünde részvétet nyilvánított a fiúnak. András megköszönte, és vett egy nagy csokor virágot. Éva is vett három szál szegfűt. A Hetényi lányok közül Ildi már férjnél volt, Tündének még csak udvarlója, de Éva ezt nem tudta.

     A temetőben ott álltak a sírnál. András letérdelt.

- Szervusz édesapám.- mondta, és a csokrot elhelyezte a síron, ami már meg volt tisztítva a sok koszorútól, hervadt virágoktól, amik temetéskor kerültek rá. András hirtelen elkapta a mellette álló lányt, átkarolta lábait, fejét a lány combjának nyomta, és kitört belőle a sírás. Keservesen, hangosan zokogott, amit Éva lába, és kabátja eltompított. Éva nem szólt semmit. Egyik kezében a virágok voltak, másik kezével a fiú fejét simogatta. Andrásnak jól esett a simogatás, sírása fokozatosan enyhült. Mikor már teljesen elmúlt, felállt, és elfordult. Megtörölte szemeit, és visszafordult a lányhoz.

- Bocsáss meg kérlek, ne haragudj rám.

- Nincs mit megbocsátanom.- mondta Éva, majd leguggolt, és ő is elhelyezte a virágokat a síron. Pár másodpercig guggolt, keresztet vetett, és felállt. Egymás mellett állva nézték a sírt, majd András letérdelt, és meggyújtott egy mécsest. Ekkor Évának feltűnt valami.

- András, ti svábok vagytok?- a fiú a kérdéstől meglepődött.

- Dehogy vagyunk svábok. Magyarok vagyunk. Hogy juthatott ilyen az eszedbe?

- Nézd csak a fejfát!- mutatta a lány. András a fejfára nézett, és megdöbbent. Ekkor eszébe jutottak halott apja szavai: " Minden új sír üres!"- és hirtelen félrekapta fejét, mint aki egy hatalmas pofont kapott. Pár pillanatra meg is szédült, pislogása sűrű, zavaros volt.

- Jól vagy?- kérdezte Éva. A hirtelen jött kábulat pillanatok alatt elmúlt Andrásról.

- Igen, jól vagyok.- válaszolta, majd megfogta Éva két vállát, és mélyen a szemébe nézett.

- Meg kell ígérned, hogy amit ma itt láttál, azt soha senkinek nem mondod el.

- Ígérem.- pislogott értetlenül a lány. András magához húzta, átkarolta, és most ő simogatta Éva fejét.

- Köszönöm, köszönöm.- hálálkodott a fiú. Éva nem válaszolt, némán állt, és átkarolta András derekát. Pár másodperc után elengedték egymást. András odalépett a fejfához. Az öreg Janó sírrabláskor elkövetett egy hibát. A sötétben fordítva szúrta le a fejfát. A felirat nem a sírra, hanem hátrafelé nézett. Ez a sváboknál szokás, és talán még a szerbeknél. Ezért gondolhatta azt Éva, hogy Andrásék svábok. A fiú kihúzta a fejfát a fölből, és megfordította. Nagyot sóhajtott, majd Évára nézett. - Mehetünk.

     Hazafelé menet, Éva megkérdezte:

- Ha magyarok vagytok, hogyhogy fordítva volt leszúrva a fejfa?

- Jobb ha elfelejtesz mindent, amit apám sírjánál láttál. Ezt soha senki nem tudhatja meg. Főleg anyám nem.

- Nyugodj meg, nem mondom el senkinek.- felelt a lány.

- Rendben. Legközelebb, ha átjössz hozzánk... nem, nem, még ma gyere át, és kérdezd meg édesanyámat, hogy éjjel álmodott-e valamit.

- Rendben, de...- szólt volna Éva, de a fiú belé fojtotta a szót.

- Ne félj, mindent elmesélek, hogy megértsd, miről van szó, ha itt lesz az ideje.

- Bízhatsz bennem András.- felelt a lány. Tele volt kérdésekkel, és ami a legjobban érdekelte, azt meg is kérdezte.

- Van barátnőd?

- Nincs.- válaszolt András.

- Tündét régóta ismered?

- Kit?

- Tündét, a virágboltost.

- Ja, igen. Együtt nőttünk fel.

- És tetszik neked?

- Nem rossz nő.- mondta a fiú.

- Ez salamoni válasz volt.

- Igen, tetszik.

- Szebb, mint én?

- Jaj Éva! Miért kell ilyeneket kérdezni? Nem válthatnánk témát?

- Bocsáss meg, ha tolakodó voltam. Nem lett volna szabad ilyeneket kérdezni.

- Semmi baj. -válaszolt András.

     Csendesen ballagtak hazafelé. Évában ébredezni kezdett a féltékenység. Egyszer csak gondolt egyet, és belekarolt Andrásba. A fiú semmi pozitív jellel nem reagált, de nem is ellenkezett.

     A városban nagyrészt földutak voltak. Szerencséjük, hogy fagyos a föld, amúgy bokáig érő sárban kellene dagonyázniuk. András erősen gondolkozott. Tudta, hogy valami nincs rendben apja körül. Ennyi negatív jel nem lehet véletlen. De ha minden igaz, akkor itt valami borzalom történt. El is hessegette a gondolatot, majd este megpróbálja összerakni a képet, amikor már nyugalom van, és senki, semmi nem zavarja. Arccal előre nézett, de szemlesütve, feltűnés nélkül nézte a tőle másfél fejjel alacsonyabb lányt. Éva arcán most csak pici mosoly volt, arcát csípte a hideg. Megérezhette, hogy a fiú figyeli őt, mert felnézett.

- Megbántad hogy eljöttél velem?- kérdezte András.

- Nem, csak fázom.- felelt Éva.

- Ha gondolod, felmelegítelek egy kicsit.- mondta András, majd választ sem várva átölelte a lányt, és a lány is őt. András két kézzel dörzsölni, simogatni kezdte Éva hátát. A lány elégedetten nyomta arcát a fiú mellkasához. Jól esett neki a simogatás, kellemes meleg futott át egész testén. Érezte, hogy András az a fiú, aki mellett biztonságban érzi magát, és akivel jó együtt lenni. András abbahagyta a simogatást. Pár pillanatig nézték egymást, majd hosszan csókolóztak. A csók után folytatták útjukat hazafelé. Éva még szorosabban karolt a fiúba, már nem fázott.

     Észre sem vették, hogy szinte már otthon vannak. Abban az utcában jártak, ahol laknak.

- Éva, ne felejts el átjönni, megkérdezni édesanyámat.

- Nem felejtem el. De miért olyan fontos ez?

- Ne kérdezz most semmit. Mindent el fogok mesélni idejében. Szia.- mondta András, és gyors léptekkel sietett haza. Éva némán nézte a távolodó fiút.

     A nyál összefutott András szájában, mikor belépett a konyhába. Húsleves, és rántott hús illata töltötte be a levegőt.

- Kész az ebéd kisfiam, gyere, egyél.- kérte anyja. András levette kabátját, kezet mosott, és odaült az asztalhoz, ahol már egy porcelántálban gőzölgött a forró leves. Bár még csak tizenegy óra volt, nekiálltak ebédelni. A leves után rántott csirkecomb, és rántott csirkemell volt, krumplipürével, savanyúsággal. András úgy degeszre ette magát, hogy a desszertből, a lekváros buktából már nem is kért. Ebéd után hosszan beszélgettek az asztalnál ülve. András elmesélte, hogy vett egy nagy csokor virágot, hogy Éva is vett pár szál virágot, és hogy beszélgetett Tündével. Utána az anya mesélt, hogy majd tavasztól fogad napszámosokat a földekre. A ház körüli munkát még győzi egyedül, de a földekre napszámos kell, hogy boldoguljon.

     A beszélgetést kopogás zavarta meg. Éva lépett be szokásos udvarias köszönésével, aranyos mosolyával.

- Éva, te már itt vagy?- kérdezte András meglepődve. - Te nem ebédelsz?

- Már rendbe is tettem a konyhát, szüleim lepihentek. Nézz csak az órára.- mutatta a lány. András a faliórára nézett.

- Úristen! Már 13.30! Jól elbeszélgettük az időt.- csodálkozott a fiú. Igen, talán most volt az első alkalom, hogy nyugodtan, gondtalanul tudtak beszélgetni, mintha minden rendben lenne. Nem csoda, hogy elszaladt az idő. András felállt az asztaltól.

- Kiviszem Wolfnak a csontokat, és megetetem a többi állatot is.

- Jól van kisfiam, menj csak.- nyugtázta az anya. András egy tányérra gyűjtötte a csontokat, és kiment. Az anya, és Éva leszedték az asztalt. Éva nekiállt mosogatni, az anya elrakta az ételt, és visszaült az asztalhoz.

- Erzsike néni, tetszett valami szépet álmodni éjjel?- kérdezte Éva.

- Álmodni...- tűnődött az anya. - Nem álmodtam semmit. Mióta meghalt az uram, álmatlan éjszakáim vannak.

- Jaj, ne tessék haragudni.- sajnálkozott a lány.

- Dehogy haragszok lelkem. Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek. Tetszik neked a fiam?- Éva kezében megállt a tányér, és a mosogatószivacs. Erre a kérdésre nem számított.

- Kötelező válaszolni?- kérdezett vissza.

- Semmi se kötelező lelkem.

- Jóképű fiú. Igen, tetszik.

- Szólj rám nyugodtan, hogy te vénasszony, mit kíváncsiskodsz? Semmi közöd hozzá!- mondta az anya.

- Ilyent viccből se tessék mondani. Maga nem öreg, és főleg nem vén.- válaszolt Éva. Közben végzett a mosogatással, csak pár tányér, és evőeszköz volt.

- Tudod lelkem, szeretném megélni, hogy a fiam talál egy jóravaló feleséget, aki a gondját viseli. Nem akarom azt, hogy egyedfül éljen. Ha megélem az esküvőjét, nyugodtan halok meg.- ábrándozott az anya. Közben Éva is odaült az asztalhoz.

- Biztos így lesz Erzsike néni. András szép fiatalember, biztos talál magának feleséget.- Éva arcán cinkos mosoly jelent meg. Eszébe jutott a csók, amit hazafelé a temetőből Andrástól kapott. "- Már megtalálta, Erzsike néni."- gondolta, de nem mondta el az anyának.

- Biztos?- kérdezte az anya. - Csak az biztos, ami elmúlt. A jelen, és a jövő bizonytalan.

     András lépett be, végzett az etetéssel. A tányért, amiben kivitte a csontokat, Éva elvette tőle, és elmosogatta.

- Én lepihenek egy kicsit gyerekek.- mondta az anya, és elvonult a szobájába. A fiatalok is bementek a legényszobába.

     Éva leült az ágyra.

- Na, mi van? Megkérdezted?- kérdezte türelmetlenül András.

- Igen. Nem álmodott semmit. Azt mondta, mióta édesapád meghalt, álmatlan éjszakái vannak.

- Jó neki.- mondta András.

- Hogy mondhatsz ilyent?!- kérdezte a lány.

- Hogy mondhatok ilyent?!- tört ki a fiúból. - Úgy mondhatok ilyent, hogy nekem édesapám halála óta rémálmaim vannak.- András izgatottan járt fel-alá a szobában.

- Nyugodj meg.- kérte a lány. Elkapta András kezét, és odahúzta maga mellé az ágyra. Nem engedte el, gyengéden simogatta.

- Mesélj, milyenek ezek a rémálmok?- kérte Andrást.

- Mesélek, de nem most. Váltsunk inkább témát.- javasolta András.

- Rendben.- egyezett bele Éva. - Holnap mit csinálsz?

- Reggel megetetem az állatokat, aztán délig pihenek, azt hiszem.

- András, most én szeretnélek megkérni valamire. Eljössz velem holnap a piacra?

- Holnap vasárnap, nincs piac.- válaszolt a fiú.

- Nem ide, a szomszéd város piacára. Anyámnak szerdán lesz a szülinapja, szeretnék venni neki valamit.

- Elmehetek, legalább nézek magamnak valami öltönyt.

- Tényleg, mi ez az öltönyhistória?- kérdezte Éva.

- Hát, szomorú, szerencsétlen dolog ez...- mondta András. Nagyot sóhajtott, és mesélni kezdett: - A tizenhetedik születésnapomra kaptam egy csodaszép sötétkék franciabársony öltönyt, fehér selyeminggel, fekete csokornyakkendővel. Ritka, drága darab, ilyent nem kapni minden piacon. Tegnap délelőtt kaptam meg a levelet, amiben anyám megírta édesapám halálát, és azt, hogy az öltönyömben temették el. Ez még nem is volna gond. A probléma az, hogy a zakó belső zsebébe tettem a betétkönyvemet. Emlékszel? Ma reggel megkérdeztem édesanyámat, hogy mosás előtt megnézte-e a zsebeket.

- Ez nem lehet igaz.- borzadt el a lány. - Igen, emlékszem. Azt mondta Erzsike néni, hogy nem mosta ki, hanem édesapádat temették el benne. És... és... nem nézte meg a zsebeit. Ez azt jelenti...?

- Igen, azt jelenti.- mondta András. - Kétszázezer a föld alatt rohad.- a lány a döbbenettől szólni sem tudott. András folytatta: - Az igazgató ezért engedett haza. Azt mondta, exhumálni kell a sírt. De ezt édesanyám soha nem tudhatja meg.

- Ezt nem lehet titokban tartani.- mondta Éva. - Mégis, hogy akarod?

- Magánakcióba kezdek.

- András, ez törvényellenes! Nem szabad!

- Nem érdekel. Nem akarom anyámat egy hülye betétkönyv miatt tönkretenni.

- De András!

- Ígérd meg, hogy soha senkinek nem mondod el!- Éva tanácstalanul nézett.

- Na ide figyelj!- szólt András. - Ha bárkinek is elmondod, esküszöm az élő Istenre, hogy pokollá teszem az életed!

- Dehogy mondom el.- mondta sajnálkozva a lány, és átkarolta András nyakát. - Bízz bennem.- mondta a fiúnak, majd két kézzel megfogta az arcát. Egy darabig nézték egymást, és csókolózni kezdtek. A csók után csak ennyit mondott a fiúnak:- Szeretlek.

- Tudom, te nem vagy olyan lány. Bízom benned.- mondta András. Eldőltek az ágyon, szenvedélyesen simogatták, csókolgatták egymást. A ruhadaraboktól észrevétlenül szabadultak meg. Megszűnt számukra a világ, csak egymás forró, izgalomtól remegő testét érezték. Ellenállás nélkül megadták magukat a szeretkezés gyönyöreinek.

                                                          7.

     Vasárnap fél tíz körül a szomszéd város végállomásán Éva és András leszálltak a buszról. Szép idő volt, a Nap sütött, nem volt hideg. A két fiatal kézen fogva ment a buszról leszálló emberekkel a piac felé.

- Tudod, már mit akarsz venni?- kérdezte András.

- Hát, talán valami szép ruhát, vagy ékszert.

- Én is megbeszéltem édesanyámmal, hogy veszünk valami ajándékot anyukádnak.

- Igazán nem kell.- mondta a lány.

- Csend!- szólt András. - Ellenkezést nem tűrök, erről úgysem tudsz lebeszélni.

- Hát jó, megadom magam.

- Nagyon helyes, ezt már szeretem.- mondta András, és szájon csókolták egymást.

     A piac ugyanolyan volt, mint amikor az öreg Janó is itt járt. Két hosszú, egymással szemben lévő, véget nem érő ponyvasátor sor, közötte hömpölygő embertömeg, bár most nem voltak túl sokan. Az igazi piac szombaton van. Vasárnap is ugyanúgy kint van minden árus, de a jónép nagy része szombaton végzi el a nagybevásárlást. Éva és András elmentek a piac végére, és onnan visszafelé haladva kezdtek nézelődni, keresgélni.

     Éva odament az egyik standhoz. Női ruhák voltak szépen elrendezve a pulton. Nézelődött, minden ruha nagyon tetszett neki. A standdal szemben ékszeres volt.

- Drágám, még te választasz ruhát, én addig megnézem az ékszereket.- szólt András.

- Jól van édes, menj csak.- válaszolt Éva.

     András pár lépéssel átsétált az ékszereshez. Volt itt minden. Nyaklánc, karlánc, bokalánc, gyűrű, fülbevaló, medál, brosstű, nyakkendőtű, még gravíroztatni is lehetett. Az eladó egy negyven év körüli cigánynő volt. Piros, feszes nadrágban, bő, tarka, színes ingben. Nem kicsi, és nem is túl nagy mellei a bő ing alatt is látszottak. Nem volt rajta melltartó, de mellei tökéletesen álltak a helyükön. "- Nem rossz."- gondolta András. "- Talán még bugyi sincs rajta". A szűk piros nadrág tökéletesen feszült a cigánynő formás fenekén.

- Mi tetszik szépfiú?

- Egy pár arany karikagyűrűt szeretnék kísérőgyűrűvel.- mondta András.

- Húha. Hamar bekötik a fejed szépfiú.- mondta a nő. - Kár hogy nem én vagyok.

- Kár.- mondta András. - Majd talán a következő életünkben.

- Oké szépfiú, várni foglak.

- Halkabban.- kérte András. - Ott van szemben a párom.- ebben a pillanatban Éva mosolyogva hátranézett Andráshoz.

- Szép lány, gratulálok.- mondta a cigánynő.

- Köszönöm.- válaszolt büszkén András. Az ékszeres elővett egy csomó szebbnél szebb gyűrűt.

- Tessék szépfiú, válogass.

András kiválasztotta a két legszebb karikagyűrűt, és egy kísérőgyűrűt. A kisebbik karikagyűrűbe ezt gravíroztatta: " Tőlem Neked 1982. október 28." Végül fizetett, és a kis ékszeres dobozt zsebre tette.

- Sok boldogságot!- kívánta a cigánynő.

- Köszönöm!- felelt András, és visszament Évához.

                                                       folytatás --->