Ikermisztikum - 2. rész

- Doktor úr.- kezdte Martin, fel akart ülni, de ekkor óriási nyilallást érzett a fejében, és derekában, és visszazuhant az ágyba. Az orvos leült Martin ágya mellé, és megfogta a fiú kezét.

- Nyugodjon meg Mr. Rudow.- és hogy mondókájának egy kis nyomatékot adjon, megszorította a fiú kezét. Ez olyan szorítás volt, amelyből Martin nyugalmat, türelmet érzett, és azt, hogy számíthat az orvos bizalmára.

- Oké, rendben…- lihegett gyengén Martin. Majd fél perc múlva elkezdte mondanivalóját.

- Doktor úr, kérem beszéljünk, mint férfi a férfival. De nagyon komolyan, és őszintén. Mondja el mi a bajom, mi lesz velem, és mire számíthatok a jövőben.- az orvos pár másodpercig csak nézte Martint töprengve, majd beszélni kezdett.

- Rendben, Ha minden áron tudni akarja, joga van hozzá, és nekem kötelességem elmondani. Ami a fejét illeti, amekkora ütést kapott, csodával határos módon tényleg csak egy kis rutinműtéttel kell beavatkozni. De sajnos van valami más is.- mondta a doki. Martin egy szót nem szólt, szemét le nem vette az orvosról, és csak fejbiccentéssel jelezte az orvosnak, hogy folytassa, de látszott rajta hogy türelmetlen. És az orvos folytatta:

- Nem tudom felfigyelt-e rá az előbb, hogy nem tudott felülni. A medencecsontja is sérült, jobban, mint a feje. Medencecsontja kapott egy hatalmas ütést, mikor az autó elütötte. Sajnos ezáltal a gerince is kárt szenvedett. Felesleges hogy pontosan elmagyarázzam, az orvosi kifejezéseket úgysem értené. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom egy harminc éves fiatalembernek, de lehet hogy élete végéig kerekesszékbe kényszerül. Műtéttel talán tudnánk segíteni, de gerincvelőre lenne szükség, ami donor hiányában képtelenség. És ha lenne is donor, a műtét nagyon kockázatos. Vagy felépülne, vagy nem. Lehet, hogy többet ártanánk a műtéttel, mint amennyit használnánk.- Martin csak nézte az orvost, egy szót nem szólt. Szemeiből patakzani kezdett a könny. Mikor sírógörcsét leküzdötte, megszólalt:

- Meg fogok halni?

- Butaság, szó nincs erről. Talán negyven, ötven év múlva igen, de most semmi esetre sem.

- Mesélnék valamit doktor úr. Ha meghallgat, megérti a halál iránti aggodalmamat.

- Csak tessék, időnk van.- mondta az orvos, és most ő figyelte árgus szemekkel Martint.

- Doktor úr, hisz maga a reinkarnációban, Istenben, és a jóslatokban,

- Istenfélő vagyok, a reinkarnációban nem hiszek, és a jóslatokra csak azt tudom mondani, hogy jobb félni, mint megijedni. Babona.- válaszolt a doki. És Martin mesélt:

- Egész életemben hiányérzetem volt. Mintha testem-lelkem egy része hiányozna. Eddig néha-néha éreztem, de az utóbbi egy-két évben egyre sűrűbben, és erősebben. Érzem, hogy hiányzik valami, de hogy mi, arról fogalmam sincs. Most a baleset után még kómában voltam, láttam valamit. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de láttam. Talán a tudatalattim dolgozott. És nem értem, kóma után hogy tudok mégis emlékezni rá. Nagy fehérséget láttam, azt hiszem egy kórtermet, és feküdt benne valaki, de hogy ki, azt nem láttam. És éreztem, hogy ez a valami elindul felém. Ekkor csökkent a hiányérzetem, de amióta felébredtem a kómából, azóta nem érzem ezt a valamit. Lehet valami orvosi magyarázat erre,

- Nézze Mr. Rudow, finoman fogalmazva, hogy meg ne bántsam, fantáziadús történetét orvosilag a fejsérülésével tudnám magyarázni. És a saját érdekében kérem, hogy ne forduljon pszichológushoz, mert valószínűleg gumiszobába zárnák.

- Szóval őrültnek tart doki?!- lázadt fel Martin. – Akkor mesélek valamit. Öt-hat évvel ezelőtt jósoltak nekem tenyérből. Azt, hogy harminc évesen egy balesetben majdnem meghalok, de fel fogok épülni. Nem véletlenül kérdeztem, hogy hisz-e a jóslatokban, és hogy most meg fogok-e halni. És még valami! Gondoljon bele doktor úr a mába, a színtiszta valóságba! Engem most súlyos, de szerencsés baleset ért, és harminc éves vagyok!- az orvos komolyan, és komoran elgondolkozott. Kezdte elhinni az egész históriát, de mégis olyan képtelenégnek tűnt.

- Talán van valami magyarázat a látomására. A nagy fehérség amit látott, az a kórterem volt, és maga feküdt benne. Mint amikor a klinikai halál állapotában lévő ember lelke elhagyja a testet, és testen kívülről lát mindent. Képtelenség, de talán igaz lehet.

- Ezt pont maga mondja, aki nem hisz a reinkarnációban?- kérdezte Martin.

- Más, jobb magyarázatot nem találok a történetére.- tűnődött a doki. Martin felháborodott.

- Ha ez a maga magyarázata, akkor őrültnek tartja az egész történetet, és engem is.

- Nem!- mentegetőzött az orvos. – Elhiszem a történetet.

- Úristen, maga eretnek!- vádolt Martin.

- Bocsásson meg Mr. Rudow, de vizitet kell tartanim az osztályon.- mondta sértődötten az orvos. Felállt, és kiment a kórteremből. Martin úgy nézett utána, ha a szemeivel ölni tudna, akkor az orvos most holtan esne össze. Agya forrt a dühtől. De nem sok ideje volt idegeskedni a történteken, pillanatról pillanatra nyugodtabb lett. Újra érezte azt a kellemes valamit, érezte, hogy újra közeledik. Martin szája enyhe mosolyra húzódott.

                                                        5.

     A taxi százhúsz kilométeres sebességgel haladt a hatos főúton Dél felé. Kevin akkor ébredt fel, amikor az orvos kiment Martin kórterméből. Nézte a havas tájat. Ameddig a szem ellát, minden szép fehér. A közterület fenntartó társaságok gépei tökéletes munkát végeztek. Az út olyan tiszta és száraz volt, mintha padlófűtés lenne a több száz kilométeres aszfaltkígyó alatt. Ez annak is köszönhető volt, hogy nem fújt erős szél, hogy az úton hótorlaszok lennének.

- Mennyit aludtam?- kérdezte Kevin.

- Nem sokat uram, fél órát. Ötven-hatvan kilométert tettünk meg elindulásunk óta.- Kevin az órájára nézett. Gyomra erősen jelezte, hogy ideje lenne már reggelizni.

- A legközelebbi lakott területen álljon meg egy vendéglátó egységnél.- mondta a sofőrnek Kevin. A sofőr illedelmesen igent mondott, és kötelességtudóan vezetett tovább.

     Kevin azon töprengett, hova menjen, meddig utazzon. Csillagászati összeg lesz a számlája, de nem érdekelte, ikertestvére felkutatása minden pénzt megér neki. És egy kellemes érzés fogta el, érezte Martint. Az érzés nem gyengült, ugyanolyan erővel érezte, mint amikor elindultak. De miért van néha olyan időszak, hogy nem érzi Martint? Vajon Martin érzi-e őt? Vajon Martin tudja-e, hogy van egy ikertestvére? Túl sok a kérdés, keveset tud róla. Beszélni kell a szüleivel. Visszafordulni már nem szabad, marad a telefon.

     Észre sem vette, hogy a taxi már egy parkolóban áll.

- Uram, megérkeztünk!- kiáltott a taxis már harmadszor, mire Kevin felébredt gondolataiból, és kiszállt az autóból. Elegáns kis vendéglő állt előttük, egy faház, Kevint a vadnyugati szalonokra emlékezette. Gyér volt a forgalom, a parkolóban négy autó állt az ő taxijukon kívül.

„- Biztos a személyzeté.”- poénkodott magában Kevin, és enyhe mosoly jelent meg a száján. Aztán nem is izgatta tovább a környék, bementek, és leültek egy asztalhoz.

     Belül minden fa volt. A talajon fapadló, a padlótól a mennyezetig lambéria, a mennyezeten is lambéria, a falakon elegáns hologramos képek. A pult mögött a sörcsap, a polcokon lévő márkás italok, és a mögöttük lévő tükrök csillogtak a tisztaságtól. A helyiségben halkan szólt a rádió. A Rock and roll csatornán Chuck Berry épp a Johnny B. Good című dalt énekelte.

     Nagydarab, szakállas, rekedt, mélyhangú pincér jött oda hozzájuk. Kevin hot-dogot kért, és kólát. A sofőr valami süteményt, és egy ismeretlen, lóhugy üdítőt. Mikor a pincér elment, a sofőr megkérdezte Kevint:

- Uram, tudja majd rendezni az utazását?

- Először is, sokáig szükségem lesz magára, úgyhogy ne uramozzuk egymást. Kevin Song.- mutatkozott be Kevin, és kezet nyújtott a sofőrnek.

- John Sm… Johnny.- mutatkozott be a taxis is, és kezet fogtak. A bemutatkozás után Kevin elővette a bankkártyáját, és folytatta.

- Másodszor, ezen a kártyán annyi pénz van, hogy a taxiját úgy megvehetném, mint a hot-dogot, amit rendeltem. Harmadszor, sosem látott ikertestvéremet keresem, és minden pénzt megér, hogy megtaláljam. Érzem, hogy jó úton haladok. Most pedig telefonálnom kell.- mondta Kevin, és felállt az asztaltól. A taxis úgy meglepődött, hogy köpni-nyelni nem tudott.

     A telefon a pult oldalánál egy lambériázott oszlopra volt szerelve. Kevin felemelte a kagylót, aprópénzt vett elő a zsebéből, és beleszórta a készülékbe. Nem számolta pontosan, de az ötödik vagy a hatodik csörgésre vették fel. Nevelőanyja volt a vonal túlsó végén.

- Tessék, Norman lakás!

- Szia mama, Kevin vagyok.

- Kevin, hol vagy?! Miért szöktél meg a kórházból? Kérlek, gyere haza a saját érdekedben, és menj vissza a kórházba.

- Nyugi mama, jól vagyok. Most pedig nagyon figyelj! Martint komoly baleset érhette, ezt éreztem meg reggel.

- Ezt az elméletet az orvos is felvázolta nekünk. Szóval mégis létezik,

- Igen mama, létezik. És most jól figyelj! Elindultam Martint megkeresni, és már túl nagy utat tettem meg, hogy visszaforduljak. Amúgy eszem ágában sincs visszafordulni. Szeretném, ha pár kérdésre válaszolnál. Martin tudja, hogy van egy ikertestvére?

- Nem valószínű. Először téged vittek el az árvaházból, mármint hogy mi. Mikor Martint örökbe fogadták, már egyedül volt, nem veled. Nevelőszüleit nem tájékoztathatták arról, hogy van egy ikertestvére, mert túl szigorúak az örökbefogadási szabályok. Senkinek semmiféle információt nem adhatnak ki. Ha édesanyátok menne érdeklődni utánatok, neki se adhatnának semmi információt.

- Ezt hogy mondtad? Édesanyánk él?

- Jaj Kevin, úgy sajnálom, hogy így kell megtudnod. Annak idején, mikor elmeséltem szüleid tragédiáját, azt nem mondtam, hogy édesanyád is meghalt. Te értelmezted úgy gyerekfejjel, hogy mindketten meghaltak. De nem is bántam. Most már felnőttél, megtudhatod az igazságot. Édesanyád annak idején idegösszeroppanást kapott, megzavarodott. Mikor örökbe fogadtunk, akkor tudtuk meg ezt az egészet, és azt, hogy egy otthonban ápolják, gyógyítják, gondját viselik.

- Szóval anya él…- tűnődött Kevin döbbenten, meglepetten. Gyomrában olyan bizsergést érzett, mint amikor szerelmes az ember. Szíve a torkában dobogott, agya hatalmasakat lüktetett. Elkezdett szédülni, mint amikor valaki hosszú hónapok után újra rágyújt, és nagyot slukkol a cigarettából. Combja remegett, egész teste zsibbadt. Minden erejét össze kellett szedni, hogy észnél maradjon, és össze ne essen. Majd egy percig hallgatott. Mikor egy hűvös borzongással lerázta magáról a kábult gyengeséget, beleszólt a telefonba:

- És mondd mama, tudod melyik városban van édesanyánk?

- Nem tudom kisfiam, de ha tudnám is, lehet, hogy az évek folyamán átszállították másik otthonba. Harminc év nagy idő.

- Igen mama, nagy idő.- tűnődött Kevin, és letette a kagylót.

                                                      6.

     Mikor Kevin elkezdte nevelőszülei számát tárcsázni, a taxisofőr odament a pulthoz. A telefon pár méterre van a pulttól, így feltűnés nélkül tudott hallgatózni. Mikor Kevin bemutatkozott a taxisnak, akkor a sofőr még csak gyanította, hogy a fiú esetleg a néhai Philip Song fia, de most a kihallgatott telefonbeszélgetéssel végérvényesen bebizonyosodott minden.

     Sietve visszament az asztalhoz, és türelmesen várta Kevint. A pincér már kivitte az ételt, és az italt. Pár perc múlva megérkezett, leült, és megfogta az egyik hot-dogot.

- Jó étvágyat.- mondta, és harapott volna az ételbe, de a taxis megszólalt.

- Kevin, lenne egy bizalmas kérdésem.

- Éspedig?

- Azt szeretném megtudni, hogy hány éves.

- Nem titok, harminc éves vagyok. Jó étvágyat.- mondta Kevin.

- Jó étvágyat.- kívánta a taxis is, mosolyt erőltetve az arcára. Aztán nem bírt tovább ellenállni, megadta magát a múltbéli gondolatoknak, rossz emlékeknek.

     Szegény Philip, ha látná milyen szép fia van. Harminc év, hogy elrohant az idő. Annak idején, mikor Philip kómába került, a taxis, polgári nevén John Smith, aki Philip Song jobb keze volt, öt év börtönt kapott. Bármi pénzt megadna érte, oda adná az egyik kezét, vagy éveket adna az életéből, ha ezt az öt évet ki tudná törölni agyából. És egy szó, a világ legrosszabb szava: Goldpen. Ez a szélhámosokból álló banda tette őket tönkre. Miattuk halt meg Philip, és ő miattuk húzott le öt évet ártatlanul.

     A börtönévek kegyetlenek voltak. A smasszerek nem kivételeztek senkivel. Mindegy volt, hogy ki miért van bent, elítélt volt és kész. Johnnak esélye nem volt a börtönben, nem tudott magának tekintélyt szerezni. A buzik bandája már az első nap elkapta őt, és a zuhanyozóban megköcsögölték. John majdnem belehalt a megaláztatásba, a lelki fájdalomba, nagyon megviselte az eset. Mikor a smasszerekhez ment segítséget kérni, a tomfával kapott egy ütést a gyomrára, a smasszer pedig csak ennyit mondott:” - Védd meg magad kis köcsög! Te is pont olyan elítélt vagy, mint a többi.”- John tudomásul vette, hogy senkitől nem várhat segítséget. De a legjobban az fájt neki, hogy még saját magára sem számíthatott. Esélye nem volt segítségre. A buzik bandájának tulajdona lett. Mint egy tárgy, tényleg, mint egy köcsög, ami ott van kéznél, csak elő kell venni, ha szükség van rá. John ekkor megtanulta, csak egy esély van az életben maradásra, a túlélésre, tűrni. Tűrni, tűrni, és tűrni, öt éven keresztül. Ez iszonyú nehéz, szinte lehetetlen. John az öt év alatt soha nem ment orvoshoz, nem játszotta el hogy beteg, tűrt, hagyta, hogy sodorja az ár. Tűrte a popsi szexet, tűrte ha megverték. Érzéketlenül vett tudomást minden megaláztatásról. Ahogy teltek a hetek, a hónapok, az évek, úgy enyhültek a testi-lelki fájdalmak. Megszokni nem tudta, de sikerült érzéketlenül beletörődnie. Így tudta túlélni a kegyetlen öt évet.

     Történt vele egy felejthetetlen eset. Két hónapja volt a börtönben, mikor jött érte négy nehézfiú. Magas, nagydarab, kigyúrt gorillák, a Mágus emberei, de John ekkor erről még semmit nem tudott. Két gorilla megfogta két oldalról, és vezették. John egy szót nem szólt, nem kérdezett semmit, hagyta magát. A gorillák se szóltak egy szót sem. Némán mentek, a börtönben megállt az élet, mindenki őket nézte. A légyzümmögést is hallani lehetett. A gorillákkal soha senki nem mert kikezdeni.

     Johnt levezették a pincébe. Szűk, félhomályos, kanyargós folyosókon mentek, mire elértek egy cellához. Nem is cella volt, egy jókora méretű szoba, ez volt a Mágus rezidenciája.

     A Mágus hetven év körüli, hosszú ősz hajú öreg cigány volt, ő a börtönmaffia főnöke. Soha senki nem kekeckedett vele, még a smasszerek is rettegtek tőle. Ezért rakták le a pincébe, hogy még csak ne is lássák. A Mágusra nem vonatkozott a házirend, azt tett, amit akart. Üzletelt dohánnyal, alkohollal, droggal, bármit be tudott szerezni. Már akkor tekintélye volt a börtönben, mikor még ott se volt, a híre megelőzte. Állítólag megátkozta az őt elítélő bírót. Az ítélet után csak ennyit mondott a bírónak. „- Halj meg!”- és a bírót még aznap elütötte a járdán egy ámokfutó autós. Titokzatos eset volt, az ámokfutó több gyalogost magával sodort, de mindenki megúszta kisebb-nagyobb karcolásokkal, egyedül csak a bíró halt meg.

     A Mágus még él, börtönben marad. Odakint nagy maffiózó volt, minden felett ő rendelkezett, emberéletekről döntött. Aztán egy spion köpött a rendőröknek, és a Mágus hűvösre került. Persze a Mágus nem lenne mágus, ha nem tudta volna meg, hogy ki adta fel őt, és ha nem irtotta volna ki a besúgó írmagját is.

     És most itt áll John a Mágus előtt, érzéketlenül, nyugodtan, sorsára várva, két oldalán egy-egy gorillával. A Mágus felállt, lassan odasétált Johnhoz. Körbejárta, jól szemügyre vette, majd visszament a helyére, és leült.

- John Smith, Philip Song jobb keze.- mondta a Mágus.

- Honnan tudja a nevem,- kérdezte John.

- Kuss te kis köcsög!- mondta az egyik gorilla, és vesén ütötte. John picit meggörnyedt, de nem esett el, teste már megedződött a sok veréstől.

- Itt csak a Mágus kérdez.- mondta a gorilla, és a hajánál fogva felegyenesítette Johnt.

- Hagyd Brutál!- utasította a Mágus a gorillát. – Hadd kérdezzen, nem árt ha tudja ki vagyok.- a Mágus pár másodpercig némán nézte John, aztán válaszolt.

- Én mindent tudok fiam. Mindenkiről. Miért vagy bent?

- Ha mindent tud, minek kérdezi?- kérdezett vissza John. A Brutál nevezetű gorilla megint vesén ütötte. A Mágus egy határozott kézmozdulattal nyugalomra intette Brutált.

- Jogos a kérdés fiam. Azért kérdezem, mert tőled akarom hallani.

- Ártatlan vagyok, csúnyán becsaptak.- válaszolt John.

- Persze fiam, itt mindenki ártatlan, még Brutál is.- mondta a Mágus. – De neked elhiszem.

- Mit akar tőlem? Megölet?- kérdezte John.

- Hát igen…- gondolkozott el a Mágus. – Megtehetném, mindenféle következmények nélkül. De miért tenném? Nem ártottál nekem, ok nélkül nem ölök meg senkit.

- Miért hozatott ide?- tette fel az újabb kérdést John.

- Három oka van.- kezdte a választ a Mágus. – Az egyik, hogy kíváncsi vagyok, minden friss húst megnézek. Egy vén öregember már csak ilyen. A másik ok, hogy megnyugtassalak. Ki fogod bírni az öt évet. A harmadik, hogy figyelmeztesselek. Szabadulásod után huszonöt évvel utolér a végzeted. A song csemeték hozzák rád a bajt…

     John ennél a képnél megszakította a kellemetlen emlékezést. Soha többé nem akar a börtönévekre gondolni. Az étvágya is elment. A sütemény felét otthagyta a tányéron, viszont a lóhugy üdítőt az utolsó cseppig megitta. Egy mondat újra meg újra ismétlődött agyában, halkan, visszhangozva: „- A Song csemeték hozzák rád a bajt... a Song csemeték hozzák rád a bajt…”- mit jelent ez? Nem tudta, annak idején a Mágus nem fejtette ki bővebben a jövendölést. Félni kezdett. Félt Kevintől, egyre jobban. Úgy érezte minél előbb meg kell szabadulni a fiútól. Kevin már a második hot-dogot ette, nem is figyelt Johnra. A taxis agya meg járt, hogy az első adandó alkalommal megszökik. A rádióban most Jerry Lee Lewis a Great Balls of fire című dalt énekelte. Ez találó nóta, gondolta John. Úgy érezte, most az ő torkában is egy tűzlabda ég.

     Kevin két húzásra megitta a fél liter kólát.

- Elnézést, elmegyek oda, ahova a királyok is gyalog járnak.- mondta szórakozottan, és célba vette a vécét. John idegesen, zavartan mosolygott, és érezte, hogy itt az idő, most vagy soha. Mikor Kevin mögött becsukódott a vécéajtó, John magához vette a kabátját, fizetett, és kiment a hangulatos kis fogadóból.

     A taxi az első pöccintésre beindult. John nagy rutinnal, villámgyorsan kihajtott a parkolóból, rá a főútra, abba az irányba, amerről jöttek. Kezébe vette a CB rádiót, és a taxisok privát vonalán minden kollégájának pontos leírást adott Kevinről, és a fogadóról.

     Kevin a vécéről visszaérve odament a pulthoz.

- Fizetek.- mondta a nagydarab, szakállas pincérnek.

- A számla rendezve van uram.- válaszolt a pincér. Kevin elcsodálkozott.

- hogyan?- kérdezte meglepődve.

- Az úr, akivel érkezett, rendezte a számlát. Kevin ekkor körbenézett, és észrevette, hogy a taxis nincs sehol.

- Egy pillanat.- mondta a pincérnek, és kiment a fogadóból.

     Megállt a fogadó előtt, és szemügyre vette a parkolót. A taxi hiányzott.

- Hát ez szép… itt hagyott. De miért?- erre a kérdésre sehonnan nem várt, és nem is várhatott választ.

     Visszament a fogadóba, a pultnál váltott pénzt, hogy taxit tudjon rendelni. Odament a lambériázott oszlophoz, felemelte a kagylót, aprót szórt a készülékbe, és tárcsázott. A Sárga Taxit hívta. A vonal másik felén a második kicsörgés után vették fel.

- Jó napot, Sárga Taxi, tessék parancsolni.- mondta egy kellemes, kedves női hang.

„- Valószínűleg a diszpécser.”- gondolta Kevin.

- Jó napot kívánok, Kevin Song vagyok. Egy tak…- Kevinbe belefagyott a szó, a vonal másik felén letették. Újra tárcsázta ezt a számot.

- Jó napot, Sárga Taxi, tessék parancsolni.- mondta megint ugyanaz a kellemes női hang.

- Jó napot, Kevin Song vagyok.- az eredmény ugyanaz, ahogy meghallották Kevin nevét, ismét letették a kagylót.

- Mi az Isten van?- kérdezte Kevin saját magától, és egy másik taxi társaság számával próbálkozott.

- Jó napot, Taxi 66!

- Jó napot, egy taxit szeretnék rendelni, a hatos főút hatvanas kilométerkőjénél lévő sasfészek fogadóhoz.

- Rendben uram. Kérhetek egy nevet,

- Igen, Kevin Song.- a kagylót ez a társaság is lecsapta Kevin neve hallatára.

- Mi van itt ma? Mindenki meghülyült?!- dühöngött Kevin. Erélyesen helyére csapta a kagylót, és távozott.

- Viszlát, minden jót.- köszönt el a pincértől.

- Viszontlátásra uram, köszönjük hogy minket választott!- köszönt el a pincér is. Kevin gyalog folytatta az útját Dél felé.

                                                        7.

     Martinnál bent voltak látogatni nevelőszülei. A fiú nem kertelt, mindent elmondott az állapotáról, és hogy mire számíthatnak a jövőben. Nevelőszülei megtudták a szomorú igazságot, hogy Martin talán soha nem épül fel. Tudomásul vették, de nem tudták, és nem is akarták elfogadni a kegyetlen valóságot. A lehetetlenben reménykedtek. Martin nyugtatgatta szüleit, hogy fogadják el a jó Isten ítéletét, ez valahol így volt megírva.

- Milyen Isten az, aki egy ártatlan, fiatalembert így büntet?- kérdezte Martin nevelőapja.

- apa, Istent ne hibáztasd. Véletlen baleset volt, ha megtörtént, hát megtörtént. Visszacsinálni úgysem lehet.- felelt Martin.

- A francba mindennel!- morgott az apa. Legyintett egyet, és malmozni kezdett az ujjaival. Martin nevelőanyjával beszélgetett. Azt próbálták kitalálni, ezek után hogy legyen az életük. Ez a baleset nemcsak Martin, de a nevelőszülők életét is teljesen megváltoztatja. Nagyon jól tudták, hogy már soha semmi nem lesz olyan, mint eddig volt.

     A szülők távozása után Martin elsírta magát. Még ő mondta az apjának, hogy fogadják el a sorsot. Nevetséges, hisz ő saját maga sem képes elfogadni. Erre lehetetlen felkészülni, fiatalon, életerősen, máról holnapra kerekesszékbe kényszerülni.

- Ez nem lehet. Meg fogok gyógyulni. Talpra fogok állni.- fogadkozott magának. – Ellenszegülök Istennek, nem fogadom el a döntését. Talán megbüntet érte? Hogyan? Elveszi az életemet? Jelenlegi állapotomban ez megváltás lenne. De nem fogom feladni soha.- így bíztatta magát, mikor nyílt az ajtó. Helga lépett be, szép és csinos volt, mint mindig. Odaért Martinhoz, és egy lázmérőt adott neki.

- Kérem Mr. Rudow, ezt tegye be.- Martin elvette a lázmérőt, és behelyezte a hóna alá.

- Nővérke, ráérne pár percre?

- Csak pár percre, még a lázát megmérjük.- felelt Helga. Kihúzta Martin ágya alól a kisszéket, és leült.

- Nővérke, lenne két kérésem, de ha tolakodó vagyok, nyugodtan szóljon rám.

- Igen, éspedig?

- Kérem, ne hívjon Mr. Rudownak. Szólítson nyugodtan Martinnak. Olyan idegen, és zavaró ez a hivatalos beszéd.

- Rendben Martin. Mi a második?

- Harminc éves vagyok, magácska szép, csinos, fiatal nő, biztos nem idősebb nálam. Megkérhetném, hogy tegeződjünk, Kérem, ne értsen félre.

- Nem értem félre. Hát akkor, szia Martin.- mondta a nővér, és kezet nyújtott a fiúnak. – Szólíts Helgának. Az előbb jól sejtetted, huszonnyolc éves vagyok.

- Szia Helga.- mondta Martin, és mosolyogva kezet fogtak. Pár pillanatig nézték egymást.

„- Vigyázz te barom, még észreveszi, hogy tetszik neked!”- súgta Martin agya. Hát persze, a nők észreveszik az ilyen dolgokat.

- Teljesen kész vagyok.- mondta a fiú. – Ez a baleset végleg elvágta az életemet. Már soha nem lesz rendes életem, nem lesz feleségem, se gyerekem. Mit ér így az élet?

- Nem szabad így gondolkozni Martin. Tudom, iszonyú nehéz most, de új életet kell tervezni. Egy idő után megszokja az ember. Vagy beletörődik?

- Soha nem fogok beletörődni. Magam miatt, és a szüleim miatt. Ők már öregek, nem várhatom el, hogy eltartsanak. Nem akarok kerekesszékben ülni, még el nem jön értem a kaszás.

- Nagyon helyes.- nyugtázta Helga. – Nem szabad összeroskadni. És ha gondolod, szívesen segítek, amennyire tudok.

- Csak azt szeretném, ha néha tudnánk beszélgetni. Nekem már az is nagy segítség, ha valaki meghallgat.- Helga ránézett az órájára, majd a fiúra.

- Kérem a lázmérőt!- Martin kivette, és átadta. A nővér megnézte a skálát.

- 39,2. Nemsokára kapsz lázcsillapítót, utána majd újra lázat mérünk.- felállt, odament az ágy végéhez, és Martin testhőmérsékletét felírta a lázlapra.

- Nekem most mennem kell. Kitartás Martin, ettől csak jobb jöhet.- mondta mosolyogva.

- Igen, kitartás.- mondta Martin, és a távozó nővér fenekét nézte, amíg az ki nem ért a kórteremből.

- Csodálatos lány.- jegyezte meg Martin.

     Délután három óra tájban dr. Vega és Helga nővér lépett be Martinhoz. A fiú ébren volt, hanyatt fekve a plafont bámulta. Állandó hűvös borzongás járta át testét. Fázott, nem is kicsit.

- Hogy van a betegünk?- kérdezte az orvos.

- Köszönöm jól, doktor úr, csak fázom.- válaszolt Martin.

- Úgy tudom nincs láza.- mondta a doki. – Nővérke, adott lázcsillapítót Mr. Rudownak?

- Igen doktor úr.- válaszolt Helga. – És utána újra lázat mértünk, vissza is állt a normális testhőmérséklet. Az eredményt felírtam a lázlapra.- az orvos elővette köpenye felső zsebéből a szemüveget, odament az ágy végéhez, és megnézte a lázlapot.

- Tizenegy órakor 39,2, tizenkettő harminckor 37,4.- olvasta hangosan. – Ez különös. És fázik? Mennyire?

- Hát eléggé, doktor úr. Mintha kint lennék a szabadban.

- Fel a fejjel Mr. Rudow, nem sokáig fog fázni. Megy a műtőbe, és altatni fogjuk.- mondta az orvos.

- Hűha, inkább továbbra is fáznék itt a kórteremben, ha lehet.- védekezett Martin.

- Nyugalom Mr. Rudow, már ezer ilyen műtétet csináltam, egyszer végre már sikerülnie kell.- mondta az orvos abban a reményben, hogy ezzel a szakállas viccel sikerül Martin félelmét elkergetni. Sikerült is. Az ezer éves viccet mindhárman ismerték, mégis jót nevettek rajta.

- Mehetünk doktor úr.- mondta Martin. – Bár ez a vicc kicsit szakállas.

- Igen az, de ígérem maga nem lesz szakállas mikor kijön a műtőből. Pár perc, és végzünk.- mondta dr. Vega.

    Két betegszállító jött be a kórterembe egy kerekes asztallal, amit közvetlen Martin ágya mellé állítottak. Helga kivette martin kezéből az infúziót.

- Te is ott leszel?- kérdezte Martin a nővért.

- Sajnos nem.- válaszolt Helga. A két betegszállító ügyesen, nagy rutinnal emelte át Martint a kerekes asztalra, és elindultak a műtő felé.

     A műtő ajtajánál Martin megszólalt:

- Helga!

- Igen?

- Nagyon fázom.- mondta segítségkérően.

- Nemsokára jobb lesz.- bíztatta a nővér. – Siess vissza, várni foglak.

- Úgy lesz.- mondta Martin gyenge mosollyal, és eltűnt a műtőben.

                                                   8.

     Kevin már órák óta gyalogolt. Nagyon fázott, de érezte Martint, ez adott neki erőt.  A főút kihalt volt, sehol egy autó, még stoppolni se tudott. Azon gondolkozott, hogy a taxis miért lépett le, és a taxi társaságok miért nem álltak szóba vele. Elképzelni sem tudta képzelni, mi lehet a baj. A hó nem esett, de csípős szél fújt. Arca száraz és piros volt a hidegtől, végtagjai fáradtak, gémberedettek voltak. Rendületlenül ment tovább, de észrevette magán, hogy tempója jelentősen csökkent a korábbihoz képest. Ránézett az órájára, három óra múlt. Valami zajt hallott a háta mögül. Megállt, és hátra nézett. Egy autó közeledett a távolból.

- Köszönöm Istenem!- hálálkodott. Az autó még messze volt, de kinyújtotta a kezét stoppolni. Ahogy közeledett a gép, Kevin megállapította, hogy egy piros színű Chevrolet Impala. Az autó láttán egyből melegedni kezdett a szervezete. Agya minden idegszálával küldte a hírt, hogy nemsokára vége a cidrizésnek. Kevin erőre kapott, mint egy munkás, aki délben tudja meg a jó hírt, hogy délután mégsem kell túlórázni. Az autó közeledett, és szép fokozatosan lassított, majd megállt az út szélén, Kevin mellett. A kocsiban egy fiú és egy lány ült, a fiú vezetett. Fekete, bundás bőrkabát, kék farmernadrág, hegyes orrú cipő, vagy western csizma volt rajta. Elvis- frizurája kőkemény volt a sok zselétől. A lányon harisnya, párducmintás bunda, magas sarkú cipő volt. Lófarokba gumizott hajában szintén párducmintás hajpánt.

„- Jampecok. Egy jampi, és egy jampipi.”- gondolta Kevin. A jobb első ajtón az ablak elindult lefelé, és a szőke szépség kiszólt Kevinnek.

- Helló, csüccs be.- Kevin kinyitotta a jobb hátsó ajtót, és beült. Az autó elindult.

- Helló srác! Hova-hova?- kérdezte a jampi.

- Sziasztok. Köszönöm hogy felvettetek. Mindegy hova, csak el innen, előre.- mondta Kevin. Az autóban kellemes meleg volt, egy kazettáról Paul Anka dalok szóltak. Nem bömbölt, szolidan, nem zavaróan szólt. Kevinnek tetszett minden. Az autó, a zene, a pár közvetlensége, öltözködési stílusuk.

„- Szép autó, még ha benzintemető is. Biztos jómódú fiatalok.”- gondolta.

- Én Mike vagyok.- szólalt meg a jampi, és hátranyújtotta a kezét. – A barátnőm pedig Frutti.

- Nagyon örülök, az én nevem Kevin.- mondta és kezet fogott a jampival. Mike jobb kezét Frutti bal combjára tette, és egy kézzel lezseren vezetett.

- Egy óra múlva elérjük a következő várost.- mondta Mike. – Biztos jól átfáztál, szundíts egy kicsit.

- Azt hiszem az jó lesz.- mondta elismerően Kevin. Pár perc alatt elaludt, és álmodott is.

     Mindene fájt, összegörnyedve feküdt a havas járdán, a presszó előtt. Gyengének érezte magát, azt hitte itt a vég. Késő este volt már, az utca és a környék teljesen kihalt, csak a presszóban volt élet. Távolról halk lépteket hallott. Arcát a hang irányába fordította. Egy női alak közeledett, hosszú fekete kabátban. Kevin becsukta a szemét, senki és semmi nem érdekelte.

- Segíts Istenem.- suttogta halkan.

     - Megérkeztünk!- mondta Frutti Kevin vállát rázva. A fiú felébredt, kiszállt az autóból, és körbenézett. Kábult volt, mint aki részeg.

- Hol vagyok?- kérdezte.

- Isten hozott nálunk!- mondta Mike.  – Gyere, menjünk be.- Kevin elindult, de úgy érezte, hogy rongyból vannak a lábai, és pár lépés után összerogyott guggolásba.

- Hoppá.- mondta meglepetten. Mike gyorsan elkapta.

- Jól vagy?- kérdezte a jampi.

- Igen, majdnem.- válaszolt Kevin bizonytalanul. Nem tudta és nem is értette, hogy mi történhetett. Frutti előre szaladt kinyitni az ajtót, belépett, és villanyt kapcsolt.

     Szép kertes ház volt, kovácsoltvas kerítéssel, és korlátokkal. Mike felemelte Kevint, és betámogatta a házba. Kellemes meleg volt bent, ez jól esett Kevinnek. A berendezés pazar, de Kevint most ez nem érdekelte, szinte körbe sem nézett az új környezetben. Érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Mike a nappaliban levő bőr ülőgarnitúrára ültette Kevint, majd levette kabátját, cipőjét, és ugyanezt megtette Kevinnel is.

- Mi a baj srác?

- Semmi. A testvérem. Nem tudom…- válaszolt Kevin úgy, mint egy részeg, akinek biliárdgolyó van a szájában. Megérkezett Frutti egy bögre meleg teával.

- Tessék, idd meg.

- Köszönöm. –mondta Kevin, és két kézzel elvette a bögrét. Ivott pár kortyot, majd letette az ülőgarnitúra előtti kis dohányzóasztalra.

- Srác, mielőtt elaludtál, még semmi bajod nem volt. Hívjunk orvost?- kérdezte Mike.

- Ne, nem! Nem akarok visszakerülni a kórházba!- tiltakozott Kevin. Frutti és Mike összenéztek, de nem szóltak semmit. A lány megfogta Kevin bal kezét, a pulcsit könyék fölé tűrte, és megnézte a vénát. Nem látott semmit. Majd ugyanezt megcsinálta Kevin jobb kezével is.

- Tudtam, tudtam!- mondta szemrehányóan Frutti.

- Mit?- kérdezte Mike.

- Nézd meg a jobb vénáját!- Mike megnézte, és a látvány megdöbbentette. Kevin vénáján millió tűszúrás volt látható.

- Narkós a drága.- mondta Frutti. – Mielőtt felvettük, akkor lőhette be magát.

- Nem vagyok narkós, kikérem magamnak!- mondta Kevin felháborodva.

- Akkor mi ez a sok tűszúrás?- kérdezte a szőke ciklon.

- Véradó vagyok. Negyvenszeres.- védekezett Kevin.

- Persze, én meg a Dalai Láma.- gúnyolódott Frutti.

- És ha igazat mond?- kérdezte Mike.

- Ugyan már… nem látod, hogy néz ki? Egy órával ezelőtt semmi baja nem volt, most meg holt koki, alig bír megállni a lábán.- magyarázta Frutti.

- Most mit csináljunk?- kérdezte Mike.

                                          folytatás --->