2. Az elveszett kisfiú (folytatás)

   Tommy teljes múltját nem ismerte a kisváros. Tudtak róla ezt-azt, de nem mindent. Szülei még fiatalon vándoroltak ki Európából az egyik amerikai államba. Aztán, mint a vándormadarak, pár évente más államba költöztek. Tommy már az újvilágban született. Apjának kiszámíthatatlan volt a természete, talán ennek köszönhették az állandó vándorlást, ami csak az apa halála után szűnt meg. Az öreg Tom egy napon, még aránylag fiatalon elment, így történt, hogy a kis Tommy pár évesen félárva lett. Mostanra, negyven éves korára már teljesen árva, évekkel ezelőtt édesanyját is elveszítette. Barátai nem nagyon voltak, kerülte a nyilvánosságot, ritkán járt emberek közé, főleg azóta, hogy feje elkezdett rosszalkodni. Azok a bizonyos nyilallások, szédülés, bizonytalan járás. Az ismerősök se sűrűn nyitották rá az ajtót, ritka volt a nap, ha Tommynak látogatója akadt. Legtöbbször Brad, a város rendőrkapitánya szokott ránézni a fiúra, hogy minden rendben van-e nála. Mivel Tommy egyedül élt, és szinte senkivel nem tartotta a kapcsolatot, így Brad látogatásai érthetőek.

   Céltalanul ment az autóval, nem tudta hova, merre, csak ment, mint aki ki akar menni a világból. Itt hagyni minden eddigi jó és rossz dolgot, kellemes, és kellemetlen emléket, elmenekülni az emberek elől. Élni egy másik, külön világban, ahol egyedül csak ő van, és az a világ csak az övé, senki másé.

   Eszébe jutott az elveszett kisfiú, de még korainak tartotta a bejelentést. A kora délutáni órákra tervezte, hogy elmegy a rendőrségre, persze viszi magával a fényképet is, és közli Braddal, hogy a képen látható kisfiú eltűnt. Ekkor majd minden bizonnyal millió kérdést fognak nekiszegezni, mit tud az eltűnésről, mikor látta utoljára a kisfiút, milyen ruhában volt, merre mehetett, stb.

   Hirtelen a fékre taposott, és megfordult. A mögötte, és a szembe haladó autók kerékcsikorgás, és dudálás kíséretében, a kormányt félre kapva védték ki az ütközést. Tommy nem sokat törődött velük, mintha semmi különös dolog nem történt volna, egykedvűen kocsikázott hazafelé. Feje megint lüktetni, nyilallni kezdett. Egy kézzel a kormányt fogva, megsimogatta halántékát. Szeretett volna minél előbb hazaérni, hogy kicsit aludjon, kipihenje magát, mielőtt bejelenti a kisfiú eltűnését.

   Felhajtott a kocsibeállóra, majd hirtelen fékezéssel megállt. Ha nem kapaszkodik erőteljesen a kormányba, minden bizonnyal lefejelte volna. Kiszállt, a kocsi ajtaját bosszúsan csapta be, és mint egy felbőszült bika, fújtatva ment a házhoz.

   A bejárati ajtót vadul csapta be maga mögött. A kulcsokat az asztalra dobta, és irányba vette a konyhát. A hűtőből kivett egy üveg ásványvizet, kupakját lecsavarta, és felét megitta, majd az üveggel a kezében a szobába ment. Leült az ágyra, az ásványvizet a szőnyegre tette, az ágy mellé, és elég modortalanul, cipőben feküdt el az ágyon.  A plafont bámulta, és arra gondolt, miért nyírta ki Fredet. Nem kellett volna, de magyarázatot nem talált a történtekre, és különösebb lelkiismeret furdalást sem érzett. Fred jó főnök volt, nem ezt érdemelte. Valószínűleg hamar feltűnik az embereknek, miért is ment az öreg oly hirtelen, egyik pillanatról a másikra szabadságra, és nem vitás, hogy rekordidő alatt rájönnek az okára, megtalálják a hullát, és az a borotvaeszű Brad máris itt lesz Tommy nyakán, rátapad, mint egy pióca, és talán őt fogja gyanúsítani a gyilkosság elkövetésével.

   Fejében megint egy nyilallás cikázott keresztül. Szisszenve kapott halántékához, és összeszorított szemekkel várta, hogy elmúljon a kínzó érzés.

Ki kell törni innen…

Ezt sem tudta, hogy ez a „Ki kell törni innen” gondolat honnan, és miért jön. Talán mégiscsak el kellett volna menni pár évvel ezelőtt orvoshoz, mikor az első tünetek jelentkeztek, mert most már kezd elszemtelenedni a dolog, egyre sűrűbben, és fájdalmasabban jelentkezik. Talán még most sem lenne késő kivizsgáltatni magát. De ha akkoriban elmúlt kezelés és gyógyszerek nélkül, majd elmúlik most is. Már nem egy panasza volt, amivel nem fordult orvoshoz, az idő, a szervezete, a természet mindig megoldotta a problémát. Nem volt a gyógyszerek híve. Amilyen manapság az orvosi ellátás… Csak kísérleteznek a betegeken a sok hülye gyógyszerrel. Lehet hogy egy dologra jó, meggyógyít, de van ötven mellékhatása, és nem egyszer volt példa arra is, hogy a beteg a gyógyulás helyett elhalálozott. Na, ez az, amiből Tommy nem kér. Ő természetes halállal szeretne meghalni, őt egy orvos se használja kísérleti patkánynak.

   Felkelt, kiment rágyújtani, majd magához vette a kisfiú fényképét, és azzal együtt, cigivel a szájában tért vissza a szobába. Leült az ágyra, mosolyogva nézte a képet. Nem gondolt semmire, egyik kezében a képet tartotta, másikban a cigit, ami végéről, mint egy kígyóbűvölő sípjára táncoló pápaszemes kobra, oly lassan, lustán szállt felfelé a füst.

   Teljesen elmélyült a látványban. Igéző szemekkel nézte a képet, mint aki bele szeretne ugrani, ott teremni a kisfiú mellett, az óvodában. Ő is fogni szeretné azt a lendkerekes kisautót, játszani a kisfiúval, élni a gondtalan gyermekkor örömeit. De mi jutott ennek a kisfiúnak? Milyen örömök? Hisz még ezen az óvodai képen is komoly arcot vág, nem örül a fényképezésnek. Tommy ezekre a kérdésekre jól tudta a válaszokat, mégis szeretett volna a képbe ugrani, abba a világba csöppenni, ott maradni örökre. És ha ez sikerülne, csak egy kívánsága lenne, hogy álljon meg az idő. Tisztában van vele, hogy ezek mind-mind lehetetlen dolgok, úgysem fognak megtörténni. Talán egy Stephen King regényben, igen, ott bármi megtörténhet, de itt az életben csak a fantázia szárnyalhat, és amint visszazökkenünk a valóságba, rájövünk, hogy csak ébren álmodtunk, és kezünket kihúzzuk a biliből.

   Elnevette magát. Erre nem gondolt, hogy ilyen magasröptű gondolatsort össze tud állítani nyilalló agyában. Ezt talán egy író is megirigyelné tőle. Ezt viszont baromságnak találta. Pont az ő gondolatait egy író? Annyira abszurdnak érezte, hogy újból nevetnie kellett. Idétlen kacarászás hagyta el torkát. Ha valaki látná, hallaná, nyilvánvalóan megkérdőjelezné elmeállapotát. Ezen még jobban kezdett nevetni. Tesz ő nagy ívben mindenkire. Gondoljon mindenki azt, amit akar, őt nem tudja érdekelni.

   Megtörölte szemeit, mert a nevetéstől kijöttek a könnyei. Elég sután sikerült, mert mindkét keze foglalt. Mégis a cigit tartó kézzel törölte le a könnyeket, már amennyire sikerült, és az egésznek az lett az eredménye, hogy a hamu a szőnyegre hullt.

   Elkomolyodott. Úgy érzete, elég az álmodozásból, újra a valóság zord ölelésében találta magát. Aztán megint nevetni kezdett, amint gondolatai elkalandoztak, annak ellenére, hogy pont most állapodott meg magában az álmodozás befejezéséről. Érezte, hogy valami nincs rendben. Elhatározott valamit, mégsem azt teszi, hanem folytatja, amit előtte tett. Döbbenten vette észre, hogy gondolatait egyre nehezebben tudja kordában tartani, mintha agya kezdene önálló életet élni.

   Elnyomta a cigit, és továbbra is a képet nézte. A kis fehér rövidnadrág, a rövid ujjú piros ing, ezeket kell majd bediktálni Bradnek, ha az eltűnés bejelentésekor kérdések tömkelegét zúdítja rá. Mi mást mondhatna? Ilyen ruházatban van a kisfiú a fényképen, és most semmi jó ötlet nem jut az eszébe, hogy milyen ruhában tűnt el. Ezért az a legnyilvánvalóbb, ha fényképen szereplő ruházatot fogja felsorolni.

   Nem Brad bácsi, nem piros ingben volt az eltűnése napján. Skótszoknyában, és cicifixben. Ezen a mondaton megint röhögni kezdett. Ez már nem nevetés volt, törvénytelen röhögés a javából. Ültében előre-hátra hajlongott a röhögéstől, és arra gondolt, micsoda jópofa srác ő, hogy spontán tud kreálni ilyen szuper poénokat. Pedig ha kívülről látná magát, nem kizárt, hogy véleménye száznyolcvan fokot fordulna.

   Letette a képet, és hanyatt dobta magát az ágyon. Valami nagyon nem volt rendben, de ezzel nem tudott már komolyan foglalkozni. Elméje megváltozott, kimozdult addigi állapotából, negatív irányba. Mintha egy kis gonosz manó kelt volna életre agyában, és az ő gondolatait teljesíti, akképp cselekszik, ahogy a kis manó óhajtja. Talán ő mondja mindig azt is, hogy ki kell törni innen. Hát persze, csak ő lehet. Talán nincs a világon olyan élő teremtmény, aki egy emberi koponyába bezárva akarja leélni az életét. A további következményeket Tommy már nem tudta számításba venni, mert elaludt. Így jó neki, legalább addig sem érzi a nyilalló fájdalmakat, addig se zagyvál össze mindenféle eszement gondolatokat, nem kell a kis manó kénye-kedve szerint viselkednie, cselekednie.

   Órákat aludt, álmában, ha volt neki, magzat pózba kuporodott teste többször összerezzent, mintha valami hirtelen ijedtség érte volna. Álmai, ha voltak, lehettek lidércesek, vagy rémesek, de lehet hogy álom nélkül telt az alvás ideje, és nem kínozta lelkét még ez is. Fájdalmai is előjöhettek alvás közben, de nem valószínű, mert egyszer sem tett olyan mozdulatot, hogy hirtelen felriadjon, és izzadtságban fürödve, lihegve kelljen halántékát masszírozni. Így hát az alvásbéli egy-egy összerezzenés csupán szellemi fáradtságának tulajdonítható.

   Lassan tért magához. Úgy nézett ki, mint egy másnapos, vagy aznapos ember, aki most tér észhez az éjszakai tivornyázás után, amit nem sikerült tünetmentesre kipihenni. Haja kócosan meredt az ég felé, szeme alatti táskák felpüffedve éktelenkedtek, és leheletében az a kellemetlen szájszag volt, ami alvás után ott van minden embernek, amíg el nem megy fogat mosni.

   Ébredését kicsit felgyorsították azok a hangok, zörejek, amik először távolinak tűnően, lassan jutottak el hozzá, de aztán egyre világosabban, és határozottabban hallotta őket. Hosszú másodpercekbe telt, mire felfogta, valaki hangosan veri a bejárati ajtót, kopogás gyanánt.

   Felkelt az ágyról, kómásan, lelkiekben még aludva ment ajtót nyitni. Menet közben kissé ráncba szedte magát. Az ujjaiból rögtönzött fésűvel nagyjából elrendezte szénaboglya frizuráját, pólója alját betűrte a nadrágba.

   Mikor kinyitotta a bejárati ajtót, először nem is látta kivel áll szemben, mert a délutáni napsugarak teljesen elvakították. Szemeit reflexszerűen csukta be, és lassan, hunyorogva nyitotta ki, mintha fájna neki. Bronson állt előtte, Brad helyettese, egyenruhában.

- Szevasz Tommy!- köszönt határozottan. A fiú most a háta közepére kívánt mindenkit, nem hiányzott ez a látogatás.

- Hello! Mizújs?

- Ezt én kérdezhetném. Bemehetnék?- kérdezte Bronson.

- Persze, gyere csak.- felelt Tommy, és kissé félreállva, utat adott a váratlan, számára nem kívánatos személynek. De ha kívánatos, ha nem, nem dobhatja ki, mert mégiscsak a hatóságot képviseli.

   Tommy becsukta az ajtót, és bementek a konyhába, leültek az asztalhoz.

- Hogy vagy Tommy? Minden rendben?

- Voltam már jobban is, de amúgy minden rendben van.- válaszolt a házigazda.

- Fred hirtelen szabadságra ment. Nem tudod az okát?

- Kérsz egy kis ásványvizet?- kérdezett vissza Tommy. Ezt két okból tette. Egyik ok az, hogy mint udvarias, vendégszerető házigazda, megkínálja a vendéget, bármennyire nem kívánatos is. A másik, hogy így akart egy kis időt nyerni, míg kitalál gyorsan valami hihető hazugságot.

- Igen, köszönöm.- fogadta el Bronson a kínálást. Tommy a hűtőszekrényhez lépett, és kiemelt egy bontatlan üveget, majd a kredencből elővett egy narancs mintás üvegpoharat. Letette a rendőr elé az asztalra, és a poharat tele töltötte.

- Köszönöm.- mondta csábos mosollyal Bronson. – Nos, tudsz valamit?

- Ő… nem tudok semmit.

- Nála dolgozol, ha jól tudom, már évek óta. Hogy lehet az, hogy nem tudod?

- Reggel elindultam dolgozni. Oda is mentem a műhelyhez, de láttam, hogy zárva, és az ajtón is észrevettem a kiakasztott táblát, hogy szabadságra ment. Hazajöttem, hívtam telefonon, kicsörgött, de nem vette fel senki. Többször is próbáltam. Aztán elaludtam, és most a te dörömbölésedre ébredtem csak fel.

- Értem.- bólintott Bronson, és jókorát ivott a kellemes, hideg vízből.

- Biztos közbe jött neki valami sürgős, halaszthatatlan dolog.- vezette félre Tommy a hatóságot.

- Minden bizonnyal.- ismerte el a feltételezést a rendőr, már csak azért is, mert Fred nem szokott ilyent tenni, hogy szó nélkül egyik pillanatról a másikra eltűnik.

   Tommy agyában a kismanó felébredt, ez abban nyilvánult meg, hogy halántékát meg kellett masszírozni. Felötlött benne a gondolat, hogy Bronsont is el kellene tenni láb alól. Feltűnés nélkül úgy helyezkedett, járkált a konyhában, hogy kilásson az utcára. Meglátta az út szélén parkoló járőrkocsit. Ez itt a bökkenő. Mit csináljon a kocsival? Egy ekkora batárt nem könnyű eltüntetni. Eszébe jutott a Dolan, és a cadillac című írás, melyre, ha jól emlékszik Stephen King műve. Ott Dolan markoló segítségével készített egy hatalmas csapdát a kocsinak. De ő itt, ebben a kisvárosban azt nem tudja megtenni. Dolan ott kinn a prérin, ahol még a madár se jár, zavartalanul véghez vihette tervét. Tommy ezt nem tudná kivitelezni, így hát Bronson kegyelemben részesült.

   Tommy megint nevetni kezdett.

- Mi a mosoly tárgya?- kérdezte a rendőr. – Hadd nevessek én is.

- Két macska bagzik a kocsid motorháztetőjén.- válaszolt, és egyre idétlenebbül nevetett. Bronson felugrott, és az ablakhoz lépett.

- Csinálnak sok kis rendőrmacskát. Járőrmacskákat.- röhögött Tommy, és örült, hogy ismét elemében van, újra gyártja a frappáns poénokat, melyek csak az ő számára voltak jó poénok, más emberek számára, csak idétlen, rossz duma lenne, mint Bronson számára is.

- Átkozott dögök!- tört ki Bronsonból. – Azt hiszem, megyek, még el kell néznem pár emberhez, nem tudnak-e valamit Fredről.

   Tommy röhögve kísérte ki a bejárati ajtóig. Bronsont idegesítette ez a röhögés, és szólni is akart, hogy a hatóságot nem kellene kigúnyolni ilyen járőrmacskás szöveggel, de végül meggondolta magát, és szó nélkül hagyta Tommy élcelődését.

   Miután Bronson eltávozott, Tommy visszament a konyhába, és az ablakból figyelte, hogy a járőr kocsi eltűnjön a láthatárról. Ezután kétségbe esve zuhant le a székbe, ahol nemrég még a rend őre ült, és fájdalmas arccal, görnyedt az asztal lapjára. Tudta, hogy ez mind a manó műve. Ő készteti olyan cselekményekre, melyek neki normális állapotban eszébe se jutna. És a manó ölte meg Fredet is, bár akkor Tommy még nem tudott a kis szörnyeteg létezéséről, ami ott motoszkál elméjében, agyában, ami lassan felzabálja tiszta tudatának minden agysejtjét, és csak a rosszat hagyja meg, hogy az aljas szándékai valóra válhassanak.

Ki kell törni innen…

   Eszébe jutott a kisfiú. Ha hamarabb eszmél, talán Bronsonnak is bejelenthette volna az eltűnést, most aztán mehet a rendőrségre.

   Nem is tétovázott. Még útba ejtette a fürdőszobát, hogy szalonképes kinézete legyen, ha már emberek közé megy. Miután rendbe szedte magát, magához vette a kisfiú fényképét, elvette az asztalról a kocsikulcsot, amit még a reggeli hazaérkezéskor dobott oda, és elindult.

   Beült a kocsiba, beindította, majd bekapcsolta a rádiót. Mindegy volt neki, milyen zene szól éppen, csak szóljon valami, ami útközben háttérbe szorítja a kis gonosz manó szavait, melyek ott donganak agyában, mint egy felpiszkált méhkas. Sikerült is célját elérni. Míg a rendőrség épületéhez nem ért, addig a gonosz mondatok nem tudtak érvényesülni, és ennek Tommy nagyon örült. A kellemetlen fájdalmak is megkímélték, míg vezetett.

Tovább a folytatáshoz--->>>