Csaknem meztelenül, csupán a törölközőt a derekára tekerve lépett ki a fürdőből. A félórás tusolást cigi követte a konyhában. Erről is szeretne leszokni, de minden nap úgy van vele, hogy majd holnaptól. Ez így megy már hónapok óta. Még jó, hogy a dohányzás nem zárja ki a véradást, mert akkor soha nem adhatott volna. Aztán ki tudja mi lesz még ebben a bolond világban. Bármit kitalálhatnak. Majd csak az adhat vért, aki nem iszik, nem dohányzik, nem kávézik, rendszeresen tart méregtelenítő kúrát, aktív sportoló, nem végez fizikai munkát, nem él nemi életet, nincs gyermeke, satöbbi. Képesek rá, ezeket kitalálni, hogy az ember minél jobb minőségű vért adjon le. Elnevette magát. Reméli, azért ide nem fajul a dolog, mert akkor a donorok száma is erősen megcsappanna. Így sincsenek túl sokan, messze nem annyian, amennyi kellene. De az nem jut eszükbe, hogy motiválják a munkáltatókat valamivel, hogy negyedévente arra az egy véradásra legyen már szíves elengedni munkavállalóját, mert sajnos rengeteg embert ez tart vissza a csapolástól.

   Kicsit elkalandozott, megnézte az időt, elmúlt negyed hét. Bár a buli itt lesz, pár perc alatt lesétál, de lassan ideje készülődni. A szobába ment, ledobta magáról a törölközőt, és belebújt egy fehérneműbe. Aztán a bárszekrényt kinyitotta, ami teljesen más feladatot lát el, mint amire a neve utal, és kivette a dezodort. Befújta mindkét hónalját, nyakát, mellkasát. A törölközőt a radiátorra terítette, utána felhúzta az inget. Még nem gombolta be, lengedező ingben, és alsógatyában mászkált. Egy helyre odakészítette pénztárcáját, és a meghívót, hátha kérik. Na és persze a cigit, azt itthon ne felejtse, mert gond lesz. Kiszaladt fogat mosni, aztán a szobába visszaérve bekapott egy rágógumit, a többit odatette a kikészített dolgok mellé. Előkészített egy vékony kabátkát. Ki tudja meddig tart majd a buli, és mikor ér haza, milyen időben. Nem árt az óvatosság, a kabát elfér, igazán nem teher. Kiakasztotta a fogasra, nehogy ezt is elfelejtse. Kinyitotta a szoba ablakot, hadd szellőzzön, még itthon van. Úgyis nemsokára indulnia kell. Az nem baj, ha pár perccel előbb ér oda, jobb, mint az utolsó pillanatban beesni. Megint megnézte az időt, három perc múlva háromnegyed hét. Egész jól sikerült elszöszmötölni az időt. Nem tétovázott tovább, beleugrott a nadrágba, begombolta az inget, az előkészített dolgokat a nadrág, és a kabát zsebébe tette. Rendbe szedte magát, és elindult.

                                                   IV.

   Ismét megtette azt a pár perces utat, amit néhány órával ezelőtt. Az ismerős aulába lépve még mindig az a kövér biztonsági őr ült a recepciós pult mögött. Üdvözölték egymást, és Raul hallotta az emeletről leszűrődő duruzsolás szerű hangokat, ahogy a már megérkezett vendégek beszélgetnek. Felment a széles lépcsőn, és bízott benne, hogy lesz ismerős.

   A terem előtti előtérben több, pár fős kis csoport alakult ki. Udvariasan beszélgettek egymással, tették az intelligens ember szerepét. Hirtelen körülnézve nem látott ismerős arcot, mindenestre köszönt hangosan, hogy mindenki hallja. Viszonozták neki, az már más kérdés, hogy nem mindenki. Kis kabátját bal vállára vetette, és lassan, céltalanul nézelődött. Elsétált a terem nyitott ajtajáig, és benézett. Sok asztal egymás mellé rakva, jó hosszan, „U” alakban, akár csak egy esküvőn. Fehér abrosz rikított rajtuk, megterítve minden jóval, finomsággal. Italok, üdítők, hidegtálak, édes, és sós aprósütemények gusztán ingerelték a szemeket, gyomrokat. Tetszett neki, amit látott, és nyelt egy nagyot. De jó, hogy nem evett otthon, indulás előtt, most majd lesz hely ennek a rengeteg finomságnak.

   Valaki megveregette a vállát. Megfordult, és nem tudta, örüljön, vagy ne. Dalton állt előtte, a szokásos idegesítő mosolyával.

- Szevasz, Raul! – üdvözölte vigyorogva.

- Hello! Hát te?

- Jöttem a bulira, buli van. Iszunk, azután iszunk, berúgunk. - magyarázta Dalton. Raulnak megvolt a véleménye enélkül is. Soha nem tudta megérteni az ilyen embereket. Már eleve úgy indul el otthonról, hogy berúg? Előre eltervezi? Más nem is érdekelheti, csak az ital.

- Lehet, hogy te igen, de én nem. Viszont megihatod az én részemet is.- reagált Raul.

- Még mindig nem iszol?

- Nem, és nem is fogok. Minek? Nem látom semmi értelmét.

- Jó, persze, nem vagyunk egyformák. – mondta Dalton. – Viszont emlékszem, hogy annak idején azért te is ittál.

- Aha, vagy húsz évvel ezelőtt. Hétvégenként a haverokkal. De nem minden hétvégén. Sokszor sör helyett inkább az üdítőt választottam.

- Voltál te azért részeg is.

- Persze, hogy voltam, nem tagadom. Nem is egyszer. Régi szép idők…

- Az… elmúlt. – tűnődött Dalton is a szép múlton. Amúgy ők ketten soha nem voltak országos cimborák, és nem is lesznek. Más utakat jártak mindig is, és csak egy közös jó barát révén ismerték meg egymást.

- Van cigid? Én otthon felejtettem. – érdeklődött Dalton. „- Na, ez jól kezdődik.” – állapította meg bosszúsan magában Raul.

- Persze hogy van. – és már nyúlt is zsebébe. A nyitott dobozt kínálta.

- Köszi, de nekem is van. – vigyorgott Dalton. – Csak kíváncsi voltam, adsz-e.

- Miért ne? Adtam volna. Tudom milyen az, ha nincs cigije az embernek. Felejtettem otthon már én is, nem egyszer.

- A korral jár. – jegyezte meg Dalton, és vigyorgott. – Na, ebből gyújts rá, kínálta cigijét.

- Nem vagyok biztos benne, hogy itt szabad dohányozni. Menjünk le az épület elé.

- Na, persze. Biztos nem lehet. Menjünk.

   Megtelt a terem, pár helyen árválkodott néhány üres szék. Dalton és Raul egymás mellé ültek. Raul nem nagyon volt oda a mellette ülő ismerősért, nem a legkellemesebb társaság, de azért most nem bánta, hogy itt van. Még mindig jobb, mint egyedül üldögelni vadidegenek között. Az már régóta érdekelte, ha Dalton magyar, és görög szülők gyermeke, hogy kaphatta ezt a nevet. Persze nem törvényszerű, hogy akkor kötelező valamelyik szülő nemzetiségéből nevet választani. Végül is rendben van a név, de kíváncsi, viszont nem fogja megkérdezni.

   Elkezdődött az ünnepség. Az asztalfőnél a megyei Vérellátó Szolgálat elnöke ült, és még két idegen, de valószínűleg nekik is közük van a Szolgálathoz. Raul hiányolta a helyi, a városi Szolgálat elnökét. Annak idején, mikor részt vett egy ugyanilyen rendezvényen, akkor ő is megjelent, de most nem. Kicsit különösnek találta, de úgy vélte, ez miatt nem áll meg az élet. Továbbá elcsodálkozott azon, ha itt hatig véradás volt, hogyan tudták ilyen rövid idő alatt átalakítani, berendezni a termet. Kipakolni mindent, behozni a sok asztalt, a rengeteg széket, megteríteni. A terem nincs feldíszítve, de így is elismerésreméltó munkát vittek véghez a kivitelezők, mert csupán egy óra állt a rendelkezésükre.

    A megyei lótuszfaktusz valami unalmas beszéddel nyitotta meg a ceremóniát. Raul nem nagyon figyelt oda, inkább Daltonnal váltott pár szót néha.

- Tisztelt Hölgyeim, és Uraim, kedves donorok! Köszönöm mindenkinek, hogy megjelenésével megtisztelte rendezvényünket. Ma este kiosztásra kerülnek ajándékok, különböző oklevelek, attól függ, ki-ki hányszoros véradó éppen. Engem ért a…

- Neked hány véradásod van?- kérdezte Raul.

- Azt hiszem, huszonhét. De megelőlegezik a harmincért járó elismerést. – felelt Dalton.

- Az klassz, gratulálok! – suttogta Raul.

- Köszönöm. És neked hányadik? – kérdezett vissza Dalton.

- Az ötvenedik. De nekem nem előlegeztek semmit. Pont ma voltam ötvenedszer. – magyarázta Raul a kielégítő választ.

- Akkor illene berúgnod.

- Hagyj már! – förmedt rá Raul. - Nem iszom, kész, anti vagyok!

- Na, jó, látom reménytelen eset vagy. – jegyezte meg kicsit epésen Dalton. Raul többek között ezért is nem rajongott érte, mert tudta, mikor hova kell bökni az emberbe a kést, vagy olyat beszólni, hogy az illetőnek kinyílik a bicska a zsebében.

- Az, és örülök neki, hogy az vagyok. – vágott vissza.

-… látni, hogy egyre több, és több fiatal van sorainkban…- Daltonék ennyit figyeltek, aztán folytatták a párbeszédet.

- Figyeled azt a piros pulcsis pipit? – kérdezte Dalton, és tekintetével az asztal másik szárnyán, de pont velük szemben ülő nőre mutatott.

- Aha, csini. – nyugtázta Raul.

- Szerintem el lehet vinni. Megreszeljük, mit szólsz?

- Te nem változol. Különben is, nős vagy.

- És? Neki azt nem kell tudnia. Raul ezt a választ egy halk nevetéssel elintézte, aztán figyelte tovább a nyitóbeszédet. Magában elismerte, hogy Daltonnak igaza van, a nő csinos, megérné felpróbálni, más kérdés, hogy elvihető-e. Ezt nem tartotta valószínűnek.

-… megköszönni az Országos Vérellátó Szolgálat, és a sok rászoruló, beteg emberek nevében önzetlen áldozatos segítségüket! Köszönjük szépen! – a köszönetet hangos taps követte, majd az elnök, aki makulátlan öltönyben, ingben, nyakkendőben volt, folytatta:

- Most pedig kezdődjön az oklevelek, ajándékok átadása. Egyenként szólítom Önöket. Kérem, aki hallja a nevét, fáradjon ide hozzám. Először a tízseres véradókat szólítom, majd a hússzorosakat, és így tovább, felfelé haladva. – ezt a beszédet is taps követte, majd rögtön következett az első név: Felkai Milán.

   Legalább fél órába telt, mire Raul sorra került. Őt is megtapsolták a véradó társak, ugyanúgy, mint mindenkit. Egy oklevelet, egy üveg pezsgőt, és egy ajándékcsomagot kapott. Miután lezajlott az est e része, és befejeződött a kitüntetések átadása, következett a vacsora. Raul sült húsokat, és franciasalátát szedett a tányérjára. Dalton a sörhöz nyúlt legelőször. Kibontott egy dobozzal, és szinte egy húzásra megitta mindet. Raul elégedetlenkedve csóválta fejét, de úgy, hogy ismerőse ne vegye észre. Ha ez így kezd, és így folytatja, be fog rúgni, mint a disznó. Végül is ezért jött, mondta, hogy berúg.

- Kösz szépen. – mondta Raulnak, és elvette előle a tányért.

- Ez hihetetlen! – kelt ki magából Raul.

- Micsoda, az, hogy éhes vagyok?

- Nem! Az hogy ilyen alpári vagy! Nem tudsz szedni magadnak?

- Most mit izélsz? Lazíts!

- Komolyan mondom, tele a hócipőm veled! – vágta oda Raul, és kénytelen volt újra szedni magának ételt.

   Míg ettek, Dalton többször emelgette a sörös dobozokat, és a pálinkásüveget, közben sűrűn pillantott át, a piros pulcsis, csinos nőre. Raul nem foglalkozott vele, sem a nővel, és főleg nem ezzel az idiótával. Ha így viselkedik, és még esetleg a nővel is kikezd, nagy botrány lesz. Alpári viselkedését azzal tetézte, hogy teli szájjal beszélt, és közben csámcsogott. Kezdett egyre kibírhatatlanabbá válni. De Raul csak tűrt, nem akarta, hogy összebalhézzanak, ahhoz már elég régóta ismerik egymást.

- Finom a kaja? – kérdezte.

- Ühüm! – felelt Dalton úgy, hogy alig bírt megszólalni, csaknem megfulladt evés közben. De ez már nem is evés, zabálás. Hogy lehet valaki ennyire bélpoklos? Szerencsére senkinek nem tűnt fel neveletlensége. Raul kissé kényelmetlenül érezte magát mellette, de inkább evett csendben, és még véletlenül sem fordult Dalton felé. Közben a piros pulcsis nő észrevette, hogy Dalton figyeli őt. A nő is sokszor pillantott át, de nem azért, mert bejött neki Dalton, hanem mert zavarta, és szeretett volna meggyőződni róla, hogy befejezte-e már ezt az illetlen viselkedést. Aztán egy idő után feladta, miután elkönyvelte a szomorú tényt, hogy Dalton folyamatosan figyeli, és nincs rá remény, hogy befejezze.

   Bő tíz perc alatt a jónép nagy része eleget evett, ivott, néhányan felkeltek helyükről, átültek máshová, és beszélgetésbe elegyedtek. Jókedvű, hangos duruzsolás töltötte be a termet. Zene nem volt, sem élő, sem felvételről, de nem is baj, így legalább lehet érteni egymás szavát, és az asztalok nem úgy lettek elrendezve, hogy legyen hely táncolni. A piros ruhás pipi a helyén maradt, és a mellette ülő barátnőjével beszélgetett. Ők hússzoros véradók mindketten. A megyei elnök még tömte a fejét, akárcsak a mellette ülő társai. Ezek aztán kihasználják a potyát, gondolta Raul, és még mi mindent, amiről nem tudni, csak sejt az ember. Hát igen, minél magasabb beosztásban van az ember, annál kevesebb törvény vonatkozik rá.

   Egyszer csak meglepő esemény történt. Felállt a helyéről, mint azt már tették jó páran, és a magának kiszemelt Raulhoz ült.

- Szevasz, Róbert vagyok. – mutatkozott be, kézfogás kíséretében.

- Jó napot, Raul, Varga Raul.

- Ne magázz, tegeződjünk! – ajánlotta fel mosolyogva az elnök. Kétség kívül ő az idősebb, Raulnak apja lehetne.

- Mi újság, hogy vagy? – kérdezte.

- Köszönöm, minden oké.

- Tetszik a rendezvény?

- Igen, nagyon jó. Nekem ez a második.

- Hányszoros véradó vagy?

- Ötvenszeres. - felelt Raul nem kis büszkeséggel.    

- Gratulálok, ez szép teljesítmény. – ismerte el az elnök.

- És te hányszor adtál vért? – kérdezett vissza Raul.

- Sajnos csak egyszer. Van egy betegségem, és nem adhatok vért.

- És te vagy itt a lótuszfaktusz? – kérdezte Raul mindenféle gátlás nélkül, csodálkozva. – Azt hittem, ilyen beosztásba több tízszeres véradót tesznek, akire fel lehet nézni, aki példát tud mutatni.

- Hát sajnos így alakult, nem tehetek róla. Szívesen járnék vért adni, de sajnos nem lehet. Bár megtehetném.

- Ne haragudj az előbbi beszédemért. – kérte Raul. Utólag kicsit durvának találta, de erénye volt, hogy őszinte.

- Semmi baj, elmondtad a véleményedet, és igazat is adok neked. – mondta Róbert, és tényleg így is gondolta.

- Akkor minden rendben. – nyugtázta Raul.

- Örülök, hogy itt vagy a barátoddal együtt, és jól eső érzés látni még fiatalabbakat is.

- Igen, kell az utánpótlás, csak sajnos én úgy vettem észre, az emberek nehezen szánják rá magukat. Én már több mint húsz éve járok vért adni, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de ez idő alatt, csupán csak egy donort tudtam toborozni. Ő is csak egyszer jött el, soha többet, mert akkor is rosszul lett. – mesélte Raul.

- Ez így van, de az mindenképp kellemes, hogy a fiatalok közül, aki megpróbálja, nagy zöme itt ragad, és rendszeresen ad vért.

- Én szeretem a fiatalokat. Én is igyekszem minél több donort verbuválni, ha már én nem lehetek az. Ahogy tudom, úgy segítem a Vérellátó Szolgálatot.

- Értem, bocsánat. – szólt Raul, felállt, és elindult a piros pulcsis nőhöz, mert Dalton már ott lógott a nyakán, és a nőnek ez szemlátomást nem tetszett.

- Mondták már, hogy csodaszépek a szemeid? –bókolt Dalton, de választ nem kapott. Helyette a nő kezével az orra előtt kezdte legyezni a levegőt, mert a férfiból áradt a kellemetlen, büdös pia szag.

- Nincs kedved kint sétálni egy kicsit? Nem fogod megbánni, hidd el. – szegény nő, nem tudta mit tegyen. Csak ült, és tűrt, nem akart olyan faragatlan lenni, mint Dalton. Mert akkor elküldené melegebb éghajlatra, és nem kedves szavakkal.  

- Szép jó estét a hölgyeknek! – köszönt odaérve Raul a piros pulcsisnak, és a barátnőjének, akiken látszott, már megbánták, hogy eljöttek erre a bulira.

- Hello! – köszönt a barátnő, a piros pulcsis csak bólintott.

- Légy szíves, gyere egy kicsit. – kérte Raul Daltont.

- Na, mi a probléma?

- Gyere, majd elmesélem. – válaszolt Raul, és elindult ki a teremből. Szerencsére Dalton követte. Amint kiértek, Raul rögtön neki esett.

- Hülye vagy? Nem tudsz uralkodni magadon? Botrányt akarsz? Azt akarod, hogy holnap este te legyél a fő hír a városi híradóban?

- Igen, azt akarom, meg te! – válaszolt vigyorogva Dalton, és meghúzta a kezében már húggyá melegedett sört.       

- Na, jó, vagy visszaülsz velem a helyünkre, és viselkedsz, vagy hazamész! – állította választás elé Raul.

- Ki vagy te, az anyám, vagy az apám? Mit parancsolgatsz te itt nekem? – kérte ki magának Dalton.

- Úgy látom, nem lehet beszélni veled. Egyáltalán eljut a tudatodig, amit mondok? Fel tudod fogni? – a nem épp meghitt hangulatú párbeszédet Róbert zavarta meg.

- Valami gond van, urak? – kérdezte.

- Semmi gond, csak a barátommal beszélgetek. – felelt Raul, és a barátom szót nagyon is túlzásnak találta, mert nem igaz. De most kicsit füllenteni kell, nehogy botrány legyen. A cél érdekében most megengedett a füllentés.

- Én nem úgy vettem észre. – mondta Róbert, és tekintete elég szigorúan méregette a két fiatalembert. – Láttam, hogy az úr provokálja a lányomat.

- Kit? – kérdezte meglepetten Raul.

- A lányomat.  

- A piros pulcsis hölgy a lányod? – kérdezett újra Raul, és most nem meglepett, hanem döbbent arcot vágott.

- Igen, és odajött panaszkodni. Félt, hogy bántani fogják. – mondta az elnök, de a szigor kezdett eltűnni képéről, és a hangjából.

- Dehogy, Dalton nem olyan. – próbálta Raul menteni a helyzetet.

- Dehogynem! Még olyanabb! – szólt be Dalton dülöngélve, és érezte, hogy előbb-utóbb okádni fog, de semmi kísérletet nem tett arra, hogy kimenjen a vécére.

- Kussolj már, te állat!- szólt rá erélyesen Raul, és hátba vágta.

- Na, jó, fátylat rá. - vigyorgott az elnök. - Tudjátok mit? Van egy ötletem. Olyat mutatok, amilyet még nem láttatok. Benne vagytok?

- És mi lenne az? – kérdezte Raul.

- Legyen meglepetés. Szereted a meglepetéseket?

- Igen. – válaszolt Raul, semmi rossz előérzete nem volt, bár ezt a felajánlást kicsit furcsállta egy idegentől.

- Menjünk le az épület elé, míg ideér a kocsi, elszívunk egy cigit. – ajánlotta Róbert, és mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, elővette mobiltelefonját, és oda rendelte az autót. Közben leértek. Róbert benyúlt a zsebébe, elővett egy bontott Dunhillt, és megkínálta mindkét fiatalt, majd ő is kivett egy szálat. Pöfékelve beszélgettek.

- Hova megyünk? – kérdezte Raul.

- Meglepetés. – vigyorgott Róbert. Ez a vigyor nem igazán tetszett Raulnak. Elővillantak az elnök ló fogai, ami nem igazán előnyös, látványnak sem kellemes.  Az autó megérkezett az épület elé. Mindhárman beszálltak, és elindultak.

                                                       V.

   Raul erősen meglepődött, egy nagy hodály limuzin jött értük. Gyanús volt ez neki, mert egy megyei elnöknek honnan lenne ilyen autója, de nem tette szóvá. A két sor hátsó ülés egymással szembe van fordítva. Menetiránnyal megegyezően az elnök ült, vele szemben, a menetiránynak háttal Raulék. Dalton javában húzta a lóbőrt, de ezt egyikük sem bánta.

- Mire lennél képes embertársaidért? – kérdezte az elnök. Raul tágra nyílt szemekkel, meglepetten nézett rá. Hogy lehet ilyet kérdezni?

- Életem során már több mint húsz liter vért adtam.

- Mint az est folyamán is mondtam a bulin, ez dicséretes dolog. De van-e még valami más? – jött az újabb kérdés. Raul gondolkozott. Két dolog is van, amire vágyik, bár szíve mélyén szeretné, ha soha nem kerülne rájuk sor.

- Van két vágyam.

- Éspedig?

- Az egyik, hogy jöjjenek értem, mert egy közúti balesetnél azonnal vérre van szüksége a sebesültnek. A másik, hogy hívjanak egy kórházba, ahol műtétnél kell folyamatosan vért biztosítani a betegnek. – mesélte.

- Szóval azt szeretnéd, ha az emberek bajba kerülnének, betegek lennének? – kérdezte az elnök, és tekintete megint szigorúan pásztázta a vele szemben ülő fiatalembert.   

- Jaj, nem, dehogy! Félre értesz. – mentegetőzött.

- Mit lehet ezen félre érteni? Beszédedből világosan kitűnik, szeretnéd, hogy egy, vagy több embertársad balesetet szenvedjen az utakon, illetve kórházban magatehetetlenül sínylődjön, és magában már eutanáziáért imádkozzon.

- Dehogy! Teljesen félre érted, amit mondtam!

- Tudod Raul, az ilyen emberekre nincs szükség, akik mások kárát akarják. Erre vagyok én hivatott, hogy a rászoruló embereket megvédjem a magad fajtától.

- Elég ebből! Ki akarok szállni! – tört ki Raulból. Az autó túl gyorsan ment, hogy kiugorhasson, és közben hallott egy kis zizzenést, ahogy az elektronika lezárja a központi zárakat.

- Hova viszel?

- Meglepetés. – felelt az elnök nyugodtan, de szigorúan. – De tudod mit? Tovább megyek. Mit tennél meg egy kutyáért?

- Milyen kutyáért?

- Egy rendes kutyáért. Mondjuk egy fajtiszta, törzskönyvezett, tenyésztett példányért.

- Nem vagy normális!- kiabált Raul.

- Az életedet Raul, adnád-e egy kutyáért?

- Nem adnám! És érted se, ha ez lenne a következő kérdés!

- Hogyhogy nem? Egy kutya is épp olyan élőlény, mint te. Hús-vér, érző lélek. És sokuk különb némely embernél. – magyarázta Róbert.

                                               folytatás --->